Kutyavilág rendkívüli kiadás

Lassan húsz éve, hogy azt az életformát képviselem, melyet a köznyelv kutyás életmódnak, kutyázásnak nevez. Húsz év csetlései botlásai, húsz év sikerei, és kudarcai szegélyezik utamat, de még mindig kutyás vagyok. Hangsúlyozom, hogy kutyás vagyok, és nem kutyatartó, vagy csupán vakvezető kutyával közlekedő, mert ha csak e két kategóriába sorolnám magam, akkor tartanám a kutyát, mert a hasznomra válik, a közlekedés során pedig eszközként tekintenék rá.

 Több mint húsz éve történt, hogy először mehettem vakvezető kutyával, aki még kiképzés alatt volt, de már tudott kiképző felügyelete alatt vezetni. Egy egyenes szakaszon mehettünk csepelen az mvgyosz vakvezető Kutya-kiképző Iskolája, ma Kiképző központja környékén. Éreztem, ahogy suhanok az úton, mintha látnék. Efféle szabadságot fehérbottal közlekedve nem éreztem, de katartikus volt. Március volt, tehát már tavaszodott, és én csak élveztem, ahogy együtt száguldunk Simonnal, a hatalmas keverék kutyussal. Mondták később, hogy nem minden kutya ilyen gyors, de nekem tetszett ez a sebesség akkor is, ha azért kapkodtam is a levegőt, mert mai fejjel elképzelhetetlenül lassan közlekedtem akkor még. Éreztem, ahogy kerülgeti velem a felmerülő akadályokat Simon, és persze élmény volt az is, ahogy bejelezte az úthibákat, fel, és lelépőket. Amikor az akkori iskolavezető megkérdezte tőlem, hogy milyen érzés volt kutyával menni, csak egy szót tudtam mondani, szabadság. Akkor még csak annyit mondtak, hogy vélhetően nagytestű kant kapok majd, de nem Simont, mert ő gyors nekem, de nyugodjak meg, nem minden kutya ilyen gyors. Az tény, hogy Simonnal nem késtem

Egy kéretlen levél margójára

Gyakran előfordul, hogy kéretlen, spam leveleket kapunk e-mailcímünkre, melyek arra késztetnek minket, hogy a törlés gombra nyomjunk, vagy koppintsunk sietve, mert hamis, vagy lényegtelen információkat tartalmaznak, esetleg adathalászat is bújkál a háttérben. A napokban magam is kaptam egy kéretlen levelet, mely egy bizonyos látásközpont nevében érkezett. Szerettek volna meggyőzni, hogy vegyek tőlük egy csodaszert, amitől majd meglátulok, hogy nyelvújítási kényszeremet is megcsillogtassam kissé. Azt ígérték, hogy a ma ismert szembetegségek döntő százalékát gyógyítja, némi kezeléssel fűszerezve. Már a tárgy is figyelemfelkeltő volt, ugyanis arra utalt, hogy a szemem olyan lesz, mint a sasé. Nos, ha az én Ropomat meggyógyítja, akkor megtapsolom, bár nem szeretném feltétlen. Volt néhány hónapig ugyanis látásmaradványom, de nem volt kifejezetten jó élmény. Időm sem volt megtanulnom használni, mert elhomályosodott minden, bár a nap fényét még továbbra is látom. Hívő Keresztyénként pedig hiszem, hogy vakságomnak is oka van. Hallani, olvasni bizonyos terápiákról, próbálkozásokról, melyek részlegesen sok embernek adhatják majd vissza a látásukat, de negyven évesen kétlem, hogy képes lennék alkalmazkodni a rengeteg új ingerhez. Azoknak az embereknek viszont jó alternatíva lehet majd valamelyik kezelés, akik felnőtt korban vakultak meg. Hosszú évekbe telhet, míg kiforrott terápiák alakulnak ki a kutatásokból, az életet pedig élni kell, és abból kell kihozni a legtöbbet, ami adatott.

A racionális okokon túl hiszem, hogy vakságom is arra szolgál, hogy Isten dicsősége megmutatkozhasson, hiszen egy vakot is eszközévé tehet, ha úgy látja jónak. Azt pedig nem tudhatom, hogy látó emberként milyen utat választottam volna. Ma már egyre tágabb számunkra is a világ a technika által nyújtott lehetőségek miatt is, de továbbra is sok múlik azon, hogy milyen képet mutatunk kifelé magunkról. Sablonos talán, és közhelyként hat, de mégis igaz, hogy ha magunkat elfogadjuk, minket is jobban elfogadnak majd. Nem állítom, hogy nem vagyok időnként rosszban magammal, de vakon, vagy nem vakon, próbálok szerethető, és elviselhető lenni,de főleg Istennek jó eszközévé válni.