Kicsit kesernyés a hangulatom máma

Ahogy telnek a hetek, lassan búcsúzik a tél, és ahogy a mai időjárás is mutatja, közeleg a tavasz. Túl vagyunk az általam oly sokszor kárhoztatott Valentin napon is, tehát ismét jól járhattak az ajándék, és édességboltok, de a vendéglátó helyek is. A párok tagjai kiszerették magukat, hogy aztán egy évig ismét vagdalkozzanak tovább, vagy éppen semmibe vegyék egymást, avagy csak a megszokástól hajtva maradjanak azzal, akivel már nem az igazi. Nyilván vannak kivételek, de ha nem így lenne, miért lenne szükség szerelmesek napjára? Miért nem lehet minden nap a szerelmesek napja? természetesen lehetne, csak rajtunk múlik, de mi nem sokat teszünk az ügy érdekében csak addig, amíg új a préda. Ajánlom minden kedves olvasó figyelmébe a fireproof című filmet! (Szerelempróba.)

Körülöttem aztán ismét zajlanak az események, újabb válságot kell megélnem, ugyanis feletteseim leraktak távmunkára. Heti kétszer kellene bemennem, ehhez képest egyszer sem hívtak még be, noha két hete vagyok csupán szobafogságra ítélve. Mivel a musical elkészült, így korrepetíciót tartunk a színészeknek Ricsosszal, és próbálok Lucky-val közlekedni minél többet, hogy ne essen ki a munkából, és én sem szeretnék megbolondulni teljesen. Lucky ügyes, a szájkosarat már megszokta, így végre biztonságban elengedhetem. Közben örömmel látom, hogy barátaim megtalálják boldogságukat egy-egy nő mellett, ám én bizonytalanságban vagyok, mert megítélnek bizonyos hölgyek a múltbéli hibáim miatt, így viszont kevés az önbizalmam ahhoz, hogy új kapcsolatot építsek fel. Vágyom pedig magam is az igaz szerelemre, ahol nem számít a múlt, csupán én számítok, és a másik fél, nincs üvöltözés akkor, ha padlón vagyok, mert vannak mélypontok az ember életében, és most ismét mélyponton vagyok. Fogalmam sincs, meddig kell még futnom ezt az ördögi kört, de aki nem tud mellettem állni hiszti nélkül, az jobb, ha elenged szépen, mert az indokolatlan letorkolásokat mostanság nem tolerálom.

Mivel ma szép idő volt, leültünk Lucky-val egy közeli padra, majd okostelefonomon Bibliát kezdtem olvasni. Egy újabb tervet kezdtem el, mely a húsvéti történetet járja körül, és minden igeszakaszhoz van egy rövid magyarázat is. Ma azt az üzenetet kaptam, hogy keressem meg, mire hívott el Isten, mi a feladatom. Nos én azt hittem, hogy az Igehirdetés az én szolgálatom, ehhez képest egy világi cég kapcarongya vagyok, aki mára már csupán távmunkára alkalmas. Tartok még néhány hittanórát, de pár éven belül nem lesz kit tanítsak. A másik alternatíva még a zene lehet, de egyelőre bizonytalannak tűnnek a próbálkozásaim. Megírtuk ugyan a musicalt, és a rendező szövegírónk elégedett is a művel, de hogyan tovább? Többeket figyelmeztetni kell, hogy ennek a műnek a zenéjét nem csak Ricsosz írta, hanem én is belekontárkodtam. Olyannyira sikerült belekontárkodnom, hogy visszatérő motívumaim fedezhetők fel, ha valaki jobban megfigyeli, észlelheti. Mielőtt elégedetlenséggel vádolnának, szó sincs róla, mert van lakásom, egyelőre fizetést is kapok némi excelezésért, és netezgetésért, de hiányzik a teljesség megélése, ami talán örök hiány marad az életemben. Segíthetne egy állás, melyben azt érezhetném, hogy valóban szükség van rám, és része vagyok valaminek, és akadhatna egy hölgyemény, aki nem hétvégi kapcsolat, és támogatna leüvöltés helyett, mert ahogy szoktam mondani, öreg vagyok bohócnak. Talán a tavasz hoz ezen a téren is némi felüdülést, mert nem célom haragban lenni a világgal, csak érteni szeretném, mi a célja Istennek velem, mert a 2015 decemberéig elképzelt küldetést kicsavarta a kezemből. hosszabb távon tehát keresnék vagy teljes nyolc órás állást a mostani helyett, vagy négy órásat a távvergődés mellé. ha beindul a zenélés végre, akkor persze a négy órás munka okafogyottá válik, ha megmarad ez a távmunka, ami anyagilag nem rossz, csak mentálisan golyózik be az ember tőle, ha van annyi ambíciója, hogy ő menne emberek közé, és szeretne rendszert az életében végre.

Lázadozásommal nem szeretném megbotránkoztatni olvasóimat, de sajnos valóban ilyen érzések, gondolatok kavarognak bennem, és ez egyáltalán nem építő. Ezekkel a gondolatokkal együtt teszem a dolgom, mert életben kell maradni, amíg haza nem hív az Úr. Az érces megjegyzések mellett pedig továbbra is a hölgyek tisztelője vagyok, csak jól esne, ha engem is tisztelnének. Nem vagyok telhetetlen, csupán egyfajta férfinak kijáró alapvető tisztelet az, ami lendületet adhatna. Mivel azonban az önsajnálat nem vezet sehová, be is fejezem ezen írásomat abban a reményben, hogy az egyszer fent, egyszer lent elv alapján megszakad a lent, és elérkezik a fent az én életemben is. Kívánom az enyhülést mindenkinek, aki most nehézséget él meg. Reménységünk van abban, hogy Jézusnál megnyugvást találhatunk mind, akik megterheltek vagyunk.

Rövid vallomás, Édesanyám emlékére

Olyan évfordulóhoz érkeztem, melynek apropója könnyeket csal szemembe, de nem az öröm könnyei ezek, hanem a fájdalomé. Egy éve húnyt el Édesanyám, és mostmár értem, mire utaltak többen az ismerettségi körömben facebookon, vagy más egyéb fórumokon. Vannak veszteségek, helyzetek, melyek nem megszokhatók, csak hordozható terhek, melyekhez idomul egy idő után a vállunk, de attól még a teher teher marad. Azt hittem, egy év után már békességre találok, és sikerül elengednem őt, de hazudnék, ha azt írnám, sikerült. Emberek vagyunk, értelmet kaptunk tehát Istentől arra, hogy vigyük tovább életünk pakkját, mert menni kell a végsőkig, de időnként leroskadunk, ami nem szégyen.

Soha nem fogom tehát megszokni azt, hogy Édesanyám hazatért, legfeljebb elviselem. A könnyek záporában pedig igyekszem rávenni magam arra, hogy ne magamat sajnáljam, hanem az lebegjen lelki szemeim előtt, hogy ő már békességben van, és nem érez fájdalmat.

Kutyavilág Iii. Önjutalmazás, vagy csapda

Talán többek számára ismert a mondás, mely szerint a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Az alábbiakban taglalt helyzet tökéletes példája ennek a megállapításnak. Most még homályosnak tűnhet a kép, de a bejegyzés végére mindenki érteni fogja, mire is céloztam az elején.

Kutyás körökben nem ismeretlen bizonyára a tény, mely szerint a közparkokban gyakran dobálnak szét ételt, szemetet a derék polgárok, akik vagy az elkóborolt állatkákat szeretnék táplálni, vagy a madárkákat szeretnék jóllakatni, de gyanítom, a kutyák, és kutyások szívatása is terítéken van. Azt a sajnálatos tényt már nem is említeném, hogy bizony mérgezni is szokták kutyáinkat, mert valamiért zavarja köreiket egy-egy békésen sétáló, vagy vidáman futkosó kutyus. Egy ideje a mi lakótelepünkön is megszaporodott a kidobált élelemkupacok, fóliába becsomagolt szendvicsek száma. Az én eddig jól behívható labrador vakvezető kutyám pedig ösztönéből adódóan rámozdult a zsákmányra, és amellett, hogy romlani kezdett a behívhatósága, időről időre hasmenést is kapott. Megelégeltem a dolgot, és megkerestem a Luckyt képző iskolát, akik hamar segítségemre is siettek, és vettünk egy megfelelő szájkosarat, melyet ráadok a kutyára, ha elengedem. Ha futtatóra viszem, akkor látó kutyástárssal figyeltetem a fiút, de ha egyedül engedem el, akkor a szájkosár marad. Elkezdtem hozzászoktatni Luckyt a szájkosárhoz. Sűrgősé tette a dolgot, hogy tegnap már konkrétan rárohant a zsákmánylelő helyre a kajlaság, ezért a fokozatos szoktatást keményítettem, és mivel lakásban már megtűri a szájkosarat, és bele is bújik, így mától már csak szájkosárban engedem őt el.

Mi őríti meg ennyire a kutyákat, ha élelmet látnak a földön? Mi bírálja felül képzettségüket? Egyrészt a zsákmányszerző ösztön, mely arra sarkalja őket, hogy hamar zabálják fel a talált élelmet, míg más meg nem teszi, másrészt az élelem megtalálása egy önjutalmazó folyamat, hiszen ha megeszi a talált ételt, az jó érzéssel tölti el, ráadásul egy vakvezető kutya nem, vagy csak későn kap negatív visszacsatolást vak gazdájától, így rájön, hogy megteheti szabadon még akkor is, ha tudja, hogy egyébként nem szabad. Amellett, hogy bosszantó ez a jelenség, még veszélyeket is hordoz a kutyára nézve, hiszen nem lehet tudni, miket dobálnak ki, és a legkülönbözőbb bélbántalmak mellett hízásnak is indulhat a féltett eb, és sajnos előfordulhat az is, hogy megmérgezik az ártatlan jószágot.

Felmerül bennem néhány kérdés a jelenség kapcsán, melyek főleg költői kérdések, de ha egyszer választ kapok rájuk, ujjongani fogok örömömben. Ha kóbor kutyát, vagy macskát látnak a kedves jótékonykodni szerető polgártársak, akkor miért nem fogadják be őket, vagy viszik el menhelyekre őket? Miből gondolják, hogy a fóliát is megemészti egy akármilyen kóborló élőlény? Azon az értéken kívül, melyet pénzzel nem lehet megfizetni, ki fogja megtéríteni a segítő kutyák kezelését, ne adja Isten teljes értékét, ha mérgezés által elhaláloznak? A házikedvenc hobbykutyákra is vonatkoztatnám a kérdést természetesen.

Kiképzőtől tudom, hogy a legjobban képzett kutyákat is elcsábítja ez a sok kihelyezett csapda, mert az egyik legősibb ösztönüket indítja be. Mivel flexire nem akartam fogni Luckyt, mert alapvetően behívható, elengedhető kutya, így az ő védelme, és az én nyugalmam érdekében kezdtük alkalmazni a szájkosarat, az elengedések során. Nem tudom, hogy hogyan lehetne az embereket job belátásra bírni, de míg nem változik a szemlélet ezen a téren, addig a szájkosár marad, mint az egyik lehetséges alternatíva.

Születésnapomra, csak őszintén

Tetszik, vagy sem, repülnek az évek egymás után. Így történhetett meg, hogy a mai nappal 37 éves lettem. Az elmúlt év során megtörtebb lettem, de mégis talán erősebb, bölcsebb, és megfontoltabb. Ítélje ezt meg az olvasó, vagy a közvetlen barátaim, akik valóban ismernek!

Noha születésnapom van, nem vár torta gyertyával az asztalon, nem rajong körül a családom, de kaptam sok számomra fontos embertől köszöntést, és pénteken egy kisebb bulival meg is ünnepeljük a legszűkebb barátikörrel is ezt az alkalmat.

Mire lehet alkalom ez a születésnap? Alkalom lehet egyfelől az üneplésre, de az elcsendesedésre, elmélkedésre is. Újra figyelmeztetést kapok, hogy becsüljem az életemet, és próbáljam értelmesen, embertársaim hasznára megélni azt az időt, ami még hátra van számomra itt e földi létben. Nem tudhatom, mennyi van még hátra, így minden percet igyekszem megélni a maga valójában, mert így válhat értékesebbé az életem. Belém hasít persze, hogy Édesanyám tavaly még élt a születésnapomon, ma pedig már máshonnan köszönt engem, de nekem egyelőre még itt vannak dolgaim. Határidőre befejezzük a musicalt Ricsosszal, visszük tovább a zenekart, és még sorolhatnám a teendőket, melyek közt bizonyosan akad olyan is, amiről még fogalmam sincs. Szeretném végre sínre tenni az életemet is, hiszen lassan, de biztosan evickélek a negyvenedik életévem felé, és még nincs feleségem, gyermekem. Csak remélni tudom, hogy Isten megadja nekem még ezt a két ajándékot, és akkor teljessé válna az életem. Olyan nőt szeretnék társul, aki nem fél tőlem, és nem a múltam alapján ítél meg, hanem azon dolgok alapján, melyeket a jelenben, és a jövőben megtapasztal velem kapcsolatban. Megfogadtam ugyanis, hogy nem bizonygatok többé egy hölgynek sem semmit. Aki szeret elfogad, és ésszerű változásra rá is tud venni talán, de a múlt már nem megváltoztatható, tehát felesleges számonkérni rajtam.

Itt vagyok hát, 37 évesen, hajam lassan, de biztosan őszül, de míg 28-nak néznek, nagy baj nincsen. Nem titkolom, hogy megkeseredtem, és kifáradtam, de talán a tavasszal együtt életem tavasza is megérkezik végre, és megpihenhetek, feltöltődhetek. Azokat az értékeket pedig, melyeket Édesanyáma dott nekem, igyekszem továbbra is képviselni, és egyszer talán tovább is adhatom az én gyermekemnek, hogy ne menjen veszendőbe mindaz, ami nemes, érték, és becsülendő. vallom ezt akkor is, ha gyakran konzervatívnak tartanak, de még vannak, akik őszintén szeretnek, és tudom, hogy nem azért köszöntöttek fel, mert a skype, vagy a facebook értesítette őket erről az évfordulóról. Pénteken pedig megünnepeljük néhányan, hogy még itt vagyok, tartom magam, míg erőmből telik, és igyekszem ember maradni akkor is, ha a világ gyakran embertelen. Mindez pedig nem az én jellememet mutatja, hanem Isten megtartó kegyelmét.

Viharos évkezdés

beköszöntött az új esztendő. Talán sokan csodát, megújulást várnak ettől az évtől, ahogy ez már szokás minden év kezdetén, és bizony én sem vagyok más ebből a szempontból, mint az emberek többsége. Szomjazom a jó pillanatokat, de szomjam nehezen oltható igazán. Nem titok, hogy annyira meggyötört a tavalyi év, hogy szükségem van regenerálódásra. Isten tudja csak, hogy mennyire sikerül gyógyulnom az idő múlásával, de tudom, hogy az idő múlásánál több kell. Elégedetlen lennék, avagy mohó? meglehet, de tikkasztó sivatagon meneteltem át, és még nyögöm a mellékhatásokat. A leltárt megírtam már a tavalyi évről, tehát nem ismételném magam, de volt veszteségélménytől kezdve a gyászig, aztán a szerelmi csalódásig minden, ami megkeserítheti az embert. A munkahely bizonyos értelemben kárpótoll, de ami előrébb rántott, az a barátiköröm, és a tavaly év végefelé megalakult zenekarom, a Druida. Az együtt zenélés élménye felülmúlhatatlan, és nem felejthetjük el a próbák utáni beszélgetéseket, nevetgéléseket sem. Mivel keddenként vannak a próbák, a kedd kicsit más nappá vált számomra, mint a többi. Az más kérdés, hogy februártól változni látszik a dolog a próbák időpontját illetően, de ez még a jövő zenéje.

Hogy is kezdődött nekem ez az év? Nos, a Szilvesztert, és az év első napját még Áginál töltöttem. Nem kezdődött azonban problémamentesen az esztendő, ugyanis elkaptam valami hasmenéses vírust, melynek következtében ingajáratban voltam azon kicsiny szoba, és a hálószoba között. Nem volt elég a futkosás, a közérzetem is pocsék volt, de koplalásra fogtam magam, és csak keserű teát, és főttkrumplit ettem, majd este már bepróbálkoztam egy kis pattogatottkukoricával is. Nem kívánok ilyen évnyitót senkinek sem.

Másnap elindultunk már korán reggel. Ági Szolnokra ment dolgozni, így odáig együtt utaztunk, majd ott én vonatra szálltam, mely Pesten rakott le, a Keletiben. Lucky szépen vezetett, pedig csúnya lefagyások voltak az utcákon, főleg Mezőtúron. Helyzetemet nehezítette, hogy rosszul éreztem magam, és gyenge voltam a betegségtől, de bírni kellett a gyűrődést. Tudtam, hogy itthon már kidőlhetek pihenni, de ehhez az utazást bírrnom kell.

Itthon aztán pihentem, és igyekeztem gyógyulni, hogy negyedikén már újult erővel mehessek dolgozni. Mivel még kedden is szabad voltam, beiktattam egy fodrászt, mert nagyon csúnyán megnőtt már a hajam. Még kedden lezajlott az első próbánk is a druidával, aztán szerda reggel elkapott a betegség utolsó rohama, így egy napot máris levontak a szabadságomból.

Azóta meggyógyultam, dolgozom, próbálunk a zenekarral, és Ricsosz barátommal egy komoly megbízást kaptunk, mely egyben megtisztelő, és nehéz feladat. Felkérést kaptunk, hogy írjunk zenét a mostanában készülő négy muskétás című musicalhez. Első körben Ricsoszt kérték fel, ő pedig bevett engem is a buliba, amit elfogadott a rendező is. Egy szombati napunk teljesen ráment az első felvonás megírására, de sikerült teljesítenünk a célt. Kétségtelen, hogy megszállt minket az ihlet, és ontottuk a zenei ötleteket. Nem titok, hogy én írtam meg az egyik lírát, ricsosz más dalokhoz adott többet, így kiegészítettük egymást.

Ez az év aztán ráébresztett egy dologra, ami érzékenyen érint, de legalább szembesülhettem a ténnyel, mely szerint tudatos változásom előtt, akaratlanul is félelmet építettem ki az eddig velem párkapcsolatban volt hölgyekben. A múlt dolgain ugyan változtatni már nem tudok, de reméltem, lesz eredménye, és értelme annak a folyamatnak, változásnak, ami megindult bennem nagyjából 2015 nyarán. Az élet azonban azt igazolta tegnap is, és időről időre azt mutatja, hogy nincs, és nem volt értelme a küzdelmemnek. Nehéz ugyanis úgy változni, hogy időnként burkoltan, vagy kevésbé elfedve az arcunkba vágják múltbéli hibáinkat, mert ezzel lerombolják a felhánytorgatók mindazt, ami keserves munkával felépült. Sajnos az emberek hajlamosak beskatulyázni a másikat, és abból a rekeszből szinte lehetetlen kitörnie a megítéltnek. Tehetünk, vagy mondhatunk bármit, mi azok az emberek maradunk, akiknek megismertek minket. Örvendetes dolog, hogy Isten nem emberi rugalmatlansággal viszonyul hozzánk, hanem mérhetetlen szeretetével, melyre ember önmagától nem képes. A szomorú valóságnak azonban fontos része az a tény is, hogy ebben a világban az emberek, és az ő előítéleteik, megnyilvánulásaik közt kell élnünk, és bizony egy szó, egy gesztus visszább is vethet minket a változásunk útján. Nem csoda hát, ha az ember elfárad egy idő után, és lemond a változás lehetőségéről. Mondhatja erre az olvasó, hogy nem embereknek kell megfelelnünk, ami igaz is, ám társas lények vagyunk, fontosnak tartjuk, hogy legalább valamennyire elfogadjanak minket, másképp egyedül maradunk. Aki engem leginkább elfogad olyannak amilyen vagyok az a bátyám, és Ricsosz, a legjobb barátom, ha az embereket nézzük persze. Sok emberrel van még valamiféle kapcsolatom, de a legközelebb ők állnak hozzám.

Lehetne még szaporítani a szavakat, de a lényeg már olvasható fentebb. Remélem többen okulnak ebből a kis bejegyzésből, és éppen változásban lévő ismerősüket, szerelmüket, szerettüket nem fogják a múlt dolgaival ostorozni, mert ez nem segít! Egy alkoholistának sem segít a gyógyulásban, ha a fejéhez vágják alkoholista mivoltát. Bizony ebben is tanulhatnánk Jézustól, aki nem rótta fel a bűnös ember múltbéli botlásait, hanem segített rajta, majd felszólította az illetőt, hogy menjen, és többé ne vétkezzen. Ha így tudnánk viszonyulni a többi emberhez, akkor többeknek lenne kedve másnap felébredni, és változni.

Keserédes számvetés

A sok teher cipelése közben észre sem vettem, és elillant ez az esztendő is. Hazudnék persze, ha csak a terheket emlegetném 2016-tal kapcsolatban, de az sem titok, hogy több volt ebben az évben a nehézség, mint az önfeledt, boldog pillanat. Nyilván erősíti ezt az érzést bennem az is, hogy szomjazom a jó pillanatokat, és nem tudok betelni velük. Lássuk hát, milyen is volt ez az év az én olvasatomban!

Beköszöntött január, amikor is nekiláttam a munkakeresésnek, mert 2015 végén elküldtek előző munkahelyemről. Külön bejegyzésben írtam arról, hogy milyen megalázó volt megjelenni a munkaügyiben, majd tudomásul venni azt, hogy fogyatékosként nem vehetek részt a közmunkaprogramban. Nem volt tehát más út, keresnem kellett tovább munkalehetőségeket, de még hónapokig kilátástalan maradt a helyzet ezen a téren. Január 5-én Édesanyám kórházba került, ahonnan már nem jött ki élve, és pár nappal bekerülése után már tudtuk, nincs remény a gyógyulására. Noha Isten előtt semmi sem lehetetlen, ezúttal hazahívta őt. Kétségtelen, hogy ezzel elindította bennem azt a folyamatot, melynek során megtanultam megállni teljesen a saját lábamon, és csak a legszükségesebb esetekben kérek segítséget látóktól, vagy bárkitől. Isten kegyelméből vannak emberek, akiktől bizalommal kérhetek segítséget, ha szükséges.

Kezdetét vette aztán a gyász időszaka, melyet keservesebbé, és nehezebbé tett az, hogy én intéztem a temetést, és egy ideig Édesanyám lakásába jártam át mosni is. Fontos azért megemlítenem azt is, hogy legjobb barátom Ricsosz, és egy szűk, de annál őszintébb barátikör mellettem volt ebben a helyzetben is, és persze ma is segítenek embernek maradnom. Az némi üröm az örömben, hogy csalódnom kellett a nőben, akit nagyon szerettem barátilag is, de haragot nem érzek mégsem. Ági is végig mellettem volt, akinél a Karácsonyt is töltöttem, és az idei Szilvesztert is töltöm.

Eltelt aztán az év első fele, és továbbra is munkanélküli voltam. Egyszer aztán kifakadtam gyülekezetünk egyik lelkészének. Ő kihirdette a gyülekezetben a szükségemet, és jelentkezett egy idős házaspár, kiknek fia egy feltörekvő cég vezetője. Arra gondoltak, hogy esélyt adnak nekem arra, hogy bizonyítsak egy nem támogatott, keményen a nyílt munkaerőpiacon működő cégnél. Isten kegyelméből leírhatom, hogy július eleje óta ott dolgozom, és immár recepciós munkakörben erősítem az Eu-fire Kft csapatát, szolgálatnak pedig megmaradt a hitoktatás továbbra is.

Év végefelé aztán megalakult a Druida zenekar, mely egyben kis barátikör is lett. Kifejezetten fontossá vált számomra a barátiköröm, hiszen gyakorlatilag ők lettek a családom. Félreértés ne essék, van még vérszerinti családom is, de ők nincsenek velem a mindennapok viharaiban, míg a barátaim alapvetően igen.

Most pedig itt ülök Áginál, és emlékezem. A sok emlék közé azért reménység is tódul, hogy lesz még boldogság az életemben akkor is, ha a múlt csúnyán megtépázta lelkemet. Álmok, és remény nélkül ugyanis nincs élet, márpedig az Úrban mindig lehet reménységünk, és általa reményünk lehet az örök életre is.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok én sikerekben gazdag, boldog új esztendőt, és remélem, továbbra is hű olvasóim maradnak!

adventi gondolatok

Már pál Apostol is utalt arra, hogy elsősorban nem fizikai értelemben kell harcokat vívnunk földi életünk során, hanem lelki értelemben. A gonosz ránk vágyódik, hogy a maga oldalára állíthasson, és miután kifacsart, a kárhozatra juttasson, ahonnan már nincs visszaút. Advent idején különösen támadásba lendült, és ostromolni kezdett engem. Az év első két adventi hetében elérte, hogy ne jussak el templomba. Ez természetesen nem kisebbíti az én felelősségemet a dologban, de valóban a legváltozatosabb módokon gyengített engem. Érdekes módon a fejem pont vasárnap reggel kezdett fájni mindkét alkalommal, valamint úgy sikerült a kutyasétáltatás, hogy mindenképpen lekéssem azt a trolit, amivel még odaérhettem volna az Istentiszteletre. A lelkiismeret persze gyötört utána, hiszen éreztem, hogy nagy hibát követtem el azzal, hogy nem mentem el a templomba, hogy lélekben készülhessek igazán Karácsony ünnepére. Múlthéten viszont erősebb volt az indíttatás, mint a kísértés, és eljutottam templomba végre. Jól esett hallani az Igét, mely jános Evangéliuma 5,1-5,9 alapján szólt hozzánk. Ez az a történet, mely arról szól, hogy Jézus miként gyógyította meg azt a 38 éve beteg embert, akinek bizony nem volt embere, aki a Betesda tavánál a megmozduló vízbe segíthette volna, hogy ő is meggyógyuljon. Jézus azonban érdeklődik felőle, és meggyógyítja őt. Jézus szeretné az én lelkemet is meggyógyítani végre. Adott mellém embereket, akik mellettem vannak Édesanyám halála óta is. A szó legszorosabb értelmében nekem már nincs családom, így ezek az emberek lettek a családom. Természetesen van családom, de annak tagjai messze vannak tőlem, és élik a maguk kis életét. Lehet szépíteni a dolgot, de látszólag egyedül vagyok, és tudom, ha Isten nem adott volna mellém igaz embereket, akkor mostanra végképp összeomlottam volna. Sajnos a fájdalom által a Sátán mérgezi a karácsonyi váradalmamat is, mert rettegek a Karácsonytól. Míg sokan örömmel várják az ünnepet, én attól félek, hogy milyen lesz megélni az első Karácsonyt Édesanyám nélkül. Tavaly már kórházban volt, de még megfoghattam a kezét, és áldott Karácsonyt kívántunk egymásnak. Ezúttal ágiéknál töltöm a Karácsonyt, hogy ne kelljen egyedül töltenem.

Nem nyugszik a gonosz, de nekem bizodalmam van az úrban, hogy megerősít akkor és úgy, ahogyan arra szükségem van, és lesz. Vannak mellettem néhányan, akikre tényleg számíthatok, és erősítenek engem gyengeségeim közepette. ÉN pedig erőtlenségenben, és tökéletlenségemben mégis szolgálom tovább a Mindenható Szentháromság Istent, amíg csak földi életem tart.

Végül, de nem utolsó sorban gondolok mindazokra, akik örömmel készülnek az ünnepre, és valóban várják Jézus születésének évfordulóját, de azokra is, akik rég nem látott családtagjaikkal találkozhatnak újra e Szent ünnepen. Gondolok azokra is, akikre sajnos sokan nem gondolnak, és hasonló helyzetben vannak, mint én, tehát azokra, akik gyász terhét hordozzák a szívükön, és minden egyes karácsonyi dal valami emléket tép fel bennük, és egyedül töltik az ünnepet, mint én majdnem. Nem az a baj ugyanis, ha nincs ajándék a fa alatt, vagy kevesebb a bejgli az asztalon, hanem bizony az, ha valaki már nincs velünk, akivel egyébként ünnepelni szoktunk. Nem az a baj, ha nincs fenyő agyoncsicsázva a nappaliban, hanem az, ha nem közvetítjük azt a szeretetet egymás felé, melyet Istentől kaptunk azzal, hogy elküldte fiát, majd hagyta, hogy megalázzák érettünk, de a nagyszerű az, hogy ezzel nincs vége a történetnek, mert legyőzte a halált, és ezáltal bűnbocsánatot nyertünk, és reménységünk lehet abban, hogy akik már odaát vannak, és most nagyon hiányoznak, egykor újra velünk ünnepelnek majd fájdalom, szenvedés, könnyek nélkül. Ezzel a reménységgel várom majd, hogy újra átölelhessem Édesanyámat, mert ő ebben a reménységben búcsúzott el! Éljen tehát mindaz, aki az üdvösséget választja, de mindenek felett dicsőség Istennek!