Keresztyénség, és fairplay

A mai Igehirdetés témája azt gondolom, hogy nagyon időszerű volt, hiszen ezekben a hetekben élesebben látszik a nemzetek vetélkedése, küzdelme. Football lázban ég Európa, én is lelkesen nézem a meccseket, melyek lecsupaszítva arról szólnak, miként feszülnek egymásnak csapatok, melyek leképezik a nemzetek vetélkedését. Talán több olvasónak leesett már, de felfedem a titkot, az irgalmas szamaritánus története volt a mai Istentiszteletünkön az Igehirdetés alapja. Mivel lelkészeink szabadságon vannak, így egy idős lelkipásztor tartotta az alkalmat, ami nagyon építő volt. Belegondolhattunk, hogy milyen sok színtéren küzdünk egymással. Ellenfelek vagyunk egy állásinterjún, hiszen a célunk az, hogy a többi jelöltet lesöpörjük a pályáról, egy sportversenyen a cél az, hogy képességeink korlátait feszegetve, lenyomjuk az ellenfelünket. Lehetne sorolni még a helyzeteket, de a lényeg, hogy az ellenfelet soha nem szabad ellenségnek tekintenünk.

Jézus földi életének idején, a zsidók, és a szamaritánusok nem voltak jó viszonyban egymással. Ezt mutatja az a tény is, hogy jóformán nem is érintkeztek egymással. Egy ember megverve feküdt az út szélén, rablók támadták meg, de többen szemrebbenés nélkül elsétáltak mellette, még egy pap is. Aki megállt mellette, egy szamaritánus volt, akire senki sem számított volna a zsidók közül. Bevitte egy fogadóba, az ottaniak gondjára bízta, és meghagyta nekik, hogy amennyiben plusz költség merülne fel vele kapcsolatban, majd ő rendezi. Mi ez, ha nem önzetlenség? Bizony, Jézus ezt a lelkületet várja el tőlünk.

A sporthoz kapcsolódva, nem rég osztották ki a fairplay díjat. Elnyerte egy birkózó, aki a vállán vitte ki ellenfelét, mikor rosszul lett, és nem élt vissza a helyzettel. A másik nyertes egy hölgy, aki kijutott az Olimpiára tollaslabda sportban, és ellenfelének adta a cipőjét, mikor az ellenfél elvesztette a sajátját. Mindkét esetben az ellenfél csupán a sportban állt az ellenkező oldalon, de nem volt ellenség. Azt gondolom, hogy Isten azt várja tőlünk ma is, hogy hasonlóak legyünk, mint az a szamaritánus volt. Az élet számos területén lehetünk ellenfelei egymásnak, de nem válhatunk ellenségekké. Van egy határ, amin túl muszáj elengedni a sérelmeket, harcokat, és segítenünk kell a másikon, mert azt a parancsot kaptuk, hogy szeressük egymást. Isten úgy szerette ezt a világot, hogy fiát adta érte. Ha mi Krisztus követőinek valljuk magunkat, akkor kötelesek vagyunk hasonlóan szeretni embertársainkat, amennyire ez lehetséges.

Egy újabb tanév végén

Szinte észre sem veszi az ember, és elrohannak a hetek, hónapok. Még emlékszem a tanév kezdetére, és most a tanév utolsó napjait éljük. Az egyik csoportom éppen ebben a tanévben volt nyolcadikos. A dolog pikantériája az, hogy én pont húsz éve ballagtam. Húsz éve nem sejtettem, hogy egyszer majd én fogok tanácsot adni a gyerkőceimnek, de bizony ez az idő is elérkezett. Negyedikes koruk óta ismerem őket, de mára már kamaszok lettek, akiknek mélyül a hangjuk, és azt hiszik, a világ az övék. Mielőtt megítélnénk őket, tegyük fel magunknak a kérdést, mi nem így gondoltuk annak idején? Fura kettősség lüktet bennük, mert egyszerre érzik azt, hogy övék a világ, és nagyon képben vannak mindennel kapcsolatban, és egyszerre bizonytalanok, mert még nem találták meg a célt, amiért küzdeniük kell. Azt gondolom ismerve őket, hogy többre képesek, mint gondolnák, de ez csak akkor törhet felszínre, ha majd elhiszik magukról. Pedagógusként nem tehetek mást, mint vezetem őket amíg engedik, majd elérkezik az idő, mikor el kelle ngednem a kezüket, hogy tétova lépésekkel elinduljanak az úton, melyen az akadályokat nekik kell majd kikerülniük, a felmerülő problémákat már nekik kell megharcolniuk. Hittanoktatóként pedig felelősségemnek érzem, hogy merre is haladnak az úton. Vajon eleget tettem azért, hogy az ő szívük jó talaj legyen az Ige számára? Nem tudom, de csak remélhetem, hogy eleget tettem annak, amire fogadalmat tettem, a diplomaosztón. Mivel maradnak a szakiskolában, így szándékomban áll ificsoportot szervezni velük ősztől.

Közben az én életem is halad még akkor is, ha nem mindig látom rögtön az útelágazásoknál a helyes irányt. A gyülekezetből egy család felajánlotta, hogy dolgozhatnék a cégüknél, és ha sikerül megegyezni az iskolával, akkor a tanítást sem kell abbahagynom. Nem állítom, hogy álmaim munkája lesz ez, hiszen adminisztráció, és telefonhívások kezelése lesz a feladatom, de emberekkel foglalkozhatok, és ami fontos, hogy a tanítás is megmarad. Közben lassan a zenekarunk is halad előre, és a vakvezető kutyás ügy is része az életemnek a továbbiakban is.

A hétfői napunk mozgalmas volt, mert hárman kutyások képviseltük az Mvgyosz kutyaiskoláját egy iskolában, ahol egészségnap volt. Ennek a programnak részeként voltunk jelen, három kutyával. Emma, Kitti, és Lucky nagyon ügyesek voltak, és fegyelmezettek, de volt lehetőségük szabadon játszani is az iskola udvarán. Sokmindent elmondtunk a gyerekeknek, és tanáraiknak, de azt gondolom, hogy az igazi érzékenyítés akkor történt, mikor az egyik tanárnő testközelből láthatta, hogyan is dolgozik Lucky, amikor is elkísért minket a Fogarasi úttól az iskoláig, majd vissza a 32-es buszig. Nehéz terepen haladtunk, sok átkelővel, de Lucky jó formában volt, azonnal reagált a parancsaimra, és pontosan bejelzett mindent. Ez a hölgy már tudni fogja, hogy miként segítsen egy kutyásnak hatékonyan, és nem fog pánikba esni, ha segítenie kell. Az igazi érzékenyítés ugyanis az, ha együtt élve, spontán juthatnak ismeretekhez a látó emberek. Ez akkor működhet, ha köztük létezünk, dolgozunk, közlekedünk, egyszerűen köztük élünk, ha engedik.