A múlt hónapban, két lehetőséget is kaptam a szolgálatra, hiszen meghívást kaptam a Rákospalotai Evangélikus gyülekezetbe, hogy tartsak egy rövid igehirdetést, majd következő héten, a fehérvári Református gyülekezetben volt jelenésünk kollégáimmal, ahol is én tartottam áhítatot, majd az Mvgyosz Vakvezető Kutya-kiképző Iskolája munkatársai tartottak egy rövid bemutatót, három, még kiképzésben lévő kutyával. A bemutatót követően, érzékenyítő programsorozatot tartottunk azoknak a testvéreknek, akik eljöttek a gyülekezetből közénk. Nem jöttek el sokan, ám az érdeklődés annál nagyob volt, mert akik eljöttek, azokat valóban érdekelte minden programunk, és előadásunk. Természetesen népszerűek voltak a bemutatón szereplő kutyusok, és a már rutinosnak számító Lucky is. Igyekeztünk változatosra tervezni ezt a programot is, így a megjelentek kipróbálhatták az ülőröplabdát kerekesszékkel, beszélgethettek velem a vakságról, és kipróbálhattak néhány segédeszközt, de nem maradhatott el a jelnyelv oktatása, népszerűsítése sem.
A hetek pedig csak telnek, és a maga csendességével, elérkezett Advent. A múltheti Istentiszteleten többbek közt arról hallhattunk, hogy ez az időszak az elcsendesedés, bűnbánat, és várakozás ideje. Isten pedig nem hagy minket magunkra, bár mindannyian törött nádszálak, megtört mécsesek vagyunk. Mostanság a saját bőrömön is érzem, hogy bizony törékeny nádszál vagyok, akit tépáz a szél, de még talpon vagyok, mert az Úr nem hagy el. Ad olyan embereket, akik igazán szeretnek, és, ha némelyekben csalatkoznék is, Ő velem van mindenkor. Kaptam egy olyan kutyát is, aki szintén mellettem van, és szemem helyett szemem, de ennél sokkal több, hogy ő itt van nekem. Gyakran kilátástalannak tűnik minden, de az Úr hűséges marad mindenkor.
decemberben az adventi időszak mellett, más dolgok is befolyásolják hangulatomat. Az egyik ilyen tényező nem más, mint a kutyázás, hiszen tizenöt éve, decemberben tettük le első kutyámmal a második, immár sikeres vizsgánkat. Rengeteg bukdácsolás, botladozás után, elindult a kutyás életem is, ám ekkor még nem tudtam, hogy idő előtt kutyát kell váltanom, hiszen Báró beteg lett.
Egészen pontosan 2002-ben vehettem át második kutyámat Dont, akiről rengeteget írtam a régi blogomban. Nem rég került birtokomba az a kis film, melyet azon az átadótanfolyamon rögzített egy stáb. Nem titok, megkönnyeztem ezt a filmet, mert rengeteg emlék tódult fel bennem. Tudom, hogy közel 36 évesen még furcsa így nosztalgiázni, de mostanában vonzanak a régi emlékek, és úgy érzem, nagy kár, hogy ma másképpen van. Az persze törvényszerű, hogy az évek repülnek, a hajam lassanként őszülni kezd, és az Úr folyamatosan edz, farag mindenkit. Mai fejjel bizonyára másképpen csinálnék bizonyos dolgokat az életemben, de a film pereg, és nincs mód visszatekerni egy már elmúlt jelenethez. Arra viszont van lehetőség, hogy méltósággal emlékezzünk, leszűrjük a tanulságokat, és haladjunk tovább ezen a gyakran göröngyös úton, mely felkínálja nekünk a széles járható út lehetőségét is, melynek minden következményét viselnünk kell, de elénk tárul a keskeny út is. Rajtunk áll, hogy melyiket választjuk. Amikor pedig jól esik, és senki sem látja, nem szégyen sírni a régi emlékek hatására, hiszen megkönnyebbül a lélek, és végezhetjük tovább futásunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése