Búcsút int 2015

Észre sem vettük talán, és ismét elrepült egy év. Azt reméltük, jobb lesz ez az év, és bizonyára sokan talán így is élték meg, de nekem gyötrelmes volt a 2015. Panaszkodni persze nem szeretnék, de a tények makacs dolgok, és ezt igazolják. Ez a második Szilveszter, amit kutyámmal töltök, a Karácsonyom sem volt sokkal jobb, és egy kialakulóban lévő párkapcsolatom, már az elején befulladt. Abba már nem is mennék bele, hogy miért kellett egyedül töltenem a Karácsonyt. Ha ez nem lett volna elég, a munkahelyemről is elküldtek.

Miért írom le ezt? Azért, hogy ebben a helyzetben is érthetővé váljon az olvasó számára az a kegyelem, melyet isten ad, a Szentlélek által. Úgy tűnhet ugyanis, hogy egyedül vagyok, ami a szó legszorosabb értelmében igaz is, de vannak mellettem emberek, akik őszintén imádságban hordoznak, és lehetőségeikhez mérten törődnek is velem. Az ember persze gyakran elégedetlen, és töbre vágyna, de van, aki sokkal jobban tudja, hogy mi válik a javunkra, mint mi. Itt vagyok közel harminchat évesen, és szomjazom a jó élményeket, mindazt, amiből igazán töltekezni lehet.

Mit várok 2016-tól? Terheim enyhülését, édesanyám gyógyulását, ha kész vagyok rá, akkor egy igazi párkapcsolatot. Nyilván terveim is vannak a jövőt illetően. Szeretnék munkába állni mihamarabb, lehetőleg egyházunkon belül, továbbá szeretnék jobban beilleszkedni a Budapest-Zuglói Református Egyházkösségbe. Eddig nem volt bátorságom nyitni a gyülekezet felé, de látom, hogy ezen változtatnom kell. Nyilván nem csak ebben kell változnom, de törekszem, mert csak akkor tud az Úr formálni, ha nem ellenkezem, minél kevesebbet lázadok ellene. Nem véletlen, hogy nem azt írtam, hogy én alázatos vagyok, mert hazudnék. Az emberi természet része, hogy lázad isten ellen olykor, amit remekül ki is használ a Sátán, a felforgató. Gondolhatná az olvasó, hogy mentségeket keresek, de nem erről van szó. Noha ahogy említettem is, a tények makacs dolgok, ám ez nem azt jelenti, hogy ne kellene törekednünk a változásra. Az új év érkezése, egy új időszakot tár elénk, mely a félelem mellett reményt is ad, hogy talán jobb lesz, mint az elmúlt évben volt. Álmok, és remény nélkül pedig élni nem lehet, ezért érdemes megkapaszkodni bennük, de elfelejteni nem szabad, hogy a reményünk is elsősorban Istenben van. Ez persze abban az esetben igaz, ha az olvasó hívő, de a blog szellemiségét már ismerheti az olvasó. Ha tehát istenben bízom, akkor ad olyan dolgokat az életemben, és olyan embereket is, melyekből erőt meríthetek, és lesz kitartásom megjárni ezt a rögös utat.

Bízva abban, hogy sokan hasonló reménységben élnek, kívánok minden kedves olvasómnak áldott, kegyelemben gazdag új évet. Találkozzunk 2016-ban is!

Különös Karácsony

Elteltek Advent hetei, elérkezett Megváltónk születésének ünnepe, a Karácsony. Alapvetően minden évben vártam ezt az ünnepet, hiszen öröm, hogy beteljesedett Isten ígérete, és megszületett az igazi ajándék számunkra. A legfőbb lényeg mellett azért fontos volt számomra az is, hogy a családdal együtt ünnepelhessek, vagy legalább Édesanyámmal. Isten valamiért megengedte azonban, hogy az idei Karácsonyt egyedül ünnepeljem, mert Édesanyám kórházba került. Amikor szembesültem a ténnyel, hogy ezúttal Lucky-val kell ünnepelnem, mert a családból senki sem lesz velem, elfogot a rettegés. Rettegtem attól, hogy rámzuhan a magány, ami ünnepek táján erősebben marcangolja a lelket, és nem tagadom, hogy sírva is fakadtam.

Elérkezett aztán Karácsony ünnepe, és én egyedül vagyok, ám rájöttem, hogy ez bizony nézőpont kérdése. Bajban derül ki ugyanis, hogy kire számíthat az ember igazán. Van olyan ember, aki elfordult tőlem, pedig azt hittem, hogy rá számíthatok, ám olyan valakitől is kaptam üzenetet, aki egy ideje látszólag eltűnt az életemből, de most bíztató szavakat írt nekem. Nem kell fenkölt szóáradatra gondolni, de olykor néhány szó is erőt ad. Mellettem vannak a barátaim, egyikük meg is hívott magához egy kis karácsonyozásra, és beszélgetésre, és volt főnököm is a segítségemre van. Kétségtelen tény, hogy nem lehetnek itt velem mindig, tehát alapvetően egyedül vagyunk Lucky-val, de azt is tudom, hogy az Úr tudtán, és akaratán kívül, egyetlen hajszál sem eshet le a fejemről, mert számon vagyok tartva.

Ha már úgy alakult, hogy egyedül töltöm a Karácsonyt hű vakvezető kutyámmal, kihasználom az időt az elmélkedésre, elmélyülésre. Hiszem, hogy Isten mindent okkal enged meg az életemben, ahogy azt is megengedte, hogy elbocsássanak a munkahelyemről, pont Karácsony előtt. Nagyon élesen megfogalmazódott bennem a gondolat ezekben a napokban: ha Isten velem, ki ellenem? A szolgálatot, amit végeztem, igyekeztem lelkiismeretesen ellátni, ami nem azt jelenti, hogy ne követtem volna el hibákat, de a célom mindig Isten szolgálata volt, és lesz is, bárhová is kerülök dogozni. Ha az Úr alkalmasnak ítél a további egyházi szolgálatra, akkor lesz is szolgálatom. Örömmel tölt el, hogy a hittanosaimat nem vehetik el tőlem, ez fontos számomra is, és a rámbízott gyermekek számára is.

A Karácsony tehát nem az okostelefonok, a reszkessetek betörők, és a bejgli ünnepe, hanem ennél jóval több. A szeretet ünnepe, de nem abban az értelemben, mint ahogy a világ felfogja manapság. Isten úgy szerette ezt a világot, hogy fiát adta, hogy aki igazán hisz benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Milyen drága ajándék ér fel ezzel a csodálatos ajándékkal, melyet Isten ad nekünk? Biztosan hiszem, hogy semmi sem ér fel ezzel.

Folytathatnám még a prédikációt, de a szavak helyett maradjon meg az érzés, a karácsony hangulata, az öröm, és a reménység! Áldott, békés Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Szolgálatok, Advent, nosztalgia

A múlt hónapban, két lehetőséget is kaptam a szolgálatra, hiszen meghívást kaptam a Rákospalotai Evangélikus gyülekezetbe, hogy tartsak egy rövid igehirdetést, majd következő héten, a fehérvári Református gyülekezetben volt jelenésünk kollégáimmal, ahol is én tartottam áhítatot, majd az Mvgyosz Vakvezető Kutya-kiképző Iskolája munkatársai tartottak egy rövid bemutatót, három, még kiképzésben lévő kutyával. A bemutatót követően, érzékenyítő programsorozatot tartottunk azoknak a testvéreknek, akik eljöttek a gyülekezetből közénk. Nem jöttek el sokan, ám az érdeklődés annál nagyob volt, mert akik eljöttek, azokat valóban érdekelte minden programunk, és előadásunk. Természetesen népszerűek voltak a bemutatón szereplő kutyusok, és a már rutinosnak számító Lucky is. Igyekeztünk változatosra tervezni ezt a programot is, így a megjelentek kipróbálhatták az ülőröplabdát kerekesszékkel, beszélgethettek velem a vakságról, és kipróbálhattak néhány segédeszközt, de nem maradhatott el a jelnyelv oktatása, népszerűsítése sem.

A hetek pedig csak telnek, és a maga csendességével, elérkezett Advent. A múltheti Istentiszteleten többbek közt arról hallhattunk, hogy ez az időszak az elcsendesedés, bűnbánat, és várakozás ideje. Isten pedig nem hagy minket magunkra, bár mindannyian törött nádszálak, megtört mécsesek vagyunk. Mostanság a saját bőrömön is érzem, hogy bizony törékeny nádszál vagyok, akit tépáz a szél, de még talpon vagyok, mert az Úr nem hagy el. Ad olyan embereket, akik igazán szeretnek, és, ha némelyekben csalatkoznék is, Ő velem van mindenkor. Kaptam egy olyan kutyát is, aki szintén mellettem van, és szemem helyett szemem, de ennél sokkal több, hogy ő itt van nekem. Gyakran kilátástalannak tűnik minden, de az Úr hűséges marad mindenkor.

decemberben az adventi időszak mellett, más dolgok is befolyásolják hangulatomat. Az egyik ilyen tényező nem más, mint a kutyázás, hiszen tizenöt éve, decemberben tettük le első kutyámmal a második, immár sikeres vizsgánkat. Rengeteg bukdácsolás, botladozás után, elindult a kutyás életem is, ám ekkor még nem tudtam, hogy idő előtt kutyát kell váltanom, hiszen Báró beteg lett.

Egészen pontosan 2002-ben vehettem át második kutyámat Dont, akiről rengeteget írtam a régi blogomban. Nem rég került birtokomba az a kis film, melyet azon az átadótanfolyamon rögzített egy stáb. Nem titok, megkönnyeztem ezt a filmet, mert rengeteg emlék tódult fel bennem. Tudom, hogy közel 36 évesen még furcsa így nosztalgiázni, de mostanában vonzanak a régi emlékek, és úgy érzem, nagy kár, hogy ma másképpen van. Az persze törvényszerű, hogy az évek repülnek, a hajam lassanként őszülni kezd, és az Úr folyamatosan edz, farag mindenkit. Mai fejjel bizonyára másképpen csinálnék bizonyos dolgokat az életemben, de a film pereg, és nincs mód visszatekerni egy már elmúlt jelenethez. Arra viszont van lehetőség, hogy méltósággal emlékezzünk, leszűrjük a tanulságokat, és haladjunk tovább ezen a gyakran göröngyös úton, mely felkínálja nekünk a széles járható út lehetőségét is, melynek minden következményét viselnünk kell, de elénk tárul a keskeny út is. Rajtunk áll, hogy melyiket választjuk. Amikor pedig jól esik, és senki sem látja, nem szégyen sírni a régi emlékek hatására, hiszen megkönnyebbül a lélek, és végezhetjük tovább futásunkat.

Reformáció ünnepére

Október 31. , a Reformáció ünnepe. A protestáns felekezetek ekkor ünneplik azt a napot, mikor is luther Márton kitűzte a wittembergi vártemplom kapujára a vitatételeit. Ha máshonnan nem, történelemből ismerős lehet, hogy miért is volt szükség Luther fellépésére. Olyan sok világi sallang rakódott az egyházra, hogy elérkezett az ideje az ébredésnek. Isten felgerjesztette a reformátorokban azt az igényt, hogy ismét a Biblia legyen a zsinórmérték, és fontos törekvés volt az is, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa a Szentírást. nem is sejtették talán reformátor eleink, hogy mit indítanak el mozgalmukkal, hiszen hihetetlen kultúrális fejlődés indult meg a világban, és bár nem egészen az elképzelések szerint, de a Római Katolikus egyház is elindult a megújulás útján. A reformáció hatására oktatási intézmények jöttek létre, és elkészült a teljes magyarnyelvű Szentírás, Károli Gáspár által, 1590-ben. Volt szerencsém a kezemben tartani vizsolyban ezt a csodálatos értéket.

Miért fontos ma a Reformáció? Azért, mert olyan társadalmi, és gazdasági hatásai voltak, melyek a mai viszonyok kialakulásában is szerepet játszottak. Az ébredési mozgalmak időről időre fellobbannak, így kénytelen megújulni a Római Katlikus egyház is, ahogy a többi történelmi egyház is. A megújulás azonban nem járhat együtt a bibliai elvek feladásával, azoknak lazításával. A xx. század közepére elterjedtek a modern ébredési mozgalmak, például a Pünkösdi Karizmatikus mozgalom, mely mára minden felekezetben képviselteti magát.

Egy biztos, hogy egy keresztény, avagy keresztyén mozgalomnak akkor van létjogosultsága, ha összeegyeztethető a Bibliában leírtakkal. Egyértelmű intést kapunk a jelenések könyvében arra, hogy büntetés nélkül senki sem vehet el, vagy tehet hozzá a kijelentéshez. Ennek fényében bízom abban, hogy isten figyeli, és a Szentlélek által irányítja a mai mozgalmakat is, hogy valódi ébredés induljon a szívekben, mert Isten nélkül a kárhozat lesz osztályrészünk.

Egy áldott nap Nagykőrösön

Múlthét szombaton nosztalgikus hangulatban ébredtem, ugyanis ezen a napon volt a főiskolai csoportom tíz éves találkozója. Bizony, tíz éve végeztünk, Nagykőrösön, hittanoktató szakon. Néhányan aztán elvégeztük a hittanár nevelő masterképzést, más néven vallástanári kiegészítő képzést is. Ez a nap azonban a főiskolai évek visszaidézéséről szólt, de persze nem tagadhattuk le, hogy tíz évvel idősebbek lettünk mindannyian. Többeknek családja lett az évek alatt, több gyerkőccel, amit jó volt hallani, és látni is, mert volt, aki párjával, és gyermekeivel jött el. Sajnos válásról is hallhattunk, és még én sem tudtam megállapodni, de Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Reggel félhatkor keltünk Lucky-val, mert időben szerettem volna a Nyugatihoz érni, ahol dezső barátommal, és szolgatársammal találkoztam. Alapvetően mindenkivel jóban vagyok az évfolyamból, de dezső lett a legjobb barátom. Sokat segített nekem a tanulásban, mikor már közel jártam ahhoz, hogy feladom. Sajnos nagyon ritkán találkozunk, és ritkán beszélünk, de ugyanott folytatjuk a viccelődést, és a beszélgetéseket, ahol abbahagytuk.

A készülődés után elengedtem még a fiút, hogy elvégezze azt, amit éppen kellett, majd indultunk is. Lucky határozottan, kiegyensúlyozottan vezetett engem. Nagyon meglepődtem, mikor a 72-es troliról leszállva, Dezső toppant elém. Testvéri kézfogással köszöntöttük egymást, majd indultunk is a pályaudvarra. Nem láttam ugyan, de azért a hangok sokmindent elárultak, és barátom is elmesélte, miként üldögéltek, vagy éppen feküdtek a földön a menekültek, pont mellettünk. Nem célom megítélni ezt a helyzetet, mert több oldalról is megközelíthető, de maga a tény elszomorító, hogy képtelenek megoldást találni erre a problémára az egyébként magukat civilizált, európai országoknak valló Eus tagállamok. A tömegben aztán szépen vezetett hű vakvezető kutyám, majd helyet keressre talált is nekem egy padot, a főcsarnokban, míg dezső megnézte, hogy honnan is megy a vonatunk, és a biztonság kedvéért ellenőriztette a jegyeinket a pénztárban.

Felszáltunk a vonatra, majd az egyik kupéban ismét helyet kerestettem kajlaságommal. Vasparipánk aztán nyekeregve megindult. A vonat zötyögése csak erősítette bennem azt a nosztalgikus érzést, mely reggel óta uralkodott rajtam. Éveken keresztül utaztunk a főiskolára, és gyakran komoly vizsgadrukk nyomta vállunkat. Akkor rettegtünk a megmérettetésektől, ám mára minden megszépült kicsit, és én személy szerint azt írhatom, hogy komoly jelentőségük volt ezeknek a kihívásoknak, mert ezekkel a megpróbáltatásokkal is edzett minket az Úr.

Addig beszélgettünk, és nevetgéltünk, míg elérkezett a készülődés ideje, hiszen közel volt már Nagykőrös. Az állomásra kijött elénk egy másik csoporttársam, aki szintén Tamás, de ő tűzoltóként dolgozik, s katona is volt, míg én csak sorozáson voltam, de valamiért alkalmatlannak ítélt a bizottság katonai szolgálatra.

Ahogy leszálltunk volna a vonatról, Lucky megfeszítette magát, és nem akart leugrani utánam, mert magasnak ítélte a lépcsőt, ami igaz is volt. Kicsit bíztatni kellett, és segítettünk is neki, mire aztán erőre kapott, és lehuppant mellém. Igyekeztem őt megnyugtatni, mert ilyenben még nem volt része, és nem szerettem volna, ha rossz élmény marad benne a vonatozással kapcsolatban.

Ahogy sétáltunk az autó felé, rögtön újságolták dezsőék, hogy sokat változott az állomás környéke is, de alapvetően az egész városka. Arra én is felfigyeltem, hogy egy szökőkút csordogált mellettünk, ami pár éve még nem volt ott, de hangulatossá tette az állomás környékét.

Néhány perc autózás után, megérkeztünk a főiskola kollégiumába, ahol meglepően nagy volt a csend. Megtudtuk, hogy a nappali képzést Budapestre tették, így Kőrösön csak a levelezősök maradtak, legalábbis hittanoktató szakon. A levelezősök közül sem veszik sokan igénybe szerintem a kollégiumot, de a lehetőség megvan azoknak a hallgatóknak, akik messziről érkeznek, és nem tudnak a tanítás napján elutazni oda. Gyakran adják ki a kollégium bizonyos szobáit rendezvényeknek, konferenciáknak, és mi is kedvezményt kaptunk, mivel ott végeztünk.

Amint a kollégium ebédlőjében beszélgettünk, megérkeztek a többiek is, de hárman így is hiányoztak a csapatból. Kétségtelen, hogy nehéz ennyi embert összeszedni az ország minden tájáról, de azért sokan jelen voltunk. Gyorsan teltek az órák, indulni kellett az étterembe, ahol az ünnepi ebéd várt minket.

Az étteremben Lucky ügyesen helyet keresett nekem, majd az asztalhoz telepedtünk mindannyian, ám sokáig nem ejtőzhettünk, mert udvariasan jelezte az egyik pincér, hogy szíveskedjünk átmenni egy külön terembe, mert itt egy nyugdíjas társaság van, akiknek hangosak vagyunk. Tény, hogy jókat derültünk, de természetesen engedelmeskedtünk, és átvonultunk a számunkra kijelölt helységbe. Jól is jártunk, mert klíma is működött a teremben, így kellemes hűvösben fogyaszthattuk el az ételünket, és úgy tudtunk derülni, hogy senkit sem zavartunk vele. Mindenki mesélt röviden magáról, így kis képet kaphattunk arról, miként él a másik, milyen gondokkal küzd a magánéletben, vagy éppen milyen áldásokat kapott az évek során. Igés kártyát is kapott mindenki, illetve mindenki húzott egyet.

Igaz az a mondás, mely szerint jó társaságban repül az idő. Elrepültek az órák, és indulnunk kellett haza. Luckyt még elengedtem kicsit, majd behuppantunk Erika kocsijába dezsővel együtt, aki egy darabon elhozott minket.

Jó érzés volt együtt lenni szolgatársaimmal, akikkel együtt éltük át a vizsgaidőszakokat, együtt utaztunk a szorgalmi időszakokban, és a vizsgákon, igazán jó kis csapattá forrtunk össze. Többek mondták már nekünk, hogy levelező tagozaton nem volt még ilyen összetartó csoport, mint mi. Csak remélni tudom, hogy lesz még hasonló találkozónk, mert az ilyen mély emberi kapcsolatok értéke felbecsülhetetlen.

Egy áldott mennyegző margójára

Augusztus másodikán volt az a nap, melyről hosszabban szeretnék írni. Elsősorban nem a nap konkrét történéseiről szeretnék

megemlékezni, hanem az egész esemény mondanivalójáról, lényegéről próbálok pötyögni.
Egy jó barátom mennyegzőjén vehettem részt. Csodálatos érzés volt együtt örülni barátommal. Szerintem legalább úgy

izgultam, és várakoztam, mint maga a vőlegény, és a menyasszony.

a Károly körútnál találkoztunk Péterrel, akit még régről ismerek, hiszen sokat túráztunk együtt, mikor még a második

kutyámmal közlekedtem. Péter volt a túravezető azokban az időkben, tehát ő döntötte el, menyire legyünk megizzasztva azon

az adott túrán.

Mivel a vőlegény, és a menyasszony is Adventisták, így egy gyülekezeti teremben zajlott le az egyházi szertartás. Szolgált

a gyülekezet énekkara is, és verseket is hallhattunk, de a legütősebb az ünnepi Igehirdetés volt.

Az Ige, mely alapján szólt hozzánk a lelkipásztor: (Én: 8,6.) "Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a

karodra! Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz,

mint az ÚRnak lángja."

Ugyanez az Igeszakasz szerepelt az esküvői meghívóban is, és bizony akkor is szíven talált. Emlékeztet egy időszak

kezdetére az életemben, mely aztán csúnya véget ért, de persze ettől függetlenül a mondanivaló örökérvényű marad. Az a

szeretet, melyet valóban az Úr gerjeszt a szívekben, a halálnál is erősebb, és soha el nem múlik. Ha pecsétként a másikat,

az általunk szeretett nőt, vagy férfit a szívünkre tesszük, az már maga az elköteleződés. Jóval több tehát az Úr színe

előt megkötött házasság, mert míg a polgári házasság csupán szerződés, addig az Úr előtt kötött frigy szövetség.

Olvasunk ebben a versben szenvedélyről is, mely két szerelmes ember közt természetes dolog, de akkor, ha mély érzelmek

táplálják, és nem pillanatnyi hóbort. Mivel ebben az esetben két felnőtt, érett személyiség házasságkötéséről van szó, így

a fellángolás, és a hóbort lehetőségét elvethetjük.

Hogyan tartható fenn ez a szeretet? Fontosak a beszélgetések, a problémák kibeszélése, és a megoldáskeresés együtt. Senki

sem mondta, hogy csupa boldogság vár a házaspárra, de a lényeg abban rejlik, hogy milyen szemlélettel állnak az adott

problémához. Ha együtt, összefogva keresik a megoldást, akkor bizonyára rá is találnak majd, ha nem is könnyen. Az pedig

komoly reménység lehet, hogy a keresztény, keresztyén házasságban nem csak ketten vannak, hanem Istent is behívják a

kapcsolatukba a házastársak, így nincsenek egyedül.

Volt egy rész a beszédben, ami szerintem mindenkiben megállította a levegőt egy picit. Azt mondta ugyanis igen komolyan a

lelkipásztor, hogy nem akar ünneprontó lenni, de ha azért szeretnének barátomék házasságot kötni csupán, hogy ők boldogok

legyenek, akkor felejtsék el! Mielőtt mindenki szívrohamot kapott volna, a csattanó is elhangzott, hogy bizony a cél az,

hogy a másikat boldoggá tegyük. Ha mindkét fél célja az, hogy a másikat boldoggá tegye, akkor mindketten profitálnak

érzelmileg ebből a szövetségből.

Ha pedig nagyon nehéz lenne ébren tartani a szeretet lángját, akkor ajánlotta a lelkész elolvasásra a szeretet himnuszát.

Ezt követően részletesen elmondta a lelkész, hogy miként ismerkedett meg Viktor, és Dóri, miként alakult köztük szerelemmé

az egymás iránti kíváncsiság.

Én magam nem voltam még, és nem is vagyok házas, de szeretnék megélni egy ilyen Istentől megáldott házasságot. Szó sincs

rózsaszín ködről, hiszen volt már párkapcsolatom, tehát tudom, hogy milyen buktatók lehetnek, de a problémákat megoldani

kell, és nem megfutamodni előlük. Könnyebb abban a tudatban nekilátni a megoldásnak, hogy ketten küzdenek még velem. A

házastársam, és Isten.

az egyházi szertartás után, átmentünk egy másik terembe, ahol kis szeretetvendégségben vehettünk részt, majd akik meghívást

kaptunk, indultunk a vacsorára, egy kőbányai étterembe.

Az étteremben élő zene fogadott minket, és hamar jó lett a kedve mindenkinek. Barátom a mi asztalunkhoz is leült, és

oldottan beszélgettünk. Igyekeztem kifejezni örömömet, mert az igaz barát tud együtt örülni a barátjával akkor is, ha neki

éppen nem úgy alakultak eddig a dolgai, ahogy szerette volna. A hangsúly pedig az eddigen van, hiszen a jövőt nem látjuk

előre, és isten látja minden szükségünket.

Éjfél körül taxit hívott nekem barátom, és haza is tértünk lucky-val. Azért volt szükség fuvarra, mert éjjel már nem tudtunk volna tömegközlekedéssel bonyodalmak nélkül hazajutni.

Csodálatos volt együtt örülni barátommal, és menyasszonyával. A vacsoránál Viktor nagyon biztosan mondta, hogy legközelebb már az én esküvőmön szeretne ünnepelni. Az bizonyos, hogy nem maradhat majd ki a vendégek sorából feleségével, de egyelőre még nincs ilyesmiről szó. Az a mondás azonban igaz, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, tehát nem tudhatom, mit hoz a jövő.

Kevésbé fontos, de számomra azért mégis az, hogy utólag nagyon megdicsérte Luckyt barátom, és említette, hogy a vacsorának helyet adó étterem vezetője is külön kiemelte, hogy Lucky milyen fegyelmezett volt.

Dicsőség tehát Istennek ezért a napért, és az Ő gazdag áldását kívánom az örökifjú párra!

Az öcsödi Igehirdetés

áhítat Lukács 18,35-19,1 alapján. Ének: Mré: 167. ének, első versszak.

„Kegyelem nékünk, és békesség istentől a mi Atyánktól, és az ő Szent fiától, az Úr Jézus Krisztustól!”

Próbáljuk meg elképzelni, hogy Jézus korában hogyan is élhetett egy fogyatékkal élő ember! A közfelfogás szerint, a vakság, és más egyéb fogyatékosság nem volt más, mint isten büntetése, tehát lényegében átkozottnak tekintették ezeket az embereket, akiket lehetőség szerint kerülni kellett, de még gondolati szinten sem fogalmazódott meg az akkori emberben, hogy egy vak ember képezhető lenne, vagy képes lehet önálló, értékes életre. Nem maradt más megélhetési forrás ezeknek az embereknek, csak a koldulás. Akinek megesett a szíve rajta, adott neki kis pénzt, vagy ételt, de egyéb támogatásra nem nagyon számíthatott az akori társadalom részéről egy vak, vagy mozgássérült ember. Jézus próbálja meg később a tanítványokkal megértetni, hogy a született vak ember állapota nem büntetés, hanem rajta keresztül mutatkoznak meg isten cselekedetei. (Jn: 9,2-9,3.) 9,2 „Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” 9,3. „Jézus így válaszolt: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”

A jerikói vak embernek még a nevét sem tudjuk, de arról komoly képet kaphatunk, hogy egy bátor emberről lehet szó. Nyilván rájött, hogy abból az ördögi körből, melyben él a vaksága miatt, csak úgy szabadulhat ki, ha meggyógyul. Hozzá is eljutott Jézus híre, hogy embereket gyógyít meg, mert Isten fiaként van rá hatalma, így megpróbálja leszólítani, mivel vesztenivalója nincs. Csitítják, de ő csak Jézusért kiált, mert minden reménysége benne van.

Jézusnak nem derogál egy vak emberrel beszélni, sőt egy kérdést szegez neki rögtön, hogy mit tegyen vele, mit szeretne? Vajon miért kérdezi ezt meg tőle? Nem evidens, hogy látni szeretne ez a vak koldus? Azt gondolom, Jézus előre vetítette azt a beállítottságot, melyet magam is vallok, noha abban a korban érthetetlen lett volna talán. Abban a korban csak úgy válhatott élhetővé a jerikói vak ember számára az élet, ha meggyógyul a szeme, de akár azt is kérhette volna, hogy adjon neki olyan lelkületet, akora erőt, hogy elfogadja az állapotát, és ebből hozza ki a legtöbbet. Nem tudjuk, hogy születése óta vak volt-e ez a férfi, vagy csak később vakult meg, mert egy születése óta vak ember lényegében ebben nő fel, a látás élménye akár traumaként is hathat számára. Jézust valóban érdekli ennek a vak embernek a gondolata, vágya. Tisztában van azzal, hogy ennek a vak embernek csupán a szemével van probléma, de értelmileg nem sérült. Az emberi előítéletek ugyanis a mai napig léteznek, legfeljebb átalakultak kissé. Ma már nem tekintik bűnnek a fogyatékosságot, de elképesztő tévhitek élnek bizonyos emberek fejében. Ezekre kitérünk majd az érzékenyítő programunk során.

Jézus, tehát teljesíti a vak ember kérését, mert látja, nagy hite van. Több alkalommal is találkozunk a Szentírásban azzal, hogy Jézust megindítja, ha egy emberben igaz hitet lát. Előtte nincs helye színlelésnek, ő egyértelműen látja, hogy mi rejlik a szívünkben, milyen szándékkal fordulunk hozzá. hittanosaimnak szoktam mondani, hogy Isten nem italautomata. Nem azon az elven működik az ő oltalma, hogy mi kérünk valamit, bedogjuk a pénzt, és érkezik a kívánt ital. Van, hogy nem adatik meg rögtön, amit szeretnénk, vagy más formában kapjuk meg, mert Isten tudja, mire van szükségünk, mi szolgál a javunkra. A történetünkben szereplő vak ember megkapta, amit kért, mert egyrészt hittel kérte, másrészt pedig a javára szolgált abban a közegben, hogy látó ember lett.

Mi a helyzet ma? Vajon ma is a látását kérné vissza ez a vak ember? Eltudom képzelni, hogy inkább azt kérné talán, hogy eltudja fogadni az állapotát, és ma már valóban adottak azért a legtöbb országban a lehetőségek arra, hogy egy vak ember minőségi, értelmes életet éljen. Kétségtelen, hogy országonként, régiónként más a helyzete a fogyatékos embereknek, de a technika rohamos fejlődése csak tágítja a vakság okozta korlátokat. Az persze megint más téma, hogy az adott ember ezt mennyire képes kihasználni, mennyire leleményes, mennyire hajlandó tanulni, és fejleszteni magát. Az egész kulcsa az önelfogadás, valamint az önsajnálat száműzése. Örvendetes, hogy Jézus sem sajnálattal fordul ebben az esetben a vak ember felé, hanem partnerként kezeli, akinek becsüli a hitét, és még a véleményére is kíváncsi. Megtehette volna, hogy minden kérdezés nélkül meggyógyítja, vagy magára hagyja, de inkább beszélgetést kezdeményezett a vak emberrel, aki egyébként az akkori társadalom egyik számkivetettje volt, mert bűnösnek hitték, aki megérdemli a sorsát. Felmerül a kérdés, ki volt az igazán vak?

Imádság, majd az úrtól tanult imádság elmondása, végül áldás.

Szolgálat Öcsödön

Július 28-án jött el az a nap, mikor is Öcsödre utaztam néhány szolgatársammal, hogy áhítatot, és érzékenyítő programot tartsunk az ottani Református gyülekezet gyerkőceinek, és az őket felügyelő testvéreknek. Sokan vitatkoznak azon, hogy mely korcsoportokat érdemes érzékenyítéssel ostromolni. Az én tapasztalatom az, hogy bármely korcsoport megszólítható, csak a módját kell megtalálni annak, hogy közelebb vigyük hozzájuk a témát. Az esetek többségében előkészítheti a programot egy áhítat, mely igei alapon ráhangolja a hallgatóságot a témára.

Reggel hét körül indultunk kisbuszunkkal a helyszínre. Alapvetően jókedvűen vágtam neki ennek a napnak, mert reméltem, hogy sikerül egy kis lépést tennünk afelé, hogy gyülekezeteinkben is elfogadják a fogyatékos embereket olyannak, amilyenek. Volt lehetőségem aludni is kicsit az út során, amire szükségem volt, hiszen friss akartam lenni az áhítatra, amit én tartottam, Isten kegyelméből.

Féltíz körül értünk az öcsödi gyülekezetbe. A parókia konyhájába mentünk először, ahol kis reggelivel vártak minket. Lucky ügyesen helyet keresett nekem az asztalnál, majd fegyelmezetten a lábamhoz feküdt. Hamar kiderült, hogy pár éve jártam már ezen a helyen, mégpedig a Református Vakmisszióban töltött szolgálatom idején. Valami különös, nosztalgikus érzés töltött el, mikor emlékeztetett Nagytiszteletű Asszony erre a régi látogatásra. Pár éve nem is sejtettem, hogy egyszer ismét szolgálhatok ebben a gyülekezetben majd.

Elérkezett az idő, készülődnünk kellett a szolgálatra. Átmentünk a templomba, ahol az áhítatot tartottam, és Robi, siket kollégám is megtarthatta előadását, tolmács közreműködésével, aki ezúttal is Helga volt, a munkahelyi segítőnk. Igehirdetésem szövege, egy külön bejegyzésben kap majd helyet.

Az áhítat, és az előadás után, az érzékenyítésé volt a főszerep. Több állomáson vártuk a gyerekeket, és hozzátartozóikat, hogy minél színesebb képet kaphassanak a vakok, siketek, mozgássérültek mindennapjait illetően. Mindig hangsúlyozzuk, hogy minden ember egyedi, és megismételhetetlen, tehát amiket bemutatunk, főleg általánosságok. Ha a beszélgetések során úgy alakul, a személyes életünkbe is betekintést nyerhetnek, egy bizonyos határig természetesen. Egy ilyen érzékenyítő program is kiváló lehetőség a bizonyságtételre, ha olykor burkoltan is.

Az érzékenyítés után kicsit elfáradtunk, de felélénkített minket a bőséges ebéd, mellyel vártak minket, és a jó hangulatú beszélgetés. Isten útjai kifürkészhetetlenek, tehát megeshet, hogy járok még ebben a szeretetteljes gyülekezetben.

A búcsúzás előtt megismerkedhettem még egy akkor kilenc hetes Magyarvizsla kölyökkel, akit Baltazárnak hívnak. Hihetetlen aranyos volt. Egy plüskutya érzetét keltette tapintásra bennem, a rövid szőrével.

Jó érzés volt megpihenni itthon, egy ilyen mozgalmas nap végén. Nem tudhatjuk, hogy milyen eredménye volt pontosan a szolgálatunknak, de kár is ezen töprengeni talán. A lényeg, hogy ott voltunk, szolgáltunk Isten dicsőségére, és csak reménykedhetünk abban, hogy valami megmozdult a szívekben, és a fejekben. Szolgatársaimmal azt próbáljuk kommunikálni a külvilág felé többek közt, hogy nem csak fizikai értelemben szükséges az akadálymentesítés, hanem a fejekben is elengedhetetlen ez a folyamat. Azt gondolom egyetértve Jakab Miklós Nagytiszteletű Úrral, aki már sajnos nincs köztünk, hogy egy gyülekezet milyenségét az is meghatározza, hogy van-e a tagok közt fogyatékos ember, és hogy viszonyul a fogyatékos testvérekhez. Ahogy Isten előtt sem a fizikai épség a fontos, úgy a gyülekezeteinknek sem szabad gondozottként, sajnálatraméltó szerencsétlenként tekintenie a fogyatékos embereket. Nem véletlen, hogy ezt ilyen konkrétan kihangsúlyozom, hiszen a mai napig általános szemlélet, hogy a fogyatékosokat gondozni, és segíteni kell, de az fel sem merül senkiben, hogy az adott fogyatékos ember is lehet segítő, aktív tagja a gyülekezetnek. Ezzel együtt őszintén remélem, hogy vannak már olyan gyülekezetek Egyházunkban, melyek rácáfolnak erre a megállapításomra, mert akkor ezen a területen is munkálkodni kezd a Szentlélek talán.

ébredés, a hosszú csend után

Nagyon rég jelentkeztem bejegyzéssel, de a hosszas hallgatásnak immár vége. Hallgatásom oka főleg technikai gondokból adódott, de ezekre megszületett a megoldás, így minden akadály elhárult az elől, hogy ez a kicsit szakmai, kicsit bizonyságtevő blog szárnyra kapjon.

Mi is történt velem az elmúlt hónapokban? Tavasszal néhány napot nagyváradon töltöttem, ami kifejezetten eseménydús volt mind a szolgálatot tekintve, mind pedig a szabad idő eltöltését illetően is. A régi blogomon, részletes beszámoló olvasható erről a pár napról, a www.vakinfo.hu oldalon. Kolozsváron is jártunk szolgatársaimmal, ám ez csak egy rövidebb kiruccanás volt, de annál tartalmasabb volt a szolgálatunk, Isten kegyelméből. Erről az útról, szintén a régi blogomon olvashatnak bővebben. Amennyiben igénylik a kedves olvasók, és ezt jelzik kommentben, átemelem ezeket a bejegyzéseket erre a felületre is.

A szolgálatomon kívül, nagyon fontos még számomra a vakvezető kutyás közlekedés, a kutyázás, valamint a zenélés is. Elsősorban billentyűs volnék, de dobolok, és alap szinten basszusgitározom is. Pillanatnyilag úgy fest, hogy dobos leszek egy formációban, de, hogy stilszerű legyek, ez még a jövő zenéje.

Április 25-én részt vettünk Lucky-val baján egy kutyás rendezvényen, melyet a vakvezető kutyák világnapja alkalmából szerveztek. Vakvezető kutyás verseny is volt egy akadálypályán, de mivel mindegyik páros hibátlanul teljesítette a feladatot, így bemutatóvá enyhítették a programot. Nagyon büszke voltam Lucky-ra, hiszen egy számára teljesen idegen pályán kellett vezetnie. Nehezítette a feladatot, hogy egy lovaskocsi robogott el mellettünk, de éppen csak odapillantott, majd mentünk is tovább szépen. Megtehette volna, hogy rámozdul az ingerre, de egy jólképzett vakvezető kutyának az ilyen váratlan dolgokat is muszáj kizárnia, és csak a feladatára szabad koncentrálnia.

Közben szépen eltelt a tanév is. Ez volt az első év, mikor két csoportban is tarthattam hit és erkölcstant olyan gyerkőcöknek, akiknek szülei nem az etikát választották ötödiktől a csemetéjüknek, hanem a hittant. Tudom, sokan háborognak a bevezetett rendszer miatt, de azt gondolom, hogy kötelezve nincsenek a hittanra a tanulók, mert választható a világi etika is, mellyel kapcsolatban csak halkan jegyzem meg, hogy szintén a tíz parancsolatra épül, ha ezt nem is vallják be a kollégák. Világnézetiileg semleges oktatás pedig nem létezik, noha voltak, és lesznek is törekvések ennek megvalósítására. Ha már apedagógia sem közöl alapigazságokat, és nem ad iránymutatást a gyermekek számára, akkor kezdhetünk megijedni. Abba nem mennék bele, hogy mely rendszer mit tartott, és mit tart igazságnak, de azt tudom, hogy én vallástanárként, vagy hivatalos nevén nevezve a gyermeket hittanár nevelőként, és hittanoktatóként mit tartok igaznak, és mit próbálok képviselni a diákjaim felé. Számos szolgatársammal együtt azt a könyvet tartjuk zsinórmértéknek, mely Isten egyértelmű kijelentését tartalmazza. Bizonyára többen rájöttek az olvasók közül, hogy a Bibliáról van szó. Jöhet bármilyen rendszer, vagy trend, Isten most, és mindörökké ugyanaz, így a Bibliában megírt dolgok is.

Pár hete Öcsödön jártunk szolgatársaimmal, ám erről egy külön bejegyzésben írnék részletesen.

Ebben a hónapban pedig szabadságon vagyok, melyet próbálok pihenésel, de mégis tartalmasan eltölteni. Igyekszem pótolni azokat a találkozásokat, melyek időhiány miatt meghiúsultak eddig. Múlthéten jelen lehettem egy barátom mennyegzőjén is, melyről szintén egy külön bejegyzésben szeretnék írni, mert pár mondatban méltatlan lenne összecsapni az esemény részleteit.

Elmondható tehát, hogy tartalmas ez a hónap, és egyben jó lehetőség a feltöltődésre, hogy aztán újult erővel indulhassak neki az új tanévnek.