Az utolsó úton

Elérkezett az idő, hogy utolsó útjára kísérjem fogadott Nagypapámat. Sajnos csak előző nap tudtam meg, hogy mikor is lesz az alkalom, de éreztem, hogy ott a helyem. Luckyt kivételesen itthon hagytam, és a késés elkerülésének érdekében taxival mentem a temetőhöz, ahol már vártak Nagymamámék. Sajnos a temetés körül kialakult némi zűrzavar, ami kétszeres kegyeletsértést eredményezett, és bőven megérne a dolog egy kis médiavisszhangot, ám tudom, hogy Papám sem akarná a cirkuszt, de megütné a temető kollektívája a bokáját csúnyán feltehetően.

A búcsúztatás Római Katolikus szertartás szerint zajlott, a lehető legtömörebb formában. A lényeg, hogy megkapta Papám a végtisztességet, hamvai pedig a családi sírba kerültek, szülei mellé. Mivel én még csak szórásos temetéseken vettem részt, nagyon sokkoltak a sír kiásásával, majd a föld, és sírkő rádobálásával járó hanghatások.

Enyit érne valóban egy élet? Ledolgozunk negyven évet, megöregszünk, majd testünk feladja, és meghalunk? Elásnak minket a földbe, majd földet, és sírkövet dobnak ránk, és lemegy a függöny? Hiszem még, hogy földi életünk végével nincs még vége. Hiszem, hogy egykor újra találkozunk majd mindazokkal, akiknek menniük kellett már, de a veszteség élménye, és fájdalma még ott van. Könnyebb lenne talán, ha tudnánk, hogy pontosan mikor találkozunk, de ez a titok Istennél van. A sír megásásának, és a föld rádobálásának sokkoló élményét enyhíti, hogy Papám ebből már nem érzett semmit, de mi, akik itt maradtunk, megszenvedjük minden alkalommal, mikor elveszítünk valakit, s egy újabb darab morzsolódik le törékeny szívünkből.

Nyárvégi vallomás

Elérkezett az idő, ismét búcsút int a nyár. Búcsút int az az évszak, mely tele van pezsgéssel, a forrósággal felhevít testet lelket, s a szabadság érzését nyújtja. Számomra elhozta a komolyabb sportolás lehetőségét is azzal, hogy bevállalta a Box akadémia két vezetője edzésemet, a Nem Adom Fel alapítvány közbenjárásával. Jelen volt szinte az egész nyár során a negatív pólus is, hiszen nyomoztam fogadott Papám után, látogattam őt, majd ő is eltávozott oda, ahol már nincs szenvedés, betegség, fájdalom. A helyzetből adódóan ezúttal is kimaradt a vízparton önfeledt ejtőzés, és egyébb nyalánkságok, de valakinek toppon kellett lennie, és ismét engem ért ez a megtiszteltetés.. A helyzet mellékhatása, hogy míg mások feltöltődve vágnak neki az ősznek, és az új tanévnek, én lelkileg némileg lerongyolódva próbálom tartani a lépést a tömeggel.

Itt van az ősz, mely az elmúlás évszaka. Erősíti azt a tényt, hogy földi vesszőfutásunk véges, ezért örülni kell minden pillanatának, és becsülni kell az értékesebb momentumokat. A tanévvel folytatódik szolgálatom is a hittanoktatásban, mely az életem, ahogy minden egyházi szolgálat az volt, amit végeztem míg egy részét ki nem csavarták a kezemből. Nem célom ítélkezni, mert hiszem, hogy akik ellehetetlenítettek, majd megkapják méltó jutalmukat, de kétségtelen, hogy megkeseredtem a történtek hatására kissé. Megtépázott az a felismerés is, mely szerint olyan nőért adtam martalékul a szívemet, aki a negyedét sem érdemelte volna meg, de ugyebár a szeretet nem érdem szerint adatik, csak szimplán adatik, és van. A helyzetet némileg tovább facsarja az a tény is, hogy érzelmi meggyötörtségemből fakadóan pont azt engedem nehezen magamhoz, aki ténylegesen szeret, de ez nem tudatos. Az elmúlt évek ércessé tettek, mert talpon kellett, és kell maradnom, de jó lenne újra megtalálni azt az érzelmes énemet is, mely ugyan sebezhetőbbé tesz, de elviselhetőbbé is talán.

Maradt tehát a szolgálatom a hittanoktatásban, a két állásom, melyeket muszáj tartanom a végsőkig, és a barátikör, mely elvisel, és elfogad, és derék vakvezető kutyám, aki valóban úgy fogad el, ahogy vagyok, Istenhez hasonlóan. Emberek támadhatnak hibáimon keresztül, de Isten, és Lucky soha sem teszik ezt, csak egyszerűen szeretnek akkor is, ha meg sem érdemlem.

Különös utazás

Soha nem tudhatjuk, hogyan is alakul egy átlagosnak tűnő augusztusi hétfő délután, ezért sem mondható ki egy napról sem teljes bizonyossággal, hogy átlagos. Erre a bölcsességre a mostani hét hétfője döbbentett rá, noha csak átsuhant az életemen valaki, akit feltehetően többé nem látok, mégis rádöbbentett bizonyos dolgokra magammal kapcsolatban.

Történt tehát, hogy Lucky-val kimentünk az iskolára, ahol őt képezték, hiszen időszerű volt a veszettség elleni oltás beadatása, amit az iskola állatorvosa szokott adni neki díjmentesen. A Kiképzőközpont Csepelen van, tehát beláthatja az olvasó, hogy Zugló Csepeltől nem kis távolságra van, ám mi szeretünk utazni Lucky-val alapvetően. Odafelé nem is volt gond, ám hazafelé a hév ajtaja hamarabb becsukódott, így nem tudtunk a megfelelő megállónál leszállni, tehát elmentünk a Boráros térig, majd onnan egy megállót utaztunk vissza, hogy ismét a Közvágó hídnál kössünk ki. Mellém lépett egy hölgy, és felajánlotta, hogy segít, hiszen ő is az 1-essel jön. Elfogadtam ajánlatát, és beszélgetni kezdtünk. A legnagyobb természetességgel megkérdezte, hogy hogyan tud segíteni, mire elmondtam neki, hogy elég, ha irányít minket, Lucky vezet szépen. Tartotta is magát ahhoz, amit megbeszéltünk, ügyesen irányított minket, és csodálta Lucky szép munkáját.

Amikor felszálltunk a villamosra, és elhelyezkedtünk, folytattuk a beszélgetést. Megtudtam, hogy beszélgető társam ápolónő, ami persze hozta is maga után a témát Nagyszüleim kapcsán. Azonnal értette, hogy miért törekszem az önállóságra, hogy nem könnyű egyedül élni, amit időnként nehezít a vakság ténye, de nem lehetetleníti el. Nem tátotta el a száját annak hallatán, hogy saját lakásom van, hogy két álásom is van, hanem inkább kitért az önérzet kérdésére, ami helyzetemben szintén fontos tényező. Érdeklődött Lucky-ról is, de ezt sem a bugyurgatás szintjén tette, ami szintén szimpatikus volt.

Ahogy zötyögött villamosunk, egyszer csak felvetette azt a témát utastársam, ami gondolkodásra késztetett, és most is pörgeti elmémet. Elmondta, hogy látja, feszült vagyok, mintha valami nem lenne rendben. Nem akart tolakodni, de felajánlotta, hogy elmondhatom, mi a gond, mitől rossz a napom, ha csak ennyi a baj. Rövid ismerettségünk, és utazásunk sem tette lehetővé, hogy mindent elmeséljek neki, de Papám, és Édesanyám halálát azért megemlítettem. Elmondtam, hogy Papám halálhíre óta nem tudtam még kisírni magam, mire csak annyit mondott, hogy idő kell a történtek feldolgozásához, de látja, hogy nem vagyok rendben. Elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy életem kérdéses momentumait rendbe kellene tennem végre, hiszen adódnak olyan dolgok, melyek felett nincs hatalmunk, de amit lehet, rendezni kell.

Elérkezett a búcsú ideje, hiszen mi leszálltunk Lucky-val az Ajtósinál, a hölgy pedig utazott tovább. Elköszöntünk egymástól egy rövid kézfogással, majd mondta, vigyázzak magamra, én pedig sok erőt, kitartást kívántam neki hivatásához. Mikor leszáltunk, a lépcső aljánál még hátrafordultam, és ismét elköszöntem tőle, mire mosolyogva visszaköszönt. Egy kicsit még állt a villamos, majd becsukódott az ajtó, és elrobogott a messzeségbe. Kicsit álldogáltunk még, majd küldtem Luckyt a megfelelő irányba, és megkerestettem vele az aluljáró lépcsőjét.

Feltehetően nem találkozom többé Ivettel, akiről még azt sem tudom, hogy ipszilonnal írja-e a nevét, vagy i-vel, de csak remélni tudom, hogy benne is kellemes emlékként marad meg beszélgetésünk. Példa lehet az a természetesség, ahogy viszonyult hozzám, a sajnálás, vagy lesajnálás teljes mellőzésével. Beszélgettünk, mint két utazó, akik sodródnak az élet útvesztőjében, keresve a megfelelő elágazást. ÉN megköszöntem segítségét, ő pedig megköszönte, hogy elfogadtam segítségét. Ha tudnánk egymáshoz hasonló természetességgel viszonyulni, más lehetne ez a világ. Az pedig rajtam áll, miként kezdem rendbe tenni zavaros életem.

Búcsú egy újabb szerettemtől

Van, mikor búcsúzni kell, ha csak ideiglenesen is. Írom ezt azért, mert fogadott Nagypapám, akinél néhány hete látogatóban voltam kórházban, elhúnyt. Nehéz szavakba foglalnom azt, amit érzek, hiszen két éven belül két olyan személyt vesztettem el, akik nagyon fontosak nekem. Nehéz szembesülni a ténnyel, mely szerint földi életünk véges, és egyszer mindenkinek mennie kell. Rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki a földi életünkből, hiszen szabad akaratot kaptunk, és értelmet, melyet persze hajlamosak vagyunk rossz célokra használni, ám ettől még adottak ezek a privilégiumok.

Nem az vágott földhöz, hogy 84 évesen megpihent, hanem az, amilyen körülmények közt történt, és persze a veszteség élménye a legmeghatározóbb. Szép lassan ott tartok, hogy a közvetlen barátaim maradnak nekem, és a vakvezető kutyám Lucky, mert a többi még élő hozzátartozóm vagy messze van tőlem, vagy rám sem hederít. Fáj, hogy nem kérhetem többé tanácsait életem nehéz helyzeteiben, nem hallhatom többé mókás, ám gyakran tanulságos katonaságról szóló történeteit, apró bölcsességeit. Amit viszont az évek során kaptam tőle, senki sem veheti el tőlem, és tudom jól, hogy ő már jó helyen van. Mindig azoknak nehéz, akik itt maradnak, ezt rendesen megtapasztalhatom mostanság, de menni kell tovább, míg elérkezik aztán a mi időnk is, mikor menni kell. Igyekezni fogok jól sáfárkodni mindazzal, amit rám hagytak azok a szeretteim, akik már odaát vannak. Földi létem további évei majd megmutatják, hogy mennyire sikerült megvalósítanom.

Ilyen a, ilyen a box

Talán emlékszik még az olvasó, hogy egy korábbi bejegyzésben említettem egy lehetőséget, mely egy régi álmommal kapcsolatos, mégpedig az ökölvívással egészen konkrétan. Nos, ezúttal nem gyarapodott a padlás felelőtlen ígéretekkel, hanem edzőink valóban elgondolkodtak, és néhányunkat elvállaltak rendszeres edzésre. Július eleje óta járunk edzésekre, de ezen az alkalmon éreztem rá a box igazi ízére. Már az sikerélményként hatott, hogy Lucky-val minden segítség nélkül megtaláltuk a Box akadémiát, tehát ez az útvonal is kipipálva részünkről, enyém az önállóság egy újabb darabkája. A nap persze koránt sem zárult le ezzel, de alább olvasható a lényeg.

Luckyt letettem megszokott helyére helyben maradásba, majd gyors átöltözés az öltözőben, és kezdhettük is az edzést. Rövid bemelegítés után zsákoltunk, de rengeteget. Az ütéseket gyakoroltuk, azok pontos végrehajtását. Edzőnk instrukcióit követve mindenki belejött a mókába. Arról volt szó, hogy ez az edzés lazább lesz, ehhez képest bő kétésfél órás edzés lett belőle, ami nagyon jól esett.

A zsákolás után volt, aki ringben gyakorolt idősebb edzőnkkel Laci bácsival, engem még a zsáknál marasztalt edzőnk. Mikor ő nem velem foglalkozott, egy segédet küldött mellém, aki egy hölgy volt, Fanninak hívják. Bevallom, szkeptikus voltam az első pár percben, hogy boxban mit is tud segíteni egy kedves hangú hölgy, de arra kellett rádöbbennem, hogy jobb, ha elvetem szkepticizmusomat vele kapcsolatban. Sokat segített az ütések pontosításában, így mehettem a ringbe más szintéren gyakorolni az egyeneseket, és horgokat. Alapvetően azt mondták edzőink, hogy fejlődő tendenciát mutat a teljesítményem, amit meg is koronáztam főedzőnk orcáján két horoggal.
segítettek még nekünk az edzés alatt Laci bácsi látó tanítványai is, akik szintén elismerően szóltak teljesítményemről. Többen kiemelték ütőerőmet, ami kicsit meglepett, de jól esett.

Az edzés után hamar átöltöztem utcaiba, feloldottam Luckyt a helyben maradásból, és siettünk haza, mert találkoznom kellett egy jó barátommal, és már késésben voltam.

Ezúton szeretném megköszönni a Nem Adom Fel Alapítványnak, edzőinknek, a Box akadémia vezetésének, és a lelkes sporttársaknak, hogy lehetővé tették számomra is az edzés lehetőségét. Eddig csak álom volt számomra a box, mára valósággá vált. Közben kiderült, hogy főedzőnk szintén zenél, tehát újabb közös pontot találtunk egymáshoz. Az edzés okozta kellemes fáradtság érzése mellett pedig már várom a jövőheti alkalmat.

Katarzis

Amit pénteken megélhettem, arra nincs kifejezőbb szó, mint a katarzis. A bejegyzés végére érteni fogja az olvasó, hogy miért éppen ez a szó a legkifejezőb erre az élményre.

Izgatottan kezdtem készülődni péntek délelőtt, hiszen a négy muskétás következő előadására voltam hivatalos, mint a darab egyik zeneszerzője. Előző este a próbán már hallottam, hogy mire képesek a beugró színészek, de a pénteki előadáson azt az élményt is képesek voltak felülmúlni.

Ricsoszékkal félnégykor találkoztunk a Szél Kálmán téren, ami szerintem sokunknak Moszkva tér marad még akkor is, ha fel is újították az elmúlt évek során. Lucky remekül vezetett a könnyűnek nem mondható terepen. Ismét éreztem azt a szabadságot, amit egy vakvezető kutya nyújthat gazdájának akkor, ha igazán jólképzett. A 21-es busszal haladtunk tovább Csillebércig, majd a megállótól már csak néhány percet kellett sétálnunk a szabadtéri színházig.

mikor odaértünk, a színésznők már lázasan sminkeltek, miközben a férfiak a vívást gyakorolták néhány méterrel hátrébb. Noha olyan színészekről írok, akik több színpadon játszanak, mégis bennük volt az az alázat, és megmosolyogtató izgalom, ami talán vizsgaelőadáson lehet egy frissen végző színészben. Nem ragadta még el szívüket az önteltség, talán ezért is sikerült úgy ez az előadás, ahogyan aztán sikeredett.

A készülődések ideje aztán lejárt, elkezdődött az előadás. Bevallom, büszkeséggel szívemben hallgattam a művet, hiszen részese voltam azon álom megformálásának, melyet megvalósulni láthattunk a színpadon. Ahogy haladtunk a mű folyamán, úgy bontakozott ki a katarzis. A beugrók olyan természetességgel játszottak, mintha sokadjára adnák elő szerepüket, hihetetlen volt. Talán nem túlzok, ha azt írom, az ehhez hasonló nyári estékért érdemes élni. A Constance Dartagnan duett úgy szólalt meg, ahogy elképzeltem, még egy előadáson sem sikerült így, a meghaltál pedig hátborzongató volt. Bízom benne, hogy elterjed majd annyira ez a musical, hogy e dalcímek nem lesznek ismeretlenek az olvasó számára.

Az előadás után még kicsit beszélgettünk, és akinek csak tudtam, gratuláltam a helyszínen. Mivel későre járt az idő, többen taxival jutottunk haza, de ez mit sem változtatott az élményen. Napokig az este hatása alatt voltam. Vannak érzések, emlékek, melyeket nem lehet, és nem is szabad soha elfelejteni, mert erőt, és önbecsülést adnak akkor is, ha a világ látszólag legyint ránk. Bízom benne, hogy látom még ezeket a fantasztikus embereket, és büszke vagyok, hogy ismerhetem őket, ha még csak felszínesen is.

Építő tanulságok

Az utóbbi időkben ismét nehéz terheket kaptam Istentől, de mégis több szempontból is tanulságos mindaz, ami ma velem történt. Bízom benne, hogy több olvasó is okul majd belőle.

Édesanyám elvesztése után, most egy újabb kedves hozzátartozóm került kórházba, mégpedig a fogadott nagypapám. Nem vagyunk vérszerinti rokonságban, de a szeretet, ami összeköt minket, erősebb minden vérségi kapcsolatnál. Egy elesés következtében combnyaktörést szenvedett, amit általános állapotának gyengesége miatt nem műtenek meg az orvosok, így a folytatás sejthető mindenki számára feltételezésem szerint. Még a múlthét folyamán Ági, és főnöke segítségével feltérképeztem elméletben az utat a kórházhoz, majd ma neki is vágtunk Lucky-val az ismeretlennek. Egészen pontosan csak részben volt ismeretlen az útvonal, hiszen a Keletiig simán eljutottunk, csak onnan volt újdonság eljutni a Fiumei úton lévő kórházba, mely a Péterfi Sándor utcai kórház kihelyezett telephelye. Isten kegyelméből Lucky is szépen dolgozott, és segítségeket is kaptam járókelőktől, ha elbizonytalanodtam volna.

A kórházban mindenki segítőkész volt, és jóindulatú, ugyanolyan hozzátartozónak tekintettek, mint bármely más látogatót, Lucky pedig a kórterembe is bejöhetett velem. Fontos, és az igazsághoz tartozik, hogy Lucky mindvégig fegyelmezetten viselkedett, szépen vezetett, és ápolt volt, tehát nem okozott gondot környezetének. Nem véletlen, hogy minden nap engedelmességizem is vele, mert kérhették volna például, hogy hagyjam kutyámat helyben maradásban valahol, tőlem távolabb, de most a feladata az volt a kórteremben, hogy fegyelmezetten feküdjön lábamnál órákon keresztül. A tanulság mellett pedig szeretném kiemelni az említett kórház munkatársainak jóindulatát, és empatikus hozzáállását, melyet velem szemben tanusítottak. Lassacskán elfogadottá válik hazánkban is, hogy a segítő kutyák az őket alkalmazó személyek részei, így megfelelő viselkedés, és képzettség, ápoltság esetén nem utasíthatók ki sehonnan, ahová közember bemehet. ÉN ezúttal elfogadást tapasztaltam, ami kifejezetten jól is esett ebben a könnyűnek nem mondható helyzetben.