Különös a nyár. Minden évszakhoz köt valami élmény, most kifejezetten kutyás emlékeim közt kutatok. 2002 nyarán, megtörve, tele bizonytalansággal léptem be jelenlegi munkahelyem az Mvgyosz Vakvezetőkutya-kiképző Központjának kapuján. Első kutyám Báró megbetegedett, és bizony nem tűnt egyszerűnek egy másik kutyával kapcsolatot építeni. Isten azonban olyan embereket adott mellém, akik segítettek ebben a küzdelemben, itt családomra, és az iskola dolgozóira gondolok. Sokat segített nekem Don is, aki túlzások nélkül legendává vált. Kivételes kutya volt, és én lehettem azon kivételes személy, aki a gazdája lehettem. Aki fenti szavaimat túlzásnak érezné, nyugodtan Don után kérdezhet, nem fog csalatkozni.
Akárhogy is volt, minden kutyámtól tanultam valamit, ahogy Lucky is folyamatosan tanít a mai napig is engem. Önzetlen szeretetével olykor megszégyenít, hiszen emberként gyakran nem vagyunk képesek úgy szeretni, ahogyan azt a kutyák teszik. Sokszor nem tudunk hálásak lenni igazán, míg Lucky hálás a legkisebb simításomért is, de szereti tudni azt is, hogy mihez tartsa magát, és hol a helye. Azon a bizonyos 2002-es nyáron Don megtanított arra, hogy egy veszteség új lehetőségeket nyithat. Donnal kezdtem igazán megtapasztalni a kutyázás igazi lényegét, a vakvezető kutyás életforma szépségét. Amikor Lucky-val suhanunk az utcákon, bizony még a mai napig is rácsodálkozom, hogy milyen szabadságot kapok általa. Az pedig szintén felbecsülhetetlen dolog, hogy az iskola szakembereinek odaadása, és szeretete velünk van mindannyiszor, mikor kutyáink mellettünk vannak akár vezetőhámban munka közben, akár szabadon futkosnak egy futtatón, vagy lábunknál pihennek otthonunkban.
Hazudnék, ha azt írnám, minden rendben, hiszen még gyászban vagyok, és egy új közegbe kell beilleszkednem munkahelyemen, de már vannak emberek, akik örömmel fogadnak, mikor belépek, és ez sokat jelent. Amíg a földi Egyház kötelékeiben szolgáltam főállásban, addig azt hittem, hogy csak itt képviselhetem Isten Országát, de ma már tudom, hogy ezt máshol is megtehetem. Mindannyian kicsiny pontnak tűnünk talán a munkahelyünkön, egy nagyobb társaságban, de megtalálhatjuk a helyünket, ha nyitott szívvel járunk. Most a telefonközpontos munkával, és a hangoskönyvek vágásával, keverésével próbálom előrébb vinni sorstársaim ügyét, és mivel emberekért teszek, így Isten ügyét is képviselem. Nem lehet persze tudni, hogy milyen feladatokat kapok még, de csak remélni tudom, hogy megállom a helyemet majd azokban is.
Ezen rövid kis visszatekintés, és elmélkedés után, most legyen néma csend, és érkezzen meg a nyár életünkbe is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése