Búcsú egy újabb esztendőtől

Addig addig telt nap nap után, míg ismét elérkezett a búcsú ideje, mégpedig egy újabb esztendőt hagyhatunk magunk mögött. Ami most még jelen, holnap már a múlté lesz, de az élmények, tapasztalatok megmaradnak egy életre bennünk. Rajtunk áll, hogy miként sáfárkodunk a múlt örökségével úgy, hogy közben nem hagyjuk megmérgezni a jelent, és jövendőt az esetleges múltbeli kudarcokkal. Ilyenkor persze rutinból boldogabb új évet kívánunk egymásnak, noha ugyanezt tettük tavaly is, és többünknek nem éppen a boldogság jut eszébe a 2017-es esztendőről. Ettől függetlenül kell a remény, hiszen nélküle hamar bevégeznénk a sok próbatétel közepette. A Pál Apostol által említett hármasság a mai ember életének is alapja még akkor is, ha magánaksem vallja be: hit, remény, szeretet. Hinnünk kell valamiben, reménységgel kell élnünk a jövendő felől, és szeretetben kell élnünk egymással ha nem akarunk saját kardunkba dőlni. Ebben az esetben a kard saját szeretetlenségünk, kishitűségünk, és pesszimista hozzáállásunk lehet. Írom mindezeket úgy, hogy egyáltalán nem zárok könnyű évet ezúttal sem. Elég, ha csak arra gondolok, hogy távmunkára lettem ítélve a főállásomat nyújtó cég által, majd ismét elvesztettem egy számomra fontos embert a családból, noha Édesanyám halálából is alig kezdtem magamhoz térni. Megmaradtak azonban ebben az évben is az igaz barátok, és új ismerettségeket is sikerült kötnöm, tehát van még remény arra, hogy egyszer jobb is lehet talán. Ha nem bíznék Isten gondviselésében, megtartó kegyelmében, akkor már régen összeroppantam volna, de még itt vagyok, és élek. Amíg pedig élet van, remény is van.

Ezzel a néhány sorral kívánok minden kedves olvasónak áldott, sikerekben gazdag új esztendőt. Egy kis baráti társasággal pedig most arra készülünk, hogy elbúcsúztassuk jó kedvvel ezt a felemás évet.

Keserédes Karácsony

Ebben az évben úgy alakult, hogy Lucky-val töltöm a Karácsonyt. Ha már így esett, jó ez az időszak, és az egyedül lét az elmélkedésre, rendrakásra belsőmben. Túlsok dolgot nem engedtem még el, amik miatt nem tudok tovább lépni, pedig szeretnék. A fülemben cseng, amint Papámmal karácsonyi dalokat éneklünk, Édesanyámék pedig áhítattal hallgatnak minket. Egy idő után én alig énekeltem, csak kísértem Papát hangszeremen, hiszen olyan szép hangja volt, hogy a nyomába sem érhettem. Szinte érzem a karácsonyi ebéd illatát, a hangulatot, ahogy együtt ülünk az asztalnál, és egy asztalközösségben ünnepeljük a legnagyobb ajándékot Krisztust, aki érettünk született, hogy bevégezze mindazt, amire majd Húsvétkor emlékezünk ünnepi keretek között. Ma már lennének eszközeim arra, hogy elkészítsem a régen énekelt karácsonyi dalok alapjait, és úgy énekelhessünk papával, de ő itt lent már nem énekel velem. Nem csoda hát, hogy a mérhetetlen keserűség közepette nem lelem a szeretetet, és csak lakásom négy fala nehezedik rám. Itt van persze velem Lucky, aki mindig hűséges hozzám, aki nem akar elhagyni, legfeljebb a kidobált kaja csalja el az orránál fogva, de ebben a fő hibás nem ő. Vannak barátaim, akikre számíthatok, és a testvérem, aki bár távol van tőlem, a technika vívmányain keresztül beszélünk, és még segített is nekem visszakapcsolni az áramot lakásomba, mikor a tv bemondta az unalmast, és leverte az egyik megszakítót.

Mi értelme tehát egy ilyen magányos, keserűséggel teli Karácsonynak? Nos egyfelől pontosan az, ami minden Karácsony értelme kellene, hogy legyen. Ez nem más, mint a mi Urunk Jézus Krisztus születésére való emlékezés, és hálaadás az ő eljöveteléért. Nem a giccs a lényeg, még csak nem is az a tömegnyomor, amit magam is megtapasztaltam, mikor egy jó barátommal, és Lucky-val róttuk az Árkád üzleteit, hogy megoldjunk néhány adódott problémát, hanenm az igazi lényeg. Karácsony a szeretet ünnepe, de nem olyan értelemben, ahogy azt a világ fennhangon hirdeti. "Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (János Evangéliuma: 3,16.) Ezt a mindenek felett álló szeretetet kellene ünnepelnünk, és hálából próbálni úgy szeretni egymást, ahogyan ő szeretett, és szeret minket. Ha pedig már így alakult, próbálok rendet tenni magamban, és rendezni az életemet, ahogy csak erőmből, és képességeimből telik. Ha erőm elhagy, akkor is igaz az a megdönthetetlen tény, mely szerint Isten előtt semmi sem lehetetlen. Az sem lehetetlen tehát, hogy könnyeim záporán át megmutatja nekem is azt az utat, melyen haladnom kell tovább a cél felé, mely nem más, mint az örök élet. Ott aztán majd újra találkozhatok azokkal, akik most kibírhatatlanul hiányoznak. Papával énekelhetünk majd együtt Isten dicsőségére, Édesanyámat pedig keblemre ölelhetem, és bocsánatot kérhetek tőle mindazokért a dolgokért, amiket már nem tudtunk megbeszélni.

Ebben a reménységben kívánok minden kedves olvasónak áldott, kegyelemben gazdag Karácsonyt!

Szeretetben őszintén, igazán

Ebben az évben Mikulás napján nem mi szerettünk volna kapni ajándékot az ARchive Company zenekar tagjaival, hanem adni szerettünk volna azon otthon lakóinak, akiket meglátogattunk egy felkérés hatására Dunakeszin. Az már más kérdés, hogy közben olyan ajándékot kaptunk mégis, mely örök emlék marad nekünk, és most is könny szökik szemembe, ha visszaemlékszem erre a néhány órára.

Délelőtt tíz körül találkoztunk Ricsoszékkal nálam, ugyanis itt lettek lerakva a hangszerek, és egyéb cuccok, melyeket vinnünk kellett a fellépésre. Ricsoszék érkezése után nem sokkal már jött is értünk egy kisbusz, melyet az otthon munkatársai küldtek értünk. Már az úton oldott volt a hangulat, hiszen Imre, aki járgányunkat vezette, és végig a segítségünkre volt, nagyon közvetlen, és elfogadó volt velünk. Nem csoda tehát, hogy hamar elillantak a percek, és már oda is értünk fellépésünk helyszínére.

Ahogy beléptünk a koncertnek helyet adó terembe, máris jött két segítő, akiknek hathatós közreműködésével beállítottuk a hangosítást, így mehettünk is hamar ebédelni, mert minden készen állt a bulira. Ebédünk annak ellenére, hogy afféle menzakoszt volt, kifejezetten ízletesre sikerült, így jóllakottan vághattunk bele koncertünk kellős közepébe.

Elérkezett az idő, megkezdtük az otthon lakóinak, és munkatársainak szórakoztatását. Első perctől kezdve kifejezetten oldottak voltak a srácok, hihetetlen szeretetet, és elfogadást éreztünk a lakók részéről. Rövid időn belül egy sablonos koncertből, egy csodálatos együttlét kerekedett, melyet a zene ereje tartott össze. Olyan őszinte szeretet lengte be az egész termet, melyet épértelmű emberek között ritkán tapasztalunk meg. A legtöbb dalnak tudták a szövegét, és velünk énekelték őket, a két karácsonyi dalnál pedig bizony nem sok kellett hozzá, hogy kicsorduljon a könny szememből, pedig nehezen hatódok már meg dolgokon. Azt gondolom, hogy mi sokkal többet kaptunk ennek a lakóotthonnak a lakóitól, és munkatársaitól, mint amit mi nyújtottunk nekik, mert bizony ők voltak eddig a leghálásabb közönség. Együtt megélhettük azt a felhőtlen, őszinte örömöt, amilyennek ténylegesen uralnia kellene a szíveket így advent, és Karácsony idején. Örvendetes lenne persze, ha az év többi napján is megmradna ez a mentalitás bennünk, de már az örvendetes lenne, ha az ünnepet sikerülne ilyen őszintén megélnie mindenkinek.

Hazafelé úton még sokat emlegettük ezt a bulit, mert szívbemarkolóan megható volt az a szeretet, amivel körbe vettek minket ezek az emberek, akiket mi értelmi fogyatékosoknak hívunk. Most inkább azt gondolom, hogy szeretetben, és őszinteségben mi vagyunk fogyatékosok, akik értelmileg épnek gondoljuk magunkat. Ők értelmi, mi érzelmi fogyatékosok vagyunk. Melyik a rosszabb? Nézőpont kérdése..

Advent idején

elillant már az ősz is, beköszöntött a tél, és a december. Nem rég írtam tavalyi adventi bejegyzésemet, és most ismét Advent alkalmából írok. Eltelt egy év, és újabb sebekkel tarkítva állok most meg kicsit, hogy levegőhöz juthassak, elcsendesedhessek. Volt lehetőségem az elcsendesedésre, hiszen leterített a nátha az elmúlt héten, ami lázzal is társult, így nagyon nehéz volt helyt állni a never Give UP gospel kórusban, de Isten kegyelméből egy színpadon énekelhettem Presser Gáborral, és még egy dedikált dvd-t is kaptam tőle. A szegedi fellépésen viszont nem tudtam ott lenni már, mert végképp elgyengültem, és feletteseim is azt mondták, hogy eszembe ne jusson tovább hajtani magam.

Advent első vasárnapján templomba sem jutottam el, mert még gyenge voltam testben, de kitettem az ajtómra a koszorút, melyet még Édesanyámtól kaptam, és Igét is olvastam természetesen. Felvételről két evangelizációs Igehirdetést is hallgathattam, tehát igyekeztem, és igyekszem betöltekezni Isten Igéjével, és persze reménység szerint Advent többi vasárnapján már eljutok templomba is.

Karácsony közeledtével hirtelen látványosan megmutatkozik a világ szomjúsága, melyet igyekszenek kielégíteni a legkülönbözőbb ajánlatokkal a kereskedők. Akciósan hirdetik hitelcsapdáikat a különböző bankok, és cégek, mert a világ még mindig a földi dolgokban reméli szomjúságának betöltetését, de csak erősödik a vágy az élet vize után. Megannyi emberi élet szenved hajótörést, kerül kiszáradás közeli állapotba, de nem lelik meg az élet forrását. Feszültség dúl testvér és testvér között, mely megmérgezi a karácsonyi készülődés meghittségét is, de nem lelik a nyugalmat, melyre pedig mindenki vágyik. Nagy dolog, hogy sokan megtaláltuk már az élet forrását, melynek vizét Jézus kínálja nekünk, mely egészen pontosan az örök élet. Kegyelem által üdvözülhetünk, nem jó cselekedeteink által, de hálásnak kell lennünk ezért az ajándékért, mely minden karácsonyi ajándéknál nagyobb, és örvendetesebb. Advent időszaka egyszerre hív csendességre, megnyugvásra, és bíztat minket Isten keresésére, meghitt beszélgetésekre, igazi, gyökeres változásra, újászületésre. János Evangéliumának 4. részében olvassuk Nikodémus beszélgetését Jézussal. Nikodémus is azt az intelmet kapja az Úrtól, amit mi is kapunk, mely szerint újá kell születnünk, és csak úgy juthatunk Isten Országába. Nikodémus írástudóként, és a Sanhedrin tagjaként sem érti meg elsőre, hogy mit is jelent ez az újászületés, de aztán gyökeresen megváltozik, és valóban Krisztus követője lesz. Miért ne történhetne meg velünk ez a csodálatos válttozás az idei Adventben, vagy Karácsonyon? Miért ne próbálnánk meg rendezni zűrzavaros emberi kapcsolatainkat addig, míg nem késő? Kétségtelen tény, hogy egyoldalúan, csak az egyik fél akaratával nem lehet rendezni konfliktusokat, de Isten előtt semmi sem lehetetlen, és képes megenyhíteni a legkérgesebb szívet is.

A sok karácsonyi csillogás, hamis ígéret mellett keressük Advent igazi lényegét! Ha megtaláljuk, és valóban Krisztust várjuk, akkor Karácsonykor meg is érkezik majd, és ködbe vész a bejgli, fenyőfa, csillogó földi ajándékok sora, és csak az igazi ajándékok maradnak: Jézus, és mi egymásnak. Akik pedig már nincsenek velünk, emléküket csomagolja nekünk be az Úr, hogy jó szívvel emlékezzünk rájuk egészen addig, míg újra találkozunk majd az örök hazában.

Egy mozgalmas nap margójára

A sok rideg munkás hétköznap közül kiemelkedett az a nap, melyet nagykőrösi évfolyamtársaimmal tölthettem el, egy amolyan osztálytalálkozó keretében. Több, mint két éve volt a legutóbbi buli, amikor is a tíz éves találkozónk volt, így ideje volt egy újabb összejövetelnek.

Pár hete hívott fel egyik volt csoporttársam Tamás, hogy szerveznének néhányan egy közös bulit, és persze engem is hívnak rá, ha ráérek, és van kedvem. Mivel az egész csapat közel áll a szívemhez, így azonnal igent mondtam a lehetőségre. Dezsővel mentünk Erikáékhoz, ők adták a helyet az összejövetelhez. Dezsővel utaztunk annak idején a főiskolára, és sokat tanultunk együtt a vizsgákra is. Évek óta beszéltük Dezsővel, hogy megismerném szívesen gyermekeit, most végre erre is sor kerülhetett. Odafelé úton sokat beszélgettünk a kocsiban, majd rövid idő elteltével már Erikáék házában ültünk mindannyian, Lucky a lábamnál szunyókált békésen. Mindenki mesélt magáról, így elmondtam én is, hogy mi történt velem az elmúlt bő két évben. Erika ízletes gulyáslevessel látott vendégül minket, és persze süteményeket is fogyaszthattunk, melyeket férfi csoporttársaim oldalbordái készítettek. Örömmel hallhattam, hogy mindenki a helyén van. Néhány dolog még az én életemből hiányzik Dezsőhöz hasonlóan, de bízunk Isten gondviselésében. Volt lehetősége Lucky-nak is a lazulásra, hiszen jót játszott Erikáék kutyusával a kertben.

Eltelt az idő hamar, indultunk hazafelé. Dezsőék kicsit benéztek hozzám, így végre megmutathattam nekik lakásomat is, amit szintén évek óta terveztünk már. Öröm volt barátomat, szolgatársamat vendégül látni, és persze gyerkőceit is. Mosollyal arcunkon emlegettük a régi főiskolás emlékeket, és úgy éreztem, hihetetlen öröm járja át a szívemet, hogy velük lehetek. Ez az évfolyam volt eddigi életem során az a látó társaság, melynek tagjai első perctől kezdve olyannak fogadtak el, amilyen vagyok, és bevontak mindenbe, amibe csak lehetett.

Végül, de nem utolsó sorban dezső tekintete az egyik szekrényem tetején lévő serlegekre tévedt, melyeket Donnal nyertem évekkel ezelőtt. Felidéztem ezeket a régi csodás pillanatokat, majd egy könnycsepp gördült le arcomon, hiszen pont hét éve húnyt el második vakvezető kutyám Don, akiről túlzás nélkül állíthatom, legendává vált. A nap kontrasztja pedig, hogy november 18. legjobb barátom, Ricsosz születésnapja is.

Reformáció ünnepén

Elérkezett ebben az évben is október 31., a Reformáció ünnepe. Pontosan 500 évvel ezelőtt tűzte ki Luther Márton a wittembergi vártemplom kapujára 95 vitatételét, és elindult végérvényesen, és megállíthatatlanul az ébredés, amire nagy szükség volt azokban az időkben, de elszunnyadnunk most sem szabad. Azon túl, hogy hitbéli ébredés indult meg, és ismét zsinórmérték lett a Szentírás, hozzáférhetővé vált a tömegek számára is a Biblia a fordítások által. A könyvnyomtatás elterjedésével rohamosan terjedtek Luther, majd Kálvin tanai is, és nem csak a felsőbb körökben, hiszen ezrek mentek tanulni Wittembergbe hazánkból is, a diákság minden rétegéből. Ebben az időben fogalmazódtak meg azon biblikus elvek, melyek ma is földi Református egyházunk alapjai is, úgy mint: Soli Deo Gloria. Egyedül Istené a dicsőség. Sola fide. Egyedül hit által, egyedül a hit. So la scriptura. Egyedül a Szentírás. Solus Christus. Egyedül Krisztus. Sola gratia. Egyedül kegyelem által." Hosszasan lehetne boncolgatni ezen elvek mondanivalóját, de nem untatnám theologizálással az olvasót, ám azt leszögezhetjük, hogy messzire vezető változások indultak el a Reformáció hatására. Mivel földi egyházunkat emberek alkotják ma is, így nem ülhetünk ölbe tett kézzel, hiszen a mai egyházba is begyűrűzött már a kabzsiság, személyválogatás, protekció, és nem a képességek, talentumok szerinti érvényesülés, és még sorolhatnám. Az a szervezet, közösség, mely nem vallja fejének Krisztust, vagy csak hangzatos szavakban teszi ezt, romlásra van ítélve. Nem célom, és tisztem az ítélkezés, de egyetlen üdvözítő út van, az pedig Jézuson keresztül vezet az Atyához.

Ahogy említettem fentebb, a Reformációnak nem csupán hitbéli következményei vannak, hanem gazdasági is, hiszen Amerika felfedezésével, az 1500-as években indul meg a tengeren túlra is kiterjedő kereskedelem, és az új hit az amerikai telepesek köreiben is hamar elterjed. A könyvnyomtatás, és más egyéb technikai vívmányok elterjedésével pedig lassanként kibontakozik az ipari forradalom. Nem merülnék ezúttal történelmi fejtegetésekbe a fejlődés eltorzulását, és negatív hatásait illetően, hiszen mind a saját bőrünkön is érezzük, de alapvetően a Reformációval kapcsolatban hiszem, hogy a Szentlélek által indított ébredés volt, melyet képviselnünk kell nekünk, akik reformátusnak, Evangélikusnak valljuk magunkat. Nem szabad kifogások mögé bújnunk, mert a feladatunk Keresztyénként ma is az, hogy lámpásként világítsunk. Ez a világ nem Istent figyeli, és képviseli, noha nélküle nem is létezhetne, de sokan vagyunk, akik küzdhetünk a sötétség ellen Isten fényének segítségével. Egyik hittanosom Édesanyjának konfirmációján hallottam az ottani lelkésztől egy nagyon frappáns mondatot, melyről hiszem, hogy Istentől ihletett volt: "Aki keresztyénnek vallja magát, annak megszűnik a siker fontossága, mert Isten dicsőségére él. Mivel Isten dicsőségére él, nem a maga dicsőségét keresi." Próbálok magam is így élni, de naponként kell megvívni harcaimat a Pál apostol által említett óemberrel, hogy valóban új ember válhasson belőlem a kegyelem által, melyet Krisztus vére árán kaptunk.

Az idei Reformáció ünnep különös jelentőséggel bír, hiszen az 500-adik évfordulót ünnepelhetjük meg. Tervbe is vettük Ricsosszal, hogy bár kicsit megkésve, de megírjuk a Luther musicalt, ám bizonyos okok miatt egyelőre meghiúsulni látszik ez az elképzelés. Református hittanoktatóként, és vallástanárként komoly felelősségem az is, hogy megértessem a rám bízott gyerkőcökkel a Reformáció jelentőségét, és a benne rejlő Isteni gondviselést, hiszen azóta is szeretné eltévedt juhait visszaterelni a nyáj, és pásztorunk Jézus biztonságába.

Végezetül írnom kell a ma elhangzott politikusi megszólalások kapcsán néhány mondatot, hogy tisztább legyen a kép bizonyos fogalmakat illetően. Az egyik varázsszó nem más, mint a tolerancia. Köztársasági Elnök Úr említette az 1568-as tordai gyűlést, mely először fogalmazta meg Magyarországon a szabad vallásgyakorlás lehetőségét, fontosságát. A szabad vallásgyakorlás azonban nem jelentheti azt, hogy egy csoport ezt egy másik nézetet valló csoport ellen teszi, mert ez már nem tolerálható. Vannak dolgok, melyeket Isten sem tolerál, noha a legjobban ő szeret minket. Ha tehát én Keresztyén embernek vallom magam, akkor nem tolerálhatom az okkultizmust, a különböző vallásokat összezagyválni próbáló irányzatokat, de a lehetőség ott van arra, hogy átkapcsoljam a televíziót, vagy óvatosan közöljem a velem vitába szálló illetővel, hogy nekem szilárd hitem van, nem tud benne megrendíteni. Mielőtt azt gondolnák némely olvasók, hogy uszítanék bárkit is bárki ellen ki kell hangsúlyoznom azt, hogy Isten a bűnt veti meg, nem a bűnös embert. Ha a bűnös embert vetné meg, már nem gépelhetném ezeket a sorokat, de a kedves olvasónak sem lenne módja olvasni bármit is, mert elpusztult volna már rég ez az eltorzult világ. Eltorzult, mert elvesztette látszólag Istenképűségét, mert más utat választott az ember. Isten értelmet, és gondolatokat adott nekünk, mely olyan szintű, hogy kiemelt minket az állatok sorából, de nem azért, hogy leigázzuk a földet, hanem azért, hogy tudatosan jól sáfárkodjunk vele.

Örvendetes lenne visszatérni reformátor eleink eszméihez, és az Ige, és a már felsorolt latin mondások mentén élni! Még lehetőségünk van arra, hogy változtassunk, őrültség lenne eltékozolni.

Az érzékenyítés színtere

Az elmúlt hétvége megerősített azon meggyőződésemben, mely szerint a valós élet a legjobb érzékenyítő. Írom ezt azért, mert ami történt, az bizony nem kialakított körülmények között direkt, hanem spontán zajlott le.

Szombaton fellépésem volt egy csepeli rockklubban, az Archive Company zenekarral. Ági feljött Pestre hozzám, hogy meghallgasson minket, de ezúttal Vacakot nem hozta magával. ÉN is itthon hagytam kivételesen Luckyt, mert nem tudtam, hogy meddig tart a buli, és nem szerettem volna kizökkenteni a kis rendszeréből őt. Nem esett jól persze itthon hagynom őt, és alapvetően nem is szoktam, de most ez bizonyult a megfelelő döntésnek. Mivel vittük magammal új hangszeremet, ami mindennek nevezhető, csak csöppségnek nem, így taxit hívtam, hogy azzal jussunk el a helyszínre. Érdekesen folytatódott az este, hiszen rossz címet mondtak a sofőrnek, aki persze a téves címet kereste, és csak a taxitársaság visszahívásakor tudtam tisztázni a félreértést. Megérkezett végül járgányunk, és elindultunk a cél felé.

Sofőrünk már az első másodperctől kezdve közvetlen volt, rögtön beszélgetni kezdett velünk. Meglepődhetett, hogy vakon érdeklődöm autója felől, de aztán feloldódott, és teljesen természetesen beszélgettünk a kocsikról. Megtudtam, hogy egy elektromos autóval van dolgom, ami csak suhant velünk, de semmi hangja nem volt. Ekkor már értettük Ágival, hogy miért nem halllottuk, mikor megállt mellettünk. Kitértem a téma kapcsán arra is, hogy a vakvezető kutya ebben is segítség, hiszen növekszik az elektromos autók száma, amiket mi nem hallunk meg, így ki is léphetünk a zebrára azt gondolva, hogy nem jön kocsi, és ott is a baj. Ahogy múltak a percek, úgy vált oldottabbá a beszélgetés. Felajánlotta, hogy tegeződjünk, hiszen szavaival élve: "harmincas villamos." Tegeződve már szinte barátian beszélgettünk. Kifejtettem gondolatmenetemet, mely szerint igazából két lehetőségünk van vakon. Az egyik az, hogy elhagyjuk magunkat, és egy intézet, vagy otthon lakói leszünk, vagy összeszorítjuk a fogunkat, és talpon próbálunk maradni, amennyire ez lehetséges önállóan. Édesanyám eltávozott már ebből a világból, bátyám külföldön, barátaim élik életüket, látszólag egyedül maradtam, de rajtam is múlik, hogy valóban egyedül leszek-e, vagy sem. Vallom, hogy nem oldódott volna fel Laci a taxis így köztünk, ha nem azt látja rajtunk, hogy éljük az életünket Ágival korlátainkkal együtt, ahogy bárki más. Egy fellépésre igyekeztünk, ahol nem mellesleg én voltam az egyik fellépő. Laci érdeklődő volt, de nem sajnálkozó, ami csak oldotta az én hangulatomat is. Jólszituált utasokként ültünk autójában, a vakság egy idő után csak sokadlagos tényező volt köztünk. Amikor megérkeztünk a helyszínre, nehéz volt megszakítani a beszélgetést, de Lacit várta a többi fuvar, minket pedig barátaink.

A fellépés remekül sikerült, a Nyugtalan zenekar után játszottunk. Egy órásra terveztük a műsort, de a közönség nem engedett minket le a színpadról, így bő két órás lett a buli. A végén Gyuri, a Nyugtalan zenekar dobosa feljött spontán dobolni néhány nótát, és a frontemberük Ádám is bekapcsolódott időnként.

A buli végén eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk, majd mikor a pultos lány diszkréten jelezte, hogy zárná a helyet, ismét taxit hívtunk, de ekkor már négyen utaztunk. Ez a taxis is közvetlen volt, vele is jót beszélgettünk, el is repült az idő hamar, és már nálam is voltunk Ágival.

Mi tehát ennek az estének a tanulsága? Nos az, hogy az élet a legjobb színtér az érzékenyítésre. Biztosra veszem, hogy Laci örömmel mesélt rólunk családjának, és nem egy teremben ült bekötött szemmel, mesterséges helyzetben, hanem az élet kacskaringós útvesztőjében futottunk össze egy kis időre. Ha nem hagyjuk el magunkat, és azt a képet sugározzuk magunkról, hogy megálljuk a helyünket, és a vakság csak egy állapot, de nem bélyeg, akkor a társadalom is másképp fog viszonyulni hozzánk egy idő után. Kétségtelen, hogy bizonyos közegek érzékenyítésére jó eszközök az érzékenyítő programok, de a legnagyobb érzékenyítő maga az élet.

Az utolsó úton

Elérkezett az idő, hogy utolsó útjára kísérjem fogadott Nagypapámat. Sajnos csak előző nap tudtam meg, hogy mikor is lesz az alkalom, de éreztem, hogy ott a helyem. Luckyt kivételesen itthon hagytam, és a késés elkerülésének érdekében taxival mentem a temetőhöz, ahol már vártak Nagymamámék. Sajnos a temetés körül kialakult némi zűrzavar, ami kétszeres kegyeletsértést eredményezett, és bőven megérne a dolog egy kis médiavisszhangot, ám tudom, hogy Papám sem akarná a cirkuszt, de megütné a temető kollektívája a bokáját csúnyán feltehetően.

A búcsúztatás Római Katolikus szertartás szerint zajlott, a lehető legtömörebb formában. A lényeg, hogy megkapta Papám a végtisztességet, hamvai pedig a családi sírba kerültek, szülei mellé. Mivel én még csak szórásos temetéseken vettem részt, nagyon sokkoltak a sír kiásásával, majd a föld, és sírkő rádobálásával járó hanghatások.

Enyit érne valóban egy élet? Ledolgozunk negyven évet, megöregszünk, majd testünk feladja, és meghalunk? Elásnak minket a földbe, majd földet, és sírkövet dobnak ránk, és lemegy a függöny? Hiszem még, hogy földi életünk végével nincs még vége. Hiszem, hogy egykor újra találkozunk majd mindazokkal, akiknek menniük kellett már, de a veszteség élménye, és fájdalma még ott van. Könnyebb lenne talán, ha tudnánk, hogy pontosan mikor találkozunk, de ez a titok Istennél van. A sír megásásának, és a föld rádobálásának sokkoló élményét enyhíti, hogy Papám ebből már nem érzett semmit, de mi, akik itt maradtunk, megszenvedjük minden alkalommal, mikor elveszítünk valakit, s egy újabb darab morzsolódik le törékeny szívünkből.

Nyárvégi vallomás

Elérkezett az idő, ismét búcsút int a nyár. Búcsút int az az évszak, mely tele van pezsgéssel, a forrósággal felhevít testet lelket, s a szabadság érzését nyújtja. Számomra elhozta a komolyabb sportolás lehetőségét is azzal, hogy bevállalta a Box akadémia két vezetője edzésemet, a Nem Adom Fel alapítvány közbenjárásával. Jelen volt szinte az egész nyár során a negatív pólus is, hiszen nyomoztam fogadott Papám után, látogattam őt, majd ő is eltávozott oda, ahol már nincs szenvedés, betegség, fájdalom. A helyzetből adódóan ezúttal is kimaradt a vízparton önfeledt ejtőzés, és egyébb nyalánkságok, de valakinek toppon kellett lennie, és ismét engem ért ez a megtiszteltetés.. A helyzet mellékhatása, hogy míg mások feltöltődve vágnak neki az ősznek, és az új tanévnek, én lelkileg némileg lerongyolódva próbálom tartani a lépést a tömeggel.

Itt van az ősz, mely az elmúlás évszaka. Erősíti azt a tényt, hogy földi vesszőfutásunk véges, ezért örülni kell minden pillanatának, és becsülni kell az értékesebb momentumokat. A tanévvel folytatódik szolgálatom is a hittanoktatásban, mely az életem, ahogy minden egyházi szolgálat az volt, amit végeztem míg egy részét ki nem csavarták a kezemből. Nem célom ítélkezni, mert hiszem, hogy akik ellehetetlenítettek, majd megkapják méltó jutalmukat, de kétségtelen, hogy megkeseredtem a történtek hatására kissé. Megtépázott az a felismerés is, mely szerint olyan nőért adtam martalékul a szívemet, aki a negyedét sem érdemelte volna meg, de ugyebár a szeretet nem érdem szerint adatik, csak szimplán adatik, és van. A helyzetet némileg tovább facsarja az a tény is, hogy érzelmi meggyötörtségemből fakadóan pont azt engedem nehezen magamhoz, aki ténylegesen szeret, de ez nem tudatos. Az elmúlt évek ércessé tettek, mert talpon kellett, és kell maradnom, de jó lenne újra megtalálni azt az érzelmes énemet is, mely ugyan sebezhetőbbé tesz, de elviselhetőbbé is talán.

Maradt tehát a szolgálatom a hittanoktatásban, a két állásom, melyeket muszáj tartanom a végsőkig, és a barátikör, mely elvisel, és elfogad, és derék vakvezető kutyám, aki valóban úgy fogad el, ahogy vagyok, Istenhez hasonlóan. Emberek támadhatnak hibáimon keresztül, de Isten, és Lucky soha sem teszik ezt, csak egyszerűen szeretnek akkor is, ha meg sem érdemlem.

Különös utazás

Soha nem tudhatjuk, hogyan is alakul egy átlagosnak tűnő augusztusi hétfő délután, ezért sem mondható ki egy napról sem teljes bizonyossággal, hogy átlagos. Erre a bölcsességre a mostani hét hétfője döbbentett rá, noha csak átsuhant az életemen valaki, akit feltehetően többé nem látok, mégis rádöbbentett bizonyos dolgokra magammal kapcsolatban.

Történt tehát, hogy Lucky-val kimentünk az iskolára, ahol őt képezték, hiszen időszerű volt a veszettség elleni oltás beadatása, amit az iskola állatorvosa szokott adni neki díjmentesen. A Kiképzőközpont Csepelen van, tehát beláthatja az olvasó, hogy Zugló Csepeltől nem kis távolságra van, ám mi szeretünk utazni Lucky-val alapvetően. Odafelé nem is volt gond, ám hazafelé a hév ajtaja hamarabb becsukódott, így nem tudtunk a megfelelő megállónál leszállni, tehát elmentünk a Boráros térig, majd onnan egy megállót utaztunk vissza, hogy ismét a Közvágó hídnál kössünk ki. Mellém lépett egy hölgy, és felajánlotta, hogy segít, hiszen ő is az 1-essel jön. Elfogadtam ajánlatát, és beszélgetni kezdtünk. A legnagyobb természetességgel megkérdezte, hogy hogyan tud segíteni, mire elmondtam neki, hogy elég, ha irányít minket, Lucky vezet szépen. Tartotta is magát ahhoz, amit megbeszéltünk, ügyesen irányított minket, és csodálta Lucky szép munkáját.

Amikor felszálltunk a villamosra, és elhelyezkedtünk, folytattuk a beszélgetést. Megtudtam, hogy beszélgető társam ápolónő, ami persze hozta is maga után a témát Nagyszüleim kapcsán. Azonnal értette, hogy miért törekszem az önállóságra, hogy nem könnyű egyedül élni, amit időnként nehezít a vakság ténye, de nem lehetetleníti el. Nem tátotta el a száját annak hallatán, hogy saját lakásom van, hogy két álásom is van, hanem inkább kitért az önérzet kérdésére, ami helyzetemben szintén fontos tényező. Érdeklődött Lucky-ról is, de ezt sem a bugyurgatás szintjén tette, ami szintén szimpatikus volt.

Ahogy zötyögött villamosunk, egyszer csak felvetette azt a témát utastársam, ami gondolkodásra késztetett, és most is pörgeti elmémet. Elmondta, hogy látja, feszült vagyok, mintha valami nem lenne rendben. Nem akart tolakodni, de felajánlotta, hogy elmondhatom, mi a gond, mitől rossz a napom, ha csak ennyi a baj. Rövid ismerettségünk, és utazásunk sem tette lehetővé, hogy mindent elmeséljek neki, de Papám, és Édesanyám halálát azért megemlítettem. Elmondtam, hogy Papám halálhíre óta nem tudtam még kisírni magam, mire csak annyit mondott, hogy idő kell a történtek feldolgozásához, de látja, hogy nem vagyok rendben. Elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy életem kérdéses momentumait rendbe kellene tennem végre, hiszen adódnak olyan dolgok, melyek felett nincs hatalmunk, de amit lehet, rendezni kell.

Elérkezett a búcsú ideje, hiszen mi leszálltunk Lucky-val az Ajtósinál, a hölgy pedig utazott tovább. Elköszöntünk egymástól egy rövid kézfogással, majd mondta, vigyázzak magamra, én pedig sok erőt, kitartást kívántam neki hivatásához. Mikor leszáltunk, a lépcső aljánál még hátrafordultam, és ismét elköszöntem tőle, mire mosolyogva visszaköszönt. Egy kicsit még állt a villamos, majd becsukódott az ajtó, és elrobogott a messzeségbe. Kicsit álldogáltunk még, majd küldtem Luckyt a megfelelő irányba, és megkerestettem vele az aluljáró lépcsőjét.

Feltehetően nem találkozom többé Ivettel, akiről még azt sem tudom, hogy ipszilonnal írja-e a nevét, vagy i-vel, de csak remélni tudom, hogy benne is kellemes emlékként marad meg beszélgetésünk. Példa lehet az a természetesség, ahogy viszonyult hozzám, a sajnálás, vagy lesajnálás teljes mellőzésével. Beszélgettünk, mint két utazó, akik sodródnak az élet útvesztőjében, keresve a megfelelő elágazást. ÉN megköszöntem segítségét, ő pedig megköszönte, hogy elfogadtam segítségét. Ha tudnánk egymáshoz hasonló természetességgel viszonyulni, más lehetne ez a világ. Az pedig rajtam áll, miként kezdem rendbe tenni zavaros életem.

Búcsú egy újabb szerettemtől

Van, mikor búcsúzni kell, ha csak ideiglenesen is. Írom ezt azért, mert fogadott Nagypapám, akinél néhány hete látogatóban voltam kórházban, elhúnyt. Nehéz szavakba foglalnom azt, amit érzek, hiszen két éven belül két olyan személyt vesztettem el, akik nagyon fontosak nekem. Nehéz szembesülni a ténnyel, mely szerint földi életünk véges, és egyszer mindenkinek mennie kell. Rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki a földi életünkből, hiszen szabad akaratot kaptunk, és értelmet, melyet persze hajlamosak vagyunk rossz célokra használni, ám ettől még adottak ezek a privilégiumok.

Nem az vágott földhöz, hogy 84 évesen megpihent, hanem az, amilyen körülmények közt történt, és persze a veszteség élménye a legmeghatározóbb. Szép lassan ott tartok, hogy a közvetlen barátaim maradnak nekem, és a vakvezető kutyám Lucky, mert a többi még élő hozzátartozóm vagy messze van tőlem, vagy rám sem hederít. Fáj, hogy nem kérhetem többé tanácsait életem nehéz helyzeteiben, nem hallhatom többé mókás, ám gyakran tanulságos katonaságról szóló történeteit, apró bölcsességeit. Amit viszont az évek során kaptam tőle, senki sem veheti el tőlem, és tudom jól, hogy ő már jó helyen van. Mindig azoknak nehéz, akik itt maradnak, ezt rendesen megtapasztalhatom mostanság, de menni kell tovább, míg elérkezik aztán a mi időnk is, mikor menni kell. Igyekezni fogok jól sáfárkodni mindazzal, amit rám hagytak azok a szeretteim, akik már odaát vannak. Földi létem további évei majd megmutatják, hogy mennyire sikerült megvalósítanom.

Ilyen a, ilyen a box

Talán emlékszik még az olvasó, hogy egy korábbi bejegyzésben említettem egy lehetőséget, mely egy régi álmommal kapcsolatos, mégpedig az ökölvívással egészen konkrétan. Nos, ezúttal nem gyarapodott a padlás felelőtlen ígéretekkel, hanem edzőink valóban elgondolkodtak, és néhányunkat elvállaltak rendszeres edzésre. Július eleje óta járunk edzésekre, de ezen az alkalmon éreztem rá a box igazi ízére. Már az sikerélményként hatott, hogy Lucky-val minden segítség nélkül megtaláltuk a Box akadémiát, tehát ez az útvonal is kipipálva részünkről, enyém az önállóság egy újabb darabkája. A nap persze koránt sem zárult le ezzel, de alább olvasható a lényeg.

Luckyt letettem megszokott helyére helyben maradásba, majd gyors átöltözés az öltözőben, és kezdhettük is az edzést. Rövid bemelegítés után zsákoltunk, de rengeteget. Az ütéseket gyakoroltuk, azok pontos végrehajtását. Edzőnk instrukcióit követve mindenki belejött a mókába. Arról volt szó, hogy ez az edzés lazább lesz, ehhez képest bő kétésfél órás edzés lett belőle, ami nagyon jól esett.

A zsákolás után volt, aki ringben gyakorolt idősebb edzőnkkel Laci bácsival, engem még a zsáknál marasztalt edzőnk. Mikor ő nem velem foglalkozott, egy segédet küldött mellém, aki egy hölgy volt, Fanninak hívják. Bevallom, szkeptikus voltam az első pár percben, hogy boxban mit is tud segíteni egy kedves hangú hölgy, de arra kellett rádöbbennem, hogy jobb, ha elvetem szkepticizmusomat vele kapcsolatban. Sokat segített az ütések pontosításában, így mehettem a ringbe más szintéren gyakorolni az egyeneseket, és horgokat. Alapvetően azt mondták edzőink, hogy fejlődő tendenciát mutat a teljesítményem, amit meg is koronáztam főedzőnk orcáján két horoggal.
segítettek még nekünk az edzés alatt Laci bácsi látó tanítványai is, akik szintén elismerően szóltak teljesítményemről. Többen kiemelték ütőerőmet, ami kicsit meglepett, de jól esett.

Az edzés után hamar átöltöztem utcaiba, feloldottam Luckyt a helyben maradásból, és siettünk haza, mert találkoznom kellett egy jó barátommal, és már késésben voltam.

Ezúton szeretném megköszönni a Nem Adom Fel Alapítványnak, edzőinknek, a Box akadémia vezetésének, és a lelkes sporttársaknak, hogy lehetővé tették számomra is az edzés lehetőségét. Eddig csak álom volt számomra a box, mára valósággá vált. Közben kiderült, hogy főedzőnk szintén zenél, tehát újabb közös pontot találtunk egymáshoz. Az edzés okozta kellemes fáradtság érzése mellett pedig már várom a jövőheti alkalmat.

Katarzis

Amit pénteken megélhettem, arra nincs kifejezőbb szó, mint a katarzis. A bejegyzés végére érteni fogja az olvasó, hogy miért éppen ez a szó a legkifejezőb erre az élményre.

Izgatottan kezdtem készülődni péntek délelőtt, hiszen a négy muskétás következő előadására voltam hivatalos, mint a darab egyik zeneszerzője. Előző este a próbán már hallottam, hogy mire képesek a beugró színészek, de a pénteki előadáson azt az élményt is képesek voltak felülmúlni.

Ricsoszékkal félnégykor találkoztunk a Szél Kálmán téren, ami szerintem sokunknak Moszkva tér marad még akkor is, ha fel is újították az elmúlt évek során. Lucky remekül vezetett a könnyűnek nem mondható terepen. Ismét éreztem azt a szabadságot, amit egy vakvezető kutya nyújthat gazdájának akkor, ha igazán jólképzett. A 21-es busszal haladtunk tovább Csillebércig, majd a megállótól már csak néhány percet kellett sétálnunk a szabadtéri színházig.

mikor odaértünk, a színésznők már lázasan sminkeltek, miközben a férfiak a vívást gyakorolták néhány méterrel hátrébb. Noha olyan színészekről írok, akik több színpadon játszanak, mégis bennük volt az az alázat, és megmosolyogtató izgalom, ami talán vizsgaelőadáson lehet egy frissen végző színészben. Nem ragadta még el szívüket az önteltség, talán ezért is sikerült úgy ez az előadás, ahogyan aztán sikeredett.

A készülődések ideje aztán lejárt, elkezdődött az előadás. Bevallom, büszkeséggel szívemben hallgattam a művet, hiszen részese voltam azon álom megformálásának, melyet megvalósulni láthattunk a színpadon. Ahogy haladtunk a mű folyamán, úgy bontakozott ki a katarzis. A beugrók olyan természetességgel játszottak, mintha sokadjára adnák elő szerepüket, hihetetlen volt. Talán nem túlzok, ha azt írom, az ehhez hasonló nyári estékért érdemes élni. A Constance Dartagnan duett úgy szólalt meg, ahogy elképzeltem, még egy előadáson sem sikerült így, a meghaltál pedig hátborzongató volt. Bízom benne, hogy elterjed majd annyira ez a musical, hogy e dalcímek nem lesznek ismeretlenek az olvasó számára.

Az előadás után még kicsit beszélgettünk, és akinek csak tudtam, gratuláltam a helyszínen. Mivel későre járt az idő, többen taxival jutottunk haza, de ez mit sem változtatott az élményen. Napokig az este hatása alatt voltam. Vannak érzések, emlékek, melyeket nem lehet, és nem is szabad soha elfelejteni, mert erőt, és önbecsülést adnak akkor is, ha a világ látszólag legyint ránk. Bízom benne, hogy látom még ezeket a fantasztikus embereket, és büszke vagyok, hogy ismerhetem őket, ha még csak felszínesen is.

Építő tanulságok

Az utóbbi időkben ismét nehéz terheket kaptam Istentől, de mégis több szempontból is tanulságos mindaz, ami ma velem történt. Bízom benne, hogy több olvasó is okul majd belőle.

Édesanyám elvesztése után, most egy újabb kedves hozzátartozóm került kórházba, mégpedig a fogadott nagypapám. Nem vagyunk vérszerinti rokonságban, de a szeretet, ami összeköt minket, erősebb minden vérségi kapcsolatnál. Egy elesés következtében combnyaktörést szenvedett, amit általános állapotának gyengesége miatt nem műtenek meg az orvosok, így a folytatás sejthető mindenki számára feltételezésem szerint. Még a múlthét folyamán Ági, és főnöke segítségével feltérképeztem elméletben az utat a kórházhoz, majd ma neki is vágtunk Lucky-val az ismeretlennek. Egészen pontosan csak részben volt ismeretlen az útvonal, hiszen a Keletiig simán eljutottunk, csak onnan volt újdonság eljutni a Fiumei úton lévő kórházba, mely a Péterfi Sándor utcai kórház kihelyezett telephelye. Isten kegyelméből Lucky is szépen dolgozott, és segítségeket is kaptam járókelőktől, ha elbizonytalanodtam volna.

A kórházban mindenki segítőkész volt, és jóindulatú, ugyanolyan hozzátartozónak tekintettek, mint bármely más látogatót, Lucky pedig a kórterembe is bejöhetett velem. Fontos, és az igazsághoz tartozik, hogy Lucky mindvégig fegyelmezetten viselkedett, szépen vezetett, és ápolt volt, tehát nem okozott gondot környezetének. Nem véletlen, hogy minden nap engedelmességizem is vele, mert kérhették volna például, hogy hagyjam kutyámat helyben maradásban valahol, tőlem távolabb, de most a feladata az volt a kórteremben, hogy fegyelmezetten feküdjön lábamnál órákon keresztül. A tanulság mellett pedig szeretném kiemelni az említett kórház munkatársainak jóindulatát, és empatikus hozzáállását, melyet velem szemben tanusítottak. Lassacskán elfogadottá válik hazánkban is, hogy a segítő kutyák az őket alkalmazó személyek részei, így megfelelő viselkedés, és képzettség, ápoltság esetén nem utasíthatók ki sehonnan, ahová közember bemehet. ÉN ezúttal elfogadást tapasztaltam, ami kifejezetten jól is esett ebben a könnyűnek nem mondható helyzetben.

Kutyavilág Iv. Az önfegyelem stabilizálása, fejlesztése 1. rész

Kutyás sorozatom ezen részében azt kívánom fejtegetni, hogy miért fontos, és hogyan tartható szinten, esetleg fejleszthető a vakvezető kutyák önfegyelme, helybenmaradásának megbízhatósága. Lucky csütörtöki hosszantartó helybenmaradása, valamint vacak szombati szintén sokáig tartó helybenmaradása, melyet Ágitól nem messze, de mégis távolabb teljesített, miközben Ági talpmasszázst végzett kliensein esetek sarkalltak e téma bővebb kifejtésére. Témánk fontosságát jelzi az a tény is, hogy noha a kiképzésen remekül megtanulják a kutyák az önfegyelmet, és stabil helybenmaradással kerülnek a vak gazdákhoz, idővel romlik a kiadott kutyák teljesítménye, a kivételeknek persze tisztelet. A kulcsszó itt is a szintentartás, és a már meglévő, és szerzett képességek fejlesztése a kutyában. Egy a kutyájával rendszeresen közlekedő, aktív életet élő vak gazda nem engedheti meg, hogy kutyája fegyelmezetlen, munkájában pontatlan legyen. Ha megengedi, azzal veszélyezteti a saját, és kutyájának életét is, valamint rossz hírét kelti a vakvezető kutyásoknak a többségi társadalomban.

E rövid bevezetés után, következzék a téma hosszabb boncolgatása! A leendő vakvezető kutyák már kölyök korukban hordják a tanulóhámot, és megtanulják a nevelőcsaládoknál szakmai segítséggel, hogy hámban komolyság, fegyelem van. Fontos természetesen ebben az esetben is, ahogy a kutyázásban alapvetően a fokozatosság elve. Elsajátítják továbbá a kölykök a szobatisztaságot, a behívhatóságot alap szinten, és persze azt, hogy csak akkor végezhetik el dolgukat, ha pórázon vezetve kiértek a futtatóra, vagy parkba, ahol szabad üríteniük. Fontos, hogy az elengedő helyig pórázon vezessék őket nevelőik, hogy megtanulják, csak szabadon végezhetik el szükségüket, pórázon nem, ahogy később majd hámban sem.

Nagyjából tíz hónapos, egy éves koruk körül visszakerülnek az iskolára a tanoncok, ám ekkor még nem biztos, hogy mindegyikük vakvezető lesz. Olyan sokrétű követelményrendszernek kell megfelelniük, aminek nehéz eleget tenniük, így sok kutya kiszóródik a tesztek során a képzésből.

A teztek, orvosi vizsgálatok után, elkezdődik az engedelmességi képzés, amely 4-6 hétig tart. Itt alapozzák meg a kiképzők azt az önfegyelmet, mely egy vakvezető kutya munkájának egyik legfőbb pillére. Megtanulnak lábnál, laza pórázon közlekedni, megtanulják, hogy szabadon engedve bármilyen inger is érje őket, a nevük hallatára, és a gyere, vagy ide hozzám vezényszóra haladéktalanul gazdájukhoz rohanjanak, megtanulják az áll, ül, fekszik vezényszavakat, valamint a helybenmaradást. Az irányítóparancsokat pórázon is teljesíteniük kell, valamint ekkor már nézik a kutya húzását is, hiszen hámban folyamatos húzást kell produkálniuk a vak gazda mellett később. A behívásra a kutyának a gazdával szembe kell leülnie, és orrával a gazda kezét megbökve jeleznie kell, hogy megérkezett. A lábhoz vezényszóra a kutya egy kisívű mozdulattal beül a gazdája lábához, hozzá is ér, hogy a vak gazda érezze, hol van kutyája. Alapvetően megszokják ezek a kutyák, hogy szemkontaktus helyett testjeleket használjanak, érintéssel, ritka esetben hanggal kommunikáljanak gazdájukkal. Mikor ezeket a leendő vakvezető kutya már biztosan, megbízhatóan tudja, vizsgát tesz kiképzőjével a tanultakból.

Ezt követően a konkrét vezetőmunka tanítása következik, de ebbe nem mennék bele mélyebben ebben a bejegyzésben, mert témánk továbbra is az önfegyelem, és az atomstabil helybenmaradás meggtartása, fejlesztése. Célunk tehát, hogy kutyánk helybenmaradása olyan stabil legyen, hogy bármilyen inger is érje, ne moccanjon onnan, ahová vak gazdája letette. Ha lehetséges, testhelyzetet se változtasson, hiszen a gazda a földhöz közel fogja keresni a helybenmaradásban hagyott kutyáját. Vizsgán ugyan szokták stabilizálni a kutyát kikötéssel még plusszban, de én személy szerint elvárom Luckytól, hogy minden kikötés, odaláncolás nélkül is atomstabilan maradjon a kijelölt helyen, amíg érte nem megyek. Helybenmaradásban hagyott kutyát behívni tilos!

Alapvető igazság, hogy tökéletes kutya nincs, de mindig van hová fejlődni. Az alább olvasható módszer nálunk bevált, így bizton ajánlhatom minden kutyásnak, aki problémásnak érzi kutyájánál a helybenmaradást. Lefektetjük helybenmaradásba a kutyát, fekszik parancs után kiadjuk a marad parancsot, és elsétálunk a szokott módon tőle. Amikor visszamegyünk hozzá, hogy feloldjuk, nem ültetjük fel rögtön, hanem még fekvő helyzetében adunk neki tiedre egy jutalomfalatot, majd ellépünk tőle fél percre. A falat adásakor megdicsérjük, ha nem moccant meg. A félperc eltelte után visszamegyünk a kutyához, felültetjük, és feloldjuk újabb falattal, és dicsérettel. Az első falattal leokézzuk, hogy ott maradt stabilan, de stabilizáljuk is egyúttal abban a helyzetben, a feloldás pedig egyértelmű.

A helybenmaradás stabilizálása csak egy szegmense az önfegyelem megkövetelésének, de igen fontos része. Következő kutyás bejegyzésemben más oldalról közelítem majd meg az önfegyelem kérdéskörét. A fentebb említett stabilizáló módszer jóváhagyását, és megerősítését köszönöm Lucky kiképzőjének ezúton is.

Jó kutyázást, szép nyarat, fegyelmezett kutyákat kívánok mindenkinek!

Egy hamisítatlan nyári zenés est margójára

Ezen a héten újabb bizonyságot kaphattam arról, hogy ez a nyár valóban jó dolgokat rejt számomra. Történt ugyanis, hogy a régebben már megalakult, de mostanra megújult akusztikus projektünkkel felléptünk a Szép Ernő színház pódiumán. Facebookon hirdettük az eseményt, mely 22-én, csütörtökön vált valóra. Együttesünk afféle bulizenekar, a 70-es 80-as 90-es évek népszerű, és elfeledett slágereit dolgozzuk fel. Hárman vagyunk a zenekarban: Szőke Tímea ének, Szepesi Richárd gitár, ének, vokál, és szerény személyem zongora, ének, vokál. A koncerteken vendégeket is hívunk a színpadra, de az együttes maga mi vagyunk.

csütörtök reggel izgatottan ébredtem, hiszen tudtam, hogy ezen a fellépésen múlik a zenekar jövője. Ha veszik az emberek a műfajt, és az átdolgozásaink stílusát, akkor csináljuk, de ha mégsem, akkor lezárjuk a dolgot, mint egy aféle tanulságos történetet. Ágit is érdekelte a buli, ezért feljöttek hozzánk Vacakkal, és együtt mentünk a koncert helyszínére. Az út során mindkét kutya szépen dolgozott, a hőség ellenére is.

Mikor odaértünk, a technikus kollégák már azon munkálkodtak, hogy minél szebb hangzást nyújthassunk a közönségnek. Noha csak egy szintetizátort, egy gitárt, és három mikrofont kellett beállítani, mégis volt vele dolog, mert a cél a legjobb hangzás előcsalogatása volt. Bátran állíthatom, nem volt okunk panaszra, és a közönségtől is pozitív visszajelzéseket kaptunk. Luckyt egy hűvös, elfüggönyözött helységben helybenmaradásban hagytam, majd mehettem is a színpadra, mert kezdődött az est.

A bulit két blokkra osztottuk, melyeket egy rövid szünet választott el egymástól, hogy mi is levegőhöz, és folyadékhoz juthassunk, hiszen két kétésfél órás zenélés során sok energia elvész, vagy inkább átalakul izzadtsággá. Sok régi sláger előkerült, nagyon élvezte a közönség előadásunkat. Részleteket talál az érdeklődő olvasó az archive Company zenekar facebookoldalán.

A buli után pedig nem maradt más, mint az őszinte, vidám, megkönnyebbült ünneplés. A büfénél jókedvűen beszélgettünk egymással, és a közönséggel, ekkor már Luckyt feloldottam a helybenmaradásból, és a lábamnál feküdt.

Reménység szerint lesz még lehetőségünk zenélni a nyáron, de máris egy újabb szép emlékkel gazdagodhattam magam is, ahogy remélhetőleg mindenki, aki megtisztelt minket jelenlétével.

Egy ígéretes nyár kezdete

Mielőtt belekezdenék bejegyzésem lényegébe, szeretném megköszönni minden kedves olvasónak, aki támogatásáról biztosított a bíztatást, így látom értelmét folytatni.

Olyan álmom valósult meg tegnap, ami kisgyermek korom óta fontos volt nekem. Ahogy bizonyára sokan, magam is a Rockin nőttem fel, és a kedvenc sportágam volt az ökölvívás. Szerettem volna kipróbálni, de elhessegettem magamtól a gondolatot azzal a kreált ténnyel, hogy vakon nem lehet komoly körülmények között boxolni, és egy edző sem vállalná be egy vak edzését, tanítását. Nos, ez a kreálmányom a tegnapi nap során megdőlt, mert volt szerencsém részt venni a Nem Adom Fel alapítvány sports for all rendezvénysorozatán belül egy rendezvényen, mely megvalósította a fentebb említett álmomat, és lehet, hogy lesz folytatás. A Zuglóban található Box akadémián volt lehetőségünk többünknek kipróbálni a boxot, részt venni egy integrált edzésen. Én még boxoltam is ringben egy vak sráccal, és egy edzővel, élmény volt. Az edzők tehetségesnek gondolnak, így felmerült, hogy vállalnák az edzésemet, ahogy Gyuláét a másik srácét is, nagyon nyitottan álltak hozzánk.

Amikor beléptem az öltözőbe, már beszűrődtek a Rocki, és egyéb boxolós filmekből ismert hangok, a zsák puffanása, stb. Ahogy meghallottam ezeket a hangokat, méginkább felvillanyozott a dolog, és vártam, hogy kezdődjön az edzés. Gyorsan átöltöztem az edzéshez szánt ruhámba, és mentem is a terem ajtaja felé.

Ahogy beléptem az edzőterembe, máris kezelésbe vettek az edzők. Először bemelegítettünk különböző ugrálós gyakorlatokkal, majd megmutatták pontosan, hogy melyik ütést hogy kell bevinni, aztán már ütéskombinációkat is gyakorolhattam. Az egyik idős edző a lábmunkát is megmutatta, és gyakoroltuk ezt is. Amikor már rögzültek az előbb említett dolgok, a zsákozás következett. Zsákon kellett bemutatnom az ütéseket, és a végén jött a ringgel való ismerkedés, és zárásként maga a box, élő ellenféllel. Hihetetlen, hogy mikre képes az adrenalin. Alig éreztem ellenfelem ütéseit, és inkább az motivált, hogy bevihessem a következő ütést. Az edzők figyelték küzdelmünket, és egy-egy szép ütésnek jobban örültek, mint talán mi magunk. Olyan szeretettel, és elfogadással fordultak felénk, ami jó példa lehetne sokak számára, és ezt minden túlzás nélkül írhatom.

Az edzés után beültünk az edzőkkel, és a jelenlévő érdeklődőkkel egy helyre, jó hangulatban beszélgettünk, majd mindenki hazatért. Azzal az ígérettel váltunk el edzőinktől, hogy találkozunk hamarosan.

Fantasztikus élmény volt ez az este. Már ténylegesen eltudom képzelni, hogy milyen érzés lehet a ringben, és alapvetően jól esett az edzés. Ebből az estéből kiindulva csak remélni tudom, hogy sok jót hozhat még ez a nyár. Nem szeretnék sokat, csak kellemes nyári estéket azokkal az emberekkel, akik fontosak számomra, és örökre megbecsülni minden őszinte, szép pillanatot.

Most lett elég

Eltelt egy újabb tanév, őszig nem lépek katedrára. Isten tudja, hogy valóban eleget tettem-e a szolgálatomnak, de a harcot megharcoltam. Az élet más területein még vannak harcaim, de úgy érzem, elfáradtam. Nem nyitok panaszládát blogomon, de több dolog egybeesése idézte elő nálam a jelenlegi állapotomat. A lényeg, hogy számos dologban döntésre jutottam, melyek közül van, ami leírható itt a blogomon is, de vannak nem publikus részei is. Ami a blogot érinti közvetlenül döntéseim közt az annyiban áll, hogy szüneteltetem, talán meg is szüntetem teljesen ezt a naplót. Úgy érzem, okafogyottá vált szélmalomharcom a többi sablonos bloggal szemben. A vakvezető kutyás témát is elcsépelték, a saját kutyájuk nevében író bloggertársak, facebookon postolgatók mese tárgyává tették mindazt, ami a kőkemény valóság. Ha jószándékkal próbáltam kutyásként segíteni bárhol, bármilyen fórumon, ledorongolás lett a vége, így a kutyás bejegyzéseket, cikkeket is hanyagolni fogom a továbbiakban. Mivel nem kaptam igazán visszajelzéseket a blogot illetően, így fogalmam sincs arról, mekkora olvasó tábort hagyok most magára. Nehéz úgy közvetíteni bármit is, ha nincs visszajelzés, befogadás. Egyelőre nem szűnik meg a blog, de ha jelenlegi álláspontom nem változik, rövid időn belül törlődni fognak a bejegyzések. Egy darabig fent hagyok mindent, hogy az esetleges érdeklődők olvashassák még.

Kívánok élményekkel teli, pihentető nyarat minden kedves olvasónak! Hogy találkozunk-e még e blog hasábjain, a jövő zenéje.

A bölcsesség útján

Zavaros idők járnak mostanság a világban, és ez a jelenség késztet most írásra engem. Nem gondolom persze, hogy az én alább olvasható eszmefuttatásom majd megváltja a világot, hiszen még ha nem is vesszük észre ezt már más megtette, másrészt feltehetően vajmi kevesen olvassák ezt a blogot ahhoz, hogy valamit igazán elindítson a fejekben, de persze csodák léteznek ma is, és még akár ez a kis internetes napló is szolgálhat eszközként Isten kezében.

Az egyik téma, mely írásra késztet, a bölcsesség keresése, meglelése. Hozom szóba azért ezt a témát, mert egy ideje tematikusan olvasom a Példabeszédek könyvét telefonomon. Salamonról olvassuk, hogy igen bölcse mber volt, ám bölcsességét nem a legkisebb ujjából szívta ki, hanem Istentől kapta. Az más kérdés, hogy később hová fajult az ő erkölcsi, és egyéb élete, de most még uralkodásának elejéről van szó, mikor is valóban bölcs, és igazságos volt. Azért kezdtem el pont ezt a könyvet olvasni a Bibliából, mert tudatosan szeretnék a bölcsesség felé vezető úton járni. Ha egy kicsit is sikerül bölcsebben élnem az életemet, esetleg sikerül bölcsebben viszonyulnom emberekhez, problémákhoz, akkor már volt értelme. Szeretném ha ez a megszerzett bölcsesség nem önjelölt okoskodás lenne, hanem valóban Istentől kapott képesség, mellyel hasznára lehetek embertársaimnak, de főleg Isten ügyének, vagy legalábbis felesleges bajként ne nehezedjek környezetem vállára. Írom ezt úgy, hogy több oldalról támad a gonosz, és helyt kell állnom, még ha olykor megbotlok, és esetleg adom is alá a lovat azzal, hogy fogékonyabbá válok az ingerléseire. Gyakran bölcsebb csendben maradni, mint harsogni a magunk igazát, de az ember már csak olyan, hogy mindenkor érvényesíteni akarja igazát, és bosszantja a többi ember esetleges együgyűsége egy adott témában. Vakvezető kutyás témában például már nem nyilvánulok meg facebookos csoportokban, mert a magukat okosabbnak gondoló, egyébként gyakran tapasztalatlanabb kutyások okoskodásnak vélik hozzászólásaimat, és támadással reagálnak. Zavaros ez a világ, és felborulni látszik az az értékrend, amit még én kaptam Édesanyámtól, hitoktatómtól, későbbi lelkészeimtől, tanáraimtól, vagy vakvezető kutyát képző szakemberektől. ÉN tiszteltem az idősebb, tapasztaltabb kutyásokat, és örömmel vettem, ha jószándékkal terelgetni próbáltak, de a mai fiatal kutyásokban ezt a lelkületet nem érzékelem. Ha tehát azt látom, hogy nem hallgatnak meg, csendben maradok. Akit érdekelnek meglátásaim megtalálnak, és megosztom velük úgy, hogy nyilván magam sem vagyok tévedhetetlen, de olyat nem fogok tanácsolni, amit magam meg nem tapasztaltam már.

A bölcsesség másik alkalmazási területe, az emberi kapcsolataimban keresendő jelenleg. Nem rég egy egyébként jó baráti kapcsolatomba beette magát a féltékenység szörnyetege, és nem beszéltünk egymással az illetővel egy darabig. Noha az alapvető problémáját értem a másik félnek, azt továbbra is tartom, hogy sokféle módja van egy probléma megbeszélésének, de a módszer, amit választott, nem volt a megfelelő választás. Isten tudja, hogy valaha normalizálódni fog-e ez a viszony, detudunk beszélni egymással, ami már előrelépés. A másik dolog, amit még szintén a helyére kell tennem az életemben, az egy régebben megromlott kapcsolat, egy számomra igen fontos valakivel, aki az utóbbi hónapokban ismét felbukkant az életemben. Jó érzés nem haragudni rá, hanem normálisan beszélgetni vele, és jó érzés tudnom, hogy kaptam egy lehetőséget arra, hogy bölcsebben kezeljem ezt az emberi kapcsolatomat is. Nincs ugyanis olyan konfliktus, amiben egyértelműen egy ember lenne a hibás. Olyan van, hogy valaki nagyobb hibát vét, mint a másik, de egy tánchoz is két ember kell, ahogy egy verekedéshez is. Egy csókhoz, és szeretkezéshez is két ember kell, ahogy egy harapáshoz is. Próbálom követni emberi kapcsolataimban is azt az utat, hogy megfelelő alkalmakkor, megfelelő témák felmerülése esetén csendben maradok. Rájöttem ugyanis, hogy mások helyett nincs jogom, és kompetenciám döntéseket hozni, ezért önjelölt bíróként tetszelegnem értelmetlen, a másik fél számára még frusztráló is lehet. Ha ő kifejezetten kérdezi a véleményemet, akkor is csupán röviden megfogalmazom az álláspontomat hozzátéve, hogy ez az én szemszögemből nézve a történet, de a döntés az övé. Gyakran akarjuk megmondani egymásnak, hogy mit hogyan kellene tennie, sőt még a gondolatait is terelgetnénk a másiknak, amihez semmiféle jogosultságunk nincsen. Nagyon indokolt esetben alkalmazhatunk enyhe terelgetést, de drasztikus beavatkozásra nincs jogunk. Évekbe telt, mire ezt megértettem, és ma már tudom, sok konfliktusnak lehetett volna elejét venni, ha alább adok a megmondom a frankót mentalitásomból. Talán nem túlzok, ha azt írom, a mai nap is boldog párkapcsolatban élhetnék, vagy legalábbis nagyobb esélyem lenne erre, ha bölcsebb lettem volna. Szeretném leszögezni azonban, hogy a bölcsesség nem egyenlő a megalkuvással, és pipogyasággal. Írom ezt úgy, hogy néhány hete egy jó barátom némi alkoholtol őszinteségi rohamot kapva lepipogyázott engem. Noha nem esett jól a jelző, bizonyos értelemben még igaza is lehet, bár tisztáztuk, hogy ő mit vélt esetemben pipogyaságnak. Fontos lehet még kapcsolataimat tekintve, hogy ne engedjek beavatkozást más emberek részéről egy bizonyos ponton túl, mert minden összeomolhat, amit nehezen felépítettem. Ellenkezést, és dacot válthat ki a másik félből, ha erőszakosan próbálják rávenni valamire, amire esetleg még hajlana is, de saját meggyőződésből kell elindulnia abba a bizonyos irányba, és nem mások által vonszolva.

Fontos hír tehát, hogy Machron nyert-e a francia választásokon, vagy más, fontos a belpolitikai helyzet is, hiszen alapvetően meghatározza azt, hogy mennyire marad élhető ez az ország, de a személyes életünkkel is törődni kellene. Nem bagatelizálhatjuk el azt, ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, mert egy idő után megmérgezi a fizikai egészségünket is a depresszió. Lehet persze reagálni erre azt, hogy az ember bizonyos helyzetekben nem válogathat, de nézelődni, a változás lehetőségét keresni még szabad, és senkinek sem ártunk vele. Ha pedig azt tapasztalom, hogy valahol nem értékelnek, nem hallgatnak meg, akkor követem a bibliai példát, és elmegyek onnan úgy, hogy még a port is leverem a lábamról, és ott állok meg, ahol befogadást tapasztalok.

Múlthéten a nézelődéseim, szemlélődéseim során kaptam egy lehetőséget, amit gyorsan meg is ragadtam, ugyanis hittanoktatói állást hirdetnek a bélatelepi gyülekezetben. Óvodás, és iskolás csoportokat kellene tanítani, nagyjából 80-100 gyerkőc lenne összesen. Azt persze még nem tudom, hogy hány embert vennének fel, és hogy oszlanának meg a csoportok, de jelentkeztem E-mailben az állásra. Visszajelzés még nem érkezett, de Pünkösd után megkeresem őket telefonon is. Nem rossz ugyan a mostani munkám, de tudom, hogy nem vagyok a helyemen. Csak remélni tudom, hogy a helyemre kerülök egyszer minden értelemben.

Pünkösd ünnepe közeleg, mely a Szentlélek kitöltetésének, és az Egyház születésének ünnepe. Szeretném, ha az én újászületésemnek ünnepévé is válhatna, mert belefáradtam a múlt terheinek cipelésébe. Holnap az Úr Asztalához járulok, hogy valóban lerakhassam a terheimet. Vannak élethelyzetek, megoldandó problémák, dilemmák, melyeket addig dobál vissza nekünk Isten, míg rendbe nem tesszük őket. Több dologgal kapcsolatban is megtalált ez a felismerés, tehát igyekszem rendezni soraimat, míg nem késő.

Őszintén kívánom, hogy a kedves olvasó is hasonló felismerésekre jusson Pünkösd ünnepén, és remélem, a hétköznapok sodrása sem fogja elnyomni azokat a dolgokat, érzéseket, melyek igazán lényegesek.

Kutyavilág külön kiadás, avagy akik helyettünk is látnak

Április 27-e a vakvezető kutyák világnapja. Ezen a napon emlékezünk azokra a csodás négylábúakra, és kiképzőikre, valamint nevelőikre, akik sokunk önállóságát, szabadságát adják vissza. Természetesen a vakvezető kutyákat illetően is sok tévhit kering az emberek között, de ideje ezeket lerombolni! A vakvezető kutya például nem taxi, sőt Gps sincs beleültetve a chipjébe, de a fülei sem szolgálnak antennaként. Nekünk llátássérülteknek kell tudnunk, hogy milyen útvonalon szeretnénk megközelíteni az adott helyet. Az éveken át történő közlekedés során kialakult bennem is az a készség, hogy gyorsan kialakul bennem egy útvonal térképe, így már tudom irányítani a kutyát megfelelően: jobbra, ballra, előre, lépcsőhöz, zebrához, ajtóhoz, ezek olykor irányokkal is kombinálva, megállókerestetés, járművön ülőhelykerestetés. Tapasztalataim szerint a rátermettebb kutyák ülőhely híján a helyet keress parancsra egy kapaszkodóhoz viszik a gazdát, így nem esik el a páros, és útban sincs. Lucky ezt rendszerint megoldja. A vakvezető kutyák munkájában elengedhetetlen, hogy a kutya tudjon bizonyos helyzetekben döntést hozni, de tudja átadni ezt a szerepet a gazdának, ha kell. Fantasztikus dolog ezeknél a kutyáknál az értelmes engedetlenség, valamint a forgalom kritikus távolság bemérésének képessége. A kiképzés során megtanulják, hogy veszély esetén a kutya tagadja meg a parancsot. Ha nem hallom, hogy jön egy halkabb hibridautó, és tovább előre járdára küldöm Luckyt, ő befeszít a hámban, és megtagadja a parancsot. Vakvezető kutyával közlekedő sorstársaim bizonyára sok ilyen esetet tudnának mesélni, ez csak egy példa volt a sok közül. Utatkeress parancs esetén a kutyának kell mérlegelnie, hogy hogyan kerüljünk ki egy akadályt, hogy lavírozzunk el két autó közt, vagy egy tömegben, de ugyanerre a parancsra meg kell találnia a járda folytatását, ha nem vagyok képben azzal kapcsolatban, hogy merre folytatódik az út. Számtalan dolgot lehetne még sorolni, de talán ízelítőnek ennyi is elegendő, hogy belássa az olvasó, ezek a kutyák valóban szemünk helyett szemek, és helyettünk látnak a közlekedés során gyakran. Ahhoz, hogy egy vakvezető kutya ilyen jólképzett segítőtárs legyen, következetes nevelésre van szükség már kicsi koruktól kezdve, majd erre épül a célirányos kiképzés, az alapengedelmességi képzéssel megalapozva. Fontos, hogy egy vakvezető kutya egyszerre legyen szociálisan érzékeny, barátságos, játékos inpulzív, de bátor, fegyelmezett, és jó stressztűrő, hiszen ez a munka azért megterhelő is számukra mind idegileg, mind a hámban dolgozva fizikailag is. Itt is igaz az, mint sok más egyéb fantasztikus dolog esetében, hogy először katonák körében kezdték alkalmazni a vakvezető kutyákat, majd az I. világháború után hamar elterjedt a civil lakosság köreiben is.

Végezetül arról, hogy nekem mit nyújt a vakvezető kutyám, és mit nyújtottak Lucky elődei? Nos, szerintem ebben a témában még oldalakat tudnék írni, de hamar bezárná a böngészőt a kedves olvasó, így csak röviden fejteném ki ezt az egyébként szinte megfogalmazhatatlan témát. Nos, az első szó, ami eszembe jutott 2000-ben, mikor egy Simon nevű német juhász bobtail keverék kutyussal mentem, a szabadság volt. Fogtam a hámfogót, és suhantam az utcán úgy, ahogy azelőtt még sohasem. Nem kellett bottal támpontokat kotorásznom, hanem csak követtem a kutya mozgását, és szárnyaltam, sok látó embernél gyorsabban. A közel tizenhét év kutyázás alatt a részemmé vált ez az érzés, és még ma is, ha megfogom a hámfogót, és kiadom Lucky-nak az előre parancsot, ez az örömteli érzés fog el, hogy ismét enyém az utca, és összeforrva szárnyalhatunk az éppen aktuális cél felé.

Gondoljunk tehát ma azokra a nevelőkre, kiképzőkre, akik egy szertelen kis labrador, vagy goldenkölyökből felelősségteljes, komoly, de mégis bohókás munkakutyát nevelnek, akikre emberek életét bízzák majd! ÉN köszönöm ezúton is Lucky nevelőinek, és kiképzőjének azt az áldozatos munkát, melynek köszönhetően nem vagyok egyedül noha egyedül élek, és szabadon róhatom az utcákat, mint egy látó ember, legalábbis nagyon hasonlóan. Ennél nyilván többet nyújt nekem Lucky, de ez szavakkal nem leírható. Emlékezzünk tehát, és becsüljük, tiszteljük a szakembereket, és az általuk képzett kutyákat!

Húsvéti vallomás

Itt az ideje a bűnbánatnak, és a változásról tett fogadalmam megerősítésének, hiszen elérkezett Nagyhét. Ekkor teljesedtek be mindazon próféciák, melyeket már az Ószövetség idején megírt Ézsaiás próféta is többek között. Minden ami történt, értem is történt, és ezt olykor érdemes tudatosítani magamban. Értem is elárulta őt Judás, értem is történt az utolsó vacsora, hogy az Úrvacsorában megcselekedjem az ő emlékezetére mindazt, amit ő tett tanítványai körében. nagypénteken értem is megverték, kigúnyolták, megfeszítették. Miért felejtjük ezt el oly gyakran? Miért engedjük, hogy a hétköznapok megfojtsák bennünk a szívünkbe ültetett magvacskát? Sorolhatnám most a már ismert okokat, a bűnös természetet, de itt és most ez mentegetőzésnek tűnik. Nem fogom azt hazudni, hogy nem bántottam meg számomra fontos, és kevésbé fontos embereket, mert bizony megbántottam sokakat akaratomon kívül is. Tavaly elindultam a változás útján, amit Édesanyám elvesztésének traumája indított el bennem, de még gyakran megcsúszom a lejtőn, és visszább csúszom, ami olykor elkeserít, máskor arra bíztat, hogy meneteljek tovább a nehéz terep ellenére is. Eszemben sincs magam mártírnak beállítani, hiszen éppen olyan bűnös ember vagyok, mint bárki más, de magammal nekem kell együtt élnem, és szeretném jobban csinálni, amíg még van rá lehetőségem. Húsvét idején erősebb a késztetés a konkrét cselekvésre, de nem engedhetem, hogy csupán fellángolás legyen ez a tettrekészség.

Komoly reménységünk lehet abban, hogy noha Nagypéntek eseményei is értünk történtek, ahogy a feltámadás is. Csak remélni tudom, hogy a körülöttem lévő emberek hagynak változni, és leszek elég erős ahhoz, hogy a hátráltató tényezők ellenére is véghez tudjam vinni azt, amire fogadalmat tettem. Meglehet, hogy némelyekben erősebb az a kép, amit a múltbéli dolgaimmal alakítottam ki bennük, de itt vagyok, ha tehetek valamit, és a szándékomat Isten látja a legjobban.

Jézus megélt minden emberi szenvedést, hogy méltó közbenjárónk lehessen az Atyánál, ezért Húsvét reménysége erőt adhat nekünk ahhoz, hogy folytassuk akkor is, ha nehezítik is bizonyos tényezők, emberek küzdelmünket. Elsősorban nem embereknek kell tetszenünk, de ha jó ügyben ténykedünk, és törekszünk arra, hogy Istennek tetszően éljünk, másoknak is feltűnik majd a változás. Szeretném, ha értené az olvasó, hogy jelen írásom nem önmarcangolás, hanem őszinte számvetés, egyfajta vallomás jelenlegi állapotomról. Kívánom, hogy fedezzék fel a lehetőséget abban, amit Húsvét üzenete rejt.

Kívánok áldott Húsvétot minden kedves olvasónak, és tartsák meg ezt a reménységet a hétköznapok viharaiban is! ÉN megélhettem a musical bemutatóján a sikert, és az elismerést, amit titkon rég kerestem, és vártam már. Ha itt a földi létben megadatnak nekünk efféle ajándékok, mennyivel inkább megélhetjük majd az igaz boldogságot majd odafent? Bele sem tudunk ebbe gondolni, mert emberi ésszel ez nem fogható fel, de én vágyom erre a boldogságra. Addig is teszem a dolgom, és míg barátok vannak mellettem, és van kihez szóljak akár virtuálisan is, lesz erőm nekifutni a következő akadályoknak is.

Akik nélkül félemberek vagyunk

Lassacskán március közepére érkezünk az idő vonatán, és egy újabb ünnephez érkeztünk, mely most nem tagadással, és iróniával tölt el, hanem tényleges tisztelettel, noha azt gondolom, hogy az ünnepelteket az év minden napján tisztelnünk kellene. Felfedem a titkot, a nőnapról van szó egészen pontosan. Bízom benne, hogy bejegyzésem végére egyértelmű lesz minden kedves olvasó számára, hogy csalódottságom ellenére tisztelem a hölgyeket, és tudom, nélkülük félemberek vagyunk csupán mi férfiak.

Hogyan is kezdődött? Isten tudta jól, hogy amit megalkot a világ teremtésével, és az ember megalkotásakor, az alapvetően jó. Az már más kérdés, hogy az ember mire használta az értelmét, és mire használja ma is, de Isten szándéka a teremtéssel jó volt a kezdetektől fogva, hiszen ő maga a jóság, és szeretet. Látta, hogy Ádám egyedül van az Édenben, és nincs megfelelő segítője, aki együtt hordozná vele élete minden terhét, aki megvidámítaná napjait egy halvány, bájos mosollyal, aki erőt adhatna neki a reménytelenségben is. Az álatok ugyan okosak, és bizonyosértelemben remek társak voltak már akkor is az ember számára, de nem pótolhatták egy nő szerepét a férfi életében, így Isten Ádám mellé adta Évát. Boldogságban is éltek, majd tudjuk, hogy mi történt az első bűnesetkor, és azt is, hogy a mai napig annak a következményeit nyögi a világ. Nem állítom, hogy kizárólag Éva lett volna a hibás a történetben, mert mindketten rossz döntést hoztak, amihez joguk volt akkor is, ahogy most is joga van az embernek hülyeséget csinálni, ám viselnie kell a következményeit.

Sok év eltelt azóta, de a lényeg nem változott, ma is szükségünk van rátok kedves hölgyek, de nőkre van szükség, és nem férfias teremtésekre, akik szerepüket eldobva törtetnek előre. Vállalom álláspontomat, mely lényegében annyi ebben a témában, hogy egy nő maradjon nőies, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne érvényesüljön az életben, de például megmosolyogtatnak a női katonák, mert egészen egyszerűen egy nő nem erre lett megteremtve. Volt szerencsém a musical kapcsán megismerni karakteres színésznőket, akik nők tudtak maradni, és bizony nem is akármilyenek. Azt látom viszont, hogy változnak a szerepek, és a nők egy része nem tölti be azt a szerepet a párja mellett, amire rendeltetett. Azt várják sokan, hogy a férfi legyen a háttér az ő előmenetelükhöz, holott ennek fordítva kellene lennie, ami nem zárja ki azt, hogy a nő is megélhesse karrierjét, kibontakoztassa tehetségét, de egy sikeres férfi mellett ott kell, hogy legyen egy megfelelő nő, és ez így is van. Egészen biztos, hogy máshol tartanék magam is, ha egy olyan nő lenne az oldalamon, aki valóban azt a hátteret, biztonságot nyújtaná nekem, amire szükségem van. Természetesen nekem férfiként is támogatnom kell a páromat, és szeretnem, tisztelnem is kell, de abban nem lennék jó partner, hogy az elférfiasodásban, szerepének eltorzulásában támogassam őt.

A lényeg, hogy fontosak vagytok számunkra kedves hölgyek, mert bármennyire is szeretjük olykor hangoztatni az ellenkezőjét, , csak veletek vagyunk egészek.

Kicsit kesernyés a hangulatom máma

Ahogy telnek a hetek, lassan búcsúzik a tél, és ahogy a mai időjárás is mutatja, közeleg a tavasz. Túl vagyunk az általam oly sokszor kárhoztatott Valentin napon is, tehát ismét jól járhattak az ajándék, és édességboltok, de a vendéglátó helyek is. A párok tagjai kiszerették magukat, hogy aztán egy évig ismét vagdalkozzanak tovább, vagy éppen semmibe vegyék egymást, avagy csak a megszokástól hajtva maradjanak azzal, akivel már nem az igazi. Nyilván vannak kivételek, de ha nem így lenne, miért lenne szükség szerelmesek napjára? Miért nem lehet minden nap a szerelmesek napja? természetesen lehetne, csak rajtunk múlik, de mi nem sokat teszünk az ügy érdekében csak addig, amíg új a préda. Ajánlom minden kedves olvasó figyelmébe a fireproof című filmet! (Szerelempróba.)

Körülöttem aztán ismét zajlanak az események, újabb válságot kell megélnem, ugyanis feletteseim leraktak távmunkára. Heti kétszer kellene bemennem, ehhez képest egyszer sem hívtak még be, noha két hete vagyok csupán szobafogságra ítélve. Mivel a musical elkészült, így korrepetíciót tartunk a színészeknek Ricsosszal, és próbálok Lucky-val közlekedni minél többet, hogy ne essen ki a munkából, és én sem szeretnék megbolondulni teljesen. Lucky ügyes, a szájkosarat már megszokta, így végre biztonságban elengedhetem. Közben örömmel látom, hogy barátaim megtalálják boldogságukat egy-egy nő mellett, ám én bizonytalanságban vagyok, mert megítélnek bizonyos hölgyek a múltbéli hibáim miatt, így viszont kevés az önbizalmam ahhoz, hogy új kapcsolatot építsek fel. Vágyom pedig magam is az igaz szerelemre, ahol nem számít a múlt, csupán én számítok, és a másik fél, nincs üvöltözés akkor, ha padlón vagyok, mert vannak mélypontok az ember életében, és most ismét mélyponton vagyok. Fogalmam sincs, meddig kell még futnom ezt az ördögi kört, de aki nem tud mellettem állni hiszti nélkül, az jobb, ha elenged szépen, mert az indokolatlan letorkolásokat mostanság nem tolerálom.

Mivel ma szép idő volt, leültünk Lucky-val egy közeli padra, majd okostelefonomon Bibliát kezdtem olvasni. Egy újabb tervet kezdtem el, mely a húsvéti történetet járja körül, és minden igeszakaszhoz van egy rövid magyarázat is. Ma azt az üzenetet kaptam, hogy keressem meg, mire hívott el Isten, mi a feladatom. Nos én azt hittem, hogy az Igehirdetés az én szolgálatom, ehhez képest egy világi cég kapcarongya vagyok, aki mára már csupán távmunkára alkalmas. Tartok még néhány hittanórát, de pár éven belül nem lesz kit tanítsak. A másik alternatíva még a zene lehet, de egyelőre bizonytalannak tűnnek a próbálkozásaim. Megírtuk ugyan a musicalt, és a rendező szövegírónk elégedett is a művel, de hogyan tovább? Többeket figyelmeztetni kell, hogy ennek a műnek a zenéjét nem csak Ricsosz írta, hanem én is belekontárkodtam. Olyannyira sikerült belekontárkodnom, hogy visszatérő motívumaim fedezhetők fel, ha valaki jobban megfigyeli, észlelheti. Mielőtt elégedetlenséggel vádolnának, szó sincs róla, mert van lakásom, egyelőre fizetést is kapok némi excelezésért, és netezgetésért, de hiányzik a teljesség megélése, ami talán örök hiány marad az életemben. Segíthetne egy állás, melyben azt érezhetném, hogy valóban szükség van rám, és része vagyok valaminek, és akadhatna egy hölgyemény, aki nem hétvégi kapcsolat, és támogatna leüvöltés helyett, mert ahogy szoktam mondani, öreg vagyok bohócnak. Talán a tavasz hoz ezen a téren is némi felüdülést, mert nem célom haragban lenni a világgal, csak érteni szeretném, mi a célja Istennek velem, mert a 2015 decemberéig elképzelt küldetést kicsavarta a kezemből. hosszabb távon tehát keresnék vagy teljes nyolc órás állást a mostani helyett, vagy négy órásat a távvergődés mellé. ha beindul a zenélés végre, akkor persze a négy órás munka okafogyottá válik, ha megmarad ez a távmunka, ami anyagilag nem rossz, csak mentálisan golyózik be az ember tőle, ha van annyi ambíciója, hogy ő menne emberek közé, és szeretne rendszert az életében végre.

Lázadozásommal nem szeretném megbotránkoztatni olvasóimat, de sajnos valóban ilyen érzések, gondolatok kavarognak bennem, és ez egyáltalán nem építő. Ezekkel a gondolatokkal együtt teszem a dolgom, mert életben kell maradni, amíg haza nem hív az Úr. Az érces megjegyzések mellett pedig továbbra is a hölgyek tisztelője vagyok, csak jól esne, ha engem is tisztelnének. Nem vagyok telhetetlen, csupán egyfajta férfinak kijáró alapvető tisztelet az, ami lendületet adhatna. Mivel azonban az önsajnálat nem vezet sehová, be is fejezem ezen írásomat abban a reményben, hogy az egyszer fent, egyszer lent elv alapján megszakad a lent, és elérkezik a fent az én életemben is. Kívánom az enyhülést mindenkinek, aki most nehézséget él meg. Reménységünk van abban, hogy Jézusnál megnyugvást találhatunk mind, akik megterheltek vagyunk.

Rövid vallomás, Édesanyám emlékére

Olyan évfordulóhoz érkeztem, melynek apropója könnyeket csal szemembe, de nem az öröm könnyei ezek, hanem a fájdalomé. Egy éve húnyt el Édesanyám, és mostmár értem, mire utaltak többen az ismerettségi körömben facebookon, vagy más egyéb fórumokon. Vannak veszteségek, helyzetek, melyek nem megszokhatók, csak hordozható terhek, melyekhez idomul egy idő után a vállunk, de attól még a teher teher marad. Azt hittem, egy év után már békességre találok, és sikerül elengednem őt, de hazudnék, ha azt írnám, sikerült. Emberek vagyunk, értelmet kaptunk tehát Istentől arra, hogy vigyük tovább életünk pakkját, mert menni kell a végsőkig, de időnként leroskadunk, ami nem szégyen.

Soha nem fogom tehát megszokni azt, hogy Édesanyám hazatért, legfeljebb elviselem. A könnyek záporában pedig igyekszem rávenni magam arra, hogy ne magamat sajnáljam, hanem az lebegjen lelki szemeim előtt, hogy ő már békességben van, és nem érez fájdalmat.

Kutyavilág Iii. Önjutalmazás, vagy csapda

Talán többek számára ismert a mondás, mely szerint a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Az alábbiakban taglalt helyzet tökéletes példája ennek a megállapításnak. Most még homályosnak tűnhet a kép, de a bejegyzés végére mindenki érteni fogja, mire is céloztam az elején.

Kutyás körökben nem ismeretlen bizonyára a tény, mely szerint a közparkokban gyakran dobálnak szét ételt, szemetet a derék polgárok, akik vagy az elkóborolt állatkákat szeretnék táplálni, vagy a madárkákat szeretnék jóllakatni, de gyanítom, a kutyák, és kutyások szívatása is terítéken van. Azt a sajnálatos tényt már nem is említeném, hogy bizony mérgezni is szokták kutyáinkat, mert valamiért zavarja köreiket egy-egy békésen sétáló, vagy vidáman futkosó kutyus. Egy ideje a mi lakótelepünkön is megszaporodott a kidobált élelemkupacok, fóliába becsomagolt szendvicsek száma. Az én eddig jól behívható labrador vakvezető kutyám pedig ösztönéből adódóan rámozdult a zsákmányra, és amellett, hogy romlani kezdett a behívhatósága, időről időre hasmenést is kapott. Megelégeltem a dolgot, és megkerestem a Luckyt képző iskolát, akik hamar segítségemre is siettek, és vettünk egy megfelelő szájkosarat, melyet ráadok a kutyára, ha elengedem. Ha futtatóra viszem, akkor látó kutyástárssal figyeltetem a fiút, de ha egyedül engedem el, akkor a szájkosár marad. Elkezdtem hozzászoktatni Luckyt a szájkosárhoz. Sűrgősé tette a dolgot, hogy tegnap már konkrétan rárohant a zsákmánylelő helyre a kajlaság, ezért a fokozatos szoktatást keményítettem, és mivel lakásban már megtűri a szájkosarat, és bele is bújik, így mától már csak szájkosárban engedem őt el.

Mi őríti meg ennyire a kutyákat, ha élelmet látnak a földön? Mi bírálja felül képzettségüket? Egyrészt a zsákmányszerző ösztön, mely arra sarkalja őket, hogy hamar zabálják fel a talált élelmet, míg más meg nem teszi, másrészt az élelem megtalálása egy önjutalmazó folyamat, hiszen ha megeszi a talált ételt, az jó érzéssel tölti el, ráadásul egy vakvezető kutya nem, vagy csak későn kap negatív visszacsatolást vak gazdájától, így rájön, hogy megteheti szabadon még akkor is, ha tudja, hogy egyébként nem szabad. Amellett, hogy bosszantó ez a jelenség, még veszélyeket is hordoz a kutyára nézve, hiszen nem lehet tudni, miket dobálnak ki, és a legkülönbözőbb bélbántalmak mellett hízásnak is indulhat a féltett eb, és sajnos előfordulhat az is, hogy megmérgezik az ártatlan jószágot.

Felmerül bennem néhány kérdés a jelenség kapcsán, melyek főleg költői kérdések, de ha egyszer választ kapok rájuk, ujjongani fogok örömömben. Ha kóbor kutyát, vagy macskát látnak a kedves jótékonykodni szerető polgártársak, akkor miért nem fogadják be őket, vagy viszik el menhelyekre őket? Miből gondolják, hogy a fóliát is megemészti egy akármilyen kóborló élőlény? Azon az értéken kívül, melyet pénzzel nem lehet megfizetni, ki fogja megtéríteni a segítő kutyák kezelését, ne adja Isten teljes értékét, ha mérgezés által elhaláloznak? A házikedvenc hobbykutyákra is vonatkoztatnám a kérdést természetesen.

Kiképzőtől tudom, hogy a legjobban képzett kutyákat is elcsábítja ez a sok kihelyezett csapda, mert az egyik legősibb ösztönüket indítja be. Mivel flexire nem akartam fogni Luckyt, mert alapvetően behívható, elengedhető kutya, így az ő védelme, és az én nyugalmam érdekében kezdtük alkalmazni a szájkosarat, az elengedések során. Nem tudom, hogy hogyan lehetne az embereket job belátásra bírni, de míg nem változik a szemlélet ezen a téren, addig a szájkosár marad, mint az egyik lehetséges alternatíva.

Születésnapomra, csak őszintén

Tetszik, vagy sem, repülnek az évek egymás után. Így történhetett meg, hogy a mai nappal 37 éves lettem. Az elmúlt év során megtörtebb lettem, de mégis talán erősebb, bölcsebb, és megfontoltabb. Ítélje ezt meg az olvasó, vagy a közvetlen barátaim, akik valóban ismernek!

Noha születésnapom van, nem vár torta gyertyával az asztalon, nem rajong körül a családom, de kaptam sok számomra fontos embertől köszöntést, és pénteken egy kisebb bulival meg is ünnepeljük a legszűkebb barátikörrel is ezt az alkalmat.

Mire lehet alkalom ez a születésnap? Alkalom lehet egyfelől az üneplésre, de az elcsendesedésre, elmélkedésre is. Újra figyelmeztetést kapok, hogy becsüljem az életemet, és próbáljam értelmesen, embertársaim hasznára megélni azt az időt, ami még hátra van számomra itt e földi létben. Nem tudhatom, mennyi van még hátra, így minden percet igyekszem megélni a maga valójában, mert így válhat értékesebbé az életem. Belém hasít persze, hogy Édesanyám tavaly még élt a születésnapomon, ma pedig már máshonnan köszönt engem, de nekem egyelőre még itt vannak dolgaim. Határidőre befejezzük a musicalt Ricsosszal, visszük tovább a zenekart, és még sorolhatnám a teendőket, melyek közt bizonyosan akad olyan is, amiről még fogalmam sincs. Szeretném végre sínre tenni az életemet is, hiszen lassan, de biztosan evickélek a negyvenedik életévem felé, és még nincs feleségem, gyermekem. Csak remélni tudom, hogy Isten megadja nekem még ezt a két ajándékot, és akkor teljessé válna az életem. Olyan nőt szeretnék társul, aki nem fél tőlem, és nem a múltam alapján ítél meg, hanem azon dolgok alapján, melyeket a jelenben, és a jövőben megtapasztal velem kapcsolatban. Megfogadtam ugyanis, hogy nem bizonygatok többé egy hölgynek sem semmit. Aki szeret elfogad, és ésszerű változásra rá is tud venni talán, de a múlt már nem megváltoztatható, tehát felesleges számonkérni rajtam.

Itt vagyok hát, 37 évesen, hajam lassan, de biztosan őszül, de míg 28-nak néznek, nagy baj nincsen. Nem titkolom, hogy megkeseredtem, és kifáradtam, de talán a tavasszal együtt életem tavasza is megérkezik végre, és megpihenhetek, feltöltődhetek. Azokat az értékeket pedig, melyeket Édesanyáma dott nekem, igyekszem továbbra is képviselni, és egyszer talán tovább is adhatom az én gyermekemnek, hogy ne menjen veszendőbe mindaz, ami nemes, érték, és becsülendő. vallom ezt akkor is, ha gyakran konzervatívnak tartanak, de még vannak, akik őszintén szeretnek, és tudom, hogy nem azért köszöntöttek fel, mert a skype, vagy a facebook értesítette őket erről az évfordulóról. Pénteken pedig megünnepeljük néhányan, hogy még itt vagyok, tartom magam, míg erőmből telik, és igyekszem ember maradni akkor is, ha a világ gyakran embertelen. Mindez pedig nem az én jellememet mutatja, hanem Isten megtartó kegyelmét.

Viharos évkezdés

beköszöntött az új esztendő. Talán sokan csodát, megújulást várnak ettől az évtől, ahogy ez már szokás minden év kezdetén, és bizony én sem vagyok más ebből a szempontból, mint az emberek többsége. Szomjazom a jó pillanatokat, de szomjam nehezen oltható igazán. Nem titok, hogy annyira meggyötört a tavalyi év, hogy szükségem van regenerálódásra. Isten tudja csak, hogy mennyire sikerül gyógyulnom az idő múlásával, de tudom, hogy az idő múlásánál több kell. Elégedetlen lennék, avagy mohó? meglehet, de tikkasztó sivatagon meneteltem át, és még nyögöm a mellékhatásokat. A leltárt megírtam már a tavalyi évről, tehát nem ismételném magam, de volt veszteségélménytől kezdve a gyászig, aztán a szerelmi csalódásig minden, ami megkeserítheti az embert. A munkahely bizonyos értelemben kárpótoll, de ami előrébb rántott, az a barátiköröm, és a tavaly év végefelé megalakult zenekarom, a Druida. Az együtt zenélés élménye felülmúlhatatlan, és nem felejthetjük el a próbák utáni beszélgetéseket, nevetgéléseket sem. Mivel keddenként vannak a próbák, a kedd kicsit más nappá vált számomra, mint a többi. Az más kérdés, hogy februártól változni látszik a dolog a próbák időpontját illetően, de ez még a jövő zenéje.

Hogy is kezdődött nekem ez az év? Nos, a Szilvesztert, és az év első napját még Áginál töltöttem. Nem kezdődött azonban problémamentesen az esztendő, ugyanis elkaptam valami hasmenéses vírust, melynek következtében ingajáratban voltam azon kicsiny szoba, és a hálószoba között. Nem volt elég a futkosás, a közérzetem is pocsék volt, de koplalásra fogtam magam, és csak keserű teát, és főttkrumplit ettem, majd este már bepróbálkoztam egy kis pattogatottkukoricával is. Nem kívánok ilyen évnyitót senkinek sem.

Másnap elindultunk már korán reggel. Ági Szolnokra ment dolgozni, így odáig együtt utaztunk, majd ott én vonatra szálltam, mely Pesten rakott le, a Keletiben. Lucky szépen vezetett, pedig csúnya lefagyások voltak az utcákon, főleg Mezőtúron. Helyzetemet nehezítette, hogy rosszul éreztem magam, és gyenge voltam a betegségtől, de bírni kellett a gyűrődést. Tudtam, hogy itthon már kidőlhetek pihenni, de ehhez az utazást bírrnom kell.

Itthon aztán pihentem, és igyekeztem gyógyulni, hogy negyedikén már újult erővel mehessek dolgozni. Mivel még kedden is szabad voltam, beiktattam egy fodrászt, mert nagyon csúnyán megnőtt már a hajam. Még kedden lezajlott az első próbánk is a druidával, aztán szerda reggel elkapott a betegség utolsó rohama, így egy napot máris levontak a szabadságomból.

Azóta meggyógyultam, dolgozom, próbálunk a zenekarral, és Ricsosz barátommal egy komoly megbízást kaptunk, mely egyben megtisztelő, és nehéz feladat. Felkérést kaptunk, hogy írjunk zenét a mostanában készülő négy muskétás című musicalhez. Első körben Ricsoszt kérték fel, ő pedig bevett engem is a buliba, amit elfogadott a rendező is. Egy szombati napunk teljesen ráment az első felvonás megírására, de sikerült teljesítenünk a célt. Kétségtelen, hogy megszállt minket az ihlet, és ontottuk a zenei ötleteket. Nem titok, hogy én írtam meg az egyik lírát, ricsosz más dalokhoz adott többet, így kiegészítettük egymást.

Ez az év aztán ráébresztett egy dologra, ami érzékenyen érint, de legalább szembesülhettem a ténnyel, mely szerint tudatos változásom előtt, akaratlanul is félelmet építettem ki az eddig velem párkapcsolatban volt hölgyekben. A múlt dolgain ugyan változtatni már nem tudok, de reméltem, lesz eredménye, és értelme annak a folyamatnak, változásnak, ami megindult bennem nagyjából 2015 nyarán. Az élet azonban azt igazolta tegnap is, és időről időre azt mutatja, hogy nincs, és nem volt értelme a küzdelmemnek. Nehéz ugyanis úgy változni, hogy időnként burkoltan, vagy kevésbé elfedve az arcunkba vágják múltbéli hibáinkat, mert ezzel lerombolják a felhánytorgatók mindazt, ami keserves munkával felépült. Sajnos az emberek hajlamosak beskatulyázni a másikat, és abból a rekeszből szinte lehetetlen kitörnie a megítéltnek. Tehetünk, vagy mondhatunk bármit, mi azok az emberek maradunk, akiknek megismertek minket. Örvendetes dolog, hogy Isten nem emberi rugalmatlansággal viszonyul hozzánk, hanem mérhetetlen szeretetével, melyre ember önmagától nem képes. A szomorú valóságnak azonban fontos része az a tény is, hogy ebben a világban az emberek, és az ő előítéleteik, megnyilvánulásaik közt kell élnünk, és bizony egy szó, egy gesztus visszább is vethet minket a változásunk útján. Nem csoda hát, ha az ember elfárad egy idő után, és lemond a változás lehetőségéről. Mondhatja erre az olvasó, hogy nem embereknek kell megfelelnünk, ami igaz is, ám társas lények vagyunk, fontosnak tartjuk, hogy legalább valamennyire elfogadjanak minket, másképp egyedül maradunk. Aki engem leginkább elfogad olyannak amilyen vagyok az a bátyám, és Ricsosz, a legjobb barátom, ha az embereket nézzük persze. Sok emberrel van még valamiféle kapcsolatom, de a legközelebb ők állnak hozzám.

Lehetne még szaporítani a szavakat, de a lényeg már olvasható fentebb. Remélem többen okulnak ebből a kis bejegyzésből, és éppen változásban lévő ismerősüket, szerelmüket, szerettüket nem fogják a múlt dolgaival ostorozni, mert ez nem segít! Egy alkoholistának sem segít a gyógyulásban, ha a fejéhez vágják alkoholista mivoltát. Bizony ebben is tanulhatnánk Jézustól, aki nem rótta fel a bűnös ember múltbéli botlásait, hanem segített rajta, majd felszólította az illetőt, hogy menjen, és többé ne vétkezzen. Ha így tudnánk viszonyulni a többi emberhez, akkor többeknek lenne kedve másnap felébredni, és változni.