Már pál Apostol is utalt arra, hogy elsősorban nem fizikai értelemben kell harcokat vívnunk földi életünk során, hanem lelki értelemben. A gonosz ránk vágyódik, hogy a maga oldalára állíthasson, és miután kifacsart, a kárhozatra juttasson, ahonnan már nincs visszaút. Advent idején különösen támadásba lendült, és ostromolni kezdett engem. Az év első két adventi hetében elérte, hogy ne jussak el templomba. Ez természetesen nem kisebbíti az én felelősségemet a dologban, de valóban a legváltozatosabb módokon gyengített engem. Érdekes módon a fejem pont vasárnap reggel kezdett fájni mindkét alkalommal, valamint úgy sikerült a kutyasétáltatás, hogy mindenképpen lekéssem azt a trolit, amivel még odaérhettem volna az Istentiszteletre. A lelkiismeret persze gyötört utána, hiszen éreztem, hogy nagy hibát követtem el azzal, hogy nem mentem el a templomba, hogy lélekben készülhessek igazán Karácsony ünnepére. Múlthéten viszont erősebb volt az indíttatás, mint a kísértés, és eljutottam templomba végre. Jól esett hallani az Igét, mely jános Evangéliuma 5,1-5,9 alapján szólt hozzánk. Ez az a történet, mely arról szól, hogy Jézus miként gyógyította meg azt a 38 éve beteg embert, akinek bizony nem volt embere, aki a Betesda tavánál a megmozduló vízbe segíthette volna, hogy ő is meggyógyuljon. Jézus azonban érdeklődik felőle, és meggyógyítja őt. Jézus szeretné az én lelkemet is meggyógyítani végre. Adott mellém embereket, akik mellettem vannak Édesanyám halála óta is. A szó legszorosabb értelmében nekem már nincs családom, így ezek az emberek lettek a családom. Természetesen van családom, de annak tagjai messze vannak tőlem, és élik a maguk kis életét. Lehet szépíteni a dolgot, de látszólag egyedül vagyok, és tudom, ha Isten nem adott volna mellém igaz embereket, akkor mostanra végképp összeomlottam volna. Sajnos a fájdalom által a Sátán mérgezi a karácsonyi váradalmamat is, mert rettegek a Karácsonytól. Míg sokan örömmel várják az ünnepet, én attól félek, hogy milyen lesz megélni az első Karácsonyt Édesanyám nélkül. Tavaly már kórházban volt, de még megfoghattam a kezét, és áldott Karácsonyt kívántunk egymásnak. Ezúttal ágiéknál töltöm a Karácsonyt, hogy ne kelljen egyedül töltenem.
Nem nyugszik a gonosz, de nekem bizodalmam van az úrban, hogy megerősít akkor és úgy, ahogyan arra szükségem van, és lesz. Vannak mellettem néhányan, akikre tényleg számíthatok, és erősítenek engem gyengeségeim közepette. ÉN pedig erőtlenségenben, és tökéletlenségemben mégis szolgálom tovább a Mindenható Szentháromság Istent, amíg csak földi életem tart.
Végül, de nem utolsó sorban gondolok mindazokra, akik örömmel készülnek az ünnepre, és valóban várják Jézus születésének évfordulóját, de azokra is, akik rég nem látott családtagjaikkal találkozhatnak újra e Szent ünnepen. Gondolok azokra is, akikre sajnos sokan nem gondolnak, és hasonló helyzetben vannak, mint én, tehát azokra, akik gyász terhét hordozzák a szívükön, és minden egyes karácsonyi dal valami emléket tép fel bennük, és egyedül töltik az ünnepet, mint én majdnem. Nem az a baj ugyanis, ha nincs ajándék a fa alatt, vagy kevesebb a bejgli az asztalon, hanem bizony az, ha valaki már nincs velünk, akivel egyébként ünnepelni szoktunk. Nem az a baj, ha nincs fenyő agyoncsicsázva a nappaliban, hanem az, ha nem közvetítjük azt a szeretetet egymás felé, melyet Istentől kaptunk azzal, hogy elküldte fiát, majd hagyta, hogy megalázzák érettünk, de a nagyszerű az, hogy ezzel nincs vége a történetnek, mert legyőzte a halált, és ezáltal bűnbocsánatot nyertünk, és reménységünk lehet abban, hogy akik már odaát vannak, és most nagyon hiányoznak, egykor újra velünk ünnepelnek majd fájdalom, szenvedés, könnyek nélkül. Ezzel a reménységgel várom majd, hogy újra átölelhessem Édesanyámat, mert ő ebben a reménységben búcsúzott el! Éljen tehát mindaz, aki az üdvösséget választja, de mindenek felett dicsőség Istennek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése