Sokszor megfogalmaztam már, és bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt írom, hogy sok vakvezető kutyával közlekedő ember vallja, kutyája által vált igazán szabaddá. Nem kívánom minősíteni ezzel a botos közlekedést, hiszen vannak, akik nagyon ügyesen közlekednek fehérbotjuk segítségével, de a kutyás közlekedés mégis közelebb áll a látós közlekedéshez azért is, mert nem kell fizikai támpontokat követve haladnunk, hanem akár cikázhatunk is az emberek, és más egyéb akadályok közt kutyánkkal, ha ügyes fickó, vagy leányzó vezet minket a vezetőhámon keresztül. Az már persze a látássérült gazda döntése, hogy használ-e botot kutyája mellett, vagy sem. Én mindegyik kutyám mellé használtam, és figyelték is a botot, ahogy Lucky is figyeli.
Felmerülhet a kérdés a kedves olvasóban, hogy mi is kell ahhoz, hogy egy vakvezető kutya és gazdája igazi egységet alkosson? Mi szükséges ahhoz, hogy együtt mozduljanak egy kerüléskor, vagy csak egyszerűen összeforrva suhanjanak együtt az utcákon? Mi csiszol úgy össze egy kutya-gazda párost úgy, hogy szinte egyé váljanak? A kulcsszó az egymásrautaltság, és a mérhetetlen szeretet egymás felé, és egymás megismerése. Az átadó tanfolyamok, helyi átadók arra szolgálnak, hogy a szakemberek segítségével minél szorosabb kapcsolat alakuljon ki a páros tagjai között. A jó kiképző valóban átadja a kutyát, tehát elmondja, hogy egy adott mozdulattal mit próbál kifejezni a gazda felé az adott kutya, milyen hangsúlyokat kell használni vele szemben a vezetőmunka során, milyen módon hívható be hatékonyan, és még lehetne sorolni számtalan kis momentumot, melyek ismerete alapján kialakul a kép a gazdában kutyájáról. Fajtán belül is minden egyes kutya más, külön egyéniség, tehát minden egyes kutyánk tanít nekünk új dolgokat. nagyképűség, és felelőtlenség lenne kijelentenie egy tapasztalt kutyásnak azt, hogy ő már mindent tud a kutyákról, és nincs olyan kutya, akivel együtt ne tudna működni. Nem véletlen, hogy adott kutyához választanak gazdát a szakemberek. Nagyon fontos szerepe van a nevelőcsaládoknak a kutyák szocializálásában, hiszen nem szabad félelmet mutatniuk a legkülönbözőbb ingerekkel szemben sem, és szobatizta, szabadon elengedhető, és behívható kutyáknak kell lenniük a tanulóknak, mire az iskolára kerülnek. Fontos, hogy a vakvezetőú tanonc az ember irányába szociális érzékenységet mutasson, és tanulékony legyen.
Hihetetlen összetett folyamat tehát egy kutya-gazda páros összecsiszolódása. Senki sem állíthatja, hogy zökkenőmentes minden pillanatuk, de megfizethetetlen az az élmény, mikor a hámfogón keresztül összeforrva együtt mozdulunk, és suhanunk az utcákon. Az sem mellékes dolog, hogy a kutyád mindig meghallgat, és éppen hallgatásával biztosít afelől, hogy nem árul el, nem csal meg, hanem ha kell, életét is adja érted.
Az pedig ismét büszkeséggel töltött el, mikor munka után Ricsosszal, és Timivel találkoztunk a Dűrer kert büféjében, és Lucky szépen vezetett, szépen viselkedett, ahogy beléptünk, a helyet keress parancsra azonnal helyet is talált nekem az asztalunknál. Ezekért az önállóan megoldott dolgokért sem adnám a kutyázást semmiért sem. Azt is láttam, hogy beérett az én munkám is Lucky-nál, mert mikor egy srác lépett be a helységbe egy Törpeschnauzerrel, Lucky csak odanézett, mire a másik kutyás elnézést is kért, tehát végre egy normális, kultúrált kutyással találkozhattam.
A lényeg tehát, hogy csodálatos lények a kutyák, és bátran kijelenthetem, hogy kutya nélkül soha!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése