Van, mikor búcsúzni kell, ha csak ideiglenesen is. Írom ezt azért, mert fogadott Nagypapám, akinél néhány hete látogatóban voltam kórházban, elhúnyt. Nehéz szavakba foglalnom azt, amit érzek, hiszen két éven belül két olyan személyt vesztettem el, akik nagyon fontosak nekem. Nehéz szembesülni a ténnyel, mely szerint földi életünk véges, és egyszer mindenkinek mennie kell. Rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki a földi életünkből, hiszen szabad akaratot kaptunk, és értelmet, melyet persze hajlamosak vagyunk rossz célokra használni, ám ettől még adottak ezek a privilégiumok.
Nem az vágott földhöz, hogy 84 évesen megpihent, hanem az, amilyen körülmények közt történt, és persze a veszteség élménye a legmeghatározóbb. Szép lassan ott tartok, hogy a közvetlen barátaim maradnak nekem, és a vakvezető kutyám Lucky, mert a többi még élő hozzátartozóm vagy messze van tőlem, vagy rám sem hederít. Fáj, hogy nem kérhetem többé tanácsait életem nehéz helyzeteiben, nem hallhatom többé mókás, ám gyakran tanulságos katonaságról szóló történeteit, apró bölcsességeit. Amit viszont az évek során kaptam tőle, senki sem veheti el tőlem, és tudom jól, hogy ő már jó helyen van. Mindig azoknak nehéz, akik itt maradnak, ezt rendesen megtapasztalhatom mostanság, de menni kell tovább, míg elérkezik aztán a mi időnk is, mikor menni kell. Igyekezni fogok jól sáfárkodni mindazzal, amit rám hagytak azok a szeretteim, akik már odaát vannak. Földi létem további évei majd megmutatják, hogy mennyire sikerült megvalósítanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése