Viharos évkezdés

beköszöntött az új esztendő. Talán sokan csodát, megújulást várnak ettől az évtől, ahogy ez már szokás minden év kezdetén, és bizony én sem vagyok más ebből a szempontból, mint az emberek többsége. Szomjazom a jó pillanatokat, de szomjam nehezen oltható igazán. Nem titok, hogy annyira meggyötört a tavalyi év, hogy szükségem van regenerálódásra. Isten tudja csak, hogy mennyire sikerül gyógyulnom az idő múlásával, de tudom, hogy az idő múlásánál több kell. Elégedetlen lennék, avagy mohó? meglehet, de tikkasztó sivatagon meneteltem át, és még nyögöm a mellékhatásokat. A leltárt megírtam már a tavalyi évről, tehát nem ismételném magam, de volt veszteségélménytől kezdve a gyászig, aztán a szerelmi csalódásig minden, ami megkeserítheti az embert. A munkahely bizonyos értelemben kárpótoll, de ami előrébb rántott, az a barátiköröm, és a tavaly év végefelé megalakult zenekarom, a Druida. Az együtt zenélés élménye felülmúlhatatlan, és nem felejthetjük el a próbák utáni beszélgetéseket, nevetgéléseket sem. Mivel keddenként vannak a próbák, a kedd kicsit más nappá vált számomra, mint a többi. Az más kérdés, hogy februártól változni látszik a dolog a próbák időpontját illetően, de ez még a jövő zenéje.

Hogy is kezdődött nekem ez az év? Nos, a Szilvesztert, és az év első napját még Áginál töltöttem. Nem kezdődött azonban problémamentesen az esztendő, ugyanis elkaptam valami hasmenéses vírust, melynek következtében ingajáratban voltam azon kicsiny szoba, és a hálószoba között. Nem volt elég a futkosás, a közérzetem is pocsék volt, de koplalásra fogtam magam, és csak keserű teát, és főttkrumplit ettem, majd este már bepróbálkoztam egy kis pattogatottkukoricával is. Nem kívánok ilyen évnyitót senkinek sem.

Másnap elindultunk már korán reggel. Ági Szolnokra ment dolgozni, így odáig együtt utaztunk, majd ott én vonatra szálltam, mely Pesten rakott le, a Keletiben. Lucky szépen vezetett, pedig csúnya lefagyások voltak az utcákon, főleg Mezőtúron. Helyzetemet nehezítette, hogy rosszul éreztem magam, és gyenge voltam a betegségtől, de bírni kellett a gyűrődést. Tudtam, hogy itthon már kidőlhetek pihenni, de ehhez az utazást bírrnom kell.

Itthon aztán pihentem, és igyekeztem gyógyulni, hogy negyedikén már újult erővel mehessek dolgozni. Mivel még kedden is szabad voltam, beiktattam egy fodrászt, mert nagyon csúnyán megnőtt már a hajam. Még kedden lezajlott az első próbánk is a druidával, aztán szerda reggel elkapott a betegség utolsó rohama, így egy napot máris levontak a szabadságomból.

Azóta meggyógyultam, dolgozom, próbálunk a zenekarral, és Ricsosz barátommal egy komoly megbízást kaptunk, mely egyben megtisztelő, és nehéz feladat. Felkérést kaptunk, hogy írjunk zenét a mostanában készülő négy muskétás című musicalhez. Első körben Ricsoszt kérték fel, ő pedig bevett engem is a buliba, amit elfogadott a rendező is. Egy szombati napunk teljesen ráment az első felvonás megírására, de sikerült teljesítenünk a célt. Kétségtelen, hogy megszállt minket az ihlet, és ontottuk a zenei ötleteket. Nem titok, hogy én írtam meg az egyik lírát, ricsosz más dalokhoz adott többet, így kiegészítettük egymást.

Ez az év aztán ráébresztett egy dologra, ami érzékenyen érint, de legalább szembesülhettem a ténnyel, mely szerint tudatos változásom előtt, akaratlanul is félelmet építettem ki az eddig velem párkapcsolatban volt hölgyekben. A múlt dolgain ugyan változtatni már nem tudok, de reméltem, lesz eredménye, és értelme annak a folyamatnak, változásnak, ami megindult bennem nagyjából 2015 nyarán. Az élet azonban azt igazolta tegnap is, és időről időre azt mutatja, hogy nincs, és nem volt értelme a küzdelmemnek. Nehéz ugyanis úgy változni, hogy időnként burkoltan, vagy kevésbé elfedve az arcunkba vágják múltbéli hibáinkat, mert ezzel lerombolják a felhánytorgatók mindazt, ami keserves munkával felépült. Sajnos az emberek hajlamosak beskatulyázni a másikat, és abból a rekeszből szinte lehetetlen kitörnie a megítéltnek. Tehetünk, vagy mondhatunk bármit, mi azok az emberek maradunk, akiknek megismertek minket. Örvendetes dolog, hogy Isten nem emberi rugalmatlansággal viszonyul hozzánk, hanem mérhetetlen szeretetével, melyre ember önmagától nem képes. A szomorú valóságnak azonban fontos része az a tény is, hogy ebben a világban az emberek, és az ő előítéleteik, megnyilvánulásaik közt kell élnünk, és bizony egy szó, egy gesztus visszább is vethet minket a változásunk útján. Nem csoda hát, ha az ember elfárad egy idő után, és lemond a változás lehetőségéről. Mondhatja erre az olvasó, hogy nem embereknek kell megfelelnünk, ami igaz is, ám társas lények vagyunk, fontosnak tartjuk, hogy legalább valamennyire elfogadjanak minket, másképp egyedül maradunk. Aki engem leginkább elfogad olyannak amilyen vagyok az a bátyám, és Ricsosz, a legjobb barátom, ha az embereket nézzük persze. Sok emberrel van még valamiféle kapcsolatom, de a legközelebb ők állnak hozzám.

Lehetne még szaporítani a szavakat, de a lényeg már olvasható fentebb. Remélem többen okulnak ebből a kis bejegyzésből, és éppen változásban lévő ismerősüket, szerelmüket, szerettüket nem fogják a múlt dolgaival ostorozni, mert ez nem segít! Egy alkoholistának sem segít a gyógyulásban, ha a fejéhez vágják alkoholista mivoltát. Bizony ebben is tanulhatnánk Jézustól, aki nem rótta fel a bűnös ember múltbéli botlásait, hanem segített rajta, majd felszólította az illetőt, hogy menjen, és többé ne vétkezzen. Ha így tudnánk viszonyulni a többi emberhez, akkor többeknek lenne kedve másnap felébredni, és változni.