Vannak napok, melyek megálásra, és elmélkedésre késztetnek minket. A hétköznapi feladatok, gondok elterelik figyelmünket lelki dolgainkról, de muszáj időnként megálljt parancsolni magunknak, hogy aztán újult erővel rohanhassunk tovább.
Ilyen megálljt parancsolo nap, a halottak napja. Ezen a napon, és az e napot övező meghosszabbított hétvégén meglátogatjuk elhúnyt szeretteink sírját, a sírnál, vagy otthon mécsest, vagy gyertyát gyújtunk, miközben emlékezünk rájuk. Elképzeljük mozdulataikat, hangjukat, és rádöbbenünk, hogy még mindig hiányoznak nekünk. Magam is emlékezem elhúnyt hozzátartozóimra. Református Keresztyén emberként hiszem, hogy ők nem meghaltak, csupán máshol vannak, ahol már nincs szenvedés, fájdalom, hanem nyugalom, és boldogság tölti el a szíveket. Nem titok, hogy még gyászban vagyok, hiszen egy éve sincs, hogy édesanyám eltávozott ebből a földi világból. Azt sem szándékom titkolni, hogy erős sírás fogott el, mikor Ágival mécsest gyújtottunk érte is. Meghívott ugyanis magához Ági, hogy ne töltsem most egyedül ezt a nehéz időszakot, ami jól esett.
Abban tehát biztosak lehetünk, hogy eltávozott szeretteink már jó helyen vannak Isten keblén, tehát nincs szükségük más közbenjáróra Krisztuson kívül, ahogy nekünk sincs. Mi, akik még valamiért itt vagyunk, szörnyű veszteségként éljük meg azt, hogy a számunkra fontos illető már máshol van, és talán bűntudat is mardos minket, így imádságra, támogatásra nekünk van szükségünk. Nekünk kell látszólag nélkülük haladnunk tovább a számunkra kijelölt úton, de az emlékeket senki sem veheti el tőlünk.
Végezetül pedig vigasztaljon minket a tudat, hogy egyszer majd újra találkozunk! Amikor majd ez megtörténik, bizonyos, hogy átölelem Édesanyámat, és mindenért bocsánatot kérek majd tőle, amiért a földi életben nem volt lehetőségem, és merszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése