Az elmúlt hét, valóban az advent jegyében telt számomra. Történt ugyanis, hogy hétfőtől kezdve, minden nap adódott valami kapcsolódás az életemben, Karácsony ünnepéhez. Hétfőn az egyik hittancsoportommal beszéltünk Adventről, majd a karácsonyi történetet is átismételtük. Ismétlésről volt szó, hiszen már évek óta téma volt velük, ugyanebben az időpontban az adventi időszak, és Karácsony. Örömmel tapasztaltam, hogy emlékeztek a történetekre.
Kedden a zsinaton jártam, hiszen a székházban tartotta munkahelyem, a karácsonyi ünnepséget. Két kollégámmal találkoztunk a közeli buszmegállóban, majd együtt mentünk az ünnepségre. Lucky büszkeséggel töltött el, mert végig szépen vezetett, és fegyelmezetten viselkedett.
Ünnepségünk elején, egy rövid áhítatot hallhattunk, mely igen tartalmas volt, méltó Adventhez. A textus az a történet volt, mikor Jézust bemutatják Simeonnak. (Lukács: 3.) Simeon ígéretet kapott arra istentől, hogy addig nem hal meg, míg nem látja a messiást. Ahogy az úr akkor is megtartotta az ígébbretét, pontosan olyan megbízható, és szavahihető ma is. Reménységünk lehet tehát a várakozásban nekünk is, mert ígéretünk van Krisztus visszatérésére. Addig is imádságban, és folyamatos készenlétben kell élnünk akkor is, mikor a világ dolgai elvonnák figyelmünket ettől.
Az áhítat után, egy másik terembe mentünk, ahol már vártak minket a szendvicsek, és a különböző sütemények. Én le is csaptam a bejglire első körben. Lucky szépen vezetett, és első szóra talált helyet nekem a teremben, ahová le is ültem, pedig sok inger érte őt az asztalok felől.
Elérkezett a rendezvény vége, indult mindenki haza. Bár több mint egy hét volt még Karácsonyig, mégis megszállt az a hangulat, ami ilyenkor hatni szokott rám. Erősítette talán ezt az is, hogy az ünnepség végén, egy hölgy hárfán játszott nekünk, karácsonyi dalokat. Soha sem hallottam még élőben hárfát, gyönyörű volt. Amikor pedig a Thököly úton sétáltunk Lucky-val, és két kollégámmal, egyszerre azt éreztem, hogy derék vakvezető kutyám, valamit kerül velem. Mondták is kollégáim, hogy egy fenyőárúst kerültünk ki. Ahogy ezt kimondták, meg is csapott a fenyőillat, ami ismét elröpített gyermekkorom karácsonyi emlékeihez. Bátyámmal díszítettük mindig a fát, míg ma már csak néhány fenyőágat veszek a szekrényemre, hogy adott legyen a hangulat a lakásban.
A szerdai nap átlagosan telt, ám csütörtökön ismét előtérbe került a Karácsony, hiszen a kórussal, melyben énekelek, ünnepi koncertet adtunk, egy templomban. Szombaton még részt vettem egy fogyatékos emberekkel foglalkozó egyesület rendezvényén, majd az itthoni készülődésé lett a főszerep.
Soha nem szeretném szem elől veszíteni karácsony igazi lényegét, noha a világ ezt az ünnepet is bekebelezné, ha tehetné. Kellemes, hangulatos a fenyő, ízletes a bejgli, vagy a halászlé, az ajándék is lehet tetszetős, amit kapunk, de ezek múlandó dolgok. Istentől kaptuk a legnagyobb ajándékot. Gyakran hallható a közhely, mely szerint karácsony, a szeretet ünnepe. Nem is gondolnánk, hogy ez a közhelynek tűnő mondat sok igazságot rejt, de pont ezt az alapvető lényeget nem látják sokan. Valóban a szeretet ünnepéről beszélünk, de nem abban az olykor giccses értelemben, ahogy a világ általánosságban teszi. A szeretet ünnepe, de Isten mérhetetlen szeretetét ünnepelhetjük. Megmutatta ugyanis szeretetét felénk oly módon, hogy fiát adta érettünk, hogy egy újabb esélyt kaphassunk, hogy ne a levesbe kerüljünk, hanem bejuthassunk az örök életre. Aki felismeri Karácsony lényegét, valóban örömmel élheti meg, és nem egy múlandó nyűg lesz, mely puffadt hasat, és üres pénztárcát hagy maga után.
Kívánok ezúton is mindenkinek áldott, kegyelemben gazdag Karácsonyt! Engedjük, hogy a mi szívünkben szállást kaphasson az a kisded, aki a világ megváltója!
2014. december 23., kedd
2014. december 14., vasárnap
Bemutatkozás, avagy ki is volnék én
Ki is vagyok én? Gyakran magam sem tudom, de azért igyekszem néhány alapvető tudnivalót leírni magamról, hogy képet kaphasson az olvasó, e blog szerzőjéről.
A nevem jól látható, foglalkozásomat tekintve pedig Református vallástanár volnék. A hittanoktató szakot 2005-ben végeztem el, Nagykőrösön, a Református tanítóképzőn. Nem volt könnyű, hiszen nem mindenki által voltam szívesen látott vendég a hallgatók közt. Nem a bőrszínem, a származásom miatt, hanem a fogyatékosságom miatt. Nem titok, hiszen blogom címe is utal rá, vak ember vagyok. Leírom kendőzetlenül, hiszen nincs mit takargatni rajta. Beállhatnék azok közé én is, akik óvatoskodva próbálják világtalannak hívni a vak embereket, de ez sokunknak inkább bántó. A látássérült sem intézi el a dolgot, hiszen ez tágabb fogalom a vakságnál. Próbáltak tenni ellene, de nem változott lényegében semmi, vak maradtam. Istennel való kapcsolatomat azonban a vakság nem befolyásolta, ugyanis 12 évesen döntöttem úgy, hogy megkeresztelkedem. Az elhívást pedig 17 évesen kaptam arra, hogy Őt kell szolgálnom. Először lelkész szerettem volna lenni, ám állapotom miatt ezt nem ajánlották, így maradt a hittanoktató szak. Nappalira mentem volna, de levelezős lettem, mert a kollégiumban nem lakhattam. Féltek attól, hogy nem tudom ellátni magam. Irónikus humorral azt írhatom erre, hogy meglátni nem fogom magam, de ellátni igen.
A főiskola után, elvégeztem egy gyógypedagógiai asszisztens tanfolyamot, majd hittant kezdtem tanítani a budapesti Vakok Általános Iskolájában, és munkát kaptam a Református Vakmissziónál. Főiskolás korom óta, vakvezető kutyával közlekedem, és ez az életforma meghatározó tényező az életemben. Lucky, a negyedik kutyám, aki egy lassan 2,5 éves labrador kan. Nyolc hónapja élünk, és küzlekedünk együtt. Az első kutyám hamar beteg lett, és kivonták a munkából. A második kutyámat Donnak hívták, ő egy csodálatos golden fiú volt. Ő sajnos rákos lett, és tíz évesen húnyt el, de vele tapasztaltam meg a kutyázás igazi örömeit, mellette lettem igazán vakvezető kutyás. A harmadik kutyusomat Hádésznak hívják. ő még él, de őt is idő előtt nyugdíjazni kellett, és főnököm egy ismerősénél él boldogan, egy kertesházban. Furcsa lehet az olvasó számára talán, hogy közel 35 évesen, már a negyedik kutyám van, de 14 év kutyázás során sokminden történt, amit senkinek sem kívánok amellett, hogy csodálatos dolgok is történtek, melyeknek emmlékét senki sem veheti el tőlem.
Tanulmányaim nem értek véget, hiszen 2011-ben elvégeztem egy kiegészítő képzést, melynek hatására vallástanár lettem, középiskolában is taníthatnék. Ez a szak, a hittanoktató szak masterképzése. Nehezítette a dolgomat, hogy én voltam az első, és egyetlen vak hallgató a szakon, de sikerült elvégeznem, pedig dolgoztam is mellette. Az érdem nem az enyém, hanem Istené.
Munkahelyek terén is változott az életem, mert a Vakmissziótól távoznom kellett, és a Nem Adom Fel alapítványhoz kerültem, majd pár hónap után, a Magyarországi Református Egyház Missziói Központjába vitt utam, a Siketmisszióhoz. Az órákat továbbra is tartom az iskolában, ahol eddig, ám kiteljesedett a munkaköröm. Úgy alakult, hogy szemináriumi előadásokat is tartok, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karán, ahol a mastert végeztem. Még mindig furcsa érzéssel tölt el, hogy egykor ott izgultam a vizsgák előtt, most pedig én adom az osztályzatokat, ha kell.
A magánéletemről nem írnék annál többet, mint amennyit megkíván a blog, hiszen több éves bloggerkedésem során megtapasztaltam, hogy nem szabad mindent megírni, mert komoly problémák kerekedhetnek a történetekből. Jelenleg ugyan nincs kapcsolatom, de mivel már volt, így reményem van arra, hogy lesz is valamikor.
Végezetül pedig a blog célját próbálom szavakba önteni. A címből kitűnhet talán, de azért fontos kifejteni, hogy mit is jelent. Nem titok, hogy vakon végzem azt a szolgálatot, melyet Isten bízott rám. A vakságom viszont egy állapot, amivel együtt lehet élni, és még boldog is lehet vele az ember. Tény, hogy vannak korlátai egy vak embernek, de egy látónak is. Kétségtelen, hogy gyakran több kört kell futnunk ahhoz, hogy valamit elérjünk, de ez megerősíti az embert hosszabb távon. Szeretném hangsúlyozni, hogy az érdem nem az enyém azért, hogy van saját lakásom, van egy csodálatos vakvezető kutyám, vannak barátaim, van szolgálatom, mely egyben a munkahelyem is, hanem Istené. Előtte semmi sem lehetetlen, tehát egy vak ember is lehet eszköze, ha ő úgy gondolja. Ma is él az a tény, hogy egy ilyen élethelyzeten is megmutatkozhat az Ő dicsősége.
Az még a jövő zenéje, hogy a régi bejegyzéseket áttöltöm-e a régi tárhelyről, vagy tiszta lappal indítok, de hamarosan jelentkezem bejegyzésekkel. Jó olvasást kívánok mindenkinek!
A nevem jól látható, foglalkozásomat tekintve pedig Református vallástanár volnék. A hittanoktató szakot 2005-ben végeztem el, Nagykőrösön, a Református tanítóképzőn. Nem volt könnyű, hiszen nem mindenki által voltam szívesen látott vendég a hallgatók közt. Nem a bőrszínem, a származásom miatt, hanem a fogyatékosságom miatt. Nem titok, hiszen blogom címe is utal rá, vak ember vagyok. Leírom kendőzetlenül, hiszen nincs mit takargatni rajta. Beállhatnék azok közé én is, akik óvatoskodva próbálják világtalannak hívni a vak embereket, de ez sokunknak inkább bántó. A látássérült sem intézi el a dolgot, hiszen ez tágabb fogalom a vakságnál. Próbáltak tenni ellene, de nem változott lényegében semmi, vak maradtam. Istennel való kapcsolatomat azonban a vakság nem befolyásolta, ugyanis 12 évesen döntöttem úgy, hogy megkeresztelkedem. Az elhívást pedig 17 évesen kaptam arra, hogy Őt kell szolgálnom. Először lelkész szerettem volna lenni, ám állapotom miatt ezt nem ajánlották, így maradt a hittanoktató szak. Nappalira mentem volna, de levelezős lettem, mert a kollégiumban nem lakhattam. Féltek attól, hogy nem tudom ellátni magam. Irónikus humorral azt írhatom erre, hogy meglátni nem fogom magam, de ellátni igen.
A főiskola után, elvégeztem egy gyógypedagógiai asszisztens tanfolyamot, majd hittant kezdtem tanítani a budapesti Vakok Általános Iskolájában, és munkát kaptam a Református Vakmissziónál. Főiskolás korom óta, vakvezető kutyával közlekedem, és ez az életforma meghatározó tényező az életemben. Lucky, a negyedik kutyám, aki egy lassan 2,5 éves labrador kan. Nyolc hónapja élünk, és küzlekedünk együtt. Az első kutyám hamar beteg lett, és kivonták a munkából. A második kutyámat Donnak hívták, ő egy csodálatos golden fiú volt. Ő sajnos rákos lett, és tíz évesen húnyt el, de vele tapasztaltam meg a kutyázás igazi örömeit, mellette lettem igazán vakvezető kutyás. A harmadik kutyusomat Hádésznak hívják. ő még él, de őt is idő előtt nyugdíjazni kellett, és főnököm egy ismerősénél él boldogan, egy kertesházban. Furcsa lehet az olvasó számára talán, hogy közel 35 évesen, már a negyedik kutyám van, de 14 év kutyázás során sokminden történt, amit senkinek sem kívánok amellett, hogy csodálatos dolgok is történtek, melyeknek emmlékét senki sem veheti el tőlem.
Tanulmányaim nem értek véget, hiszen 2011-ben elvégeztem egy kiegészítő képzést, melynek hatására vallástanár lettem, középiskolában is taníthatnék. Ez a szak, a hittanoktató szak masterképzése. Nehezítette a dolgomat, hogy én voltam az első, és egyetlen vak hallgató a szakon, de sikerült elvégeznem, pedig dolgoztam is mellette. Az érdem nem az enyém, hanem Istené.
Munkahelyek terén is változott az életem, mert a Vakmissziótól távoznom kellett, és a Nem Adom Fel alapítványhoz kerültem, majd pár hónap után, a Magyarországi Református Egyház Missziói Központjába vitt utam, a Siketmisszióhoz. Az órákat továbbra is tartom az iskolában, ahol eddig, ám kiteljesedett a munkaköröm. Úgy alakult, hogy szemináriumi előadásokat is tartok, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karán, ahol a mastert végeztem. Még mindig furcsa érzéssel tölt el, hogy egykor ott izgultam a vizsgák előtt, most pedig én adom az osztályzatokat, ha kell.
A magánéletemről nem írnék annál többet, mint amennyit megkíván a blog, hiszen több éves bloggerkedésem során megtapasztaltam, hogy nem szabad mindent megírni, mert komoly problémák kerekedhetnek a történetekből. Jelenleg ugyan nincs kapcsolatom, de mivel már volt, így reményem van arra, hogy lesz is valamikor.
Végezetül pedig a blog célját próbálom szavakba önteni. A címből kitűnhet talán, de azért fontos kifejteni, hogy mit is jelent. Nem titok, hogy vakon végzem azt a szolgálatot, melyet Isten bízott rám. A vakságom viszont egy állapot, amivel együtt lehet élni, és még boldog is lehet vele az ember. Tény, hogy vannak korlátai egy vak embernek, de egy látónak is. Kétségtelen, hogy gyakran több kört kell futnunk ahhoz, hogy valamit elérjünk, de ez megerősíti az embert hosszabb távon. Szeretném hangsúlyozni, hogy az érdem nem az enyém azért, hogy van saját lakásom, van egy csodálatos vakvezető kutyám, vannak barátaim, van szolgálatom, mely egyben a munkahelyem is, hanem Istené. Előtte semmi sem lehetetlen, tehát egy vak ember is lehet eszköze, ha ő úgy gondolja. Ma is él az a tény, hogy egy ilyen élethelyzeten is megmutatkozhat az Ő dicsősége.
Az még a jövő zenéje, hogy a régi bejegyzéseket áttöltöm-e a régi tárhelyről, vagy tiszta lappal indítok, de hamarosan jelentkezem bejegyzésekkel. Jó olvasást kívánok mindenkinek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)