Soha nem tudhatjuk, hogyan is alakul egy átlagosnak tűnő augusztusi hétfő délután, ezért sem mondható ki egy napról sem teljes bizonyossággal, hogy átlagos. Erre a bölcsességre a mostani hét hétfője döbbentett rá, noha csak átsuhant az életemen valaki, akit feltehetően többé nem látok, mégis rádöbbentett bizonyos dolgokra magammal kapcsolatban.
Történt tehát, hogy Lucky-val kimentünk az iskolára, ahol őt képezték, hiszen időszerű volt a veszettség elleni oltás beadatása, amit az iskola állatorvosa szokott adni neki díjmentesen. A Kiképzőközpont Csepelen van, tehát beláthatja az olvasó, hogy Zugló Csepeltől nem kis távolságra van, ám mi szeretünk utazni Lucky-val alapvetően. Odafelé nem is volt gond, ám hazafelé a hév ajtaja hamarabb becsukódott, így nem tudtunk a megfelelő megállónál leszállni, tehát elmentünk a Boráros térig, majd onnan egy megállót utaztunk vissza, hogy ismét a Közvágó hídnál kössünk ki. Mellém lépett egy hölgy, és felajánlotta, hogy segít, hiszen ő is az 1-essel jön. Elfogadtam ajánlatát, és beszélgetni kezdtünk. A legnagyobb természetességgel megkérdezte, hogy hogyan tud segíteni, mire elmondtam neki, hogy elég, ha irányít minket, Lucky vezet szépen. Tartotta is magát ahhoz, amit megbeszéltünk, ügyesen irányított minket, és csodálta Lucky szép munkáját.
Amikor felszálltunk a villamosra, és elhelyezkedtünk, folytattuk a beszélgetést. Megtudtam, hogy beszélgető társam ápolónő, ami persze hozta is maga után a témát Nagyszüleim kapcsán. Azonnal értette, hogy miért törekszem az önállóságra, hogy nem könnyű egyedül élni, amit időnként nehezít a vakság ténye, de nem lehetetleníti el. Nem tátotta el a száját annak hallatán, hogy saját lakásom van, hogy két álásom is van, hanem inkább kitért az önérzet kérdésére, ami helyzetemben szintén fontos tényező. Érdeklődött Lucky-ról is, de ezt sem a bugyurgatás szintjén tette, ami szintén szimpatikus volt.
Ahogy zötyögött villamosunk, egyszer csak felvetette azt a témát utastársam, ami gondolkodásra késztetett, és most is pörgeti elmémet. Elmondta, hogy látja, feszült vagyok, mintha valami nem lenne rendben. Nem akart tolakodni, de felajánlotta, hogy elmondhatom, mi a gond, mitől rossz a napom, ha csak ennyi a baj. Rövid ismerettségünk, és utazásunk sem tette lehetővé, hogy mindent elmeséljek neki, de Papám, és Édesanyám halálát azért megemlítettem. Elmondtam, hogy Papám halálhíre óta nem tudtam még kisírni magam, mire csak annyit mondott, hogy idő kell a történtek feldolgozásához, de látja, hogy nem vagyok rendben. Elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy életem kérdéses momentumait rendbe kellene tennem végre, hiszen adódnak olyan dolgok, melyek felett nincs hatalmunk, de amit lehet, rendezni kell.
Elérkezett a búcsú ideje, hiszen mi leszálltunk Lucky-val az Ajtósinál, a hölgy pedig utazott tovább. Elköszöntünk egymástól egy rövid kézfogással, majd mondta, vigyázzak magamra, én pedig sok erőt, kitartást kívántam neki hivatásához. Mikor leszáltunk, a lépcső aljánál még hátrafordultam, és ismét elköszöntem tőle, mire mosolyogva visszaköszönt. Egy kicsit még állt a villamos, majd becsukódott az ajtó, és elrobogott a messzeségbe. Kicsit álldogáltunk még, majd küldtem Luckyt a megfelelő irányba, és megkerestettem vele az aluljáró lépcsőjét.
Feltehetően nem találkozom többé Ivettel, akiről még azt sem tudom, hogy ipszilonnal írja-e a nevét, vagy i-vel, de csak remélni tudom, hogy benne is kellemes emlékként marad meg beszélgetésünk. Példa lehet az a természetesség, ahogy viszonyult hozzám, a sajnálás, vagy lesajnálás teljes mellőzésével. Beszélgettünk, mint két utazó, akik sodródnak az élet útvesztőjében, keresve a megfelelő elágazást. ÉN megköszöntem segítségét, ő pedig megköszönte, hogy elfogadtam segítségét. Ha tudnánk egymáshoz hasonló természetességgel viszonyulni, más lehetne ez a világ. Az pedig rajtam áll, miként kezdem rendbe tenni zavaros életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése