Eljött Karácsony

Szinte észre sem vettük, és ebben az évben is eltelt a Karácsony. Tavaly ugyan egyedül töltöttem az ünnepet, de most meghívott Ági magához, így mindketten jól jártunk, mert egyébként ő is egyedül lett volna két kutyájával.

Amikor 21-én utaztam Mezőtúrra Ágihoz, sajnos lekéstem a kiszemelt vonatot, így várnom kellett egy órát kb a másik vonat indulásáig. Ahogy áldogáltunk Lucky-val a pályaudvar csarnokában, mellém lépett egy srác, és felajánlotta, hogy üljek be nyugodtan a pályaudvar területén lévő étterembe, ahol ő dolgozik, ha még várnom kell. Mivel hideg volt, nem ellenkeztem. Leültünk egy üres asztalhoz, majd néhány perc múlva a már említett srác ismét mellém lépett, és gyümölcsteával kínált. Fázós emberke lévén, elfogadtam a teát is, majd számolgatni kezdtem fejben készpénzemet, mert persze nem vártam, hogy ingyen teát kapjak. Amikor megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom, a következő választ kaptam: "Nem tartozik semmivel. Boldog Karácsonyt!" Innentől biztos voltam benne, hogy Isten vezérelte mellém ezt az illetőt, aki aztán segített megkeresni a vonatunkat is, és még ülőhelyet is kaptunk a segítségével, ami nehéz eset volt, mert tömeg volt az egész szerelvényen. Ez a kis csoda aztán megalapozta karácsony előtti várakozásomat. A tea melege, és ennek az embernek a segítő, szeretetteljes szándéka megerősített abban, hogy az ilyen kis csodák is erőt adhatnak nekünk, és ráhangolhatnak kminket az ünnepre. Hálát is adtam Istennek, hogy ilyen segítséget kaptam még akkor is, ha részben a saját hibámból késtem le az előző vonatot.

23-án templomban is voltunk, egészen pontosan gyülekezeti teremben, ahol adventi Istentiszteleten vettünk részt. Az Igehirdetés lényegre törő, és tömör volt, de a lényeg mindenkinek érthető lehetett, akinek volt füle a hallásra. Nagytiszteletű Asszony szerint a mai világ, és a benne élő ember megöli a Karácsonyt, amit nehéz lenne vitatni. Rohanunk, tömörülünk a bevásárlóközpontokban, ajándékot szeretnénk adni azoknak, akiket szeretünk, holott a legnagyobb ajándék az, hogy velük lehetünk, és ők velünk lehetnek. Karácsony pedig nem azért a szeretet ünnepe, amit a világ döngöl elménkbe, hanem azért, mert Isten úgy szeretett minket, hogy egyszülött fiát adta értünk. Beteljesedett az, amit már Ézsaiás próféta is megírt. Szabadítást kaptunk, és örök életet, melyet nem a jó tetteinkért kaptunk, hanem ingyen kegyelemből.

A nap további részében mézeskalácsot sütöttünk. Egészen pontosan Ági sütötte, én csak díszítettem őket sütés előtt dióval, és mandulával. Az első adag kicsigt megégett, de aztán belejöttünk a mókába, és sikerült ízletesre sütni a kis szívecskéket. A konyhai munkálatok alatt karácsonyi zenéket hallgattunk, számítógépről. Benyomtuk véletlenszerű lejátszásba winampba az én karácsonyi mapámat, aztán adott is volt a hangulat.

Elérkezett Karácsony. Sokféle kaját sorakoztattunk fel a karácsonyi asztalon, tehát panaszra nem lehetett okunk. A bejglit egy pékségből rendeltük, amit Ági testvére, Misi hozott el nekünk. Egészen biztos, hogy ilyen ízletes bejglit nem lettünk volna képesek megalkotni. Bolti bejglit nem szerettünk volna, így maradt a pékség, ami jó döntésnek bizonyult. Este fát díszítettünk, ami inkább néhány fenyőág volt, meghallgattuk az éjféli misét, és nyugovóra tértünk. A kutyák sokat játszottak minden nap a havas, majd a már felolvadt, és felszáradt kertben.

25-én Misiékhez voltunk hivatalosak, amolyan karácsonyi ebédre. Ízletes fácánlevessel kezdtünk, majd harcsapaprikás, és két fajta sütemény következett. Kaptunk elvitelre is kaját, aminek utóját ma fogyasztjuk el. Jót beszélgettünk, alapvetően derült volt a hangulat. Természetesen nem maradhatott el a kutyás téma sem, ami Ágit, Misit, és engem is mindig beszédre, és elmélkedésre késztet.

Karácsony második napján, nem mentünk sehová, hanem filmet néztünk, pihentünk, a kutyákat rendeztük. Este felhívott nagykőrösi évfolyamtársam dezső, akiről már tettem említést itt a blogon. Jó volt vele beszélni, nevetni. Elgondolkodtatott megállapítása, mely szerint ércesebb lettem, megedzett az élet. Nem csodálkozom rajta persze, hiszen három év alatt, három számomra fontos embert vesztettem el, de érdekes volt ez a visszajelzés.

Holnap pedig haza térek lakásomba, és készülök egy szebb, reményt keltő 2019-re. Persze minden év végén valami kedvezőbb folytatásban reménykedünk, aztán érkezik az, amit az Úr megenged, vagy próbatételként elénk állít. Örvendetes lenne, ha Karácsony hangulata, és üzenete nem csak három napig hatna ránk, hanem a hétköznapokban is. Kétségtelen tény, hogy a hétköznapok gondjai, terhei gyakran elfordítják tekintetünket azoktól a dolgoktól, melyek igazán fontosak, de legalább törekednünk kell arra, hogy Isten szeretetének fényében szemléljük a dolgokat.

advent, és ami előtte történt

Azt gondolná az ember, hogy ma már nem adódnak olyan konkrét helyzetek, mikor valaki hite, vallása miatt szenved hátrányt, vagy válik kitaszítottá, de én megélhettem. Említettem, hogy egy zenekarba hívtak dobosnak az Archive mellett, ám ez a project részemről a múlté. Kaptam ugyanis egy üzenetet messengeren gitárosunktól, melyben az állt, hogy az ő eszmerendszere nem egyeztethető össze vallási fantazmagóriákkal, tehát nem kíván velem dolgozni. Röviden jeleztem, hogy ebben az esetben én sem kívánok vele dolgozni, mert egyfelől ez hamarabb is eszébe juthatott volna, másrészt pedig nem fogom megtagadni a hitemet. Az igazsághoz tartozik, hogy soha sem térítgettem sem őt, sem mást, tehát mondva csinált okból lettem röptetve az egyébként még szinte nem is létező zenekarból. Ígéretesnek tűnt a dolog, de hiszem, hogy emberek elhagyhatnak, de Isten soha.

Megy persze a karácsony előtti őrült vásárlási láz, melyet ügyesen ki is használnak a különböző áruházak, és csábító akciókkal késztetik esztelen költekezésre a népet. Többre mennénk, ha az ünnep igazi lényegét próbálnánk megélni, és törekednénk arra, hogy akinek lehetősége van, családjával, meghitten élje át Krisztus születésének ünnepét. A tavalyi Karácsonyt egyedül töltöttem, és ha Ági nem hívott volna meg magához, akkor az idei ünnepet is magamban kellene átvészelnem. Írásban nehéz kifejezni, és nem is tartozik ezen blog oldalaira, hogy milyen érzések tombolnak bennem, de a szomorúság azért kifejező. Egy biztos, hogy én minden blackfriday akciónál jobban örülnék, ha a családom megmaradt részével tölthetném az ünnepet. Soha sem gondoltam, hogy más jóindulatától függ majd, hogy egyedül töltöm-e a Karácsonyt, vagy sem.

Hogy azért ne csak negatív dolgokat írjak, ricsoszt méltóképpen felköszöntöttük egy meglepetésbulival a negyvenedik születésnapján. Az ARchive próbahelyén rendeztük be a helyszínt asztallal, Ági által készített tortával, Gyuriék által főzött pörkölttel, némi itókával. Kis drazsékból Ági kirakta a torta tetejére Braille írásban azt, hogy Ricsosz 40. Előkerült később a gitár is, tehát valóban remekül sikerült az ünneplés. Csak remélni tudom, hogy még sokszor tíz évet tölthetünk el barátságban, szeretetben.

Kínálhat tehát a világ számtalan ajándékot, fergeteges akciót, nekem az ilyen barátságok az igazi értékek. Nem egyszer fogalmazódott meg az Archive tagjai közt, hogy olyan ez a barátikör, mint egy család. Kiállnánk egymásért a bajban, és tudjuk igaz szándékkal ünnepelni egymást, ha arról van szó. Igaz talán az a megállapítás, mely szerint ha Isten elvesz valamit, pótolja másképpen. Ebből a gondolatmenetből fakadóan koncertet adtunk az Archive-val, az Életfa Rehabilitációs Intézetben. Mikulás napi műsor volt náluk, és a mi műsorunk volt számukra az egyik ajándék. Tavaly már voltunk náluk, tehát emlékeztek többen ránk, és nagy örömmel fogadtak minket. Felemelő volt az Istentől kapott talentummal másoknak boldog perceket okozni. Megható volt, mikor az egyik karácsonyi dal közben csillagszórót gyújtottak többen.

Advent heteit éljük, mely a várakozás időszaka. Reménykedünk egy szebb jövőben, de bevallom én már kicsit félek is a jövendőtől. Három év, három elvesztett, számomra fontos ember, és még mindig vannak Nagymamám halála után intéznivalók. Kaptam viszont embereket, akik mellettem állnak, és igyekszem tényleg elhinni, hogy enyi nehézség után már csak jobb jöhet. Közhelynek tűnik, de mégis igaz, hogy amíg valaki nem éli meg azt, hogy egyedül kell töltenie a Karácsonyt, és ez csak akkor lehet másképpen, ha más esetleg meghívja magához, az nem érti igazán azt, hogy Karácsony ünnepe keserűség is lehet némelyeknek. Nem célom sajnáltatni magam, mert tudom, vannak nálam keményebb helyzetben élő emberek, csak a felismerés tényét szeretném kicsit kifejteni. Közösséget vállalni valakivel nem azt jelenti, hogy nagy szavakat használunk, majd elvonulunk a saját családunkhoz, és messze száll az együttérzés. Adományoznak játékot, ajándékokat nehéz sorban élő gyermekeknek, de hol marad az igazi szeretet? Együtt lenni asztalközösségben, igaz meghittségben? Létezik ma még ez igazán? Decemberben hirtelen mindenki szeret mindenkit, de egy pontnál tovább nem engedjük be az életünkbe a másik problémáit. Advent idején rendezhetjük emberi kapcsolatainkat, és az Istenhez fűződő kapcsolatunkat is. Isten persze nyitott az újrakezdésre, csak mi vagyunk gyakran korlátoltak, ami akadályozza boldogulásunkat.

Az emlékezés ideje

Olvashatjuk a Bibliában is, hogy mindennek rendelt ideje van. Rendelt ideje van tehát földi életünknek is, ahogy rendelt ideje van a gyásznak is, és a méltó emlékezésnek is. Elérkezett hát a Reformáció ünnepe, majd Minden Szentek, és Halottak napja. A Reformáció ünnepét taglaltam már néhány bejegyzésben, tehát nem boncolgatnám most, de halottainkról most is megemlékezem. Teszem ezt azért is, mert ebben az évben ismét gyarapodott elhunyt szeretteim száma, ami olykor elkeserít, de ettől még tény marad. Református Keresztyénként hiszem, hogy ők már jó helyen vannak, hiszen Isten kegyelme rájuk is árad, de nekünk, akik itt maradtunk, még nagyon nehéz. Nehéz megélni a veszteség, a gyász fájdalmát, és nehéz menni mégis a számunkra kijelölt úton. Csak hálát adhatok azért, hogy nem kell egyedül töltenem ezeket a könnyűnek nem mondható napokat, mert Áginál vagyok Mezőtúron. Neki is vannak halottai, tehát többekért gyújtottunk mécsest az éjszaka folyamán, és emlékeztünk. Felbukkant az emlékek közül néhány vidámabb történet is, de a hiány érzése belénk mart időnként. Bár sokat olvashatunk arról, hogy odaát már nincs fájdalom, és lényegében megszűnik az a világ, amit e földi testben megélünk, mégsem értjük igazán, mert fizikai valónk földhözragadtsággal is társul.

Emberi tökéletlenségünk hozadéka, hogy gyakran a külsőségek uralják ezt az ünnepet is. Jól keresnek ilyenkor a virág, és kegytárgy árúsok, ahogy a szállodák tulajdonosai is. Az év utolsó hosszúhétvégéje tombol, az idő is meglepően szép, tehát düböröghet az üzlet. Vajon tényleg ezek az igazán fontos dolgok? Biztosra veszem, hogy nem. A földi dolgok ugyanis múlandók, így talán érdemesebb lenne gyakrabban feltekintenünk az égre.

Nem tehetek mást tehát, emlékezem mindazokra, akiket szeretek, de már nincsenek velem. Éltet továbbá a remény, mely szerint valamikor majd újra találkozhatok velük. Amíg azonban ezt a földi rögös utat kell járnom, igyekszem tovább vinni mindazt, amit erkölcsi értelemben rám hagytak Édesanyámék, mert igazi értéke ennek van. Sokszor önsajnálatból magunkhoz próbálnánk láncolni elhunyt hozzátartozóinkat, de ők már jó helyen vannak. Rajtunk múlik, hogy milyenné tesszük ezt a földi világot, mert felelősek vagyunk érte.

Kívánom, hogy minden kedves olvasóm méltósággal, megbékélésben élje meg a halottaink körüli ünnepeket, hogy aztán újult erővel vághassunk neki a hétköznapoknak.

Emlékezni méltóképpen

Október 23. fontos nemzeti ünnepünk. Számomra duplán az emlékezés napja, hiszen emlékezem 56 hősei mellett fogadott papámra, aki átélte, és meg is élte mindazt, ami számomra már csak történelem. Sokat mesélt az akkori Budapestről, az akkori hatalom kegyetlenségeiről, az ifjúság erejéről, mely kitört végül, és csak később tudták megfékezni. Nem áll szándékomban fenkölt szavakat írni, mert nem éltem abban a korban, melyre ezen a napon gondolunk, de egy dolog mégis fontos, mely számunkra is értéket kell jelentsen, és ez egy szóban foglalható össze, szabadság. Noha azok az idők elmúltak, az örökség a miénk, melyet becsülnünk kell.

A Szabadságot óhajtjuk, de van egy erős békjó, mely szinte a világ megteremtése óta megkötöz minket. Ez a bűn köteléke, mely látszólag feloldhatatlan, de ez tévhit, hiszen Jézus kereszthalálával, és feltámadásával darabokra törte a bűn láncait. Amit 56-os hőseink elértek csoda volt, az összefogás csodája. Más lehetne ez a világ, ha ez a szellemiség hatna át minket, de egyelőre ez még várat magára. Azt gondolom, hogy 56 azért lehetett csoda, mert Isten népünk mellett állt. gyakran erőtlenek vagyunk, vagy a ló túloldalára billenünk, és azt hisszük, mi oldottuk meg, mi vagyunk erősek a magunk nagy eszével, de ez önámítás. Őrültség volna azt írnom, hogy mindenki, aki 56-ban részt vett Forradalmunkban, és Szabadságharcunkban hívő ember lett volna, de az ügy Istennek tetsző volt feltehetően.

Tudjuk jól, hogy forradalmunkat látszólag leverték, de bekövetkezett a rendszerváltás néhány évtizeddel később. Tény, hogy most sem tökéletes a világunk, hiszen politikusaink is olyan emberek, mint bármelyikünk, de elsősorban a saját portánkon érdemes sepregetni. Fontos persze a közéletben való részvétel is, ahogy a világ dolgaiban szerzett tájékozottság is, de ha magunkkal, és Istennel nem rendezzük kapcsolatunkat, hiteltelenné válhatunk. Jól tudom, hogy nekem is van mit tennem a saját portámon, tehát blogos okoskodásom ezen szakaszát le is zárnám.

Vannak dicső dolgok, időszakok, emberek, melyekre emlékeznünk kell, hogy örökségünk ne vesszen el, mert felbecsülhetetlen értéket hordoz. Sokan életüket adták a szabadságért 56-ban. Mi tudnánk életünket adni bárkiért, vagy bármiért? Isten fiát adta érettünk, hogy lehetőségünk legyen a változásra, az újászületésre, az örök életre. Jogos igényként merült fel egy demokratikus ország felépítésének megszervezése, és az idegen megszálló csapatok távozásra kényszerítése. Az összefogás azonban nem volt teljes, hiszen az Egyesült ÁLlamoktól, és a nagy nyugattól hangzatos szólamokat kaptunk, és szép ígéreteket, de a segítség nem érkezett meg, amikor a tankok visszatértek. Fontosabb volt a szuezi csatorna körül kialakult műsor, mint a szabadság eszméje? Nos, bizonyos érdekekből fakadóan igen.

Fontos kiemelnem, hogy népünk szabadságot akart kivívni magának, és nem szabadosságot. Nem azért kapta Mózes idejében a kiválasztott nép a parancsolatokat, mert Isten brutális diktátor volna, aki abban éli ki magát, hogy a legkülönbözőbb törvényekkel korlátozza az ember szabadságát. Jobban ismerte az embert már akkor is, mint az ember önmagát, és tudta, hogy bizonyos törvények, szabályok, korlátok nélkül anarchia lesz úrrá az emberiségen, és káosz lesz abból a rendből, melyet megteremtett. Mózes első könyvében olvassuk a világ megteremtéséről szóló legelső részben, hogy minden napnál megjegyzi az író: "És látta Isten, hogy ez jó." Ebből tehát az következik, hogy nem teremtett Isten eredendően rossz dolgokat, hanem mi emberek tettük ezt a világot olyanná, amilyen. Az ember tehet arról, hogy 56-ban halomra lőhettek embereket, hogy a szabadságért küzdő emberek sokaságát ellenségnek nyilvánították, és kivégezték, mert azt hitték az akkor hatalmon levők, hogy uralmuk mindenek felett áll. A történelem során azonban sok uralkodót, önjelölt diktátort láthattunk már elbukni, de egyetlen uralom marad csak fenn örökké, a Szentháromság Isten uralma. Aki nem hiszi el, a Bibliában megtalálja leírva egyértelműen.

Emlékezzünk hát tisztelettel mindazokra, akik 56-ban harcoltak népünk szabadságáért! Olyan valamiért küzdöttek, ami elidegeníthetetlen joga minden élőlénynek itt a Földön. Csak remélni tudom, hogy hamar eljön Isten országának korszaka, mert akkor minden, ami igaz megmarad, a tisztátalan, hazug, erőszakos miliő kigyomláltatik.

Amit így október, november táján tehetünk az, hogy méltósággal emlékezünk hőseinkre, és elhunyt hozzátartozóinkra, szeretteinkre. Érdemes tanulnunk példájukból, hogy szebbé tehessük a jövendőt.

Egy áldott vasárnap hatása alatt

Amikor azt hinné az ember, hogy Isten kicsit háttérbe vonult az életében, akkor olyan jelet mutat, mely rácáfol az egész gondolatmenetre. Írom ezt azért, mert ezen a vasárnapon szolgálhattam Solton, az ottani Református Egyházközség templomában. Jó barátságban vagyok ugyanis a solti lelkésszel, akit még abban az időben ismerhettem meg, mikor a Siketmissziónál dolgoztam, szolgáltam. Felkérést kaptunk a Siketmisszió vezetőjével, hogy tartsunk alkalmat október 21-én, és az Istentisztelet után érzékenyítő alkalmat is tartottunk.

Reggel hétkor indultunk útnak Soltra Járay Nagytiszteletű Úrral, aki számomra csak Lóri, mert hosszú évek óta tartó barátság köt össze minket. Felvettük még a solti lelkész Váradi Péter barátom Édesanyját, majd suhantunk is kisbuszunkkal a helyszínre.

Amint odaértünk, elengedtem a parókia udvarán Luckyt, aki kirohangálta magát, majd behívásomra mellettem is termett hamar. felhámoztam, majd bementünk a gyülekezeti terembe, ahol is bőséges reggeliben lehetett részünk, a lelki táplálék előtt. Nem elhanyagolható tény, hogy Lucky végig szépen dolgozott, és viselkedett. Ismét megélhettem az önállóságot Lucky vezetése által. Többször is helybenmaradásban kellett lennie, tehát a napi engedelmességi is megoldódott.

A reggeli után a templomba mentünk, hogy megbeszéljük a részleteket. Lóri tartotta a gyermekeknek szánt Istentiszteletet, míg a felnőtteknek szánt alkalmon én hirdettem Isten Igéjét, bizonyságtétellel vegyítve, ahogy kérték. Az Igeszakasz, mely alapján beszéltem: Márk: 8,11-8,22.

Elérkezett az idő, kezdődött az Istentisztelet. Felemelő érzés volt együtt imádkozni az alkalom előtt Péterrel, és Lórival, majd együtt bevonulni a templomba. Hosszú idő után ismét az Úr asztalánál állhattam, és közvetíthettem Isten üzenetét a gyülekezet felé. Csak remélni tudom, hogy jó eszköze voltam Istennek, és jobbban figyelnek majd ezek után az Úr jelzéseire, ahogy ez rám is vonatkozik persze.

Az Istentisztelet után a gyülekezeti terembe mentünk, ahol érzékenyítő alkalmat tartottunk a gyülekezet gyermek, és felnőtt tagjainak egyaránt. A gyerkőcökel labdáztunk csörgőlabdával, és meséltem nekik Lucky-ról, majd tartottunk kis bemutatót kutyámmal. Ajtót kerestettem vele, majd helyet, és persze az engedelmességi gyakorlatok sem maradhattak el. Rengereg kérdést intéztek hozzám a felnőttek is, de igyekeztem készséggel válaszolni. Nagyon érdeklődő, kedves emberekkel találkozhattam.

A napot ebéddel zártuk, mely bőséges, és ízletes paprikás krumpli volt, majd desszertként fánkot fogyaszthattunk. Hamar elszaladt az idő, így még kicsit elengedtem Luckyt, és indultunk is hazafelé.

Ez ismét egy olyan nap volt, mikor ténylegesen a helyemen éreztem magam. Noha arra próbáltam felhívni a gyülekezet figyelmét, hogy figyeljék Isten jelzéseit az életükben, most mégsem értem, hogy miért kapok időről időre ilyen szolgálatokat, mikor jelenleg esélyem sincs látszólag arra, hogy ismét Egyházunk berkein belül dolgozzak főállásban. Nem tehetek mást, mint várok türelemmel, és minden egyes ilyen alkalom során igyekszem töltekezni, hogy jobban bírjam a hétköznapok próbatételeit.

A fehérbot napjának margójára

Ezúttal a fehérbot napja inspirált arra, hogy billentyűzetet ragadjak, d célom nem az ezzel az írással, hogy lerágott csontot csináljak ebből az ünnepből, hiszen fontos a látássérült emberek életében, ahogy az én életemben is. Nem írok azzal újat, hogy a közlekedésben elengedhetetlen eszköz a fehérbot, és ünnepünk fényét az a tény is emeli, hogy lassan száz éves lesz ez a hosszúkás eszköz, melyet látó barátaim tréfásan népnevelő eszköznek is szoktak nevezni. Vakvezető kutyásként nem mehetek el amellett a tény mellett sem, hogy bizony vagyunk páran kutyások, akik a vakvezető kutyánk mellett is használunk fehérbotot, noha más szerepet tölt be ebben az esetben a fehér sétapálca, és más technikát is alkalmazunk használatakor, mint a fehérbottal közlekedő vak személyek. Esetünkben a méret is lényeg, hiszen előnytelen kutya mellett hosszú botot alkalmazni, hiszen megzavarnánk a dolgozó vakvezető kutyát. A bot arra szolgál esetünkben, hogy megnézzük vele, hogy mit jelzett be a kutya egy megállással, és a kutyának is segít a bot abban, hogy a bot állásából bemérje vállszélességünket, így nem kell kényelmetlenül felnéznie a vállunk fölé csak legfeljebb akkor, ha magasakadályt keres, jelez, kerül. Írhatnám úgy is, hogy kétszeresen bebiztosítom magam, hiszen a kutya, és a bot együtt segítik közlekedésemet. Talán az előzőekből kitűnik, de mégis külön is kiemelendő, hogy egy bizonyos állásban tartjuk kutya mellett a botot, és nem akciózunk a kutya elé pásztázva, vagy ingatechnikával, mert akkor megzavarjuk az ebet, és lényegében értelmét is veszti mellettünk a kutya vakvezető mivolta.

Az okos telefonok, és egyéb kütyük világában felmerül a kérdés, hogy lesz-e a jövőben létjogosultsága a fehérbotnak, és a vakvezető kutyának? Határozottan azt gondolom, hogy igen. Van olyan navigációs alkalmazás, melyet én is használok telefonomon, de nem abban segítenek ezek az egyébként okos programok, mint amiben a bot, vagy a kutya, avagy a kettő együtt segít. A tájékozódási készségek fejlesztését, a közlekedni tudást nem spórolhatjuk meg akkor sem, ha tíz alkalmazás húszféle képpen irányít minket, és hat szemüveg lóg az orrunkon. Arról nem is beszélve, hogy az önálló közlekedésnek külön varázsa van. Látó olvasóim talán furcsálják ezt, de nekünk minden egyes önállóan megjárt út, önállóan elvégzett feladat a szabadság része, és önbizalomnövelő hatásuk is van mindezeknek.

Végezetül a téma talán legérzékenyebb részét kapargatnám kicsit, de csak óvatosan. Vajon bélyeg, egyfajta stigma volna a fehérbot, vagy inkább az integrációt segítő eszköz is? Azt gondolom, hogy ez szemlélet, hozzáállás kérdése. Több később megvakult embertől hallottam már, hogy sokáig szégyelték a botot, és inkább kísértették magukat, vagy kicsiny látásmaradványukat erőltetve bóklásztak az utcán. Volt, aki később rádöbbent, hogy már nem elegendő a látásmaradványa arra, hogy biztonságosan közlekedjen segítségével, és persze volt olyan is, aki szégyenérzetét nem tudta letenni, és a mai napig is óckodik attól, hogy fehérbottal közlekedjen, mert cikinek érzi. Meggyőződésem, hogy a cikiség nem itt kezdődik kedves olvasók. Tetszik, vagy sem, segítségre szorulunk a közlekedésünk során. Akik pedig a legnagyobb mértékben szeretnék vakon is megélni függetlenségüket, bizony azoknak muszáj letenniük feszengésüket a fehérbotot illetően, és használni kell. Aki szeretne minket megismerni, átlát majd az állapotunkon, és mi fogjuk őt érdekelni. Aki a szánalmasságot, sajnálatraméltót látja a vak emberekben, ő maga szorul sajnálatra, mert nem látja át az emberi lét igazi valóját. Hívő emberként, hittanoktatóként, és hittanár-nevelőként pedig nem mehetek el a tény mellett, mely szerint Istennek magam is eszköze vagyok vakon, ahogy mások is lehetnek hű szolgái, követői. Isten nem diszkriminál, nem neveti ki a botot a kezünkben, mert az érdekli, ami bizony a szemnek láthatatlan.

Időutazás

Engedje meg a kedves olvasó, hogy ezúttal kis időutazásra csábítsam! Nem megyünk évszázadokat vissza, hiszen akkor még nem éltem, noha hitem szerint Isten tervénekr észe voltam már magam is, ahogy mindenki. Tizennyolc évet röppenünk vissza, hiszen akkor kezdtem vakvezető kutyás pályafutásomat. Bár már 98-ban beadtam az igényt, még fogalmam sem volt, hogy mire is vállalkozom. Ősz volt, bizony pont szeptember, mikor beléptem az iskolára, hogy megkezdjem két hétig tartó átadótanfolyamomat. Idegen volt a közeg, nem tudtam, mit várnak tőlem pontosan a kiképzők, de izgatottan vártam a fejleményeket. Szobatársam egy már akkor is sok tapasztalattal rendelkező kutyás volt, aki ma már odaát van, de tetszett, ahogy beszélt a kutyájához, ahogy vezette, becézgette Ronit, és vezettette magát a kutyával. Elképzelhetetlen volt persze akkor még, hogy valaha magam is ilyen rutinos leszek ebben. Igyekezetemben rosszul hámoztam fel először Bárót, aki flegmatikus kutya lévén, tűrte a gyömöszölést, és azt, hogy teljesen másképp van rajta a hám, mint ahogy kellene. A hab a tortán persze az volt, hogy senki sem adott a szakemberek közül utasítást arra, hogy hámozzam fel a kutyát, csupán buzgalmam hajtott. Teltek a napok, és nem tudtam, mi lesz ennek a vége. Éreztem, hogy nem csinálom teljesen jól, de nem voltam tisztában a hibáimmal, melyek jellembéli hibák is voltak. Ma már tudom, hogy nem voltam eléggé érett a kutyázáshoz, ami persze azt eredményezte, hogy buktunk az első vizsgánkon Báróval.

decemberben letettük aztán másodjára a vizsgát, de sok buktató állt még előttem. Báró hamar beteg lett, de belépett az életembe Don, aki mellett kiteljesedhettem a kutyázást illetően. Ahogy mélyedtem be a kutyázásba, úgy jelentek meg az irigyeim is, de barátokra is találtam. Irigyeimnek mindig azt mondtam, hogy a lehetőség adott, lehet utánam csinálni bátran. Ma már különösen figyelnek arra a kiképzéssel foglalkozó szervezetek, hogy jó kutyákat adjanak ki, tehát a lehetőség adott. Rengeteg munka, következetesség jár persze ezzel, de a végeredményért megéri. Közben kiderült sok esetben, hogy számíthatok az Mvgyosz Vakvezető Kutya-kiképző Központjának munkatársaira, vezetőjére, ahogy ők is számíthatnak rám. Don serlegei most is a szekrményem tetején pihennek a szobámban, ahogy az emlékek is szívem kiemelt helyén csillognak. Don persze már elhúnyt, de többek szerint legenda lett.

Hádész igazi ördögfióka volt, de három évig azért ő is vezetett, amiért mindig hálás leszek neki. Ő még él, egy ismerősömék babusgatják egy kertesházban, tehát jó helye lett.

Lucky ereje teljében lévő hat éves kajlaság, akinek szíve olykor túl is csordul a szeretettől. Ketten élünk, tehát egymásra vagyunk utalva, ami látszik is kapcsolatunkon. ha kell, velem hallgat, de együtt is örül velem, vagy addig bohóckodik, ha szomorúú volnék, míg el nem mosolyodom. Ami kiemelendő, hogy szép, precíz a munkája, és figyeli minden lépésemet, parancsomat.

Tudatosan használom ezeket a szavakat, hogy vezetőmunka, és hasonlók. Bizonyos fórumokon, oldalakon kutyáink cukisága kap nagyobb hangsúlyt, pedig a mindennapok hősei. A sok mesés napló, és egyéb oldal mellett én szeretném képviselni azt az oldalt, mely ezeknek a kutyáknak az odaadását, munkáját mutatja be. Régen született már olyan mű, mely tényszerűen mutatja be a vakvezető kutyák kiválasztását, nevelését, képzését, munkáját. Vallom, hogy érzelmek nélkül egy igazi gazda nem tud beszélni kutyájáról, így persze fontos ez is, de nem túlcsordulóan. Tizennyolc év kutyázással a hátam mögött már arra is gondoltam, hogy magam írnám meg ezt a bizonyos könyvet, amit hiányolok, de ha bele is vágok, csak megfelelő háttérrel, szakemberek támogatásával. Nem vagyok kiképző, ahogy kinológus sem, csupán egy vakvezető kutyával közlekedő személy, aki szeretné, ha lenne az újoncoknak, de a lelkes profibbaknak is egy könyv, mely a mai módszereket bemutatva tárná elénk a vakvezető kutyázás csínját bínját.

Lassan pedig időutazásunk véget ér, és ismét elménkbe hasít a jelen. Hogy mit rejt a jövő, azt pedig csak Isten tudja.

Nyár végi összegzés

Lassan, de biztosan búcsúzik a nyár. Nem lehet okunk panaszra, hiszen melegét még nálunk hagyta, de az idő megállíthatatlanul rohan. Nem is olyan régen még arról írtam, hogy miként nyaraltam volt csoporttársaimmal Szóládon, mostanra pedig elérkezett az új tanév, taníthatok ismét, ami örömmel tölt el. Némi üröm az örömben, hogy kevesebb gyerkőcöm lesz, mint tavaly, és bizony félő, hogy néhány év múlva kereshetek további lehetőségeket a tanításom folytatásához, mert nem lesz kit tanítanom. Természetesen ez még a jövő zenéje, de ettől még reális esélye van annak, hogy nézelődnöm kell rövid időn belül a tanítást illetően.

Ezen a nyáron érkezett meg unokahúgom Ibolya, aki Édesanyám után kapta a nevét. Ugyan messze vannak tőlem, mert bátyámék külföldön élnek, de legalább interneten keresztül hallhattam a hangját, ami nagyon meghatott, még könnyeket is csalt a szememre. Nem sikerült még megtapasztalnom a gyermekáldás örömét, hiszen saját fiam, vagy lányom nincs, és meglehet, nem is lesz már. Tetszik, vagy sem, én sem fiatalodok, és még nem találtam meg azt a hölgyet, akivel kétségek nélkül, igaz szerelemből bele is vágnék a családalapításba. Isten útjai persze kifürkészhetetlenek, tehát nem zárom ki a lehetőséget, de sokat csalódtam ahhoz, hogy komolyan ráfeszüljek a témára. A feleség, család iránti vágy azért bennem él, és talán nem véletlen ez a vágyakozás. Nem gondolom ugyanis, hogy Isten kínzás gyanánt ültetné belénk ezeket a vágyakat, de egyelőre sötétben tapogatózom ebben a kérdésben is.

Új munkahelyemen igyekszem megállni a helyemet, így már a harmadik könyvet vágom, kevergetem hangszerkesztő program segítségével, mellette pedig az ügyfelek hívásait fogadom, kapcsolom. Nagymamám hagyatéki ügye húzódik, ami megvisel, de talán ez a helyzet is arra szolgál, hogy türelmet, és önuralmat tanuljak. Két zenekarom is lett közben, tehát már nem csak az ARchive Company-ban játszom, hanem egy alakuló zenekar gitárosa is meghívott dobosnak az új csapatába. Amennyire időm engedi, a boxot is csinálgatom, a kutyázás pedig alap. Azt gondolhatná a kedves olvasó, hogy teljes az életem, hiszen dolgozom, több zenekarom is van, sportolgatok is, ám valami még mindig hiányzik. Isten tudja, hogy valaha kitöltődik-e ez az űr bennem, vagy sem, de addig is megyek tovább, mert nem azt tanultam Édesanyámtól, és Nagymamámtól, hogy feladjam. Itt a földi létben ők már nem segíthetnek nekem, ám fentről mellettem vannak, és figyelik sorsom alakulását, ezt biztosra veszem.

Jelentkezem sűrűbben, ha történik olyan, ami megér egy blogbejegyzést. Kívánok sok erőt az új tanévhez az olvasóknak, és ahogy repül az idő, hamar ennek az évnek is a végére érünk. Haladjunk hát tovább együtt!

Feltöltődés igazán

Olyan hétvégén vagyok túl, mely ismét érzékeltette velem Isten mérhetetlen kegyelmét, mert olyan emberekkel tölthettem, akik valóban elfogadnak, és igazi testvéreim a hitben. Nem titok, hogy bizony azon volt csoporttársaimmal találkoztam Szóládon, akikkel Nagykőrösön együtt végeztünk, hittanoktató szakon. Már a főiskolán töltött évek megmutatták, hogy összetartó csapat vagyunk, akik minden egyes tagért egy emberként küzdenek, ha kell. Nem egyszer akadályozták meg, hogy abbahagyjam a sulit, mert kiakadtam egy nehezebb vizsga után, ami nem sikerült elsőre. Ezen a hétvégén is úgy voltunk együtt, mintha csak folytattuk volna ott, ahol befejeztük a legutóbbi találkozáskor. Kétségtelen, hogy rengeteg dolog változott mindenki életében. Többeknek több gyermekük is született az utóbbi években, ám vagyunk olyanok is, akiknek még nem ért révbe az élete ezen a téren. Van, aki megmaradt a szolgálatban, de van, aki más területen dolgozik Isten dicsőségére. Bár helyzetünk különbözik, a hit, és az egymás iránti szeretet összeköt minket, még ennyi év után is.

Szombat reggel találkoztunk Dezsővel, és együtt utaztunk a helyszynre. Balatonszárszóig mentünk vonattal, majd ott már Tamás várt minket, aki kocsival Szóládra vitt minket. Elkezdődtek az önfeledt beszélgetések, nevetgélések. Hamar jóban lettem Erika egyik nevelt fiával Szabival, aki később segített abban is, hogy Luckyt biztonságos helyen elengedhessem dolgát végezni. Később megismerhettem jobban Gyuszit, és Johannát is, akik szintén Erika gyerkőcei. Tamás barátom lánykáját még nem is láttam, csak hallottam róla, de végre személyesen is találkozhattam Kittivel is.

Ebéd után felkerekedtünk, és bementünk kocsikkal Szárszóra, az ottani szabadstrandra. Nagyon kellemes most a Balaton, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki nyaralni készül arrafelé. Hamar megszoktuk a viz hőmérsékletét, és kezdődtek is az önfeledt órák a vízben. Dezsővel sokat úsztunk, majd később felfedeztünk egy kis stéget, ahonnan biztonságosan lehetett ugrálni a vízbe, persze már a víz hőmérsékletéhez szokott testtel. Csatlakoztak hozzánk később Tamással együtt, a gyerkőcök közül ketten: Johanna, és Szabi. Labdáztunk, úszkáltunk, és rengeteget nevettünk. Bátran állíthatom, hogy az elmúlt időszakban régen éreztem ilyen jól magam, mint ezen a hétvégén.

A pancsolás után visszatértünk a szálásra, ahol hamar asztalhoz is ültünk, hiszen mindenkit kiszívott a víz, és a friss levegő. Egy idő után a gyerekek aludni tértek, így elő kerültek a komolyabb témák is. Mindenki mesélt magáról, és próbáltuk erősíteni egymást lélekben. Nincs persze osztálytalálkozó nosztalgia nélkül, tehát felidéztünk sok régi emléket. Jó volt együtt emlékezni, bizonyos momentumokon jókat nevetni együtt. noha alapvetően egyedül élek Lucky-val, ezen a hétvégén újra azt éreztem, hogy tartozom valahová, hogy létezik egy közösség, mely tényleg elfogad, és tagjai testvéreim az Úrban.

Vasárnap délelőtt szolgáltunk a szóládi Református Egyházkösség templomában énekekkel, és áldással. A két éneket Zoli kísérte gitáron, Erika furulyázott, én harmoniumon kántorizáltam sok kihagyott év után ismét. Felemelő szolgálat volt, és ezt is együtt élhettük meg.

Kora délután a csapat döntő része elment sétálni a faluba, ám mi Dezsővel maradtunk a táborban. Saját készítésű hamburgert ettünk, amitől elkapott minket a kajakóma, és lepihentünk kicsit.

Ebédre megérkezett aztán a csapat a sétából, de hamar megettük ebédünket, mert vágyakoztunk a Balaton habjai közé. Volt idő ismét úszni, tréfálkozni, labdázni, és megcsináltam az eddigi legkomolyabb stégről való ugrásomat is. Luckyt is megúsztattuk a Balcsiban, szóval mindenkinek kijutott a jóból.

Eljött aztán a búcsú ideje, Dezsővel vonatra szálltunk, és hazatértünk hajlékainkba.

Mindig elszorul a szívem, mikor búcsúzni kell barátaimtól, testvéreimtől. Fokozottabban igaz ez azóta, mióta hozzátartozóim döntő része elment, mások messze vannak, tehát sokat vagyok egyedül. Bízom benne, hogy tartjuk a kapcsolatot továbbra is barátaimmal, és reménység szerint jövőre ismét Szóládra megyünk, ám ezúttal igyekszem úgy intézni, hogy egy hétig maradhassak én is, mert ez a másfél nap legfeljebb kóstolónak illett be, de annak mindenképpen.

Számomra nagy tanulsága volt ennek a hétvégének az, hogy eltelhetnek évek, de a legfontosabb, hogy lélekben maradjunk meg nyitottnak, és fiatalosnak. Ez a lelkület aztán vonzani fogja testünket a sportolás, edzések felé, hiszen így próbálhat testünk lépést tartani a lelkünkkel. Ezen a hétvégén nem akartam érezni, hogy 38 éves vagyok, és nem is éreztem. Azt éreztem, hogy megtaláltam a hangot a gyerkőcökkel is, de amikor kellett, akkor felnőttként tudtam viszonyulni elmesélt élethelyzetekhez.

Hálát adok tehát Istennek ezért a feltöltődésért még akkor is, ha be is szedtem egy aranyos fülgyulladást a Balatonnál, amit a héten igyekszem elhessegetni magamtól némi orvosi ráhatással persze. A lényeg, hogy jövőre legkésőbb ugyanitt, és ugyanezekkel az emberekkel szeretnék nyaralni! SDG.

A szeretet ereje

sokminden történt az elmúlt években velem, ami elcsigázottá tett talán kicsit, és fáradtá, de néhány dolog azért megmaradt, hogy életben tartson. Megmaradt a hitem, noha hazudnék, ha azt írnám, hogy nem voltak lázadásaim Istennel szemben, és persze maradtak barátok, akik próbálnak elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Végül, de nem utolsó sorban megmaradt a kutyázás, és annak minden szeretnivaló mozzanata, ahogy régebbi kutyáim emléke is, és a még mellettem lévő Lucky gesztusai is. Nem tudom, hogy hol tartanék, ha az a szeretet, mely Lucky-ból sugárzik, nem tartott volna életben. Noha próbálok változtatni bizonyos dolgaimon, jellemvonásaimon, ő akkor is szeret, ha elbukom. Bizony sokban hasonlít kutyáink szeretete Isten szeretetéhez. Bennük ott van az az ártatlanság, ami belőlünk emberekből hiányzik, és ez a hiány önmagunk erejéből nem pótolható. Emberek elhagyhatnak, megbélyegezhetnek, megvethetnek minket elbukásainkért, de Isten, és a kutyánk mellettünk marad az idők végezetéig. Az már persze más kérdés, hogy mennyi időt kaptunk, és vajon jól sáfárkodunk-e az időnkkel?

Lucky ma lett hat éves, ami elgondolkodtatott, és ezen elmélkedés szüleménye olvasható ebben a bejegyzésben. A napokban kérdezte tőlem Lucky kiképzője, hogy vajon én vagyok a szerencsés, vagy Lucky? Nos, szerénytelenség lenne azt írnom, hogy mindketten, de talán mégis igaz. Első perctől kezdve volt köztünk egyfajta kölcsönös szimpátia, aminek folytán jól sikerült az első közös bóklászásunk egy próbaúton, melynek során felmérték a szakemberek, hogy van-e jövőnk együtt, vagy sem. Hálát adok Istennek, hogy Lucky velem lehet, és csak remélni tudom, hogy még legalább hat évet eléldegélhet mellettem. Szülinapjára új hámot is kapott, mert a régi már igen megtört volt a sok közlekedés mellékhatásaként. Az új hám mégjobb, jobban érzem benne Luckyt, és szerintem a hámfogón keresztül ő is jobban érez engem a profibb kialakításnak köszönhetően. Öröm lesz együtt róni az utcákat, vagy csak együtt hallgatni a nyári csendet, mert mindezek olyan emlékekké alakulnak, melyeket senki sem vehet el tőlem. Áldás naponként megélni lucky szeretetében Isten, a kiképzők, és Lucky kölyöknevelőinek szeretetét. Annak, hogy a vakvezető kutya-gazda párosok jól működjenek, bizony egyetlen nyitja van a profi tenyésztésen, nevelésen, képzésen, átadáson kívül, ez pedig a szeretet. Lehetek ugyanis bármilyen következetes a kutyámmal, de ha szeretet nincs mögötte, akkor ott a kutya megtörik, és megtörik az a varázs, ami ezt az egészet működteti.

Isten éltessen hát Kajlaságom! Mert míg Lucky mellettem van, szeretet is van körülöttem, mely egy szőrös, nyalakodós kajlaság képében megfogható, megölelhető, viszontszerethető. Isten ad mellénk olyan lényeket, akiken keresztül tükröződik mérhetetlen szeretete. Kik hát kutyáink, ha nem Isten szeretetének csodás megnyilvánulásai?
Nem maradt más, mint élvezem az együtt töltött időt, hiszen megtanultam, hogy annak felbecsülhetetlen értéke van. Egyszer úgyis menni kell, de addig még széppé tehető megannyi perc, ha törekszünk rá. Lucky törekszik rá, én pedig igyekszem tanulni tőle.

Koranyári elmélkedés

Különös a nyár. Minden évszakhoz köt valami élmény, most kifejezetten kutyás emlékeim közt kutatok. 2002 nyarán, megtörve, tele bizonytalansággal léptem be jelenlegi munkahelyem az Mvgyosz Vakvezetőkutya-kiképző Központjának kapuján. Első kutyám Báró megbetegedett, és bizony nem tűnt egyszerűnek egy másik kutyával kapcsolatot építeni. Isten azonban olyan embereket adott mellém, akik segítettek ebben a küzdelemben, itt családomra, és az iskola dolgozóira gondolok. Sokat segített nekem Don is, aki túlzások nélkül legendává vált. Kivételes kutya volt, és én lehettem azon kivételes személy, aki a gazdája lehettem. Aki fenti szavaimat túlzásnak érezné, nyugodtan Don után kérdezhet, nem fog csalatkozni.

Akárhogy is volt, minden kutyámtól tanultam valamit, ahogy Lucky is folyamatosan tanít a mai napig is engem. Önzetlen szeretetével olykor megszégyenít, hiszen emberként gyakran nem vagyunk képesek úgy szeretni, ahogyan azt a kutyák teszik. Sokszor nem tudunk hálásak lenni igazán, míg Lucky hálás a legkisebb simításomért is, de szereti tudni azt is, hogy mihez tartsa magát, és hol a helye. Azon a bizonyos 2002-es nyáron Don megtanított arra, hogy egy veszteség új lehetőségeket nyithat. Donnal kezdtem igazán megtapasztalni a kutyázás igazi lényegét, a vakvezető kutyás életforma szépségét. Amikor Lucky-val suhanunk az utcákon, bizony még a mai napig is rácsodálkozom, hogy milyen szabadságot kapok általa. Az pedig szintén felbecsülhetetlen dolog, hogy az iskola szakembereinek odaadása, és szeretete velünk van mindannyiszor, mikor kutyáink mellettünk vannak akár vezetőhámban munka közben, akár szabadon futkosnak egy futtatón, vagy lábunknál pihennek otthonunkban.

Hazudnék, ha azt írnám, minden rendben, hiszen még gyászban vagyok, és egy új közegbe kell beilleszkednem munkahelyemen, de már vannak emberek, akik örömmel fogadnak, mikor belépek, és ez sokat jelent. Amíg a földi Egyház kötelékeiben szolgáltam főállásban, addig azt hittem, hogy csak itt képviselhetem Isten Országát, de ma már tudom, hogy ezt máshol is megtehetem. Mindannyian kicsiny pontnak tűnünk talán a munkahelyünkön, egy nagyobb társaságban, de megtalálhatjuk a helyünket, ha nyitott szívvel járunk. Most a telefonközpontos munkával, és a hangoskönyvek vágásával, keverésével próbálom előrébb vinni sorstársaim ügyét, és mivel emberekért teszek, így Isten ügyét is képviselem. Nem lehet persze tudni, hogy milyen feladatokat kapok még, de csak remélni tudom, hogy megállom a helyemet majd azokban is.

Ezen rövid kis visszatekintés, és elmélkedés után, most legyen néma csend, és érkezzen meg a nyár életünkbe is!

Szomorkás, ám tanulságos tanévzárás

Mindig tudtam, mióta csak tanítok, hogy nekünk hittanoktatóknak valamiért nehéz dolgunk van a nem egyházi fenntartású iskolákban. Be nem tiltható már a hittanoktatás, így más oldalról érnek minket atrocitások, de olyan furfangosan, hogy ne tudjuk bebizonyítani, tehát ha bármelyik szolgatársam szót emelne, akkor üldözési mániával vádolhatnák, és még ő szégyenülne meg. Azt már kezdtem megszokni, hogy az órarendben olyan helyre kerülnek az óráim, mikor az ünnepségek, egyéb mókák szoktak lenni, de ami ma történt, az felháborított, de mélységesen. Nem állítom, hogy a hitoktatásról van szó a mai eset kapcsán, de azt igen, hogy bizony pont egy vakokkal foglalkozó intézményben ért negatív diszkrimináció egy vakot, aki vakvezető kutyával szeretett volna jelen lenni az évzáró, és ballagási ünnepségen. Azt már nem is boncolgatnám, hogy valaha magam is ott végeztem, és ott tanító pedagógus vagyok. Bizony bizony, pedagógus. Az vagyok még akkor is, ha nem szeretnek minket hittanoktatókat pedagógusként elismerni, noha végzettségünket, és munkánkat tekintve is azok volnánk.

történt ugyanis, hogy Lucky-val elindultunk reggel az évzáró, és ballagási ünnepségre, hiszen két nyolcadikosom is ballagott ma, tehát érintett voltam némileg. Előbb oda is értünk, mint a kezdés, ám mérhetetlen tömeggel találtuk szembe magunkat. Egy hölgy oda is jött, hogy segítsen, de az első sorból gorombán odébb tessékeltek minket, hogy ott bizony a ballagók ülnek, majd mikor a hátsó ajtón próbáltunk bejutni az egyébként méltán híres Nádor terembe, szintén sikertelen próbálkozás volt. Találkoztam pont egyik ballagó diákom Édesanyjával, aki próbálta megoldani, hogy legalább a folyosón kaphassak egy széket, hogy mégis végig tudjam hallgatni az ünnepséget, de nem kaptunk segítséget. Két lehetőség tárult elém. vagy asztalt borítok, és az intézmény óraadó hittanoktatójaként helyet követelek magamnak, vagy a békesség érdekében elkullogok. Nos, a békességet választottam, fordult mondtam Lucky-nak, és eljöttünk. Átadtam a segítségemre siető Édesanyának a két gyerkőcömnek szánt kis Igés papírt, mellyel Isten áldását kívántam további életükre, és természetesen felajánlottam segítségemet a továbbiakra is, ha szükségük lenne rá bármikor.

bevallom, elkeserített ez a mai eset, mert azt gondolná a szegény földi halandó, hogy hamarabb éri az embert kellemetlenség, vagy atrocitás a többségi társadalom részéről, mint egy szegregált intézményben, de ez a hipotézisem megdőlt. A félreértések elkerülése végett nem ragaszkodtam volna ülőhelyhez, de olyan helyet sem mutattak, ahol megállhattunk volna úgy Lucky-val, hogy ne legyünk útban. Kérdezheti persze az olvasó, hogy miért kellett nekem feltétlenül vakvezető kutyával mennem? Nos, a válasz egyszerű lesz, és tömör: Azért, mert egy kerekesszékes is a kerekesszékével megy még akkor is, ha lenne segítője, aki esetleg cipeli. Simán bottal is bemehettem volna, de feltételezem, úgy sem kaptam volna helyet, de igazán nem is ez a lényeg. Mivel közintézményekbe jogom van bemenni az egyébként fegyelmezett, és ápolt vakvezető kutyámmal, így most is ezt szerettem volna tenni. Be is mentem az épületbe ugyan, de a cél amiért mentem, meghiúsult. Azért is szomorú ez, mert lassan a többségi társadalom több odafigyelést tanusít irányunkba, mint jelen esetben egy iskola, mely vak gyermekek oktatásával, nevelésével foglalkozik. Elkeserít ez, és most nem bánom, hogy bő két hónapig nem kell belépnem ezen falak közé, noha a tanítás továbbra is az életem.
Kicsit átgondolva, tanulságos ez a kis történet. Azt mutatja, hogy teljesen a magunk dolgaival vagyunk elfoglalva, a magunk családja a fontos, és nem is mozgat meg minket, hogy vajon mi célból lehet ott egy látszólag idegen ember. Ha kevésbé lennénk antiszociálisak, és a kis privát burkunkból kitekintenénk, más lehetne társadalmunk, és a mi személyes életünk is, de ez a változás még várat magára.


Ezen keserű hangvétellel együtt, kívánok kellemes nyarat minden olvasónak, és persze elballagott tanítványaimnak is. Kívánom, hogy arról az útról, melyen együtt elindultunk néhány éve, soha ne térjenek le még akkor sem, ha látszólag szélesebb, és jobban járható út kínálkozna számukra! ÉN hiszem azt, hogy ami az óráinkon történt, a Szentlélek munkálkodásaként ment végbe, és ha ez így van, akkor a javukra szolgált, és szolgál minden napjukon. Tehettem volna többet? csinálhattam volna jobban? Igen, meglehet, de talán így tökéletlenül is jó eszköze voltam Istennek arra, hogy megfelelő hitbéli alapot adjak ezeknek a fiataloknak. A többi pedig már a jövő zenéje.

Az Eurovízió lassan csak vízió?

Olyan apropóból ragadtam ezúttal billentyűzetet, mely szerintem sokakat megmozgatott a napokban gondolati síkon, mert nem lehet elmenni mellette. Van, aki már évek óta látja a romlást, de mégis nézi, van, aki pedig még rajong érte, de legalábbis reménykedik még egy szebb jövőben. Nem borzolom tovább a kedélyeket, az Eurovíziós Dalfesztiválról van szó kérem. Arról a rendezvényről, mely valaha szebb napokat látott, és általa lett ismert néhány valóban színvonalas zenész, együttes, produkció. Egy ideje azonban elérte ezt a zenei rendezvényt is az a kórság, ami alapvetően a könnyűzenei piacot is rágja már jó ideje. Egy ideje ugyanis a populáris tömegzene olyan silány lett, hogy színpadkép nélkül olyan keveset nyújt, mint amennyi mackósajtban a brummogás. Volt szerencsém hallani a két elődöntőt, ahogy a döntőt is. Feltűnt, hogy kevés dalra tudtam azt mondani, ez fülbemászó, de nem irritáló, avagy ez nem tucatzene, van benne valami érdekes, szomorkás, esetleg jólesően hátborzongató. Nem vagyok ugyan metálos, de a hazánkat képviselő zenekar produkciója nekem tetszett, és látó ismerősök, valamint sok internetes forrás is azt sugallta nekem, hogy a színpadkép is ott volt a szeren. Mi volt akkor a baj? Mi okozhatta azt, hogy a 21-edik helyet érjék el ezek a srácok? Csak, hogy ne tűnjek elfogultnak kérdezem továbbá, hogy mi volt az ír fazon dalával a baj? Jó jó, az elődöntőben kicsit elcsúszkált néhol a hangja, de ez kivel nem esik meg? Tudom persze, hogy az autotune csodákra képes, de ő mely nemzet színeiben indulhatott volna?

Azt viszont végképp nem értem, és ezért külön bekezdésben értetlenkedek miatta, hogy miként nyerhette meg a színpadon sikítozó, és kotkodácsoló, néhol Scatman-re hajazó izraeli hölgy ezt a nívósnak gondolt versenyt? (Scatmen javára legyen írva, hogy ő azért a Jazz műfajában komoly dolgokat tett le az asztalra, mielőtt betechnosodott volna.) Mi történik itt évek óta már? Túlzás volna azt állítanom, hogy a metálos fiúk megérdemelték volna az első helyet, de az idei nyertes sem érdemelte meg véleményem szerint. A tömegzene elsivatagosodását éljük kedves olvasóim, amire nem tudom, hogy mi lehet a megoldás, pedig magam is foglalkozom zenével. Dúdolnak egy dalt adott esetben az eurovizilót nézők sokat, és sokan, látszólag népszerű a produkció, majd lényegében sereghajtóként végez. Miért van ez? Talán nehéz az árral szemben úszni, de talán megérné mégis, mert ha sikerül partra vergődni, akkor megerősödve térhetünk haza úgy, hogy legyőztünk egy újabb akadályt. Ahogyan tisztább levegőért, és környezetért könyörgünk, ahogy harcolunk a globális felmelegedés, és elsivatagosodás ellen, úgy kellene harcolnunk a zene elsivatagosodása ellen is, mert bár még vannak oázisok, melyeket az igényes zenét művelők, és kedvelők tartanak fenn, de mi lesz, ha nem lesz zene, mely a szomjat oltsa? Soha sem voltam matematikai zseni, de egy kezemen képes vagyok összeszámolni, hogy hány valamire való produkciót hallottam a napokban ezen a fesztiválon. Ezek a dalok pedig hátul végeztek a mezőnyben. Továbbra is a nem értem érzés motoszkál bennem, és egy költői kérdés. miért?

Azért a végén álljon itt az a tény is, hogy Hazánk legalább vállalta azt, hogy olyan produkciót küld erre a megmérettetésre, mely nem cukormázas, nem sablonos, nem tömegcikk, a szöveg nem u baby baby, vagy love, és még igényes is a maga műfajában.

Anyák napja, kicsit másként

Anyák napja? Két éve mást jelent ez a nap számomra, mint azelőtt, de a jelentősége persze nem változott. Gyakran köszöntöttük testvéremmel Édesanyánkat virágokkal, kedves szavakkal, de két éve már, hogy abban az értelemben, ahogy régen, már nem köszönthetjük őt. Bevallom, átugrom azóta az Anyák napjára vonatkozó bejegyzéseket a közösségi oldalakon, mert a mai napig szomorúság tölt el Édesanyám halála miatt. Gondolatban persze felköszöntöm őt, emlékszem azokra a dolgokra, melyekre tanított, emlékszem szeretetére, mely körül vett minket, az ápolására, mikor beteg voltam. Örök emlék marad az is, hogy tisztességre nevelt, és ez igaz akkor is, ha ezt időnként megkérdőjelezik olyan emberek, akik nem ismernek igazán, de emlékezem dorgálásaira is, mikor rossz fát tettem a tűzre. Noha már nem foghatom meg a kezét, emlékszem tisztán arra, hogy milyen érzés volt. Tudom azt is, hogy olykor nem becsültem eléggé, hogy velünk van, mert természetesnek tűnt. Ha a józanészt elhessegettem, akkor legbelül olyan érzésem volt, mintha ő mindig velem maradna, és az általa nyújtott biztonság. A betegségek ugyan időnként leterítették, de erőre kapott, és felkelt. Aztán eljött az a betegség, mely erősebb volt nála, de csak a testét tudta felemészteni.

Kívánom, hogy az olvasók becsüljék meg még élő Édesanyjukat, amíg van rá lehetőségük! Jól véssék emlékezetükbe az együtt töltött minőségi időt, mert sajnos ez a földi lét már csak olyan, hogy egyszer véget ér. Hívő emberként viszont tudom, hogy a földi lét csupán egy állomás, és odafent majd újra találkozunk. gyakran vágyna az ember elköltözni ebből a földi világból, de míg feladatunk van, addig kötelesek vagyunk maradni, hiszen életünk felett nem mi rendelkezünk. Remélem végezetül, hogy nem csak ezen az egy napon figyelmesek az emberek Édesanyjukkal, hanem az év többi napján is. Ha ez így lenne, okafogyottá válna az Anyák napja is, hiszen minden nap ünneppé tehető. Rajtunk múlik csupán.

Új tavaszt, s erőt remélek

Hűséges olvasóim talán emlékeznek még blogom lényegére, mely a szolgálat. Az a fajta szolgálat, mely túl mutat a hitoktatáson, az egyházi alkalmakon, mert életem minden pillanatában szeretném Istent szolgálni. Teszem ezt akkor is, ha most a Magyar Vakok, és Gyengénlátók Országos Szövetségénél vagyok telefonközpontos, mert ezt is egyfajta szolgálatnak fogom fel. Szolgálat, mert emberekkel kommunikálok, adott esetben információt nyújtok, s talán segítek is. Bízom mellette abban is, hogy jutok még feljebb a szervezeten belül, hogy képességeimet kamatoztatva Isten dicsőségére, és a sorstársak javára munkálkodhassak.

Mitől több az Mvgyosz telefonközpontja, mint egy automata? Attól, hogy kollégámmal emberi hangon szólunk az ügyfelekhez, és segítünk, ahol tudunk. ÁLljon itt egy történet, mely igazolja ezt az állításomat!

Bejövő hívás érkezett a központba, a vonal túlsó végén egy középkorú hölgy ült a hangból ítélve. Elmesélte, hogy megismert egy idős vak nénit, akit szeretne megajándékozni még aznap, de nem tudja, minek örülne. Rákérdeztem, hogy mi a néni érdeklődési köre? Igyekeztem aztán rávezetni a hívó felet, hogy nyilván olyan ajándékot kellene választani, ami tapintható, érzékelhető vakon is a lényege. Ahogy szó szót követett, kipattant fejemből néhány ötlet, melyeket sietve meg is osztottam beszélgetőtársammal. Arra gondoltam ugyanis, hogy valami rézkarcot, ékszert, vagy hímzést választhatna a néninek, aminek meg is örült a hívó. Nagyon megköszönte a segítségemet, majd mosolyogva szép napot kívántunk egymásnak, és bontottuk a vonalat.

Csak remélni tudom, hogy valóban tudtam segíteni. Említhetnék más példákat is, de a lényeg úgy vélem, érthetővé vált az olvasók számára. Szervezetünk jelmondata: "Együtt formáljuk élhetőbbé a világot!", s ennek része az Mvgyosz telefonközpontos kollektívája is. Az élhető élet része az emberi hang, segítségnyújtás, melyre egy automata nem képes, hiszen a készülék legfeljebb a menüpontokat sorolja fel gépiesen.

Nem állítom, hogy az élet egyéb területein nincs változtatni valóm, de a szándék bennem él. Erőt kaptam Nagymamám temetésének intézésében, kaptam embereket, akik mellettem vannak, és előttem a tavasz, és a nyár. Két évig lefelé haladtam a lejtőn, de most már a tavasszal az új kezdetet is remélem.

tavaszi nagytakarítás

Elérkezett a tavasz, vele együtt pedig az új munkahelyen való kezdés is, és talán életem egyéb területein is változás, és megnyugvás jelentkezik végre. Ahhoz viszont, hogy valódi megújulás kezdődjön arra jutottam, hogy rendet rakok az életemben végre. Száműzök minden hátráltató tényezőt, és embert, akik fájdalmat, keserűséget okoztak nekem, olykor nem véletlenül. Nem állítom persze, hogy ezzel egy csapásra megoldódik minden, de az esélyét sem szeretném többé megadni annak, hogy mikor már feljebb jutnék a lépcsőn, hirtelen lerántsanak egy visszautasítással, vagy támadásokkal, hülyítésekkel. Nyilvánvaló, hogy minden csalódást, és koppanást nem úszhatok meg ezzel a művelettel, de azért a tőlem telhetőt megteszem az ügy érdekében. Túlságosan sok megpróbáltatás ért az utóbbi két, kétésfél évben, muszáj tehát regenerálódnom. Arról nem is beszélve, hogy az új munkahelyen a próbaidő alatt valóban próbálgatják képességeimet, tehát helyt kell állnom. Nincs tehát szükségem olyan emberekre, és tényezőkre, amik gyengíthetnek, hiszen erőm nélkülük is fogytán. Az őszinte bocsánatkérést elfogadom bárkitől, de az őszintétlen műközeledéstől már háborog a gyomrom. Nem titok, hogy a Magyar vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségénél dolgozom elsejétől telefonközpontosként, és persze más egyéb feladatokra is befognak, hogy lássák, mire is vagyok képes, hiszen tény, hogy az önéletrajzban mindenki azt ír, amit akar. Az egyik ilyen extra feladat például egy cikk megírása, a hétfői rendezvényünkről, mely szervezetünk folyóiratában fog megjelenni reménység szerint.

Szeretném tehát, ha valódi megújulás venné kezdetét éltemben, mert töltekezésre van szükségem. Éveken keresztül mások szükségleteivel próbáltam törődni, és magammal nem foglalkoztam, ami ahhoz vezetett, hogy elfáradtam, kimerültem. Aki velem szeretne tartani ebben a változásban, és támogatni szeretne, vagy építő kritikákkal terelgetni azt elfogadom, és örömmel látom, de aki gáncsot kíván vetni bukdácsolásaim közepette inkább menjen a maga útján, és hagyjuk egymást békén! Nagymamámat is én temettem el, ahogy Édesanyámat is, legalábbis én intéztem a dolgok döntő részét és érzem, kimerültem. Fizikailag is fáradékonyabb lettem, amit igyekszem vitaminokkal, és edzéssel orvosolni, de a léleknek is szüksége van töltekezésre. Az Ige, és hitbéli meggyőződésem mellett fontos töltekezést adhatnak a barátaim, esetleg egy szerelem, ha még létezik ilyen, és meg is adatik nekem, valamint persze az értelmes munka. Nem kérek mást tehát csak lehetőséget, és levegőt!

Felemás Nagyhét, és húsvéti váradalom

Elérkezett ismét Nagyhét, ám ezúttal vegyes érzelmekkel viseltetek iránta. Durva kontraszt ugyanis, hogy a Feltámadás ünnepére készülök, a hittanosaimnak is erről tanítottam a héten, ám én Nagyhét keddjén búcsúzom Nagymamámtól, egy rövid, de annál meghittebb szertartás keretében. Bizonyára többen voltak már hasonló cipőben az olvasók közül, tehát nem szeretném magamat mártírnak beállítani, de pillanatnyilag fájdalmam erősebb, mint a Húsvét előtti váradalmam. Belátható, hogy nem könnyíti meg helyzetemet a tény, hogy miként Édesanyám hamvait, Nagymamámét is én őrzöm a szertartás előtti napig. Hiszem, hogy Isten kegyelméből lehetek még most is talpon dacára annak, hogy némi látó segítséggel ugyan, de én intéztem mindent Nagymamám halála után a szertartást, és egyéb ilyenkor szokásos dolgokat illetően. Hálát adok azért, hogy vannak mellettem emberek, akikre tényleg számíthatok, és őszintén mellettem állnak. A nem őszinte próbálkozásokat viszont szemrebbenés nélkül mellőzöm.

hazudnék azonban, ha azt írnám, hogy kizárólag rossz dolgok történtek velem az útóbbi időkben, noha többségében voltak a nehézségek. Egy régebbi állásinterjúm kapcsán visszahívott egy munkáltató, hogy állást ajánljon nekem, de erről akkor írok többet, ha már valóban ott fogok dolgozni. Az bizonyos, hogy nem számítottam erre a megkeresésre, tehát megtapasztalhattam ismét azt, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Húsvét ünnepe pedig a feltámadás, és reménység ünnepe, melyhez hűen már lassan ugyan, de közelít a tavasz, a símogató napfény, és a csicsergő madarak. A tavasz pedig megmozdítja az embereket, megindítja a baráti társaságokat, hogy összejöveteleket szervezzenek, új kapcsolatoknak is remek táptalajt ad a tavasz, a maga pezsgésével, és csillogásával. Húsvétig azonban még meg kell élnünk Nagyhét többi napját is, melynek fontos része a Passió történet is. Talán most fontos megélnem újra a veszteség, és a gyász fájdalmát, hogy becsülni tudjam a feltámadás, a reménység, az igaz tavasz örömét. Idővel minden kiderül, ám most szomorúság, és fájdalom gyötör, de ezeket is magammal viszem az Úr asztalához Virágvasárnapon, majd Húsvétkor.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek tartalmas, áldott Nagyhetet, és Húsvétot!

Újra derékba törve

Kedves olvasók!

Pénteken olyan dolog történt, ami ismét derékba tört, pedig már kezdtem volna összeforrni, de valamiért nem kapok időt a teljes gyógyulásra. Ezúttal Nagymamám húnyt el hirtelen, így három év alatt a harmadik fontos embert vesztettem el. Nem próbálom leírni, hogy mit érzek, mert lehetetlen szavakba önteni, és persze keseregni sem szeretnék az olvasóknak, hiszen mindenkinek van elég baja az enyéimen kívül is. Egy időre tehát nem jelentkezem bejegyzéssel, mert nem tudok keserűség nélkül írni egyelőre. Ha változnának a dolgok körülöttem, talán erőre kapok, és folytatom, de mindenkinek jobb, ha most szünetet tartok.

Köszönöm olvasóimnak a kitartó követést, a háttérben döfködőknek is, mert valamiért ők is olvassák ezt a szerény kis naplót. Szebb időket, és éltető tavaszt mindenkinek!

Mint szomjas szememben az eső

Március 8. az a nap, melyet kijelöltünk a nők nemzetközi napjává. Elhalmozzuk mi féfrfiak kedvességgel, virágokkal az általunk szeretett hölgyet, és a tágabb értelemben vett ismerős hölgyeket, majd elillan ez a nap, és megy minden tovább. Szeretetünk, szerelmünk alább hagy, megszokásba fullad, pedig az a valaki, aki bearanyozta valaha életünket most is ugyanaz, vagy legalábbis alapvetően ugyanaz. Gyakran azt hisszük, elvagyunk nélkülük, ám ha nincsenek velünk, valami mérhetetlen űr támad utánuk. Gondoskodásuk, gyengédségük nélkül morcos kisgyermekekkként csapódunk éppen arra, merre a szél fúj, de csak ideig óráig van földi kapaszkodónk. Tetszik vagy sem, úgy lettünk megalkotva, hogy keressük a másik felünket, akik bizony ti vagytok kedves hölgyek. Senki nem lehet méltóbb segítőtársunk, mint ti, hiszen Isten pontosan olyanná formálta a nőt, hogy passzoljon a férfi mellé, és kiegészítse. Örvendetes lenne, ha nem csak ezen a jeles napon jutna eszünkbe tisztelni és becsülni titeket kedves hölgyek, mert bizony nélkületek kiszáradt sivatagok lennénk. Szomjas szemünkben olyanok vagytok, mint az eső. Erről énekel az alább linkelt dalban Luke Brian, a modern country egyik jeles képviselője. Én ezzel kívánok boldog nőnapot minden nőnek!
https://www.youtube.com/watch?v=nvO43Vjulf4

Nagyböjt idején

Elérkezett nagyböjt ideje. Számtalanszor írtam már az évek során erről az időszakról, ám ezúttal komoly tanulságokat sikerül levonnom az élet nagy dolgairól, melyek talán tovább csiszolják jellememet, személyiségemet. Elfelejtettem olykor tekintetemet az égre helyezni, és sajnáltattam magam. Így volt ez akkor is, ha tagadtam ezt. Sajnáltattam, és sajnáltam magam, ami nem vitt előre, csak sűlyedtem a mocsárba szép módszeresen. Nem mintha nem mentem volna sok nehézségen keresztül, és nem tarkítanák sebek lelkemet, de azon emberek véleményére kell adnom, akik segíteni szeretnének, és nem hátráltatni. Ehhez persze zhozzátartozik az is, hogy az engem szándékosan hátráltató, rúgdosó embereket ignorálni fogom az életemből addig, míg nem mutatnak változást. Ha én tudtam, és tudok változni Isten segedelmével, más is tud, ha akar. Ezen az úton viszont csak akkor lehet elindulni, ha belátjuk, hogy szükségünk van a változásra, megújulásra. Többen mellettem vagytok, és voltatok, amit nem fogok elfelejteni, de szeretném elfelejteni azokat a megnyilvánulásokat, melyek rúgtak rajtam, mikor vérző lélekkel feküdtem a földön. Őszintén remélem, hogy többünknek sikerül megtisztulva várni a feltámadás ünnepét. Tükröznünk kellene azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett, és szeret minket.

Sok módja lehet a böjtölésnek, hiszen van, aki nem eszik húst, van, aki megvon magától valami olyan tevékenységet, amit egyébként szeret végezni, de a lényeg a megtisztulás. A keresztény, keresztyén hívők arra emlékeznek, ahogy én is, hogy Jézus negyven napig böjtölt a pusztában, ahol megkísértette a gonosz. Nem gépeltem el, a gonosz kísért meg minket is, és nem Isten. Mivel Isten maga a jóság, és szeretet, így ő nem kísérthet minket, de addig megkísérthetők vagyunk, míg szóba állunk a kísértővel. Nekem is könnyebb volt hibáztatni másokat főállásom elvesztése miatt, mint, hogy elfogadtam volna, mert minden napnak megvan a maga baja. Isten útjai pedig kifürkészhetetlenek, hiszen a legváratlanabb pillanatban kaptam egy állásajánlatot. Ebben is, és még számtalan dologban fellelhető Isten mérhetetlen kegyelme. Igyekszem élni vele, és nem visszaélni.

Őszinte kifakadás

Most, hogy lassanként eltelik az első negyedév, kezd egyértelművé válni számomra a tény, hogy bizony ez az év sem lesz a kedvencem. Elküldtek a főállásomból, Nagymamám sincs jó állapotban, tehát újabb küzdelmek várnak rám. A főállásommal kapcsolatban nem írnék többet, mert esetleg támadási felületet nyújthatnék azon jóakaróimnak, akik bizonyos bejegyzéseimet megforgatták már kellőképpen. Nagymamám álapotát pedig érzelmi okokból nem fogom taglalni.

Mivel megszűnt főállásom, nem maradt más, mint csatlakoztam az álláskeresők népes táborához ismét. Szűk három hetes tapasztalataim nem pozitívak, és sajnos azt kell írjam, hogy érdekképviseleteink is tehetnek arról kicsit, hogy Magyarországon továbbra sincs rend a munkáltatók fejében. Nem titok, hogy terjedőben van a távmunka, elegánsabb nevén homeoffice hazánkban is. Ez remek alternatíva lehet azoknak, akik olyan településen élnek, ami nehezen megközelíthető, vagy az egészségi állapotuk nem teszi lehetővé a munkába történő bejárást, de szeretnének megélni valamiből, viszont a magamfajta önállóan közlekedni tudó, és akaró, a társadalomban valóban résztvenni szándékozó vak emberek számára elszigetelő, és kirekesztő. A munkáltatónak persze előnyös a dolog, hiszen nem kell irodát, megfelelő munkakörülményeket, eszközparkot biztosítania a fogyatékos munkavállaló számára, és még nyugodtan is alhat, hiszen ő alkalmaz megváltozott munkaképességű személyeket, tehát a büntetést nem kell megfizetnie, és még jó fej is, és szociálisan érzékeny. Munkakeresőként nem tudok elmenni amellett, hogy érdekképviseleteink fórumain mostanában távmunkákról szóló hirdetéseket látni, vagy az általuk meghirdetett álásokat, melyek közt olvastam olyat is, mely nem volt egyértelműen megfogalmazva. Ragozhatnám még a dolgot, de egy mondatban összefoglalható a lényeg: Nincs rend a fejekben Magyarországon a fogyatékos személyek foglalkoztatása terén sem.

Szeretni minden nap, igazán

Ugyan van még pár nap addig a napig, mely bejegyzésem célkeresztjében áll, de egy hírlevélben szereplő reklám végképp kihozott a sodromból, így most hamarabb érkezik az aktuális kifakadásom a Valentin nappal kapcsolatban. Egészen pontosan arra szólított fel az említett hírlevél, hogy lepjem meg kedvesemet Valentin napon. Először is miért alap az, hogy mindenkinek van aktuálisan kedvese? Biztosra veszem, hogy a hozzám hasonlóan egyedül élő férfiak, és hölgyek szintén felszisszennek erre a felhívásra, mert sajnos ebben a világban nem alapértelmezett opció az, hogy mindenkinek van párja. Amikor pedig volt párom, nem csupán valentin napon igyekeztem meglepetést, és örömöt okozni, hanem spontán, amikor azt éreztem, hogy itt az idő feldobni a kapcsolatot valami kis színes csodával, ami nem feltétlenül ékszer, hanem valami olyan dolog, aminek örül a másik, és biztosan tudom, hogy örül, mert megismertem, amennyire csak lehetett, és engedte. Az már más lapra tartozik, hogy lesz-e még az életemben olyan nő, akit anynira megszeretek, és annyira elnyeri a bizalmamat, hogy ilyen dolgokra vetemedjek ismét. Túlságosan sok sebet kaptam, de magam nehezen, vagy egyáltalán nem vagyok képes gyógyítani ezeket a sebeket, ám Isten előtt semmi sem lehetetlen. Azért merészelek írni mégis ezekről a dolgokról egyedül élő férfiként, mert éltem párkapcsolatban, és mindegyikben igyekeztem megélni a spontanaitást, melybe a kis meglepetések is bele tartoztak, de a Valentin nap nem volt részük. Ha egy pár tagjai tudatosan figyelnek egymásra, minden nap a szerelmesek napjává tehető számukra, és párjuk számára, ez még pénzt sem igényel sokszor, csak a szándék, és az indíttatás a fontos. Annál nagyobb elégtétel pedig nincs, mikor az általunk szeretett illető tényleg örül, sugárzó mosolyával pedig minket is a fellegekbe repít.

Én tehát a reklámokkal ellentétben azt szorgalmaznám, hogy ne csak valentin napon lepjék meg kedvesüket az olvasók, hanem amikor csak lehetőség adódik rá! Ne csak addig legyen fontos számunkra a másik szív, míg megismerjük, hanem mindenkor! Ha ehhez tartanánk magunkat, jóval kevesebb kapcsolat szenvedne hajótörést, mint manapság. Így tehát nem boldog valentin napot kívánok a pároknak, hanem inkább azt, hogy minden nap legyen számukra a szerelmesek napja! Ennek megvalósulása már a párok tagjain múlik. Ettől persze lesznek konfliktusok, és problémák, de együtt könnyebb minden terhet cipelni, mint egyedül beleroppanni a cipelésbe. Vannak emberek aztán, akik mégis egyedül kénytelenek húzni az igát, de ettől még az előző mondat helytálló, hiszen társas lényeknek lettünk teremtve.

Egy emlékezetes délután margójára

Vasárnap olyan élményben volt részem, amiről sokan nem is álmodhatnak talán, és én sem számítottam rá ezelőtt. Amíg én Dániában voltam, Ricsosz összefogott a barátikörünk néhány tagjával, hogy szülinapi meglepetésbulit szervezzenek nekem. A szervezésben részt vett Ricsosz, Timi az ARchive énekesnője, Gyuri a dobosunk, és az ő felesége Eszter, valamint Móni, aki egy szolnoki koncertre szállított minket, majd a barátikör része lett hamar. ÉN szombaton annyit tudtam, hogy Móni jön értem kocsival vasárnap, és megyünk a dunakeszi próbatermünkbe.

Elérkezett a vasárnap, és jött is értem Móni, ahogy megbeszéltük. Kezdtem sejteni, hogy mesterkednek valamiben barátaim, de amit a próbateremben tapasztaltam, minden képzeletet felül múlt. Előkészített asztal várt, rajta egy fazék pincepörkölt, amit barátaim főztek, Zacher torta, zenélő gyertyával, amit Móni meg is gyújtott, én pedig elfújtam. Egy gyertya volt a tortán, így viccelődni is kezdtünk, hogy egy éves múltam csupán. Tetszik vagy sem, 38 éves lettem, de ez a délután rólam, és nekem szólt. Ital gyanánt volt pezsgő, és üdítők, valamint kaptam egy üveg bort is barátaimtól. Kajálás után zenélgettünk kicsit, de mivel hatig volt miénk a terem, így hamar lezártuk a bulit.

Azt hiszem, nem lehetek elég hálás Istennek, és a barátaimnak azért a szeretetért, és elfogadásért, amivel körül vesznek engem. A vér szerinti családomon kívül ők lettek a családom, hiszen ők vannak mellettem a mindennapok forgatagában, ők tették felejthetetlenné ezt a vasárnap délutánt számomra. Ezúton is köszönöm.

Külön kiadás, Dániai utazás, az utolsó napok

Szerdán kipihentük délelőtt a kedd fáradalmait, majd indultunk sétálni Koppenhága belvárosába. Hévvel mentünk a Dánia fővárosában Deák térnek megfelelő térig, majd besétáltunk egy a Váci utcához hasonlatos sétálóutcába. Egy templomnál megnézhettem azt a szoborként megörökített arcot, ami egy angyali arcot ábrázolt, majd megtaláltuk a világ legmagasabb emberének szobrát is. Lucky szépen dolgozott, pedig ismeretlen volt számára ez a környék is.

Sétánk során eljutottunk egészen az egyik csatornáig, mely a tengerig vezet. Kicsit olyan volt az egész, mint egy filmbéli jelenet, mert tengeri sirályok vijjogtak körülöttünk, és símogatta arcunkat a hűvös tengeri szél.

Visszafelé elengedtük Luckyt az egyik parkban, majd beültünk egy kávézóba kávét, és forrócsokit inni. Este pedig beültünk egy ázsiai étterembe, ahol amolyan előszülinapi vacsit rittyentettek nekem Tibiék. Sushival kezdtünk, majd én kínai kajával zártam az este ezen részét.

Elérkezett a reggel, indultunk a reptérre. Négykor keltünk fel, és ahogy teltek az órák, szép csendben 38 éves lettem. A reptéren jó hasznát vettem annak, hogy megtanítottam Lucky-nak a szabadon követést, mert a biztonságiak mindent levetettek velem Lucky-ról, és szabadon követésben jött át velem a biztonsági kapun. Büszke voltam rá, mert nem bóklászott el lábtól, és a lábhoz, kövess vezényszavakra szabályosan sétált mellettem. A gépen most kényelmesebb helyet kaptunk, Lucky jobban elfért a lábamnál. Kis szél nehezítette pilótánk dolgát, de kisebb megingásokon, és rázkódásokon kívül nem észleltünk veszélyt az út során. A ferihegyi reptéren kicsit döcögősen sikerült letennie a gépet pilótánknak, de ez valószínűleg a szélnek volt köszönhető.

Józsi Édesapja, és Józsi hoztak haza minket, majd pihengettünk a nap további részében.. Fura kettős érzés jár bennem egész nap, mert jó itthon lenni, de rossz volt Tibit ott hagyni Dániában. Zsonganak bennem az elmúlt pár nap eseményei, és közben újabb évvel öregebb lettem. Hogy bölcsebb is lettem-e, vagy sem, majd megítélik azok, akik ismernek.

Különkiadás, Dániai utazás 2. nap.

Elérkezett a nagy nap, a védés napja. Reggel levittük Luckyt a közeli erdőbe dolgára, majd ejtőztünk még kicsit, de gyorsra kellett fognunk az ebédet, ugyanis koradélután már az egyetemen kellett lennünk. Lucky ezúttal is sokat vezetett, nagyon ügyes volt. A megállót is megtalálta, pedig itt másképp néznek ki a megálótáblák, és az elhelyezésük is különbözik az otthoniaktól. Hamar talált helyet a buszon is a megfelelő parancsra, pedig más elrendezésűek itt a buszok kicsit.

Az egyetemen vártunk néhány percet, majd elkezdődött Bátyám előadása. Háromnegyed órát beszélt a disszertáció témájáról angolul, nagyon magabiztosan. Nem túlzok, ha azt írom, hogy levette a bizottság tagjait a lábukról. Nem is kérdezgették utána sokáig, így hamar átadhattuk magunkat az önfeledt ünneplésnek, hiszen megkapja a doktori címet Testvérem.

Az ünneplés után indultunk is Tibiékhez, most pedig pihengetünk, beszélgetünk, netezgetünk kedvünkre. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni, hogy a szemem előtt válhatott valóra egy álom.

Különkiadás, dániai utazás 1. nap

Elérkezett az idő, végre kiutazhattam Bátyámhoz, mert holnap esedékes a doktori védése. Egy közös jó barátunkkal, és Lucky-val vágtunk neki az útnak. Kb. tizenöt éve nem repültem, így némi izgalommal pakoltam be csomagjaimat, és indultam útnak.

A reptérre Józsi barátom Édesapja vitt ki minket kocsival, majd megkezdődtek a szokásos vizsgálatok, amiket rendesen ki is bővítettek a biztonság érdekében. Míg látó barátomat röntgennel világították át, engem egy némileg izzadtságszagú fazon tapogatott át, de a szó legszorosabb értelmében. Nyilván másképp álltam volna a dologhoz, ha hölgyemény vizsgált volna, ami nyilván nem valósult meg, és csak a helyzet kifigurázásaként írtam le.

A tapogatózás után hamar a tranzitban találtuk magunkat, ahol bő másfél órát várakoztunk, de eltelt az idő. Lucky szépen vezetett a reptéren belül, pedig nem volt könnyű dolga abban a tömegben, és labirintusban.

A gépben szűkös helyünk volt, de megoldottuk az elhelyezkedést, majd némi késéssel, de felszálltunk. Számomra mindig egyszerre kicsit ijesztő, és mégis felemelő, mikor a kifutópályán felgyorsul a gép, majd egyszer csak emelkedni kezd, és elhagyja a talajt. Hasonló hangulata van a landolásnak is, mikor érezhetően átszeli a repülőgép a felhőket, hogy utat törjön magának.

Bő két órás repülés után megérkeztünk Koppenhágába, majd össze is futottunk Bátyámmal, aki már várt ránk a kijáratnál. Ebédeltünk egyet egy a reptérhez tartozó gyorsétteremben, majd indultunk testvéremékhez. Utunk során elengedtük Luckyt két helyen is, hogy legyen ideje, és lehetősége kimozognia magát az út után, és persze dolgait is elintézte.

Külön bekezdést érdemel a közlekedés, és a Dán emberek mentalitása. Pozitívum, hogy minden metróállomáson van lift, ahogy a hévnél is, és a liftekben Braille írással is kint vannak a gombokon a jelzések. Találkozhattam a már megszokott vezetősávokkal, és pöttyökkel is, amik ismerősek voltak legalább. Zebrán való átkelésnél simán átengednek az autók, még legalábbis nem tapasztaltam a nálunk időnként még előforduló elénkkanyarodást, és egyéb nyalánkságokat. Ami viszont furcsa, hogy simán megállnak bambán előttünk, és nem veszik a lapot, hogy szeretnénk őket kikerülni, vagy adott esetben szeretnénk mi is kiszállni a liftből.

Bátyámékhoz érkezve megpihentünk, hiszen húzós napunk volt. Vacsoráztunk, beszélgettünk, és lélekben készülünk a nagy napra, a védésre.