Az elmúlt hét, valóban az advent jegyében telt számomra. Történt ugyanis, hogy hétfőtől kezdve, minden nap adódott valami kapcsolódás az életemben, Karácsony ünnepéhez. Hétfőn az egyik hittancsoportommal beszéltünk Adventről, majd a karácsonyi történetet is átismételtük. Ismétlésről volt szó, hiszen már évek óta téma volt velük, ugyanebben az időpontban az adventi időszak, és Karácsony. Örömmel tapasztaltam, hogy emlékeztek a történetekre.
Kedden a zsinaton jártam, hiszen a székházban tartotta munkahelyem, a karácsonyi ünnepséget. Két kollégámmal találkoztunk a közeli buszmegállóban, majd együtt mentünk az ünnepségre. Lucky büszkeséggel töltött el, mert végig szépen vezetett, és fegyelmezetten viselkedett.
Ünnepségünk elején, egy rövid áhítatot hallhattunk, mely igen tartalmas volt, méltó Adventhez. A textus az a történet volt, mikor Jézust bemutatják Simeonnak. (Lukács: 3.) Simeon ígéretet kapott arra istentől, hogy addig nem hal meg, míg nem látja a messiást. Ahogy az úr akkor is megtartotta az ígébbretét, pontosan olyan megbízható, és szavahihető ma is. Reménységünk lehet tehát a várakozásban nekünk is, mert ígéretünk van Krisztus visszatérésére. Addig is imádságban, és folyamatos készenlétben kell élnünk akkor is, mikor a világ dolgai elvonnák figyelmünket ettől.
Az áhítat után, egy másik terembe mentünk, ahol már vártak minket a szendvicsek, és a különböző sütemények. Én le is csaptam a bejglire első körben. Lucky szépen vezetett, és első szóra talált helyet nekem a teremben, ahová le is ültem, pedig sok inger érte őt az asztalok felől.
Elérkezett a rendezvény vége, indult mindenki haza. Bár több mint egy hét volt még Karácsonyig, mégis megszállt az a hangulat, ami ilyenkor hatni szokott rám. Erősítette talán ezt az is, hogy az ünnepség végén, egy hölgy hárfán játszott nekünk, karácsonyi dalokat. Soha sem hallottam még élőben hárfát, gyönyörű volt. Amikor pedig a Thököly úton sétáltunk Lucky-val, és két kollégámmal, egyszerre azt éreztem, hogy derék vakvezető kutyám, valamit kerül velem. Mondták is kollégáim, hogy egy fenyőárúst kerültünk ki. Ahogy ezt kimondták, meg is csapott a fenyőillat, ami ismét elröpített gyermekkorom karácsonyi emlékeihez. Bátyámmal díszítettük mindig a fát, míg ma már csak néhány fenyőágat veszek a szekrényemre, hogy adott legyen a hangulat a lakásban.
A szerdai nap átlagosan telt, ám csütörtökön ismét előtérbe került a Karácsony, hiszen a kórussal, melyben énekelek, ünnepi koncertet adtunk, egy templomban. Szombaton még részt vettem egy fogyatékos emberekkel foglalkozó egyesület rendezvényén, majd az itthoni készülődésé lett a főszerep.
Soha nem szeretném szem elől veszíteni karácsony igazi lényegét, noha a világ ezt az ünnepet is bekebelezné, ha tehetné. Kellemes, hangulatos a fenyő, ízletes a bejgli, vagy a halászlé, az ajándék is lehet tetszetős, amit kapunk, de ezek múlandó dolgok. Istentől kaptuk a legnagyobb ajándékot. Gyakran hallható a közhely, mely szerint karácsony, a szeretet ünnepe. Nem is gondolnánk, hogy ez a közhelynek tűnő mondat sok igazságot rejt, de pont ezt az alapvető lényeget nem látják sokan. Valóban a szeretet ünnepéről beszélünk, de nem abban az olykor giccses értelemben, ahogy a világ általánosságban teszi. A szeretet ünnepe, de Isten mérhetetlen szeretetét ünnepelhetjük. Megmutatta ugyanis szeretetét felénk oly módon, hogy fiát adta érettünk, hogy egy újabb esélyt kaphassunk, hogy ne a levesbe kerüljünk, hanem bejuthassunk az örök életre. Aki felismeri Karácsony lényegét, valóban örömmel élheti meg, és nem egy múlandó nyűg lesz, mely puffadt hasat, és üres pénztárcát hagy maga után.
Kívánok ezúton is mindenkinek áldott, kegyelemben gazdag Karácsonyt! Engedjük, hogy a mi szívünkben szállást kaphasson az a kisded, aki a világ megváltója!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése