Koranyári elmélkedés

Különös a nyár. Minden évszakhoz köt valami élmény, most kifejezetten kutyás emlékeim közt kutatok. 2002 nyarán, megtörve, tele bizonytalansággal léptem be jelenlegi munkahelyem az Mvgyosz Vakvezetőkutya-kiképző Központjának kapuján. Első kutyám Báró megbetegedett, és bizony nem tűnt egyszerűnek egy másik kutyával kapcsolatot építeni. Isten azonban olyan embereket adott mellém, akik segítettek ebben a küzdelemben, itt családomra, és az iskola dolgozóira gondolok. Sokat segített nekem Don is, aki túlzások nélkül legendává vált. Kivételes kutya volt, és én lehettem azon kivételes személy, aki a gazdája lehettem. Aki fenti szavaimat túlzásnak érezné, nyugodtan Don után kérdezhet, nem fog csalatkozni.

Akárhogy is volt, minden kutyámtól tanultam valamit, ahogy Lucky is folyamatosan tanít a mai napig is engem. Önzetlen szeretetével olykor megszégyenít, hiszen emberként gyakran nem vagyunk képesek úgy szeretni, ahogyan azt a kutyák teszik. Sokszor nem tudunk hálásak lenni igazán, míg Lucky hálás a legkisebb simításomért is, de szereti tudni azt is, hogy mihez tartsa magát, és hol a helye. Azon a bizonyos 2002-es nyáron Don megtanított arra, hogy egy veszteség új lehetőségeket nyithat. Donnal kezdtem igazán megtapasztalni a kutyázás igazi lényegét, a vakvezető kutyás életforma szépségét. Amikor Lucky-val suhanunk az utcákon, bizony még a mai napig is rácsodálkozom, hogy milyen szabadságot kapok általa. Az pedig szintén felbecsülhetetlen dolog, hogy az iskola szakembereinek odaadása, és szeretete velünk van mindannyiszor, mikor kutyáink mellettünk vannak akár vezetőhámban munka közben, akár szabadon futkosnak egy futtatón, vagy lábunknál pihennek otthonunkban.

Hazudnék, ha azt írnám, minden rendben, hiszen még gyászban vagyok, és egy új közegbe kell beilleszkednem munkahelyemen, de már vannak emberek, akik örömmel fogadnak, mikor belépek, és ez sokat jelent. Amíg a földi Egyház kötelékeiben szolgáltam főállásban, addig azt hittem, hogy csak itt képviselhetem Isten Országát, de ma már tudom, hogy ezt máshol is megtehetem. Mindannyian kicsiny pontnak tűnünk talán a munkahelyünkön, egy nagyobb társaságban, de megtalálhatjuk a helyünket, ha nyitott szívvel járunk. Most a telefonközpontos munkával, és a hangoskönyvek vágásával, keverésével próbálom előrébb vinni sorstársaim ügyét, és mivel emberekért teszek, így Isten ügyét is képviselem. Nem lehet persze tudni, hogy milyen feladatokat kapok még, de csak remélni tudom, hogy megállom a helyemet majd azokban is.

Ezen rövid kis visszatekintés, és elmélkedés után, most legyen néma csend, és érkezzen meg a nyár életünkbe is!

Szomorkás, ám tanulságos tanévzárás

Mindig tudtam, mióta csak tanítok, hogy nekünk hittanoktatóknak valamiért nehéz dolgunk van a nem egyházi fenntartású iskolákban. Be nem tiltható már a hittanoktatás, így más oldalról érnek minket atrocitások, de olyan furfangosan, hogy ne tudjuk bebizonyítani, tehát ha bármelyik szolgatársam szót emelne, akkor üldözési mániával vádolhatnák, és még ő szégyenülne meg. Azt már kezdtem megszokni, hogy az órarendben olyan helyre kerülnek az óráim, mikor az ünnepségek, egyéb mókák szoktak lenni, de ami ma történt, az felháborított, de mélységesen. Nem állítom, hogy a hitoktatásról van szó a mai eset kapcsán, de azt igen, hogy bizony pont egy vakokkal foglalkozó intézményben ért negatív diszkrimináció egy vakot, aki vakvezető kutyával szeretett volna jelen lenni az évzáró, és ballagási ünnepségen. Azt már nem is boncolgatnám, hogy valaha magam is ott végeztem, és ott tanító pedagógus vagyok. Bizony bizony, pedagógus. Az vagyok még akkor is, ha nem szeretnek minket hittanoktatókat pedagógusként elismerni, noha végzettségünket, és munkánkat tekintve is azok volnánk.

történt ugyanis, hogy Lucky-val elindultunk reggel az évzáró, és ballagási ünnepségre, hiszen két nyolcadikosom is ballagott ma, tehát érintett voltam némileg. Előbb oda is értünk, mint a kezdés, ám mérhetetlen tömeggel találtuk szembe magunkat. Egy hölgy oda is jött, hogy segítsen, de az első sorból gorombán odébb tessékeltek minket, hogy ott bizony a ballagók ülnek, majd mikor a hátsó ajtón próbáltunk bejutni az egyébként méltán híres Nádor terembe, szintén sikertelen próbálkozás volt. Találkoztam pont egyik ballagó diákom Édesanyjával, aki próbálta megoldani, hogy legalább a folyosón kaphassak egy széket, hogy mégis végig tudjam hallgatni az ünnepséget, de nem kaptunk segítséget. Két lehetőség tárult elém. vagy asztalt borítok, és az intézmény óraadó hittanoktatójaként helyet követelek magamnak, vagy a békesség érdekében elkullogok. Nos, a békességet választottam, fordult mondtam Lucky-nak, és eljöttünk. Átadtam a segítségemre siető Édesanyának a két gyerkőcömnek szánt kis Igés papírt, mellyel Isten áldását kívántam további életükre, és természetesen felajánlottam segítségemet a továbbiakra is, ha szükségük lenne rá bármikor.

bevallom, elkeserített ez a mai eset, mert azt gondolná a szegény földi halandó, hogy hamarabb éri az embert kellemetlenség, vagy atrocitás a többségi társadalom részéről, mint egy szegregált intézményben, de ez a hipotézisem megdőlt. A félreértések elkerülése végett nem ragaszkodtam volna ülőhelyhez, de olyan helyet sem mutattak, ahol megállhattunk volna úgy Lucky-val, hogy ne legyünk útban. Kérdezheti persze az olvasó, hogy miért kellett nekem feltétlenül vakvezető kutyával mennem? Nos, a válasz egyszerű lesz, és tömör: Azért, mert egy kerekesszékes is a kerekesszékével megy még akkor is, ha lenne segítője, aki esetleg cipeli. Simán bottal is bemehettem volna, de feltételezem, úgy sem kaptam volna helyet, de igazán nem is ez a lényeg. Mivel közintézményekbe jogom van bemenni az egyébként fegyelmezett, és ápolt vakvezető kutyámmal, így most is ezt szerettem volna tenni. Be is mentem az épületbe ugyan, de a cél amiért mentem, meghiúsult. Azért is szomorú ez, mert lassan a többségi társadalom több odafigyelést tanusít irányunkba, mint jelen esetben egy iskola, mely vak gyermekek oktatásával, nevelésével foglalkozik. Elkeserít ez, és most nem bánom, hogy bő két hónapig nem kell belépnem ezen falak közé, noha a tanítás továbbra is az életem.
Kicsit átgondolva, tanulságos ez a kis történet. Azt mutatja, hogy teljesen a magunk dolgaival vagyunk elfoglalva, a magunk családja a fontos, és nem is mozgat meg minket, hogy vajon mi célból lehet ott egy látszólag idegen ember. Ha kevésbé lennénk antiszociálisak, és a kis privát burkunkból kitekintenénk, más lehetne társadalmunk, és a mi személyes életünk is, de ez a változás még várat magára.


Ezen keserű hangvétellel együtt, kívánok kellemes nyarat minden olvasónak, és persze elballagott tanítványaimnak is. Kívánom, hogy arról az útról, melyen együtt elindultunk néhány éve, soha ne térjenek le még akkor sem, ha látszólag szélesebb, és jobban járható út kínálkozna számukra! ÉN hiszem azt, hogy ami az óráinkon történt, a Szentlélek munkálkodásaként ment végbe, és ha ez így van, akkor a javukra szolgált, és szolgál minden napjukon. Tehettem volna többet? csinálhattam volna jobban? Igen, meglehet, de talán így tökéletlenül is jó eszköze voltam Istennek arra, hogy megfelelő hitbéli alapot adjak ezeknek a fiataloknak. A többi pedig már a jövő zenéje.