Őszinte kifakadás

Most, hogy lassanként eltelik az első negyedév, kezd egyértelművé válni számomra a tény, hogy bizony ez az év sem lesz a kedvencem. Elküldtek a főállásomból, Nagymamám sincs jó állapotban, tehát újabb küzdelmek várnak rám. A főállásommal kapcsolatban nem írnék többet, mert esetleg támadási felületet nyújthatnék azon jóakaróimnak, akik bizonyos bejegyzéseimet megforgatták már kellőképpen. Nagymamám álapotát pedig érzelmi okokból nem fogom taglalni.

Mivel megszűnt főállásom, nem maradt más, mint csatlakoztam az álláskeresők népes táborához ismét. Szűk három hetes tapasztalataim nem pozitívak, és sajnos azt kell írjam, hogy érdekképviseleteink is tehetnek arról kicsit, hogy Magyarországon továbbra sincs rend a munkáltatók fejében. Nem titok, hogy terjedőben van a távmunka, elegánsabb nevén homeoffice hazánkban is. Ez remek alternatíva lehet azoknak, akik olyan településen élnek, ami nehezen megközelíthető, vagy az egészségi állapotuk nem teszi lehetővé a munkába történő bejárást, de szeretnének megélni valamiből, viszont a magamfajta önállóan közlekedni tudó, és akaró, a társadalomban valóban résztvenni szándékozó vak emberek számára elszigetelő, és kirekesztő. A munkáltatónak persze előnyös a dolog, hiszen nem kell irodát, megfelelő munkakörülményeket, eszközparkot biztosítania a fogyatékos munkavállaló számára, és még nyugodtan is alhat, hiszen ő alkalmaz megváltozott munkaképességű személyeket, tehát a büntetést nem kell megfizetnie, és még jó fej is, és szociálisan érzékeny. Munkakeresőként nem tudok elmenni amellett, hogy érdekképviseleteink fórumain mostanában távmunkákról szóló hirdetéseket látni, vagy az általuk meghirdetett álásokat, melyek közt olvastam olyat is, mely nem volt egyértelműen megfogalmazva. Ragozhatnám még a dolgot, de egy mondatban összefoglalható a lényeg: Nincs rend a fejekben Magyarországon a fogyatékos személyek foglalkoztatása terén sem.

Szeretni minden nap, igazán

Ugyan van még pár nap addig a napig, mely bejegyzésem célkeresztjében áll, de egy hírlevélben szereplő reklám végképp kihozott a sodromból, így most hamarabb érkezik az aktuális kifakadásom a Valentin nappal kapcsolatban. Egészen pontosan arra szólított fel az említett hírlevél, hogy lepjem meg kedvesemet Valentin napon. Először is miért alap az, hogy mindenkinek van aktuálisan kedvese? Biztosra veszem, hogy a hozzám hasonlóan egyedül élő férfiak, és hölgyek szintén felszisszennek erre a felhívásra, mert sajnos ebben a világban nem alapértelmezett opció az, hogy mindenkinek van párja. Amikor pedig volt párom, nem csupán valentin napon igyekeztem meglepetést, és örömöt okozni, hanem spontán, amikor azt éreztem, hogy itt az idő feldobni a kapcsolatot valami kis színes csodával, ami nem feltétlenül ékszer, hanem valami olyan dolog, aminek örül a másik, és biztosan tudom, hogy örül, mert megismertem, amennyire csak lehetett, és engedte. Az már más lapra tartozik, hogy lesz-e még az életemben olyan nő, akit anynira megszeretek, és annyira elnyeri a bizalmamat, hogy ilyen dolgokra vetemedjek ismét. Túlságosan sok sebet kaptam, de magam nehezen, vagy egyáltalán nem vagyok képes gyógyítani ezeket a sebeket, ám Isten előtt semmi sem lehetetlen. Azért merészelek írni mégis ezekről a dolgokról egyedül élő férfiként, mert éltem párkapcsolatban, és mindegyikben igyekeztem megélni a spontanaitást, melybe a kis meglepetések is bele tartoztak, de a Valentin nap nem volt részük. Ha egy pár tagjai tudatosan figyelnek egymásra, minden nap a szerelmesek napjává tehető számukra, és párjuk számára, ez még pénzt sem igényel sokszor, csak a szándék, és az indíttatás a fontos. Annál nagyobb elégtétel pedig nincs, mikor az általunk szeretett illető tényleg örül, sugárzó mosolyával pedig minket is a fellegekbe repít.

Én tehát a reklámokkal ellentétben azt szorgalmaznám, hogy ne csak valentin napon lepjék meg kedvesüket az olvasók, hanem amikor csak lehetőség adódik rá! Ne csak addig legyen fontos számunkra a másik szív, míg megismerjük, hanem mindenkor! Ha ehhez tartanánk magunkat, jóval kevesebb kapcsolat szenvedne hajótörést, mint manapság. Így tehát nem boldog valentin napot kívánok a pároknak, hanem inkább azt, hogy minden nap legyen számukra a szerelmesek napja! Ennek megvalósulása már a párok tagjain múlik. Ettől persze lesznek konfliktusok, és problémák, de együtt könnyebb minden terhet cipelni, mint egyedül beleroppanni a cipelésbe. Vannak emberek aztán, akik mégis egyedül kénytelenek húzni az igát, de ettől még az előző mondat helytálló, hiszen társas lényeknek lettünk teremtve.

Egy emlékezetes délután margójára

Vasárnap olyan élményben volt részem, amiről sokan nem is álmodhatnak talán, és én sem számítottam rá ezelőtt. Amíg én Dániában voltam, Ricsosz összefogott a barátikörünk néhány tagjával, hogy szülinapi meglepetésbulit szervezzenek nekem. A szervezésben részt vett Ricsosz, Timi az ARchive énekesnője, Gyuri a dobosunk, és az ő felesége Eszter, valamint Móni, aki egy szolnoki koncertre szállított minket, majd a barátikör része lett hamar. ÉN szombaton annyit tudtam, hogy Móni jön értem kocsival vasárnap, és megyünk a dunakeszi próbatermünkbe.

Elérkezett a vasárnap, és jött is értem Móni, ahogy megbeszéltük. Kezdtem sejteni, hogy mesterkednek valamiben barátaim, de amit a próbateremben tapasztaltam, minden képzeletet felül múlt. Előkészített asztal várt, rajta egy fazék pincepörkölt, amit barátaim főztek, Zacher torta, zenélő gyertyával, amit Móni meg is gyújtott, én pedig elfújtam. Egy gyertya volt a tortán, így viccelődni is kezdtünk, hogy egy éves múltam csupán. Tetszik vagy sem, 38 éves lettem, de ez a délután rólam, és nekem szólt. Ital gyanánt volt pezsgő, és üdítők, valamint kaptam egy üveg bort is barátaimtól. Kajálás után zenélgettünk kicsit, de mivel hatig volt miénk a terem, így hamar lezártuk a bulit.

Azt hiszem, nem lehetek elég hálás Istennek, és a barátaimnak azért a szeretetért, és elfogadásért, amivel körül vesznek engem. A vér szerinti családomon kívül ők lettek a családom, hiszen ők vannak mellettem a mindennapok forgatagában, ők tették felejthetetlenné ezt a vasárnap délutánt számomra. Ezúton is köszönöm.

Külön kiadás, Dániai utazás, az utolsó napok

Szerdán kipihentük délelőtt a kedd fáradalmait, majd indultunk sétálni Koppenhága belvárosába. Hévvel mentünk a Dánia fővárosában Deák térnek megfelelő térig, majd besétáltunk egy a Váci utcához hasonlatos sétálóutcába. Egy templomnál megnézhettem azt a szoborként megörökített arcot, ami egy angyali arcot ábrázolt, majd megtaláltuk a világ legmagasabb emberének szobrát is. Lucky szépen dolgozott, pedig ismeretlen volt számára ez a környék is.

Sétánk során eljutottunk egészen az egyik csatornáig, mely a tengerig vezet. Kicsit olyan volt az egész, mint egy filmbéli jelenet, mert tengeri sirályok vijjogtak körülöttünk, és símogatta arcunkat a hűvös tengeri szél.

Visszafelé elengedtük Luckyt az egyik parkban, majd beültünk egy kávézóba kávét, és forrócsokit inni. Este pedig beültünk egy ázsiai étterembe, ahol amolyan előszülinapi vacsit rittyentettek nekem Tibiék. Sushival kezdtünk, majd én kínai kajával zártam az este ezen részét.

Elérkezett a reggel, indultunk a reptérre. Négykor keltünk fel, és ahogy teltek az órák, szép csendben 38 éves lettem. A reptéren jó hasznát vettem annak, hogy megtanítottam Lucky-nak a szabadon követést, mert a biztonságiak mindent levetettek velem Lucky-ról, és szabadon követésben jött át velem a biztonsági kapun. Büszke voltam rá, mert nem bóklászott el lábtól, és a lábhoz, kövess vezényszavakra szabályosan sétált mellettem. A gépen most kényelmesebb helyet kaptunk, Lucky jobban elfért a lábamnál. Kis szél nehezítette pilótánk dolgát, de kisebb megingásokon, és rázkódásokon kívül nem észleltünk veszélyt az út során. A ferihegyi reptéren kicsit döcögősen sikerült letennie a gépet pilótánknak, de ez valószínűleg a szélnek volt köszönhető.

Józsi Édesapja, és Józsi hoztak haza minket, majd pihengettünk a nap további részében.. Fura kettős érzés jár bennem egész nap, mert jó itthon lenni, de rossz volt Tibit ott hagyni Dániában. Zsonganak bennem az elmúlt pár nap eseményei, és közben újabb évvel öregebb lettem. Hogy bölcsebb is lettem-e, vagy sem, majd megítélik azok, akik ismernek.

Különkiadás, Dániai utazás 2. nap.

Elérkezett a nagy nap, a védés napja. Reggel levittük Luckyt a közeli erdőbe dolgára, majd ejtőztünk még kicsit, de gyorsra kellett fognunk az ebédet, ugyanis koradélután már az egyetemen kellett lennünk. Lucky ezúttal is sokat vezetett, nagyon ügyes volt. A megállót is megtalálta, pedig itt másképp néznek ki a megálótáblák, és az elhelyezésük is különbözik az otthoniaktól. Hamar talált helyet a buszon is a megfelelő parancsra, pedig más elrendezésűek itt a buszok kicsit.

Az egyetemen vártunk néhány percet, majd elkezdődött Bátyám előadása. Háromnegyed órát beszélt a disszertáció témájáról angolul, nagyon magabiztosan. Nem túlzok, ha azt írom, hogy levette a bizottság tagjait a lábukról. Nem is kérdezgették utána sokáig, így hamar átadhattuk magunkat az önfeledt ünneplésnek, hiszen megkapja a doktori címet Testvérem.

Az ünneplés után indultunk is Tibiékhez, most pedig pihengetünk, beszélgetünk, netezgetünk kedvünkre. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni, hogy a szemem előtt válhatott valóra egy álom.

Különkiadás, dániai utazás 1. nap

Elérkezett az idő, végre kiutazhattam Bátyámhoz, mert holnap esedékes a doktori védése. Egy közös jó barátunkkal, és Lucky-val vágtunk neki az útnak. Kb. tizenöt éve nem repültem, így némi izgalommal pakoltam be csomagjaimat, és indultam útnak.

A reptérre Józsi barátom Édesapja vitt ki minket kocsival, majd megkezdődtek a szokásos vizsgálatok, amiket rendesen ki is bővítettek a biztonság érdekében. Míg látó barátomat röntgennel világították át, engem egy némileg izzadtságszagú fazon tapogatott át, de a szó legszorosabb értelmében. Nyilván másképp álltam volna a dologhoz, ha hölgyemény vizsgált volna, ami nyilván nem valósult meg, és csak a helyzet kifigurázásaként írtam le.

A tapogatózás után hamar a tranzitban találtuk magunkat, ahol bő másfél órát várakoztunk, de eltelt az idő. Lucky szépen vezetett a reptéren belül, pedig nem volt könnyű dolga abban a tömegben, és labirintusban.

A gépben szűkös helyünk volt, de megoldottuk az elhelyezkedést, majd némi késéssel, de felszálltunk. Számomra mindig egyszerre kicsit ijesztő, és mégis felemelő, mikor a kifutópályán felgyorsul a gép, majd egyszer csak emelkedni kezd, és elhagyja a talajt. Hasonló hangulata van a landolásnak is, mikor érezhetően átszeli a repülőgép a felhőket, hogy utat törjön magának.

Bő két órás repülés után megérkeztünk Koppenhágába, majd össze is futottunk Bátyámmal, aki már várt ránk a kijáratnál. Ebédeltünk egyet egy a reptérhez tartozó gyorsétteremben, majd indultunk testvéremékhez. Utunk során elengedtük Luckyt két helyen is, hogy legyen ideje, és lehetősége kimozognia magát az út után, és persze dolgait is elintézte.

Külön bekezdést érdemel a közlekedés, és a Dán emberek mentalitása. Pozitívum, hogy minden metróállomáson van lift, ahogy a hévnél is, és a liftekben Braille írással is kint vannak a gombokon a jelzések. Találkozhattam a már megszokott vezetősávokkal, és pöttyökkel is, amik ismerősek voltak legalább. Zebrán való átkelésnél simán átengednek az autók, még legalábbis nem tapasztaltam a nálunk időnként még előforduló elénkkanyarodást, és egyéb nyalánkságokat. Ami viszont furcsa, hogy simán megállnak bambán előttünk, és nem veszik a lapot, hogy szeretnénk őket kikerülni, vagy adott esetben szeretnénk mi is kiszállni a liftből.

Bátyámékhoz érkezve megpihentünk, hiszen húzós napunk volt. Vacsoráztunk, beszélgettünk, és lélekben készülünk a nagy napra, a védésre.

Búcsú egy újabb esztendőtől

Addig addig telt nap nap után, míg ismét elérkezett a búcsú ideje, mégpedig egy újabb esztendőt hagyhatunk magunk mögött. Ami most még jelen, holnap már a múlté lesz, de az élmények, tapasztalatok megmaradnak egy életre bennünk. Rajtunk áll, hogy miként sáfárkodunk a múlt örökségével úgy, hogy közben nem hagyjuk megmérgezni a jelent, és jövendőt az esetleges múltbeli kudarcokkal. Ilyenkor persze rutinból boldogabb új évet kívánunk egymásnak, noha ugyanezt tettük tavaly is, és többünknek nem éppen a boldogság jut eszébe a 2017-es esztendőről. Ettől függetlenül kell a remény, hiszen nélküle hamar bevégeznénk a sok próbatétel közepette. A Pál Apostol által említett hármasság a mai ember életének is alapja még akkor is, ha magánaksem vallja be: hit, remény, szeretet. Hinnünk kell valamiben, reménységgel kell élnünk a jövendő felől, és szeretetben kell élnünk egymással ha nem akarunk saját kardunkba dőlni. Ebben az esetben a kard saját szeretetlenségünk, kishitűségünk, és pesszimista hozzáállásunk lehet. Írom mindezeket úgy, hogy egyáltalán nem zárok könnyű évet ezúttal sem. Elég, ha csak arra gondolok, hogy távmunkára lettem ítélve a főállásomat nyújtó cég által, majd ismét elvesztettem egy számomra fontos embert a családból, noha Édesanyám halálából is alig kezdtem magamhoz térni. Megmaradtak azonban ebben az évben is az igaz barátok, és új ismerettségeket is sikerült kötnöm, tehát van még remény arra, hogy egyszer jobb is lehet talán. Ha nem bíznék Isten gondviselésében, megtartó kegyelmében, akkor már régen összeroppantam volna, de még itt vagyok, és élek. Amíg pedig élet van, remény is van.

Ezzel a néhány sorral kívánok minden kedves olvasónak áldott, sikerekben gazdag új esztendőt. Egy kis baráti társasággal pedig most arra készülünk, hogy elbúcsúztassuk jó kedvvel ezt a felemás évet.