Kutyavilág rendkívüli kiadás

Lassan húsz éve, hogy azt az életformát képviselem, melyet a köznyelv kutyás életmódnak, kutyázásnak nevez. Húsz év csetlései botlásai, húsz év sikerei, és kudarcai szegélyezik utamat, de még mindig kutyás vagyok. Hangsúlyozom, hogy kutyás vagyok, és nem kutyatartó, vagy csupán vakvezető kutyával közlekedő, mert ha csak e két kategóriába sorolnám magam, akkor tartanám a kutyát, mert a hasznomra válik, a közlekedés során pedig eszközként tekintenék rá.

 Több mint húsz éve történt, hogy először mehettem vakvezető kutyával, aki még kiképzés alatt volt, de már tudott kiképző felügyelete alatt vezetni. Egy egyenes szakaszon mehettünk csepelen az mvgyosz vakvezető Kutya-kiképző Iskolája, ma Kiképző központja környékén. Éreztem, ahogy suhanok az úton, mintha látnék. Efféle szabadságot fehérbottal közlekedve nem éreztem, de katartikus volt. Március volt, tehát már tavaszodott, és én csak élveztem, ahogy együtt száguldunk Simonnal, a hatalmas keverék kutyussal. Mondták később, hogy nem minden kutya ilyen gyors, de nekem tetszett ez a sebesség akkor is, ha azért kapkodtam is a levegőt, mert mai fejjel elképzelhetetlenül lassan közlekedtem akkor még. Éreztem, ahogy kerülgeti velem a felmerülő akadályokat Simon, és persze élmény volt az is, ahogy bejelezte az úthibákat, fel, és lelépőket. Amikor az akkori iskolavezető megkérdezte tőlem, hogy milyen érzés volt kutyával menni, csak egy szót tudtam mondani, szabadság. Akkor még csak annyit mondtak, hogy vélhetően nagytestű kant kapok majd, de nem Simont, mert ő gyors nekem, de nyugodjak meg, nem minden kutya ilyen gyors. Az tény, hogy Simonnal nem késtem

volna el sehonnan sem. Teltek az évek, és eljött 2000 májusa, mikor is elkezdtem látogatni bárót, az első kutyámat. Még a kiképzés elején volt, de egy idős néni felajánlotta, hogy egy fiatal igénylő számára, kifizeti a kutya képzését, és én kerültem kiválasztásra. Ismerkedtem Báróval, és már nagyon vártam, hogy kiképzett vakvezető kutya legyen, és minden nap érezhessem azt a felhőtlen szabadságot, amit ha csak néhány percig is, de megélhettem egyszer már. 

   Eljött aztán az ősz. Szeptemberben költöztem be az első átadómra, mely több értelemben is emlékezetes maradt számomra. Ebben az időszakban zajlott ugyanis az Olimpia Sydneyben, amit szobatársammal éjszakákon át hallgattunk a rádiómon. Ő ma már sajnos odaát van, de sokat tanultam tőle. Ő akkor lehetett hasonlóan tapasztalt kutyás, mint most én. 

Akkor csak úgy csüngtem a szavain, és eszembe sem jutott volna tiszteletlenül megtámadni álláspontját, mint ahogy azt ma sok első kutyás teszi az idősebbekkel, tapasztaltabbakkal. Többek közt ez is az oka, hogy nem, vagy csak nagyon ritkán nyilvánulok meg kutyás fórumokon. Ezen az átadón persze megmutatkozott éretlenségem, és esetlenségem is, amire talán már csak a mostani iskolavezető emlékezhet, mert akkor ő már ott dolgozott fiatal asszisztensként. Már azzal a ténykedésemmel bemutatkoztam, hogy az átadó megnyitójára, fordítva felhámozott kutyával libbentem ki a társalgóba. Az egyébként meglehetősen flegmatikus Báró simán tűrte, hogy szokatlan módon hámozzam fel, de aztán kiképzője rám is parancsolt, hogy azonnal vegyem le a hámot szegény kutyáról, mert senki sem kérte, hogy hámozzam fel, másrészt pedig nem így kell a hámot ráadni. Éretlenségemnek volt köszönhető az is, hogy megbuktam az első vizsgánkon. Ketten buktunk ugyan báróval, de főleg én tehettem arról, hogy nem alakult megfelelően a kapcsolatunk. Amikor megszakították a vizsgánkat, még én voltam felháborodva, és kritikán aluli volt ahogy viselkedtem. Nem is olyan régen mondta ki Momo, a jelenlegi iskolavezető a megfelelő jelzőt, kis kamasz voltam még akkor, noha húsz éves elmúltam már. Abban az időben még kötelező két hetes, bentlakásos átadók voltak, aminek volt előnye, és hátránya is, amibe most nem mennék bele. A következő átadóig gyakoroltunk Báróval, mert viselkedésem ellenére kaptam egy utolsó esélyt, hogy ezt a kutyázás nevű életformát elsajátítsam. Először csak látogathattam a fiút, majd haza is került hozzám, de nem úsztam meg a képzést, a decemberi két hetes átadóra beköltöztünk, és ekkor már le is vizsgáztunk szépen. 

   A vizsgát követően jött a nagybetűs élet. Báró gyors, és erős kutya volt, míg én lassú, és gyenge, tehát szöges nyakörvet kellett alkalmaznom, hogy normálisan tudjunk közlekedni. Akkoriban még engedélyezett eszköznek számított a szöges, ahogy csak röviden hívtuk, és voltak olyan kemény kutyák a vakvezetők közt is, akiknél alkalmazni is kellett. Bő másfél évbe telt, mire jó kutya lett Báróból. Bárhol elengedhettem, mert megbízható volt, a behívása is atom stabillá vált. Mivel hatalmas kutya volt, nagy busa fejjel, ráadásul fekete színű, sokan rotinak nézték. A gyanúsabb alakokra simán rájuk hagytam, csak hagyjanak békén. Mély, öblös ugatásával gyakran hangot is adott jelenlétének Báró, és jelezte, hogy gazdája a védelme alatt áll, jobb lesz távozni minden illetéktelennek. Másfél év múlva azonban észleltem, hogy sántikál, és időnként fel iis vonyít, így sietve orvoshoz vittük, ahol ki is derült a baj, a legsúlyosabb displasia, mindkét könyökén. Szinte azonnal kivonták a munkából, ahogy a szakvéleményt, és a leleteket bemutattam az iskolán. Egy világ dőlt össze bennem. Ekkor már nem volt kérdés, hogy továbbra is szeretnék kutyás maradni, tehát jeleztem az iskolán, hogy szeretnék új kutyust, Bárót pedig megtartottuk, mert akkor még Édesanyámmal         éltem. Gondoskodásunknak köszönhetően a jósolt fél év helyett, három évet élt velünk a kis beteg. 

   Úgy alakult, hogy Dont, a következő kutyámat egy lány kapta volna, aki inkább lemondta az átadót, mert csak ősszel lett volna jó neki a beköltözés, de ez nekem kapóra jött. Be is hívtak egy pénteki napra, hogy nézzem meg Dont, és ha a szakemberekkel együtt úgy gondoljuk, hogy passzolunk, akkor már mehetek is be a hétfőn kezdődő átadóra. Lényegében másfél hetet voltam aktív kutya nélkül, amiért hálás vagyok Istennek, és az iskola dolgozóinak. Talán nem túlzok, ha azt írom, hogy Donból legenda lett. Olyan tetteket vitt véghez, melyeket még évek múlva is emlegettek a kutyások, és az átadókon a szakemberek is. Donnal tapasztalhattam meg igazán, hogy milyen is az igazi kutyás élet, és ez már az átadón elkezdődött. Suhantunk a tanpályán, és az utcákon gyakorlás közben, és a vizsgán is a miénk lett az öt párosból, a legmagasabb pontszámunk. Az átadó egyébként hangulatos volt, sokat üldögéltünk a teraszon a nyári estéken 2002-ben. Forgattak is az átadónkon egy filmet, mely ma már elérhető mindenki számára az egyik videómegosztó oldalon. 

   Donnal aztán megélhettem a felhőtlen boldogságot, büszkeséget, de a poklok poklát is. Don éppen olyan megbízhatóan vezetett a városi forgatagban, mint erdei nehéz terepen, vagy egy falu járda nélküli utcáin. Sok túrán vettünk részt, ahol a látók nem győzték csodálni, milyen óvatos, és körültekintő volt vezetőmunka közben. Volt, hogy egy szakadék szélén úgy vezetett végig, hogy ő legyen a mélység felé, így ha baj lett volna, előbb ő zuhant volna le. Egyszer konkrétan meg is védett, mikor fényes nappal, egy közeli parkban ketten szerettek volna kirabolni. Szépséges golden kan volt, akinek dús bundája a földig lógott. amikor futott, és fiatalon átugrotta a közeli sövényt, szinte úszott a levegőben, zászlói, és gallérsörénye pedig suhant vele. Vele vehettem részt nemzetközi vakvezető kutyás versenyen, vele nyerhettem kétszer versenyt a csepeli iskola tanpályáján, és még sorolhatnám. Végre megélhettem, hogy valamiben sikeres vagyok, és ez a kutyázás volt. Természetesen lettek irigyeim is, akik rossz híremet kezdték kelteni a kutyások közt, és ez a hírem, vagy hírhedtségem ma is él. Ma már azt gondolom, hogy a számomra fontos szakemberek elismernek, és mostani kutyámon luckyn is látszik, hogy működik, amit képviselek a kutyázásban. Bárki utánam csinálhatja, mert kiváló kutyákat képeznek a hazánkban működő szervezetek. 

   Elérkezett aztán évek múltán az idő, Don is megöregedett, és megtámadta a gyilkos kór, a rák. Szemhéjdaganattal kezdődött a történet, ami aztán áttétes lett, és bármilyen kezelés csak hosszabbította volna a szenvedését, így néhány műtét után azt mondtam, hogy nem engedem sem sugarazni, sem kemózni. Többek számára ismert lehet az az állatorvosi botrány, ami velünk történt, így nem írnék erről, mert még ma is fáj az emlékezés. Don 2010 novemberében meghalt, de emléke örökké velem marad. A serlegek, melyeket nyert, a szekrényem tetején sorakoznak. Minden évben kezembe fogom őket a halála évfordulóján, és emlékezem az együtt töltött évekre. 

   Don után Hádész következett, akivel már csak egy hetet töltöttem bent az iskolán, és mi voltunk az első páros, akik az új vizsgaszabályzat szerint tettünk közlekedésbiztonsági vizsgát. Természetesen sikerült a legnehezebb útvonalat kihúznom, de ez később, lucky-val sem volt másként. Valahogy úgy alakult az életem, hogy a nehezebb végén sikerült elkapnom a dolgokat, de még itt vagyok. Hádész kemény kutya volt, de szerettem volna megbírkózni a feladattal. Úgy alakult, hogy idő előtt kivonták őt a munkából, és egy ismerőshöz került családba, kertes házba. Elérkezett aztán az idő, megkaptam Luckyt, aki komolyan kezd Don babérjaira törni labi létére, és már hat éve élünk, közlekedünk együtt. Ő sem tökéletes, ahogy egy földi halandó sem, de remek kis fickó, jó képességű kutya. Az évek során már komoly rutinra tett szert mellettem, tehát nem riad meg a nehéz feladatoktól sem. Nyolc éves elmúlt már, de még jól tartja magát, és csak remélni tudom, hogy minél több időt tölthetünk még együtt. Ahogy leírtam az eddigieket, leperegtek előttem az emlékek. Minden kutyámra tisztán emlékszem, mintha tegnap simítottam volna végig a szőrüket, emlékszem fejük formájára, ahogy bújtak, ahogy vezettek, ahogy szerettek tisztán, feltétel nélkül. Ha jól átgondolom, mindegyiküktől tanultam valamit, és Lucky is tanít naponként. Mi emberek gyakran híján vagyunk annak a szeretetnek, amit a kutyák képviselnek. Feltételeket szabunk, míg ők feltétel nélkül szeretnek minket, és követnek akár a legnagyobb veszélybe is. Kutyáim mellett sok emlék köt a csepeli iskolához, szinte már otthonomnak érzem azt a helyet. Jóban vagyok Lucky kiképzőjével is, sokat tanultam, és tanulok tőle. Legrégebben a központ vezetője ismer, és figyelemmel is kíséri a sorsomat, ami jól esik. Vannak dolgok, melyeket senki sem vehet el tőlünk, és bizony ezek közé tartoznak az emlékek, és a megújuló igaz szeretet is. Többedik kutyásként pedig zárszóként annyit tudok írni, hogy akit érdekel, amit képviselek, és érdekel a személyem, megtalál, és segítek ha tudok, de ahol nem látnak szívesen, onnan eltávozom, és a port is leverem a lábamról. Ez értendő a virtuális térre is. Üldögélek nappalimban, és emlékezem azokra a derék négylábúakra, akik helyettünk is látnak.