Elérkezett az idő, hogy utolsó útjára kísérjem fogadott Nagypapámat. Sajnos csak előző nap tudtam meg, hogy mikor is lesz az alkalom, de éreztem, hogy ott a helyem. Luckyt kivételesen itthon hagytam, és a késés elkerülésének érdekében taxival mentem a temetőhöz, ahol már vártak Nagymamámék. Sajnos a temetés körül kialakult némi zűrzavar, ami kétszeres kegyeletsértést eredményezett, és bőven megérne a dolog egy kis médiavisszhangot, ám tudom, hogy Papám sem akarná a cirkuszt, de megütné a temető kollektívája a bokáját csúnyán feltehetően.
A búcsúztatás Római Katolikus szertartás szerint zajlott, a lehető legtömörebb formában. A lényeg, hogy megkapta Papám a végtisztességet, hamvai pedig a családi sírba kerültek, szülei mellé. Mivel én még csak szórásos temetéseken vettem részt, nagyon sokkoltak a sír kiásásával, majd a föld, és sírkő rádobálásával járó hanghatások.
Enyit érne valóban egy élet? Ledolgozunk negyven évet, megöregszünk, majd testünk feladja, és meghalunk? Elásnak minket a földbe, majd földet, és sírkövet dobnak ránk, és lemegy a függöny? Hiszem még, hogy földi életünk végével nincs még vége. Hiszem, hogy egykor újra találkozunk majd mindazokkal, akiknek menniük kellett már, de a veszteség élménye, és fájdalma még ott van. Könnyebb lenne talán, ha tudnánk, hogy pontosan mikor találkozunk, de ez a titok Istennél van. A sír megásásának, és a föld rádobálásának sokkoló élményét enyhíti, hogy Papám ebből már nem érzett semmit, de mi, akik itt maradtunk, megszenvedjük minden alkalommal, mikor elveszítünk valakit, s egy újabb darab morzsolódik le törékeny szívünkből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése