Egy áldott nap Nagykőrösön

Múlthét szombaton nosztalgikus hangulatban ébredtem, ugyanis ezen a napon volt a főiskolai csoportom tíz éves találkozója. Bizony, tíz éve végeztünk, Nagykőrösön, hittanoktató szakon. Néhányan aztán elvégeztük a hittanár nevelő masterképzést, más néven vallástanári kiegészítő képzést is. Ez a nap azonban a főiskolai évek visszaidézéséről szólt, de persze nem tagadhattuk le, hogy tíz évvel idősebbek lettünk mindannyian. Többeknek családja lett az évek alatt, több gyerkőccel, amit jó volt hallani, és látni is, mert volt, aki párjával, és gyermekeivel jött el. Sajnos válásról is hallhattunk, és még én sem tudtam megállapodni, de Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Reggel félhatkor keltünk Lucky-val, mert időben szerettem volna a Nyugatihoz érni, ahol dezső barátommal, és szolgatársammal találkoztam. Alapvetően mindenkivel jóban vagyok az évfolyamból, de dezső lett a legjobb barátom. Sokat segített nekem a tanulásban, mikor már közel jártam ahhoz, hogy feladom. Sajnos nagyon ritkán találkozunk, és ritkán beszélünk, de ugyanott folytatjuk a viccelődést, és a beszélgetéseket, ahol abbahagytuk.

A készülődés után elengedtem még a fiút, hogy elvégezze azt, amit éppen kellett, majd indultunk is. Lucky határozottan, kiegyensúlyozottan vezetett engem. Nagyon meglepődtem, mikor a 72-es troliról leszállva, Dezső toppant elém. Testvéri kézfogással köszöntöttük egymást, majd indultunk is a pályaudvarra. Nem láttam ugyan, de azért a hangok sokmindent elárultak, és barátom is elmesélte, miként üldögéltek, vagy éppen feküdtek a földön a menekültek, pont mellettünk. Nem célom megítélni ezt a helyzetet, mert több oldalról is megközelíthető, de maga a tény elszomorító, hogy képtelenek megoldást találni erre a problémára az egyébként magukat civilizált, európai országoknak valló Eus tagállamok. A tömegben aztán szépen vezetett hű vakvezető kutyám, majd helyet keressre talált is nekem egy padot, a főcsarnokban, míg dezső megnézte, hogy honnan is megy a vonatunk, és a biztonság kedvéért ellenőriztette a jegyeinket a pénztárban.

Felszáltunk a vonatra, majd az egyik kupéban ismét helyet kerestettem kajlaságommal. Vasparipánk aztán nyekeregve megindult. A vonat zötyögése csak erősítette bennem azt a nosztalgikus érzést, mely reggel óta uralkodott rajtam. Éveken keresztül utaztunk a főiskolára, és gyakran komoly vizsgadrukk nyomta vállunkat. Akkor rettegtünk a megmérettetésektől, ám mára minden megszépült kicsit, és én személy szerint azt írhatom, hogy komoly jelentőségük volt ezeknek a kihívásoknak, mert ezekkel a megpróbáltatásokkal is edzett minket az Úr.

Addig beszélgettünk, és nevetgéltünk, míg elérkezett a készülődés ideje, hiszen közel volt már Nagykőrös. Az állomásra kijött elénk egy másik csoporttársam, aki szintén Tamás, de ő tűzoltóként dolgozik, s katona is volt, míg én csak sorozáson voltam, de valamiért alkalmatlannak ítélt a bizottság katonai szolgálatra.

Ahogy leszálltunk volna a vonatról, Lucky megfeszítette magát, és nem akart leugrani utánam, mert magasnak ítélte a lépcsőt, ami igaz is volt. Kicsit bíztatni kellett, és segítettünk is neki, mire aztán erőre kapott, és lehuppant mellém. Igyekeztem őt megnyugtatni, mert ilyenben még nem volt része, és nem szerettem volna, ha rossz élmény marad benne a vonatozással kapcsolatban.

Ahogy sétáltunk az autó felé, rögtön újságolták dezsőék, hogy sokat változott az állomás környéke is, de alapvetően az egész városka. Arra én is felfigyeltem, hogy egy szökőkút csordogált mellettünk, ami pár éve még nem volt ott, de hangulatossá tette az állomás környékét.

Néhány perc autózás után, megérkeztünk a főiskola kollégiumába, ahol meglepően nagy volt a csend. Megtudtuk, hogy a nappali képzést Budapestre tették, így Kőrösön csak a levelezősök maradtak, legalábbis hittanoktató szakon. A levelezősök közül sem veszik sokan igénybe szerintem a kollégiumot, de a lehetőség megvan azoknak a hallgatóknak, akik messziről érkeznek, és nem tudnak a tanítás napján elutazni oda. Gyakran adják ki a kollégium bizonyos szobáit rendezvényeknek, konferenciáknak, és mi is kedvezményt kaptunk, mivel ott végeztünk.

Amint a kollégium ebédlőjében beszélgettünk, megérkeztek a többiek is, de hárman így is hiányoztak a csapatból. Kétségtelen, hogy nehéz ennyi embert összeszedni az ország minden tájáról, de azért sokan jelen voltunk. Gyorsan teltek az órák, indulni kellett az étterembe, ahol az ünnepi ebéd várt minket.

Az étteremben Lucky ügyesen helyet keresett nekem, majd az asztalhoz telepedtünk mindannyian, ám sokáig nem ejtőzhettünk, mert udvariasan jelezte az egyik pincér, hogy szíveskedjünk átmenni egy külön terembe, mert itt egy nyugdíjas társaság van, akiknek hangosak vagyunk. Tény, hogy jókat derültünk, de természetesen engedelmeskedtünk, és átvonultunk a számunkra kijelölt helységbe. Jól is jártunk, mert klíma is működött a teremben, így kellemes hűvösben fogyaszthattuk el az ételünket, és úgy tudtunk derülni, hogy senkit sem zavartunk vele. Mindenki mesélt röviden magáról, így kis képet kaphattunk arról, miként él a másik, milyen gondokkal küzd a magánéletben, vagy éppen milyen áldásokat kapott az évek során. Igés kártyát is kapott mindenki, illetve mindenki húzott egyet.

Igaz az a mondás, mely szerint jó társaságban repül az idő. Elrepültek az órák, és indulnunk kellett haza. Luckyt még elengedtem kicsit, majd behuppantunk Erika kocsijába dezsővel együtt, aki egy darabon elhozott minket.

Jó érzés volt együtt lenni szolgatársaimmal, akikkel együtt éltük át a vizsgaidőszakokat, együtt utaztunk a szorgalmi időszakokban, és a vizsgákon, igazán jó kis csapattá forrtunk össze. Többek mondták már nekünk, hogy levelező tagozaton nem volt még ilyen összetartó csoport, mint mi. Csak remélni tudom, hogy lesz még hasonló találkozónk, mert az ilyen mély emberi kapcsolatok értéke felbecsülhetetlen.

Egy áldott mennyegző margójára

Augusztus másodikán volt az a nap, melyről hosszabban szeretnék írni. Elsősorban nem a nap konkrét történéseiről szeretnék

megemlékezni, hanem az egész esemény mondanivalójáról, lényegéről próbálok pötyögni.
Egy jó barátom mennyegzőjén vehettem részt. Csodálatos érzés volt együtt örülni barátommal. Szerintem legalább úgy

izgultam, és várakoztam, mint maga a vőlegény, és a menyasszony.

a Károly körútnál találkoztunk Péterrel, akit még régről ismerek, hiszen sokat túráztunk együtt, mikor még a második

kutyámmal közlekedtem. Péter volt a túravezető azokban az időkben, tehát ő döntötte el, menyire legyünk megizzasztva azon

az adott túrán.

Mivel a vőlegény, és a menyasszony is Adventisták, így egy gyülekezeti teremben zajlott le az egyházi szertartás. Szolgált

a gyülekezet énekkara is, és verseket is hallhattunk, de a legütősebb az ünnepi Igehirdetés volt.

Az Ige, mely alapján szólt hozzánk a lelkipásztor: (Én: 8,6.) "Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a

karodra! Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz,

mint az ÚRnak lángja."

Ugyanez az Igeszakasz szerepelt az esküvői meghívóban is, és bizony akkor is szíven talált. Emlékeztet egy időszak

kezdetére az életemben, mely aztán csúnya véget ért, de persze ettől függetlenül a mondanivaló örökérvényű marad. Az a

szeretet, melyet valóban az Úr gerjeszt a szívekben, a halálnál is erősebb, és soha el nem múlik. Ha pecsétként a másikat,

az általunk szeretett nőt, vagy férfit a szívünkre tesszük, az már maga az elköteleződés. Jóval több tehát az Úr színe

előt megkötött házasság, mert míg a polgári házasság csupán szerződés, addig az Úr előtt kötött frigy szövetség.

Olvasunk ebben a versben szenvedélyről is, mely két szerelmes ember közt természetes dolog, de akkor, ha mély érzelmek

táplálják, és nem pillanatnyi hóbort. Mivel ebben az esetben két felnőtt, érett személyiség házasságkötéséről van szó, így

a fellángolás, és a hóbort lehetőségét elvethetjük.

Hogyan tartható fenn ez a szeretet? Fontosak a beszélgetések, a problémák kibeszélése, és a megoldáskeresés együtt. Senki

sem mondta, hogy csupa boldogság vár a házaspárra, de a lényeg abban rejlik, hogy milyen szemlélettel állnak az adott

problémához. Ha együtt, összefogva keresik a megoldást, akkor bizonyára rá is találnak majd, ha nem is könnyen. Az pedig

komoly reménység lehet, hogy a keresztény, keresztyén házasságban nem csak ketten vannak, hanem Istent is behívják a

kapcsolatukba a házastársak, így nincsenek egyedül.

Volt egy rész a beszédben, ami szerintem mindenkiben megállította a levegőt egy picit. Azt mondta ugyanis igen komolyan a

lelkipásztor, hogy nem akar ünneprontó lenni, de ha azért szeretnének barátomék házasságot kötni csupán, hogy ők boldogok

legyenek, akkor felejtsék el! Mielőtt mindenki szívrohamot kapott volna, a csattanó is elhangzott, hogy bizony a cél az,

hogy a másikat boldoggá tegyük. Ha mindkét fél célja az, hogy a másikat boldoggá tegye, akkor mindketten profitálnak

érzelmileg ebből a szövetségből.

Ha pedig nagyon nehéz lenne ébren tartani a szeretet lángját, akkor ajánlotta a lelkész elolvasásra a szeretet himnuszát.

Ezt követően részletesen elmondta a lelkész, hogy miként ismerkedett meg Viktor, és Dóri, miként alakult köztük szerelemmé

az egymás iránti kíváncsiság.

Én magam nem voltam még, és nem is vagyok házas, de szeretnék megélni egy ilyen Istentől megáldott házasságot. Szó sincs

rózsaszín ködről, hiszen volt már párkapcsolatom, tehát tudom, hogy milyen buktatók lehetnek, de a problémákat megoldani

kell, és nem megfutamodni előlük. Könnyebb abban a tudatban nekilátni a megoldásnak, hogy ketten küzdenek még velem. A

házastársam, és Isten.

az egyházi szertartás után, átmentünk egy másik terembe, ahol kis szeretetvendégségben vehettünk részt, majd akik meghívást

kaptunk, indultunk a vacsorára, egy kőbányai étterembe.

Az étteremben élő zene fogadott minket, és hamar jó lett a kedve mindenkinek. Barátom a mi asztalunkhoz is leült, és

oldottan beszélgettünk. Igyekeztem kifejezni örömömet, mert az igaz barát tud együtt örülni a barátjával akkor is, ha neki

éppen nem úgy alakultak eddig a dolgai, ahogy szerette volna. A hangsúly pedig az eddigen van, hiszen a jövőt nem látjuk

előre, és isten látja minden szükségünket.

Éjfél körül taxit hívott nekem barátom, és haza is tértünk lucky-val. Azért volt szükség fuvarra, mert éjjel már nem tudtunk volna tömegközlekedéssel bonyodalmak nélkül hazajutni.

Csodálatos volt együtt örülni barátommal, és menyasszonyával. A vacsoránál Viktor nagyon biztosan mondta, hogy legközelebb már az én esküvőmön szeretne ünnepelni. Az bizonyos, hogy nem maradhat majd ki a vendégek sorából feleségével, de egyelőre még nincs ilyesmiről szó. Az a mondás azonban igaz, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, tehát nem tudhatom, mit hoz a jövő.

Kevésbé fontos, de számomra azért mégis az, hogy utólag nagyon megdicsérte Luckyt barátom, és említette, hogy a vacsorának helyet adó étterem vezetője is külön kiemelte, hogy Lucky milyen fegyelmezett volt.

Dicsőség tehát Istennek ezért a napért, és az Ő gazdag áldását kívánom az örökifjú párra!

Az öcsödi Igehirdetés

áhítat Lukács 18,35-19,1 alapján. Ének: Mré: 167. ének, első versszak.

„Kegyelem nékünk, és békesség istentől a mi Atyánktól, és az ő Szent fiától, az Úr Jézus Krisztustól!”

Próbáljuk meg elképzelni, hogy Jézus korában hogyan is élhetett egy fogyatékkal élő ember! A közfelfogás szerint, a vakság, és más egyéb fogyatékosság nem volt más, mint isten büntetése, tehát lényegében átkozottnak tekintették ezeket az embereket, akiket lehetőség szerint kerülni kellett, de még gondolati szinten sem fogalmazódott meg az akkori emberben, hogy egy vak ember képezhető lenne, vagy képes lehet önálló, értékes életre. Nem maradt más megélhetési forrás ezeknek az embereknek, csak a koldulás. Akinek megesett a szíve rajta, adott neki kis pénzt, vagy ételt, de egyéb támogatásra nem nagyon számíthatott az akori társadalom részéről egy vak, vagy mozgássérült ember. Jézus próbálja meg később a tanítványokkal megértetni, hogy a született vak ember állapota nem büntetés, hanem rajta keresztül mutatkoznak meg isten cselekedetei. (Jn: 9,2-9,3.) 9,2 „Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” 9,3. „Jézus így válaszolt: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”

A jerikói vak embernek még a nevét sem tudjuk, de arról komoly képet kaphatunk, hogy egy bátor emberről lehet szó. Nyilván rájött, hogy abból az ördögi körből, melyben él a vaksága miatt, csak úgy szabadulhat ki, ha meggyógyul. Hozzá is eljutott Jézus híre, hogy embereket gyógyít meg, mert Isten fiaként van rá hatalma, így megpróbálja leszólítani, mivel vesztenivalója nincs. Csitítják, de ő csak Jézusért kiált, mert minden reménysége benne van.

Jézusnak nem derogál egy vak emberrel beszélni, sőt egy kérdést szegez neki rögtön, hogy mit tegyen vele, mit szeretne? Vajon miért kérdezi ezt meg tőle? Nem evidens, hogy látni szeretne ez a vak koldus? Azt gondolom, Jézus előre vetítette azt a beállítottságot, melyet magam is vallok, noha abban a korban érthetetlen lett volna talán. Abban a korban csak úgy válhatott élhetővé a jerikói vak ember számára az élet, ha meggyógyul a szeme, de akár azt is kérhette volna, hogy adjon neki olyan lelkületet, akora erőt, hogy elfogadja az állapotát, és ebből hozza ki a legtöbbet. Nem tudjuk, hogy születése óta vak volt-e ez a férfi, vagy csak később vakult meg, mert egy születése óta vak ember lényegében ebben nő fel, a látás élménye akár traumaként is hathat számára. Jézust valóban érdekli ennek a vak embernek a gondolata, vágya. Tisztában van azzal, hogy ennek a vak embernek csupán a szemével van probléma, de értelmileg nem sérült. Az emberi előítéletek ugyanis a mai napig léteznek, legfeljebb átalakultak kissé. Ma már nem tekintik bűnnek a fogyatékosságot, de elképesztő tévhitek élnek bizonyos emberek fejében. Ezekre kitérünk majd az érzékenyítő programunk során.

Jézus, tehát teljesíti a vak ember kérését, mert látja, nagy hite van. Több alkalommal is találkozunk a Szentírásban azzal, hogy Jézust megindítja, ha egy emberben igaz hitet lát. Előtte nincs helye színlelésnek, ő egyértelműen látja, hogy mi rejlik a szívünkben, milyen szándékkal fordulunk hozzá. hittanosaimnak szoktam mondani, hogy Isten nem italautomata. Nem azon az elven működik az ő oltalma, hogy mi kérünk valamit, bedogjuk a pénzt, és érkezik a kívánt ital. Van, hogy nem adatik meg rögtön, amit szeretnénk, vagy más formában kapjuk meg, mert Isten tudja, mire van szükségünk, mi szolgál a javunkra. A történetünkben szereplő vak ember megkapta, amit kért, mert egyrészt hittel kérte, másrészt pedig a javára szolgált abban a közegben, hogy látó ember lett.

Mi a helyzet ma? Vajon ma is a látását kérné vissza ez a vak ember? Eltudom képzelni, hogy inkább azt kérné talán, hogy eltudja fogadni az állapotát, és ma már valóban adottak azért a legtöbb országban a lehetőségek arra, hogy egy vak ember minőségi, értelmes életet éljen. Kétségtelen, hogy országonként, régiónként más a helyzete a fogyatékos embereknek, de a technika rohamos fejlődése csak tágítja a vakság okozta korlátokat. Az persze megint más téma, hogy az adott ember ezt mennyire képes kihasználni, mennyire leleményes, mennyire hajlandó tanulni, és fejleszteni magát. Az egész kulcsa az önelfogadás, valamint az önsajnálat száműzése. Örvendetes, hogy Jézus sem sajnálattal fordul ebben az esetben a vak ember felé, hanem partnerként kezeli, akinek becsüli a hitét, és még a véleményére is kíváncsi. Megtehette volna, hogy minden kérdezés nélkül meggyógyítja, vagy magára hagyja, de inkább beszélgetést kezdeményezett a vak emberrel, aki egyébként az akkori társadalom egyik számkivetettje volt, mert bűnösnek hitték, aki megérdemli a sorsát. Felmerül a kérdés, ki volt az igazán vak?

Imádság, majd az úrtól tanult imádság elmondása, végül áldás.

Szolgálat Öcsödön

Július 28-án jött el az a nap, mikor is Öcsödre utaztam néhány szolgatársammal, hogy áhítatot, és érzékenyítő programot tartsunk az ottani Református gyülekezet gyerkőceinek, és az őket felügyelő testvéreknek. Sokan vitatkoznak azon, hogy mely korcsoportokat érdemes érzékenyítéssel ostromolni. Az én tapasztalatom az, hogy bármely korcsoport megszólítható, csak a módját kell megtalálni annak, hogy közelebb vigyük hozzájuk a témát. Az esetek többségében előkészítheti a programot egy áhítat, mely igei alapon ráhangolja a hallgatóságot a témára.

Reggel hét körül indultunk kisbuszunkkal a helyszínre. Alapvetően jókedvűen vágtam neki ennek a napnak, mert reméltem, hogy sikerül egy kis lépést tennünk afelé, hogy gyülekezeteinkben is elfogadják a fogyatékos embereket olyannak, amilyenek. Volt lehetőségem aludni is kicsit az út során, amire szükségem volt, hiszen friss akartam lenni az áhítatra, amit én tartottam, Isten kegyelméből.

Féltíz körül értünk az öcsödi gyülekezetbe. A parókia konyhájába mentünk először, ahol kis reggelivel vártak minket. Lucky ügyesen helyet keresett nekem az asztalnál, majd fegyelmezetten a lábamhoz feküdt. Hamar kiderült, hogy pár éve jártam már ezen a helyen, mégpedig a Református Vakmisszióban töltött szolgálatom idején. Valami különös, nosztalgikus érzés töltött el, mikor emlékeztetett Nagytiszteletű Asszony erre a régi látogatásra. Pár éve nem is sejtettem, hogy egyszer ismét szolgálhatok ebben a gyülekezetben majd.

Elérkezett az idő, készülődnünk kellett a szolgálatra. Átmentünk a templomba, ahol az áhítatot tartottam, és Robi, siket kollégám is megtarthatta előadását, tolmács közreműködésével, aki ezúttal is Helga volt, a munkahelyi segítőnk. Igehirdetésem szövege, egy külön bejegyzésben kap majd helyet.

Az áhítat, és az előadás után, az érzékenyítésé volt a főszerep. Több állomáson vártuk a gyerekeket, és hozzátartozóikat, hogy minél színesebb képet kaphassanak a vakok, siketek, mozgássérültek mindennapjait illetően. Mindig hangsúlyozzuk, hogy minden ember egyedi, és megismételhetetlen, tehát amiket bemutatunk, főleg általánosságok. Ha a beszélgetések során úgy alakul, a személyes életünkbe is betekintést nyerhetnek, egy bizonyos határig természetesen. Egy ilyen érzékenyítő program is kiváló lehetőség a bizonyságtételre, ha olykor burkoltan is.

Az érzékenyítés után kicsit elfáradtunk, de felélénkített minket a bőséges ebéd, mellyel vártak minket, és a jó hangulatú beszélgetés. Isten útjai kifürkészhetetlenek, tehát megeshet, hogy járok még ebben a szeretetteljes gyülekezetben.

A búcsúzás előtt megismerkedhettem még egy akkor kilenc hetes Magyarvizsla kölyökkel, akit Baltazárnak hívnak. Hihetetlen aranyos volt. Egy plüskutya érzetét keltette tapintásra bennem, a rövid szőrével.

Jó érzés volt megpihenni itthon, egy ilyen mozgalmas nap végén. Nem tudhatjuk, hogy milyen eredménye volt pontosan a szolgálatunknak, de kár is ezen töprengeni talán. A lényeg, hogy ott voltunk, szolgáltunk Isten dicsőségére, és csak reménykedhetünk abban, hogy valami megmozdult a szívekben, és a fejekben. Szolgatársaimmal azt próbáljuk kommunikálni a külvilág felé többek közt, hogy nem csak fizikai értelemben szükséges az akadálymentesítés, hanem a fejekben is elengedhetetlen ez a folyamat. Azt gondolom egyetértve Jakab Miklós Nagytiszteletű Úrral, aki már sajnos nincs köztünk, hogy egy gyülekezet milyenségét az is meghatározza, hogy van-e a tagok közt fogyatékos ember, és hogy viszonyul a fogyatékos testvérekhez. Ahogy Isten előtt sem a fizikai épség a fontos, úgy a gyülekezeteinknek sem szabad gondozottként, sajnálatraméltó szerencsétlenként tekintenie a fogyatékos embereket. Nem véletlen, hogy ezt ilyen konkrétan kihangsúlyozom, hiszen a mai napig általános szemlélet, hogy a fogyatékosokat gondozni, és segíteni kell, de az fel sem merül senkiben, hogy az adott fogyatékos ember is lehet segítő, aktív tagja a gyülekezetnek. Ezzel együtt őszintén remélem, hogy vannak már olyan gyülekezetek Egyházunkban, melyek rácáfolnak erre a megállapításomra, mert akkor ezen a területen is munkálkodni kezd a Szentlélek talán.

ébredés, a hosszú csend után

Nagyon rég jelentkeztem bejegyzéssel, de a hosszas hallgatásnak immár vége. Hallgatásom oka főleg technikai gondokból adódott, de ezekre megszületett a megoldás, így minden akadály elhárult az elől, hogy ez a kicsit szakmai, kicsit bizonyságtevő blog szárnyra kapjon.

Mi is történt velem az elmúlt hónapokban? Tavasszal néhány napot nagyváradon töltöttem, ami kifejezetten eseménydús volt mind a szolgálatot tekintve, mind pedig a szabad idő eltöltését illetően is. A régi blogomon, részletes beszámoló olvasható erről a pár napról, a www.vakinfo.hu oldalon. Kolozsváron is jártunk szolgatársaimmal, ám ez csak egy rövidebb kiruccanás volt, de annál tartalmasabb volt a szolgálatunk, Isten kegyelméből. Erről az útról, szintén a régi blogomon olvashatnak bővebben. Amennyiben igénylik a kedves olvasók, és ezt jelzik kommentben, átemelem ezeket a bejegyzéseket erre a felületre is.

A szolgálatomon kívül, nagyon fontos még számomra a vakvezető kutyás közlekedés, a kutyázás, valamint a zenélés is. Elsősorban billentyűs volnék, de dobolok, és alap szinten basszusgitározom is. Pillanatnyilag úgy fest, hogy dobos leszek egy formációban, de, hogy stilszerű legyek, ez még a jövő zenéje.

Április 25-én részt vettünk Lucky-val baján egy kutyás rendezvényen, melyet a vakvezető kutyák világnapja alkalmából szerveztek. Vakvezető kutyás verseny is volt egy akadálypályán, de mivel mindegyik páros hibátlanul teljesítette a feladatot, így bemutatóvá enyhítették a programot. Nagyon büszke voltam Lucky-ra, hiszen egy számára teljesen idegen pályán kellett vezetnie. Nehezítette a feladatot, hogy egy lovaskocsi robogott el mellettünk, de éppen csak odapillantott, majd mentünk is tovább szépen. Megtehette volna, hogy rámozdul az ingerre, de egy jólképzett vakvezető kutyának az ilyen váratlan dolgokat is muszáj kizárnia, és csak a feladatára szabad koncentrálnia.

Közben szépen eltelt a tanév is. Ez volt az első év, mikor két csoportban is tarthattam hit és erkölcstant olyan gyerkőcöknek, akiknek szülei nem az etikát választották ötödiktől a csemetéjüknek, hanem a hittant. Tudom, sokan háborognak a bevezetett rendszer miatt, de azt gondolom, hogy kötelezve nincsenek a hittanra a tanulók, mert választható a világi etika is, mellyel kapcsolatban csak halkan jegyzem meg, hogy szintén a tíz parancsolatra épül, ha ezt nem is vallják be a kollégák. Világnézetiileg semleges oktatás pedig nem létezik, noha voltak, és lesznek is törekvések ennek megvalósítására. Ha már apedagógia sem közöl alapigazságokat, és nem ad iránymutatást a gyermekek számára, akkor kezdhetünk megijedni. Abba nem mennék bele, hogy mely rendszer mit tartott, és mit tart igazságnak, de azt tudom, hogy én vallástanárként, vagy hivatalos nevén nevezve a gyermeket hittanár nevelőként, és hittanoktatóként mit tartok igaznak, és mit próbálok képviselni a diákjaim felé. Számos szolgatársammal együtt azt a könyvet tartjuk zsinórmértéknek, mely Isten egyértelmű kijelentését tartalmazza. Bizonyára többen rájöttek az olvasók közül, hogy a Bibliáról van szó. Jöhet bármilyen rendszer, vagy trend, Isten most, és mindörökké ugyanaz, így a Bibliában megírt dolgok is.

Pár hete Öcsödön jártunk szolgatársaimmal, ám erről egy külön bejegyzésben írnék részletesen.

Ebben a hónapban pedig szabadságon vagyok, melyet próbálok pihenésel, de mégis tartalmasan eltölteni. Igyekszem pótolni azokat a találkozásokat, melyek időhiány miatt meghiúsultak eddig. Múlthéten jelen lehettem egy barátom mennyegzőjén is, melyről szintén egy külön bejegyzésben szeretnék írni, mert pár mondatban méltatlan lenne összecsapni az esemény részleteit.

Elmondható tehát, hogy tartalmas ez a hónap, és egyben jó lehetőség a feltöltődésre, hogy aztán újult erővel indulhassak neki az új tanévnek.

Karácsony lényege

Az elmúlt hét, valóban az advent jegyében telt számomra. Történt ugyanis, hogy hétfőtől kezdve, minden nap adódott valami kapcsolódás az életemben, Karácsony ünnepéhez. Hétfőn az egyik hittancsoportommal beszéltünk Adventről, majd a karácsonyi történetet is átismételtük. Ismétlésről volt szó, hiszen már évek óta téma volt velük, ugyanebben az időpontban az adventi időszak, és Karácsony. Örömmel tapasztaltam, hogy emlékeztek a történetekre.

Kedden a zsinaton jártam, hiszen a székházban tartotta munkahelyem, a karácsonyi ünnepséget. Két kollégámmal találkoztunk a közeli buszmegállóban, majd együtt mentünk az ünnepségre. Lucky büszkeséggel töltött el, mert végig szépen vezetett, és fegyelmezetten viselkedett.

Ünnepségünk elején, egy rövid áhítatot hallhattunk, mely igen tartalmas volt, méltó Adventhez. A textus az a történet volt, mikor Jézust bemutatják Simeonnak. (Lukács: 3.) Simeon ígéretet kapott arra istentől, hogy addig nem hal meg, míg nem látja a messiást. Ahogy az úr akkor is megtartotta az ígébbretét, pontosan olyan megbízható, és szavahihető ma is. Reménységünk lehet tehát a várakozásban nekünk is, mert ígéretünk van Krisztus visszatérésére. Addig is imádságban, és folyamatos készenlétben kell élnünk akkor is, mikor a világ dolgai elvonnák figyelmünket ettől.

Az áhítat után, egy másik terembe mentünk, ahol már vártak minket a szendvicsek, és a különböző sütemények. Én le is csaptam a bejglire első körben. Lucky szépen vezetett, és első szóra talált helyet nekem a teremben, ahová le is ültem, pedig sok inger érte őt az asztalok felől.

Elérkezett a rendezvény vége, indult mindenki haza. Bár több mint egy hét volt még Karácsonyig, mégis megszállt az a hangulat, ami ilyenkor hatni szokott rám. Erősítette talán ezt az is, hogy az ünnepség végén, egy hölgy hárfán játszott nekünk, karácsonyi dalokat. Soha sem hallottam még élőben hárfát, gyönyörű volt. Amikor pedig a Thököly úton sétáltunk Lucky-val, és két kollégámmal, egyszerre azt éreztem, hogy derék vakvezető kutyám, valamit kerül velem. Mondták is kollégáim, hogy egy fenyőárúst kerültünk ki. Ahogy ezt kimondták, meg is csapott a fenyőillat, ami ismét elröpített gyermekkorom karácsonyi emlékeihez. Bátyámmal díszítettük mindig a fát, míg ma már csak néhány fenyőágat veszek a szekrényemre, hogy adott legyen a hangulat a lakásban.

A szerdai nap átlagosan telt, ám csütörtökön ismét előtérbe került a Karácsony, hiszen a kórussal, melyben énekelek, ünnepi koncertet adtunk, egy templomban. Szombaton még részt vettem egy fogyatékos emberekkel foglalkozó egyesület rendezvényén, majd az itthoni készülődésé lett a főszerep.

Soha nem szeretném szem elől veszíteni karácsony igazi lényegét, noha a világ ezt az ünnepet is bekebelezné, ha tehetné. Kellemes, hangulatos a fenyő, ízletes a bejgli, vagy a halászlé, az ajándék is lehet tetszetős, amit kapunk, de ezek múlandó dolgok. Istentől kaptuk a legnagyobb ajándékot. Gyakran hallható a közhely, mely szerint karácsony, a szeretet ünnepe. Nem is gondolnánk, hogy ez a közhelynek tűnő mondat sok igazságot rejt, de pont ezt az alapvető lényeget nem látják sokan. Valóban a szeretet ünnepéről beszélünk, de nem abban az olykor giccses értelemben, ahogy a világ általánosságban teszi. A szeretet ünnepe, de Isten mérhetetlen szeretetét ünnepelhetjük. Megmutatta ugyanis szeretetét felénk oly módon, hogy fiát adta érettünk, hogy egy újabb esélyt kaphassunk, hogy ne a levesbe kerüljünk, hanem bejuthassunk az örök életre. Aki felismeri Karácsony lényegét, valóban örömmel élheti meg, és nem egy múlandó nyűg lesz, mely puffadt hasat, és üres pénztárcát hagy maga után.

Kívánok ezúton is mindenkinek áldott, kegyelemben gazdag Karácsonyt! Engedjük, hogy a mi szívünkben szállást kaphasson az a kisded, aki a világ megváltója!

Bemutatkozás, avagy ki is volnék én

Ki is vagyok én? Gyakran magam sem tudom, de azért igyekszem néhány alapvető tudnivalót leírni magamról, hogy képet kaphasson az olvasó, e blog szerzőjéről.


A nevem jól látható, foglalkozásomat tekintve pedig Református vallástanár volnék. A hittanoktató szakot 2005-ben végeztem el, Nagykőrösön, a Református tanítóképzőn. Nem volt könnyű, hiszen nem mindenki által voltam szívesen látott vendég a hallgatók közt. Nem a bőrszínem, a származásom miatt, hanem a fogyatékosságom miatt. Nem titok, hiszen blogom címe is utal rá, vak ember vagyok. Leírom kendőzetlenül, hiszen nincs mit takargatni rajta. Beállhatnék azok közé én is, akik óvatoskodva próbálják világtalannak hívni a vak embereket, de ez sokunknak inkább bántó. A látássérült sem intézi el a dolgot, hiszen ez tágabb fogalom a vakságnál. Próbáltak tenni ellene, de nem változott lényegében semmi, vak maradtam. Istennel való kapcsolatomat azonban a vakság nem befolyásolta, ugyanis 12 évesen döntöttem úgy, hogy megkeresztelkedem. Az elhívást pedig 17 évesen kaptam arra, hogy Őt kell szolgálnom. Először lelkész szerettem volna lenni, ám állapotom miatt ezt nem ajánlották, így maradt a hittanoktató szak. Nappalira mentem volna, de levelezős lettem, mert a kollégiumban nem lakhattam. Féltek attól, hogy nem tudom ellátni magam. Irónikus humorral azt írhatom erre, hogy meglátni nem fogom magam, de ellátni igen.

A főiskola után, elvégeztem egy gyógypedagógiai asszisztens tanfolyamot, majd hittant kezdtem tanítani a budapesti Vakok Általános Iskolájában, és munkát kaptam a Református Vakmissziónál. Főiskolás korom óta, vakvezető kutyával közlekedem, és ez az életforma meghatározó tényező az életemben. Lucky, a negyedik kutyám, aki egy lassan 2,5 éves labrador kan. Nyolc hónapja élünk, és küzlekedünk együtt. Az első kutyám hamar beteg lett, és kivonták a munkából. A második kutyámat Donnak hívták, ő egy csodálatos golden fiú volt. Ő sajnos rákos lett, és tíz évesen húnyt el, de vele tapasztaltam meg a kutyázás igazi örömeit, mellette lettem igazán vakvezető kutyás. A harmadik kutyusomat Hádésznak hívják. ő még él, de őt is idő előtt nyugdíjazni kellett, és főnököm egy ismerősénél él boldogan, egy kertesházban. Furcsa lehet az olvasó számára talán, hogy közel 35 évesen, már a negyedik kutyám van, de 14 év kutyázás során sokminden történt, amit senkinek sem kívánok amellett, hogy csodálatos dolgok is történtek, melyeknek emmlékét senki sem veheti el tőlem.


Tanulmányaim nem értek véget, hiszen 2011-ben elvégeztem egy kiegészítő képzést, melynek hatására vallástanár lettem, középiskolában is taníthatnék. Ez a szak, a hittanoktató szak masterképzése. Nehezítette a dolgomat, hogy én voltam az első, és egyetlen vak hallgató a szakon, de sikerült elvégeznem, pedig dolgoztam is mellette. Az érdem nem az enyém, hanem Istené.

Munkahelyek terén is változott az életem, mert a Vakmissziótól távoznom kellett, és a Nem Adom Fel alapítványhoz kerültem, majd pár hónap után, a Magyarországi Református Egyház Missziói Központjába vitt utam, a Siketmisszióhoz. Az órákat továbbra is tartom az iskolában, ahol eddig, ám kiteljesedett a munkaköröm. Úgy alakult, hogy szemináriumi előadásokat is tartok, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karán, ahol a mastert végeztem. Még mindig furcsa érzéssel tölt el, hogy egykor ott izgultam a vizsgák előtt, most pedig én adom az osztályzatokat, ha kell.

A magánéletemről nem írnék annál többet, mint amennyit megkíván a blog, hiszen több éves bloggerkedésem során megtapasztaltam, hogy nem szabad mindent megírni, mert komoly problémák kerekedhetnek a történetekből. Jelenleg ugyan nincs kapcsolatom, de mivel már volt, így reményem van arra, hogy lesz is valamikor.

Végezetül pedig a blog célját próbálom szavakba önteni. A címből kitűnhet talán, de azért fontos kifejteni, hogy mit is jelent. Nem titok, hogy vakon végzem azt a szolgálatot, melyet Isten bízott rám. A vakságom viszont egy állapot, amivel együtt lehet élni, és még boldog is lehet vele az ember. Tény, hogy vannak korlátai egy vak embernek, de egy látónak is. Kétségtelen, hogy gyakran több kört kell futnunk ahhoz, hogy valamit elérjünk, de ez megerősíti az embert hosszabb távon. Szeretném hangsúlyozni, hogy az érdem nem az enyém azért, hogy van saját lakásom, van egy csodálatos vakvezető kutyám, vannak barátaim, van szolgálatom, mely egyben a munkahelyem is, hanem Istené. Előtte semmi sem lehetetlen, tehát egy vak ember is lehet eszköze, ha ő úgy gondolja. Ma is él az a tény, hogy egy ilyen élethelyzeten is megmutatkozhat az Ő dicsősége.

Az még a jövő zenéje, hogy a régi bejegyzéseket áttöltöm-e a régi tárhelyről, vagy tiszta lappal indítok, de hamarosan jelentkezem bejegyzésekkel. Jó olvasást kívánok mindenkinek!