Kutyavilág II. Kutya nélkül soha

Sokszor megfogalmaztam már, és bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt írom, hogy sok vakvezető kutyával közlekedő ember vallja, kutyája által vált igazán szabaddá. Nem kívánom minősíteni ezzel a botos közlekedést, hiszen vannak, akik nagyon ügyesen közlekednek fehérbotjuk segítségével, de a kutyás közlekedés mégis közelebb áll a látós közlekedéshez azért is, mert nem kell fizikai támpontokat követve haladnunk, hanem akár cikázhatunk is az emberek, és más egyéb akadályok közt kutyánkkal, ha ügyes fickó, vagy leányzó vezet minket a vezetőhámon keresztül. Az már persze a látássérült gazda döntése, hogy használ-e botot kutyája mellett, vagy sem. Én mindegyik kutyám mellé használtam, és figyelték is a botot, ahogy Lucky is figyeli.

Felmerülhet a kérdés a kedves olvasóban, hogy mi is kell ahhoz, hogy egy vakvezető kutya és gazdája igazi egységet alkosson? Mi szükséges ahhoz, hogy együtt mozduljanak egy kerüléskor, vagy csak egyszerűen összeforrva suhanjanak együtt az utcákon? Mi csiszol úgy össze egy kutya-gazda párost úgy, hogy szinte egyé váljanak? A kulcsszó az egymásrautaltság, és a mérhetetlen szeretet egymás felé, és egymás megismerése. Az átadó tanfolyamok, helyi átadók arra szolgálnak, hogy a szakemberek segítségével minél szorosabb kapcsolat alakuljon ki a páros tagjai között. A jó kiképző valóban átadja a kutyát, tehát elmondja, hogy egy adott mozdulattal mit próbál kifejezni a gazda felé az adott kutya, milyen hangsúlyokat kell használni vele szemben a vezetőmunka során, milyen módon hívható be hatékonyan, és még lehetne sorolni számtalan kis momentumot, melyek ismerete alapján kialakul a kép a gazdában kutyájáról. Fajtán belül is minden egyes kutya más, külön egyéniség, tehát minden egyes kutyánk tanít nekünk új dolgokat. nagyképűség, és felelőtlenség lenne kijelentenie egy tapasztalt kutyásnak azt, hogy ő már mindent tud a kutyákról, és nincs olyan kutya, akivel együtt ne tudna működni. Nem véletlen, hogy adott kutyához választanak gazdát a szakemberek. Nagyon fontos szerepe van a nevelőcsaládoknak a kutyák szocializálásában, hiszen nem szabad félelmet mutatniuk a legkülönbözőbb ingerekkel szemben sem, és szobatizta, szabadon elengedhető, és behívható kutyáknak kell lenniük a tanulóknak, mire az iskolára kerülnek. Fontos, hogy a vakvezetőú tanonc az ember irányába szociális érzékenységet mutasson, és tanulékony legyen.

Hihetetlen összetett folyamat tehát egy kutya-gazda páros összecsiszolódása. Senki sem állíthatja, hogy zökkenőmentes minden pillanatuk, de megfizethetetlen az az élmény, mikor a hámfogón keresztül összeforrva együtt mozdulunk, és suhanunk az utcákon. Az sem mellékes dolog, hogy a kutyád mindig meghallgat, és éppen hallgatásával biztosít afelől, hogy nem árul el, nem csal meg, hanem ha kell, életét is adja érted.

Az pedig ismét büszkeséggel töltött el, mikor munka után Ricsosszal, és Timivel találkoztunk a Dűrer kert büféjében, és Lucky szépen vezetett, szépen viselkedett, ahogy beléptünk, a helyet keress parancsra azonnal helyet is talált nekem az asztalunknál. Ezekért az önállóan megoldott dolgokért sem adnám a kutyázást semmiért sem. Azt is láttam, hogy beérett az én munkám is Lucky-nál, mert mikor egy srác lépett be a helységbe egy Törpeschnauzerrel, Lucky csak odanézett, mire a másik kutyás elnézést is kért, tehát végre egy normális, kultúrált kutyással találkozhattam.

A lényeg tehát, hogy csodálatos lények a kutyák, és bátran kijelenthetem, hogy kutya nélkül soha!

Ünnepelni igazán

Rákapcsolt az ősz, immár valóban hidegek a nappalok is, és gyakran borús az ég is felettünk. Egy szempontból viszont kedves

számomra az október, és köze sincs a fehérbot napjához, és egyéb hasonló kitalált ünnepekhez. Pontosan múlthét pénteken

volt húsz éve, hogy a Teleki Blanka gimnázium kapujában megállított engem Ricsosz, aki két évvel felettem járt. Valahonnan

hallotta, hogy zenélgetek, és rákérdezett, hogy lenne-e kedvem vele muzsikálni. Nagyon meglepődtem a kérdésén, és persze

megtiszteltetésnek is éreztem, hiszen hallottam őt a gólyabálunkon zenélni, az előző formációjával, ami be is fulladt

hamar. A felkérésre igent mondtam, és onnantól elindult barátságunk. Sok formációval próbálkoztunk, de gyakran kiestek

mellőlünk az emberek, ám mi kitartottunk egymás mellett. Akkor sem volt ez másképpen, ha éppen nem együtt zenéltünk, vagy

én éppen a hittanoktatás szolgálatáért képeztem magam, és hagytam, hogy nagytudású teológusok, és egyéb professzorok

okítgassanak.

Eltelt húsz esztendő azóta a bizonyos első találkozás óta. Idősebbek is lettünk, hajunk őszes lett, az élet meggyötört

minket, de egyben keményebbé, és bölcsebbé is tett talán. Múlthét pénteken azonban lélekben fiatalok voltunk ismét, hiszen

egy kisebb bulival ünnepeltük meg ezt a jeles évfordulót. Megbeszéltük, hogy tartunk egy kisebb bulit ketten is, de most

négyen voltunk: Ági, Timi, Ricsosz, és én. Ágit már nyolc éve ismerem, ő is sokmindenen átsegített már, és mivel ő is

vakvezető kutyás, így a sok egyéb téma mellett, a kutyázás örök témánk a mai napig is. Timi pedig jelenleg alakulgató

zenekarunk egyik énekese, akit nem rég ismertem meg, de hamar megkedveltük egymást. Nehezen fogadok a szívembe új

embereket, de ő már a barátikör része lett. Jókedvűen borozgattunk kicsit, és Bolognai spagettit főztünk. A lányok ügyesen

összedolgoztak a konyhában, így nekem a sajtreszelésen kívül nem sok feladat jutott, de bevallom, nem is bántam egy

végighajtott hét után. Repkedtek a legkülönbözőbb szóviccek, és persze felbukkantak régi emlékek is, melyeket Ricsosszal

idéztünk fel. Nem csoda hát, hogy hamar eltelt az este, és lassanként mindenki pihenni tért.

Megmutatkozott ezen az estén is, hogy ma is érték az asztalközösség, és létezik még igaz lelkikötelék. Engem kértek meg,

hogy mondjak áldást vacsoránk elején, amivel valóban megadtuk az este mélységét is. Csak remélni tudom, hogy sok hasonló

estét, és évfordulót élhetünk még meg itt a földön együtt.