Talán többek számára ismert a mondás, mely szerint a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Az alábbiakban taglalt helyzet tökéletes példája ennek a megállapításnak. Most még homályosnak tűnhet a kép, de a bejegyzés végére mindenki érteni fogja, mire is céloztam az elején.
Kutyás körökben nem ismeretlen bizonyára a tény, mely szerint a közparkokban gyakran dobálnak szét ételt, szemetet a derék polgárok, akik vagy az elkóborolt állatkákat szeretnék táplálni, vagy a madárkákat szeretnék jóllakatni, de gyanítom, a kutyák, és kutyások szívatása is terítéken van. Azt a sajnálatos tényt már nem is említeném, hogy bizony mérgezni is szokták kutyáinkat, mert valamiért zavarja köreiket egy-egy békésen sétáló, vagy vidáman futkosó kutyus. Egy ideje a mi lakótelepünkön is megszaporodott a kidobált élelemkupacok, fóliába becsomagolt szendvicsek száma. Az én eddig jól behívható labrador vakvezető kutyám pedig ösztönéből adódóan rámozdult a zsákmányra, és amellett, hogy romlani kezdett a behívhatósága, időről időre hasmenést is kapott. Megelégeltem a dolgot, és megkerestem a Luckyt képző iskolát, akik hamar segítségemre is siettek, és vettünk egy megfelelő szájkosarat, melyet ráadok a kutyára, ha elengedem. Ha futtatóra viszem, akkor látó kutyástárssal figyeltetem a fiút, de ha egyedül engedem el, akkor a szájkosár marad. Elkezdtem hozzászoktatni Luckyt a szájkosárhoz. Sűrgősé tette a dolgot, hogy tegnap már konkrétan rárohant a zsákmánylelő helyre a kajlaság, ezért a fokozatos szoktatást keményítettem, és mivel lakásban már megtűri a szájkosarat, és bele is bújik, így mától már csak szájkosárban engedem őt el.
Mi őríti meg ennyire a kutyákat, ha élelmet látnak a földön? Mi bírálja felül képzettségüket? Egyrészt a zsákmányszerző ösztön, mely arra sarkalja őket, hogy hamar zabálják fel a talált élelmet, míg más meg nem teszi, másrészt az élelem megtalálása egy önjutalmazó folyamat, hiszen ha megeszi a talált ételt, az jó érzéssel tölti el, ráadásul egy vakvezető kutya nem, vagy csak későn kap negatív visszacsatolást vak gazdájától, így rájön, hogy megteheti szabadon még akkor is, ha tudja, hogy egyébként nem szabad. Amellett, hogy bosszantó ez a jelenség, még veszélyeket is hordoz a kutyára nézve, hiszen nem lehet tudni, miket dobálnak ki, és a legkülönbözőbb bélbántalmak mellett hízásnak is indulhat a féltett eb, és sajnos előfordulhat az is, hogy megmérgezik az ártatlan jószágot.
Felmerül bennem néhány kérdés a jelenség kapcsán, melyek főleg költői kérdések, de ha egyszer választ kapok rájuk, ujjongani fogok örömömben. Ha kóbor kutyát, vagy macskát látnak a kedves jótékonykodni szerető polgártársak, akkor miért nem fogadják be őket, vagy viszik el menhelyekre őket? Miből gondolják, hogy a fóliát is megemészti egy akármilyen kóborló élőlény? Azon az értéken kívül, melyet pénzzel nem lehet megfizetni, ki fogja megtéríteni a segítő kutyák kezelését, ne adja Isten teljes értékét, ha mérgezés által elhaláloznak? A házikedvenc hobbykutyákra is vonatkoztatnám a kérdést természetesen.
Kiképzőtől tudom, hogy a legjobban képzett kutyákat is elcsábítja ez a sok kihelyezett csapda, mert az egyik legősibb ösztönüket indítja be. Mivel flexire nem akartam fogni Luckyt, mert alapvetően behívható, elengedhető kutya, így az ő védelme, és az én nyugalmam érdekében kezdtük alkalmazni a szájkosarat, az elengedések során. Nem tudom, hogy hogyan lehetne az embereket job belátásra bírni, de míg nem változik a szemlélet ezen a téren, addig a szájkosár marad, mint az egyik lehetséges alternatíva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése