Szomorkás, ám tanulságos tanévzárás

Mindig tudtam, mióta csak tanítok, hogy nekünk hittanoktatóknak valamiért nehéz dolgunk van a nem egyházi fenntartású iskolákban. Be nem tiltható már a hittanoktatás, így más oldalról érnek minket atrocitások, de olyan furfangosan, hogy ne tudjuk bebizonyítani, tehát ha bármelyik szolgatársam szót emelne, akkor üldözési mániával vádolhatnák, és még ő szégyenülne meg. Azt már kezdtem megszokni, hogy az órarendben olyan helyre kerülnek az óráim, mikor az ünnepségek, egyéb mókák szoktak lenni, de ami ma történt, az felháborított, de mélységesen. Nem állítom, hogy a hitoktatásról van szó a mai eset kapcsán, de azt igen, hogy bizony pont egy vakokkal foglalkozó intézményben ért negatív diszkrimináció egy vakot, aki vakvezető kutyával szeretett volna jelen lenni az évzáró, és ballagási ünnepségen. Azt már nem is boncolgatnám, hogy valaha magam is ott végeztem, és ott tanító pedagógus vagyok. Bizony bizony, pedagógus. Az vagyok még akkor is, ha nem szeretnek minket hittanoktatókat pedagógusként elismerni, noha végzettségünket, és munkánkat tekintve is azok volnánk.

történt ugyanis, hogy Lucky-val elindultunk reggel az évzáró, és ballagási ünnepségre, hiszen két nyolcadikosom is ballagott ma, tehát érintett voltam némileg. Előbb oda is értünk, mint a kezdés, ám mérhetetlen tömeggel találtuk szembe magunkat. Egy hölgy oda is jött, hogy segítsen, de az első sorból gorombán odébb tessékeltek minket, hogy ott bizony a ballagók ülnek, majd mikor a hátsó ajtón próbáltunk bejutni az egyébként méltán híres Nádor terembe, szintén sikertelen próbálkozás volt. Találkoztam pont egyik ballagó diákom Édesanyjával, aki próbálta megoldani, hogy legalább a folyosón kaphassak egy széket, hogy mégis végig tudjam hallgatni az ünnepséget, de nem kaptunk segítséget. Két lehetőség tárult elém. vagy asztalt borítok, és az intézmény óraadó hittanoktatójaként helyet követelek magamnak, vagy a békesség érdekében elkullogok. Nos, a békességet választottam, fordult mondtam Lucky-nak, és eljöttünk. Átadtam a segítségemre siető Édesanyának a két gyerkőcömnek szánt kis Igés papírt, mellyel Isten áldását kívántam további életükre, és természetesen felajánlottam segítségemet a továbbiakra is, ha szükségük lenne rá bármikor.

bevallom, elkeserített ez a mai eset, mert azt gondolná a szegény földi halandó, hogy hamarabb éri az embert kellemetlenség, vagy atrocitás a többségi társadalom részéről, mint egy szegregált intézményben, de ez a hipotézisem megdőlt. A félreértések elkerülése végett nem ragaszkodtam volna ülőhelyhez, de olyan helyet sem mutattak, ahol megállhattunk volna úgy Lucky-val, hogy ne legyünk útban. Kérdezheti persze az olvasó, hogy miért kellett nekem feltétlenül vakvezető kutyával mennem? Nos, a válasz egyszerű lesz, és tömör: Azért, mert egy kerekesszékes is a kerekesszékével megy még akkor is, ha lenne segítője, aki esetleg cipeli. Simán bottal is bemehettem volna, de feltételezem, úgy sem kaptam volna helyet, de igazán nem is ez a lényeg. Mivel közintézményekbe jogom van bemenni az egyébként fegyelmezett, és ápolt vakvezető kutyámmal, így most is ezt szerettem volna tenni. Be is mentem az épületbe ugyan, de a cél amiért mentem, meghiúsult. Azért is szomorú ez, mert lassan a többségi társadalom több odafigyelést tanusít irányunkba, mint jelen esetben egy iskola, mely vak gyermekek oktatásával, nevelésével foglalkozik. Elkeserít ez, és most nem bánom, hogy bő két hónapig nem kell belépnem ezen falak közé, noha a tanítás továbbra is az életem.
Kicsit átgondolva, tanulságos ez a kis történet. Azt mutatja, hogy teljesen a magunk dolgaival vagyunk elfoglalva, a magunk családja a fontos, és nem is mozgat meg minket, hogy vajon mi célból lehet ott egy látszólag idegen ember. Ha kevésbé lennénk antiszociálisak, és a kis privát burkunkból kitekintenénk, más lehetne társadalmunk, és a mi személyes életünk is, de ez a változás még várat magára.


Ezen keserű hangvétellel együtt, kívánok kellemes nyarat minden olvasónak, és persze elballagott tanítványaimnak is. Kívánom, hogy arról az útról, melyen együtt elindultunk néhány éve, soha ne térjenek le még akkor sem, ha látszólag szélesebb, és jobban járható út kínálkozna számukra! ÉN hiszem azt, hogy ami az óráinkon történt, a Szentlélek munkálkodásaként ment végbe, és ha ez így van, akkor a javukra szolgált, és szolgál minden napjukon. Tehettem volna többet? csinálhattam volna jobban? Igen, meglehet, de talán így tökéletlenül is jó eszköze voltam Istennek arra, hogy megfelelő hitbéli alapot adjak ezeknek a fiataloknak. A többi pedig már a jövő zenéje.