Ezúttal a fehérbot napja inspirált arra, hogy billentyűzetet ragadjak, d célom nem az ezzel az írással, hogy lerágott csontot csináljak ebből az ünnepből, hiszen fontos a látássérült emberek életében, ahogy az én életemben is. Nem írok azzal újat, hogy a közlekedésben elengedhetetlen eszköz a fehérbot, és ünnepünk fényét az a tény is emeli, hogy lassan száz éves lesz ez a hosszúkás eszköz, melyet látó barátaim tréfásan népnevelő eszköznek is szoktak nevezni. Vakvezető kutyásként nem mehetek el amellett a tény mellett sem, hogy bizony vagyunk páran kutyások, akik a vakvezető kutyánk mellett is használunk fehérbotot, noha más szerepet tölt be ebben az esetben a fehér sétapálca, és más technikát is alkalmazunk használatakor, mint a fehérbottal közlekedő vak személyek. Esetünkben a méret is lényeg, hiszen előnytelen kutya mellett hosszú botot alkalmazni, hiszen megzavarnánk a dolgozó vakvezető kutyát. A bot arra szolgál esetünkben, hogy megnézzük vele, hogy mit jelzett be a kutya egy megállással, és a kutyának is segít a bot abban, hogy a bot állásából bemérje vállszélességünket, így nem kell kényelmetlenül felnéznie a vállunk fölé csak legfeljebb akkor, ha magasakadályt keres, jelez, kerül. Írhatnám úgy is, hogy kétszeresen bebiztosítom magam, hiszen a kutya, és a bot együtt segítik közlekedésemet. Talán az előzőekből kitűnik, de mégis külön is kiemelendő, hogy egy bizonyos állásban tartjuk kutya mellett a botot, és nem akciózunk a kutya elé pásztázva, vagy ingatechnikával, mert akkor megzavarjuk az ebet, és lényegében értelmét is veszti mellettünk a kutya vakvezető mivolta.
Az okos telefonok, és egyéb kütyük világában felmerül a kérdés, hogy lesz-e a jövőben létjogosultsága a fehérbotnak, és a vakvezető kutyának? Határozottan azt gondolom, hogy igen. Van olyan navigációs alkalmazás, melyet én is használok telefonomon, de nem abban segítenek ezek az egyébként okos programok, mint amiben a bot, vagy a kutya, avagy a kettő együtt segít. A tájékozódási készségek fejlesztését, a közlekedni tudást nem spórolhatjuk meg akkor sem, ha tíz alkalmazás húszféle képpen irányít minket, és hat szemüveg lóg az orrunkon. Arról nem is beszélve, hogy az önálló közlekedésnek külön varázsa van. Látó olvasóim talán furcsálják ezt, de nekünk minden egyes önállóan megjárt út, önállóan elvégzett feladat a szabadság része, és önbizalomnövelő hatásuk is van mindezeknek.
Végezetül a téma talán legérzékenyebb részét kapargatnám kicsit, de csak óvatosan. Vajon bélyeg, egyfajta stigma volna a fehérbot, vagy inkább az integrációt segítő eszköz is? Azt gondolom, hogy ez szemlélet, hozzáállás kérdése. Több később megvakult embertől hallottam már, hogy sokáig szégyelték a botot, és inkább kísértették magukat, vagy kicsiny látásmaradványukat erőltetve bóklásztak az utcán. Volt, aki később rádöbbent, hogy már nem elegendő a látásmaradványa arra, hogy biztonságosan közlekedjen segítségével, és persze volt olyan is, aki szégyenérzetét nem tudta letenni, és a mai napig is óckodik attól, hogy fehérbottal közlekedjen, mert cikinek érzi. Meggyőződésem, hogy a cikiség nem itt kezdődik kedves olvasók. Tetszik, vagy sem, segítségre szorulunk a közlekedésünk során. Akik pedig a legnagyobb mértékben szeretnék vakon is megélni függetlenségüket, bizony azoknak muszáj letenniük feszengésüket a fehérbotot illetően, és használni kell. Aki szeretne minket megismerni, átlát majd az állapotunkon, és mi fogjuk őt érdekelni. Aki a szánalmasságot, sajnálatraméltót látja a vak emberekben, ő maga szorul sajnálatra, mert nem látja át az emberi lét igazi valóját. Hívő emberként, hittanoktatóként, és hittanár-nevelőként pedig nem mehetek el a tény mellett, mely szerint Istennek magam is eszköze vagyok vakon, ahogy mások is lehetnek hű szolgái, követői. Isten nem diszkriminál, nem neveti ki a botot a kezünkben, mert az érdekli, ami bizony a szemnek láthatatlan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése