Olyan évfordulóhoz érkeztem, melynek apropója könnyeket csal szemembe, de nem az öröm könnyei ezek, hanem a fájdalomé. Egy éve húnyt el Édesanyám, és mostmár értem, mire utaltak többen az ismerettségi körömben facebookon, vagy más egyéb fórumokon. Vannak veszteségek, helyzetek, melyek nem megszokhatók, csak hordozható terhek, melyekhez idomul egy idő után a vállunk, de attól még a teher teher marad. Azt hittem, egy év után már békességre találok, és sikerül elengednem őt, de hazudnék, ha azt írnám, sikerült. Emberek vagyunk, értelmet kaptunk tehát Istentől arra, hogy vigyük tovább életünk pakkját, mert menni kell a végsőkig, de időnként leroskadunk, ami nem szégyen.
Soha nem fogom tehát megszokni azt, hogy Édesanyám hazatért, legfeljebb elviselem. A könnyek záporában pedig igyekszem rávenni magam arra, hogy ne magamat sajnáljam, hanem az lebegjen lelki szemeim előtt, hogy ő már békességben van, és nem érez fájdalmat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése