Ebben az évben Mikulás napján nem mi szerettünk volna kapni ajándékot az ARchive Company zenekar tagjaival, hanem adni szerettünk volna azon otthon lakóinak, akiket meglátogattunk egy felkérés hatására Dunakeszin. Az már más kérdés, hogy közben olyan ajándékot kaptunk mégis, mely örök emlék marad nekünk, és most is könny szökik szemembe, ha visszaemlékszem erre a néhány órára.
Délelőtt tíz körül találkoztunk Ricsoszékkal nálam, ugyanis itt lettek lerakva a hangszerek, és egyéb cuccok, melyeket vinnünk kellett a fellépésre. Ricsoszék érkezése után nem sokkal már jött is értünk egy kisbusz, melyet az otthon munkatársai küldtek értünk. Már az úton oldott volt a hangulat, hiszen Imre, aki járgányunkat vezette, és végig a segítségünkre volt, nagyon közvetlen, és elfogadó volt velünk. Nem csoda tehát, hogy hamar elillantak a percek, és már oda is értünk fellépésünk helyszínére.
Ahogy beléptünk a koncertnek helyet adó terembe, máris jött két segítő, akiknek hathatós közreműködésével beállítottuk a hangosítást, így mehettünk is hamar ebédelni, mert minden készen állt a bulira. Ebédünk annak ellenére, hogy afféle menzakoszt volt, kifejezetten ízletesre sikerült, így jóllakottan vághattunk bele koncertünk kellős közepébe.
Elérkezett az idő, megkezdtük az otthon lakóinak, és munkatársainak szórakoztatását. Első perctől kezdve kifejezetten oldottak voltak a srácok, hihetetlen szeretetet, és elfogadást éreztünk a lakók részéről. Rövid időn belül egy sablonos koncertből, egy csodálatos együttlét kerekedett, melyet a zene ereje tartott össze. Olyan őszinte szeretet lengte be az egész termet, melyet épértelmű emberek között ritkán tapasztalunk meg. A legtöbb dalnak tudták a szövegét, és velünk énekelték őket, a két karácsonyi dalnál pedig bizony nem sok kellett hozzá, hogy kicsorduljon a könny szememből, pedig nehezen hatódok már meg dolgokon. Azt gondolom, hogy mi sokkal többet kaptunk ennek a lakóotthonnak a lakóitól, és munkatársaitól, mint amit mi nyújtottunk nekik, mert bizony ők voltak eddig a leghálásabb közönség. Együtt megélhettük azt a felhőtlen, őszinte örömöt, amilyennek ténylegesen uralnia kellene a szíveket így advent, és Karácsony idején. Örvendetes lenne persze, ha az év többi napján is megmradna ez a mentalitás bennünk, de már az örvendetes lenne, ha az ünnepet sikerülne ilyen őszintén megélnie mindenkinek.
Hazafelé úton még sokat emlegettük ezt a bulit, mert szívbemarkolóan megható volt az a szeretet, amivel körbe vettek minket ezek az emberek, akiket mi értelmi fogyatékosoknak hívunk. Most inkább azt gondolom, hogy szeretetben, és őszinteségben mi vagyunk fogyatékosok, akik értelmileg épnek gondoljuk magunkat. Ők értelmi, mi érzelmi fogyatékosok vagyunk. Melyik a rosszabb? Nézőpont kérdése..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése