Bemutatkozás, avagy ki is volnék én

Ki is vagyok én? Gyakran magam sem tudom, de azért igyekszem néhány alapvető tudnivalót leírni magamról, hogy képet kaphasson az olvasó, e blog szerzőjéről.


A nevem jól látható, foglalkozásomat tekintve pedig Református vallástanár volnék. A hittanoktató szakot 2005-ben végeztem el, Nagykőrösön, a Református tanítóképzőn. Nem volt könnyű, hiszen nem mindenki által voltam szívesen látott vendég a hallgatók közt. Nem a bőrszínem, a származásom miatt, hanem a fogyatékosságom miatt. Nem titok, hiszen blogom címe is utal rá, vak ember vagyok. Leírom kendőzetlenül, hiszen nincs mit takargatni rajta. Beállhatnék azok közé én is, akik óvatoskodva próbálják világtalannak hívni a vak embereket, de ez sokunknak inkább bántó. A látássérült sem intézi el a dolgot, hiszen ez tágabb fogalom a vakságnál. Próbáltak tenni ellene, de nem változott lényegében semmi, vak maradtam. Istennel való kapcsolatomat azonban a vakság nem befolyásolta, ugyanis 12 évesen döntöttem úgy, hogy megkeresztelkedem. Az elhívást pedig 17 évesen kaptam arra, hogy Őt kell szolgálnom. Először lelkész szerettem volna lenni, ám állapotom miatt ezt nem ajánlották, így maradt a hittanoktató szak. Nappalira mentem volna, de levelezős lettem, mert a kollégiumban nem lakhattam. Féltek attól, hogy nem tudom ellátni magam. Irónikus humorral azt írhatom erre, hogy meglátni nem fogom magam, de ellátni igen.

A főiskola után, elvégeztem egy gyógypedagógiai asszisztens tanfolyamot, majd hittant kezdtem tanítani a budapesti Vakok Általános Iskolájában, és munkát kaptam a Református Vakmissziónál. Főiskolás korom óta, vakvezető kutyával közlekedem, és ez az életforma meghatározó tényező az életemben. Lucky, a negyedik kutyám, aki egy lassan 2,5 éves labrador kan. Nyolc hónapja élünk, és küzlekedünk együtt. Az első kutyám hamar beteg lett, és kivonták a munkából. A második kutyámat Donnak hívták, ő egy csodálatos golden fiú volt. Ő sajnos rákos lett, és tíz évesen húnyt el, de vele tapasztaltam meg a kutyázás igazi örömeit, mellette lettem igazán vakvezető kutyás. A harmadik kutyusomat Hádésznak hívják. ő még él, de őt is idő előtt nyugdíjazni kellett, és főnököm egy ismerősénél él boldogan, egy kertesházban. Furcsa lehet az olvasó számára talán, hogy közel 35 évesen, már a negyedik kutyám van, de 14 év kutyázás során sokminden történt, amit senkinek sem kívánok amellett, hogy csodálatos dolgok is történtek, melyeknek emmlékét senki sem veheti el tőlem.


Tanulmányaim nem értek véget, hiszen 2011-ben elvégeztem egy kiegészítő képzést, melynek hatására vallástanár lettem, középiskolában is taníthatnék. Ez a szak, a hittanoktató szak masterképzése. Nehezítette a dolgomat, hogy én voltam az első, és egyetlen vak hallgató a szakon, de sikerült elvégeznem, pedig dolgoztam is mellette. Az érdem nem az enyém, hanem Istené.

Munkahelyek terén is változott az életem, mert a Vakmissziótól távoznom kellett, és a Nem Adom Fel alapítványhoz kerültem, majd pár hónap után, a Magyarországi Református Egyház Missziói Központjába vitt utam, a Siketmisszióhoz. Az órákat továbbra is tartom az iskolában, ahol eddig, ám kiteljesedett a munkaköröm. Úgy alakult, hogy szemináriumi előadásokat is tartok, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karán, ahol a mastert végeztem. Még mindig furcsa érzéssel tölt el, hogy egykor ott izgultam a vizsgák előtt, most pedig én adom az osztályzatokat, ha kell.

A magánéletemről nem írnék annál többet, mint amennyit megkíván a blog, hiszen több éves bloggerkedésem során megtapasztaltam, hogy nem szabad mindent megírni, mert komoly problémák kerekedhetnek a történetekből. Jelenleg ugyan nincs kapcsolatom, de mivel már volt, így reményem van arra, hogy lesz is valamikor.

Végezetül pedig a blog célját próbálom szavakba önteni. A címből kitűnhet talán, de azért fontos kifejteni, hogy mit is jelent. Nem titok, hogy vakon végzem azt a szolgálatot, melyet Isten bízott rám. A vakságom viszont egy állapot, amivel együtt lehet élni, és még boldog is lehet vele az ember. Tény, hogy vannak korlátai egy vak embernek, de egy látónak is. Kétségtelen, hogy gyakran több kört kell futnunk ahhoz, hogy valamit elérjünk, de ez megerősíti az embert hosszabb távon. Szeretném hangsúlyozni, hogy az érdem nem az enyém azért, hogy van saját lakásom, van egy csodálatos vakvezető kutyám, vannak barátaim, van szolgálatom, mely egyben a munkahelyem is, hanem Istené. Előtte semmi sem lehetetlen, tehát egy vak ember is lehet eszköze, ha ő úgy gondolja. Ma is él az a tény, hogy egy ilyen élethelyzeten is megmutatkozhat az Ő dicsősége.

Az még a jövő zenéje, hogy a régi bejegyzéseket áttöltöm-e a régi tárhelyről, vagy tiszta lappal indítok, de hamarosan jelentkezem bejegyzésekkel. Jó olvasást kívánok mindenkinek!