Búcsú egy újabb esztendőtől

Addig addig telt nap nap után, míg ismét elérkezett a búcsú ideje, mégpedig egy újabb esztendőt hagyhatunk magunk mögött. Ami most még jelen, holnap már a múlté lesz, de az élmények, tapasztalatok megmaradnak egy életre bennünk. Rajtunk áll, hogy miként sáfárkodunk a múlt örökségével úgy, hogy közben nem hagyjuk megmérgezni a jelent, és jövendőt az esetleges múltbeli kudarcokkal. Ilyenkor persze rutinból boldogabb új évet kívánunk egymásnak, noha ugyanezt tettük tavaly is, és többünknek nem éppen a boldogság jut eszébe a 2017-es esztendőről. Ettől függetlenül kell a remény, hiszen nélküle hamar bevégeznénk a sok próbatétel közepette. A Pál Apostol által említett hármasság a mai ember életének is alapja még akkor is, ha magánaksem vallja be: hit, remény, szeretet. Hinnünk kell valamiben, reménységgel kell élnünk a jövendő felől, és szeretetben kell élnünk egymással ha nem akarunk saját kardunkba dőlni. Ebben az esetben a kard saját szeretetlenségünk, kishitűségünk, és pesszimista hozzáállásunk lehet. Írom mindezeket úgy, hogy egyáltalán nem zárok könnyű évet ezúttal sem. Elég, ha csak arra gondolok, hogy távmunkára lettem ítélve a főállásomat nyújtó cég által, majd ismét elvesztettem egy számomra fontos embert a családból, noha Édesanyám halálából is alig kezdtem magamhoz térni. Megmaradtak azonban ebben az évben is az igaz barátok, és új ismerettségeket is sikerült kötnöm, tehát van még remény arra, hogy egyszer jobb is lehet talán. Ha nem bíznék Isten gondviselésében, megtartó kegyelmében, akkor már régen összeroppantam volna, de még itt vagyok, és élek. Amíg pedig élet van, remény is van.

Ezzel a néhány sorral kívánok minden kedves olvasónak áldott, sikerekben gazdag új esztendőt. Egy kis baráti társasággal pedig most arra készülünk, hogy elbúcsúztassuk jó kedvvel ezt a felemás évet.

Keserédes Karácsony

Ebben az évben úgy alakult, hogy Lucky-val töltöm a Karácsonyt. Ha már így esett, jó ez az időszak, és az egyedül lét az elmélkedésre, rendrakásra belsőmben. Túlsok dolgot nem engedtem még el, amik miatt nem tudok tovább lépni, pedig szeretnék. A fülemben cseng, amint Papámmal karácsonyi dalokat éneklünk, Édesanyámék pedig áhítattal hallgatnak minket. Egy idő után én alig énekeltem, csak kísértem Papát hangszeremen, hiszen olyan szép hangja volt, hogy a nyomába sem érhettem. Szinte érzem a karácsonyi ebéd illatát, a hangulatot, ahogy együtt ülünk az asztalnál, és egy asztalközösségben ünnepeljük a legnagyobb ajándékot Krisztust, aki érettünk született, hogy bevégezze mindazt, amire majd Húsvétkor emlékezünk ünnepi keretek között. Ma már lennének eszközeim arra, hogy elkészítsem a régen énekelt karácsonyi dalok alapjait, és úgy énekelhessünk papával, de ő itt lent már nem énekel velem. Nem csoda hát, hogy a mérhetetlen keserűség közepette nem lelem a szeretetet, és csak lakásom négy fala nehezedik rám. Itt van persze velem Lucky, aki mindig hűséges hozzám, aki nem akar elhagyni, legfeljebb a kidobált kaja csalja el az orránál fogva, de ebben a fő hibás nem ő. Vannak barátaim, akikre számíthatok, és a testvérem, aki bár távol van tőlem, a technika vívmányain keresztül beszélünk, és még segített is nekem visszakapcsolni az áramot lakásomba, mikor a tv bemondta az unalmast, és leverte az egyik megszakítót.

Mi értelme tehát egy ilyen magányos, keserűséggel teli Karácsonynak? Nos egyfelől pontosan az, ami minden Karácsony értelme kellene, hogy legyen. Ez nem más, mint a mi Urunk Jézus Krisztus születésére való emlékezés, és hálaadás az ő eljöveteléért. Nem a giccs a lényeg, még csak nem is az a tömegnyomor, amit magam is megtapasztaltam, mikor egy jó barátommal, és Lucky-val róttuk az Árkád üzleteit, hogy megoldjunk néhány adódott problémát, hanenm az igazi lényeg. Karácsony a szeretet ünnepe, de nem olyan értelemben, ahogy azt a világ fennhangon hirdeti. "Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (János Evangéliuma: 3,16.) Ezt a mindenek felett álló szeretetet kellene ünnepelnünk, és hálából próbálni úgy szeretni egymást, ahogyan ő szeretett, és szeret minket. Ha pedig már így alakult, próbálok rendet tenni magamban, és rendezni az életemet, ahogy csak erőmből, és képességeimből telik. Ha erőm elhagy, akkor is igaz az a megdönthetetlen tény, mely szerint Isten előtt semmi sem lehetetlen. Az sem lehetetlen tehát, hogy könnyeim záporán át megmutatja nekem is azt az utat, melyen haladnom kell tovább a cél felé, mely nem más, mint az örök élet. Ott aztán majd újra találkozhatok azokkal, akik most kibírhatatlanul hiányoznak. Papával énekelhetünk majd együtt Isten dicsőségére, Édesanyámat pedig keblemre ölelhetem, és bocsánatot kérhetek tőle mindazokért a dolgokért, amiket már nem tudtunk megbeszélni.

Ebben a reménységben kívánok minden kedves olvasónak áldott, kegyelemben gazdag Karácsonyt!

Szeretetben őszintén, igazán

Ebben az évben Mikulás napján nem mi szerettünk volna kapni ajándékot az ARchive Company zenekar tagjaival, hanem adni szerettünk volna azon otthon lakóinak, akiket meglátogattunk egy felkérés hatására Dunakeszin. Az már más kérdés, hogy közben olyan ajándékot kaptunk mégis, mely örök emlék marad nekünk, és most is könny szökik szemembe, ha visszaemlékszem erre a néhány órára.

Délelőtt tíz körül találkoztunk Ricsoszékkal nálam, ugyanis itt lettek lerakva a hangszerek, és egyéb cuccok, melyeket vinnünk kellett a fellépésre. Ricsoszék érkezése után nem sokkal már jött is értünk egy kisbusz, melyet az otthon munkatársai küldtek értünk. Már az úton oldott volt a hangulat, hiszen Imre, aki járgányunkat vezette, és végig a segítségünkre volt, nagyon közvetlen, és elfogadó volt velünk. Nem csoda tehát, hogy hamar elillantak a percek, és már oda is értünk fellépésünk helyszínére.

Ahogy beléptünk a koncertnek helyet adó terembe, máris jött két segítő, akiknek hathatós közreműködésével beállítottuk a hangosítást, így mehettünk is hamar ebédelni, mert minden készen állt a bulira. Ebédünk annak ellenére, hogy afféle menzakoszt volt, kifejezetten ízletesre sikerült, így jóllakottan vághattunk bele koncertünk kellős közepébe.

Elérkezett az idő, megkezdtük az otthon lakóinak, és munkatársainak szórakoztatását. Első perctől kezdve kifejezetten oldottak voltak a srácok, hihetetlen szeretetet, és elfogadást éreztünk a lakók részéről. Rövid időn belül egy sablonos koncertből, egy csodálatos együttlét kerekedett, melyet a zene ereje tartott össze. Olyan őszinte szeretet lengte be az egész termet, melyet épértelmű emberek között ritkán tapasztalunk meg. A legtöbb dalnak tudták a szövegét, és velünk énekelték őket, a két karácsonyi dalnál pedig bizony nem sok kellett hozzá, hogy kicsorduljon a könny szememből, pedig nehezen hatódok már meg dolgokon. Azt gondolom, hogy mi sokkal többet kaptunk ennek a lakóotthonnak a lakóitól, és munkatársaitól, mint amit mi nyújtottunk nekik, mert bizony ők voltak eddig a leghálásabb közönség. Együtt megélhettük azt a felhőtlen, őszinte örömöt, amilyennek ténylegesen uralnia kellene a szíveket így advent, és Karácsony idején. Örvendetes lenne persze, ha az év többi napján is megmradna ez a mentalitás bennünk, de már az örvendetes lenne, ha az ünnepet sikerülne ilyen őszintén megélnie mindenkinek.

Hazafelé úton még sokat emlegettük ezt a bulit, mert szívbemarkolóan megható volt az a szeretet, amivel körbe vettek minket ezek az emberek, akiket mi értelmi fogyatékosoknak hívunk. Most inkább azt gondolom, hogy szeretetben, és őszinteségben mi vagyunk fogyatékosok, akik értelmileg épnek gondoljuk magunkat. Ők értelmi, mi érzelmi fogyatékosok vagyunk. Melyik a rosszabb? Nézőpont kérdése..

Advent idején

elillant már az ősz is, beköszöntött a tél, és a december. Nem rég írtam tavalyi adventi bejegyzésemet, és most ismét Advent alkalmából írok. Eltelt egy év, és újabb sebekkel tarkítva állok most meg kicsit, hogy levegőhöz juthassak, elcsendesedhessek. Volt lehetőségem az elcsendesedésre, hiszen leterített a nátha az elmúlt héten, ami lázzal is társult, így nagyon nehéz volt helyt állni a never Give UP gospel kórusban, de Isten kegyelméből egy színpadon énekelhettem Presser Gáborral, és még egy dedikált dvd-t is kaptam tőle. A szegedi fellépésen viszont nem tudtam ott lenni már, mert végképp elgyengültem, és feletteseim is azt mondták, hogy eszembe ne jusson tovább hajtani magam.

Advent első vasárnapján templomba sem jutottam el, mert még gyenge voltam testben, de kitettem az ajtómra a koszorút, melyet még Édesanyámtól kaptam, és Igét is olvastam természetesen. Felvételről két evangelizációs Igehirdetést is hallgathattam, tehát igyekeztem, és igyekszem betöltekezni Isten Igéjével, és persze reménység szerint Advent többi vasárnapján már eljutok templomba is.

Karácsony közeledtével hirtelen látványosan megmutatkozik a világ szomjúsága, melyet igyekszenek kielégíteni a legkülönbözőbb ajánlatokkal a kereskedők. Akciósan hirdetik hitelcsapdáikat a különböző bankok, és cégek, mert a világ még mindig a földi dolgokban reméli szomjúságának betöltetését, de csak erősödik a vágy az élet vize után. Megannyi emberi élet szenved hajótörést, kerül kiszáradás közeli állapotba, de nem lelik meg az élet forrását. Feszültség dúl testvér és testvér között, mely megmérgezi a karácsonyi készülődés meghittségét is, de nem lelik a nyugalmat, melyre pedig mindenki vágyik. Nagy dolog, hogy sokan megtaláltuk már az élet forrását, melynek vizét Jézus kínálja nekünk, mely egészen pontosan az örök élet. Kegyelem által üdvözülhetünk, nem jó cselekedeteink által, de hálásnak kell lennünk ezért az ajándékért, mely minden karácsonyi ajándéknál nagyobb, és örvendetesebb. Advent időszaka egyszerre hív csendességre, megnyugvásra, és bíztat minket Isten keresésére, meghitt beszélgetésekre, igazi, gyökeres változásra, újászületésre. János Evangéliumának 4. részében olvassuk Nikodémus beszélgetését Jézussal. Nikodémus is azt az intelmet kapja az Úrtól, amit mi is kapunk, mely szerint újá kell születnünk, és csak úgy juthatunk Isten Országába. Nikodémus írástudóként, és a Sanhedrin tagjaként sem érti meg elsőre, hogy mit is jelent ez az újászületés, de aztán gyökeresen megváltozik, és valóban Krisztus követője lesz. Miért ne történhetne meg velünk ez a csodálatos válttozás az idei Adventben, vagy Karácsonyon? Miért ne próbálnánk meg rendezni zűrzavaros emberi kapcsolatainkat addig, míg nem késő? Kétségtelen tény, hogy egyoldalúan, csak az egyik fél akaratával nem lehet rendezni konfliktusokat, de Isten előtt semmi sem lehetetlen, és képes megenyhíteni a legkérgesebb szívet is.

A sok karácsonyi csillogás, hamis ígéret mellett keressük Advent igazi lényegét! Ha megtaláljuk, és valóban Krisztust várjuk, akkor Karácsonykor meg is érkezik majd, és ködbe vész a bejgli, fenyőfa, csillogó földi ajándékok sora, és csak az igazi ajándékok maradnak: Jézus, és mi egymásnak. Akik pedig már nincsenek velünk, emléküket csomagolja nekünk be az Úr, hogy jó szívvel emlékezzünk rájuk egészen addig, míg újra találkozunk majd az örök hazában.