Nincs mit szépíteni a dolgon, 36 éves lettem. Hogy bölcsebb is lettem-e az egy év alatt, majd megítélik azok, akik ismernek, de legfőképpen Isten. Kaptam persze visszajelzéseket azzal kapcsolatban, hogy bölcsebb lettem, és jó úton haladok, ami visszajelzésnek jó, ám nem dőlhetek hátra, ahogy senki sem, mert mindig van miben fejlődni, van mit alakítani magunkon. Hívő emberként tudom, hogy ebben nem vagyok egyedül, mert az Úr Szentlelke által segít ezen az időnkként rögös úton.
Elérkezett a születésnapom, de boldogságot nem hozott sajnos magával. Továbbra sincs munkám, csak a megbízásiszerződéssel végzett tanítás, és Édesanyám is nagyon beteg. Egy barátom közreműködésével hozzájutottam egy tökéletes állapotban lévő Iphone 5C telefonhoz, amivel mostanság ismerkedem, és lenyűgöznek azok a dolgok, amiket egy okostelefon nyújt, és egy vak ember számára sem elérhetetlen ez ma már. Az Értéksziget webáruház is támogatott egy új laptoppal, tehát ilyen tekintetben nem panaszkodom, egyébként sem kenyerem.
A születésnapomon mindig igyekszem megállni kicsit, és átpörgetni eddigi életem filmjét, hogy okuljak hibáimból. Ma már tudom, hogy sokmindent másképpen csinálnék, de talán még nem késő. Kicsit kapkodok, mert az élet rohan, és bár nem a földi dolgok a legfontosabbak, mégis számít, hogy mit hagyunk magunk után. Ebből kiindulva fogalmazódik meg bennem, hogy mit is tettem én le az asztalra eddig? Éveken át szolgáltam Istent Református egyházunk berkein belül, ám most selejtként eldobtak engem is, és kollégáimat is. Nem gondolom persze, hogy embereknek kellene megfelelni, mert az elsődleges az, hogy Istennek tetsző legyen az, amit csinálunk, de kicsit hiábavalónak érzem az eddigi munkálkodásomat, mert lerombolják mindazt, amit felépítettünk. Az tehát belátható, hogy ilyen körülmények között a születésnap minden, csak nem boldog.
Felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan tovább? Küzdök amíg bírom erővel, és bízom Isten megtartó kegyelmében, hogy nem ró rám nagyobb terhet, mint amit eltudnék hordozni. Titkon azért bízom abban is, hogy a következő születésnapom már vidámabb, boldogabb lesz, mint a mostani.
2016. január 25., hétfő
2016. január 4., hétfő
Magyar valóság 2016 elején
Nem szokásom politizálni a blogomon, most is pártállástól függetlenül írom le azt, ami egy frissen munkanélkülivé vált emberre vár Magyarországon. Érdekesebbé teszi a helyzetet, ha az a munkanélküli személy fogyatékos, vagy olyan megváltozott munkaképességű, aki valamilyen megállapítot juttatást kap Állam bácsitól.
Rendszeres olvasóim bizonyára már tudják, hogy magam is munkanélkülivé váltam, még december végével. Ígéretet kaptam azonban egy szintén egyházunkhoz tartozó szervezettől, hogy a közmunka programjukon belül átvennének engem, és néhány kollégámat. Igen ám, de az egyik fontos kritérium az, hogy regisztráljuk magunkat a helyileg illetékes munkaügyi központban, álláskeresőként. Azzal tisztában voltunk, hogy megváltozott munkaképességűként segélyt nem kaphatunk, de itt a cél az lett volna, hogy regisztrálva legyünk a rendszerben, hogy aztán felvehessenek minket. Aláb olvasható, hogy min bukott meg a dolog.
Reggel háromnegyed nyolc körül indultunk el Lucky-val Újpestközponthoz, ahol is két kollégámmal találkoztunk, hogy együt menjünk a munkaügyi központba. Csípős hideg volt, ami csak rontotta az alaphangulatot, de nem volt mit tenni, menni kellett, hiszen a jövőnk forog kockán. Lucky-ra mindvégig büszke voltam, mert szépen dolgozott, és fegyelmezetten viselkedett. A várakozásoknál is türelmesebb volt, mint a sok meggyötört munkakereső ember. Várakozásban ugyanis nem volt hiány, pedig már a kapunyitás előtt ott voltunk, sokakkal együtt. Félkilencre volt kiírva a nyitás, mi mégis hosszú percekig fagyoskodtunk a bezárt kapuk előtt. Ahogy telt az idő, úgy növekedett a sor a bejáratnál. Reménykedve várakoztunk, mert abban bíztunk, hogy eredményes napot zárhatunk végül.
Egyszer csak megnyílt a kapu, és beengedtek minket az épületbe, ami örömmel töltött el minket, hiszen fűtött helyen lehettünk végre. Következett a sorszámok átvétele, és néhány alapadat megadása, de a tömeg miatt nem volt zökkenőmentes ez a folyamat sem. Amikor kiderült végre, hogy mikor kerülhetünk sorra, már kezdtük elhinni, hogy van fény az alagút végén. Később döbbentünk rá, hogy tévedtünk.
Bementünk a váróba, ahol Lucky ügyesen ülőhelyet is keresett nekem, a megfelelő parancsra, majd higgadtan leheveredett a lábamhoz. A várakozás ideje alatt képet kaphattunk arról, milyen sokfélék vagyunk, és milyen válogatott módon futnak zátonyra életek.
Elérkezett a pillanat, minket hívtak. Lucky helyet keresett nekem az ügyintéző hölgy közelében, majd vártam, hogy mi is fog történni. Elkérték a szokásos személyi okmányaimat, majd a következő kérdést kaptam, melynek hatására kezdett felmenni az egyébként alacsony vérnyomásom: "Gondviselője, gyámja, vagy állandó gondnoka van?" Nem kérem, nincs gondnokom, mert nem vagyok cselekkvés, és döntésképtelen, egyszerűen egy vak ember vagyok, aki a látásán kívül, minden képességének a birtokában van, mellesleg két diplomával, és egy Okj-s végzettséggel rendelkezik, de megszerezte az Ecdl startot is. Ami talán mégelképzelhetetlenebb, hogy saját lakásom is van, mert megküzdöttem érte, és nem intézetben élek. Hihetetlen, de sokan élünk így! Sokan szeretnénk boldogulni, lehetőséget kapni arra, hogy megmutathassuk, mi is érünk annyit a magunk szakterületén, mint bárki más, szeretnénk boldogok lenni egy megfelelő párral, és még sorolhatnám. Nem volt persze mit tenni, vettem néhány nagyobb lélegzetet, és higadtan válaszoltam a kérdésekre. Hamar kiderült, hogy nem regisztráltathatom magam a munkaügyi központban. Egyrészt azért, mert megbízási szerződésem van a Zsinat oktatási osztályával, a hittanosok okán, és ez már kereső tevékenységnek minősül. Az már nyilván senkit sem hat meg, hogy ez az összeg nagyjából éhenhalásra is kevés. A másik akadályozó tényező pedig az, hogy fogyatékosként bizonyos juttatásokat kapok Álam bácsitól, tehát ez kizárja a regisztrálásomat még akkor is, ha segélyt amúgy nem szeretnék. Ennyit az esélyegyenlőségről, és a megváltozott munkaképességű emberek munkaerőpiaci érvényesüléséről Magyarországon. Talán írnom sem kellene, hogy hallássérült kollégám ugyanezen indokokkal került kizárásra a regisztrációból, és egyben a közmunka programból is. Azt persze megkaptuk, hogy fordulhatunk a rehabilitációs akármicsodához, ami majd ad nekünk állást, de ezt inkább nem is kommentálnám.
Ezt követően elhagytuk a helyszínt, és mi Lucky-val tanítani mentünk. Amikor kiléptünk az órám után az iskolából, azzal szembesülhettünk, hogy esik a hó, és szépen meg is marad. Van persze egy hangulata a havazásnak, de a közlekedést nehezítti sajnos. Főleg akkor, ha nem takarítják az utakat normálisan, mert persze ismételten készen álltak a közterületesek ugye?
A nagy magyar valóság tehát Magyarországon 2016-ban az, hogy a munkakereső ember minden következmény nélkül megalázható, a megváltozot munkaképességű ember pedig a munkakeresők közt is egy alsórendű valaki, aki hivatalosan az esélyt sem kapja meg a nyílt munkaerőpiacon történő megmérettetésre, elhelyezkedésre. Milyen jó, hogy Isten országában nem ez a valóság vár ránk!
Rendszeres olvasóim bizonyára már tudják, hogy magam is munkanélkülivé váltam, még december végével. Ígéretet kaptam azonban egy szintén egyházunkhoz tartozó szervezettől, hogy a közmunka programjukon belül átvennének engem, és néhány kollégámat. Igen ám, de az egyik fontos kritérium az, hogy regisztráljuk magunkat a helyileg illetékes munkaügyi központban, álláskeresőként. Azzal tisztában voltunk, hogy megváltozott munkaképességűként segélyt nem kaphatunk, de itt a cél az lett volna, hogy regisztrálva legyünk a rendszerben, hogy aztán felvehessenek minket. Aláb olvasható, hogy min bukott meg a dolog.
Reggel háromnegyed nyolc körül indultunk el Lucky-val Újpestközponthoz, ahol is két kollégámmal találkoztunk, hogy együt menjünk a munkaügyi központba. Csípős hideg volt, ami csak rontotta az alaphangulatot, de nem volt mit tenni, menni kellett, hiszen a jövőnk forog kockán. Lucky-ra mindvégig büszke voltam, mert szépen dolgozott, és fegyelmezetten viselkedett. A várakozásoknál is türelmesebb volt, mint a sok meggyötört munkakereső ember. Várakozásban ugyanis nem volt hiány, pedig már a kapunyitás előtt ott voltunk, sokakkal együtt. Félkilencre volt kiírva a nyitás, mi mégis hosszú percekig fagyoskodtunk a bezárt kapuk előtt. Ahogy telt az idő, úgy növekedett a sor a bejáratnál. Reménykedve várakoztunk, mert abban bíztunk, hogy eredményes napot zárhatunk végül.
Egyszer csak megnyílt a kapu, és beengedtek minket az épületbe, ami örömmel töltött el minket, hiszen fűtött helyen lehettünk végre. Következett a sorszámok átvétele, és néhány alapadat megadása, de a tömeg miatt nem volt zökkenőmentes ez a folyamat sem. Amikor kiderült végre, hogy mikor kerülhetünk sorra, már kezdtük elhinni, hogy van fény az alagút végén. Később döbbentünk rá, hogy tévedtünk.
Bementünk a váróba, ahol Lucky ügyesen ülőhelyet is keresett nekem, a megfelelő parancsra, majd higgadtan leheveredett a lábamhoz. A várakozás ideje alatt képet kaphattunk arról, milyen sokfélék vagyunk, és milyen válogatott módon futnak zátonyra életek.
Elérkezett a pillanat, minket hívtak. Lucky helyet keresett nekem az ügyintéző hölgy közelében, majd vártam, hogy mi is fog történni. Elkérték a szokásos személyi okmányaimat, majd a következő kérdést kaptam, melynek hatására kezdett felmenni az egyébként alacsony vérnyomásom: "Gondviselője, gyámja, vagy állandó gondnoka van?" Nem kérem, nincs gondnokom, mert nem vagyok cselekkvés, és döntésképtelen, egyszerűen egy vak ember vagyok, aki a látásán kívül, minden képességének a birtokában van, mellesleg két diplomával, és egy Okj-s végzettséggel rendelkezik, de megszerezte az Ecdl startot is. Ami talán mégelképzelhetetlenebb, hogy saját lakásom is van, mert megküzdöttem érte, és nem intézetben élek. Hihetetlen, de sokan élünk így! Sokan szeretnénk boldogulni, lehetőséget kapni arra, hogy megmutathassuk, mi is érünk annyit a magunk szakterületén, mint bárki más, szeretnénk boldogok lenni egy megfelelő párral, és még sorolhatnám. Nem volt persze mit tenni, vettem néhány nagyobb lélegzetet, és higadtan válaszoltam a kérdésekre. Hamar kiderült, hogy nem regisztráltathatom magam a munkaügyi központban. Egyrészt azért, mert megbízási szerződésem van a Zsinat oktatási osztályával, a hittanosok okán, és ez már kereső tevékenységnek minősül. Az már nyilván senkit sem hat meg, hogy ez az összeg nagyjából éhenhalásra is kevés. A másik akadályozó tényező pedig az, hogy fogyatékosként bizonyos juttatásokat kapok Álam bácsitól, tehát ez kizárja a regisztrálásomat még akkor is, ha segélyt amúgy nem szeretnék. Ennyit az esélyegyenlőségről, és a megváltozott munkaképességű emberek munkaerőpiaci érvényesüléséről Magyarországon. Talán írnom sem kellene, hogy hallássérült kollégám ugyanezen indokokkal került kizárásra a regisztrációból, és egyben a közmunka programból is. Azt persze megkaptuk, hogy fordulhatunk a rehabilitációs akármicsodához, ami majd ad nekünk állást, de ezt inkább nem is kommentálnám.
Ezt követően elhagytuk a helyszínt, és mi Lucky-val tanítani mentünk. Amikor kiléptünk az órám után az iskolából, azzal szembesülhettünk, hogy esik a hó, és szépen meg is marad. Van persze egy hangulata a havazásnak, de a közlekedést nehezítti sajnos. Főleg akkor, ha nem takarítják az utakat normálisan, mert persze ismételten készen álltak a közterületesek ugye?
A nagy magyar valóság tehát Magyarországon 2016-ban az, hogy a munkakereső ember minden következmény nélkül megalázható, a megváltozot munkaképességű ember pedig a munkakeresők közt is egy alsórendű valaki, aki hivatalosan az esélyt sem kapja meg a nyílt munkaerőpiacon történő megmérettetésre, elhelyezkedésre. Milyen jó, hogy Isten országában nem ez a valóság vár ránk!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)