Kutyavilág Iii. Önjutalmazás, vagy csapda

Talán többek számára ismert a mondás, mely szerint a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Az alábbiakban taglalt helyzet tökéletes példája ennek a megállapításnak. Most még homályosnak tűnhet a kép, de a bejegyzés végére mindenki érteni fogja, mire is céloztam az elején.

Kutyás körökben nem ismeretlen bizonyára a tény, mely szerint a közparkokban gyakran dobálnak szét ételt, szemetet a derék polgárok, akik vagy az elkóborolt állatkákat szeretnék táplálni, vagy a madárkákat szeretnék jóllakatni, de gyanítom, a kutyák, és kutyások szívatása is terítéken van. Azt a sajnálatos tényt már nem is említeném, hogy bizony mérgezni is szokták kutyáinkat, mert valamiért zavarja köreiket egy-egy békésen sétáló, vagy vidáman futkosó kutyus. Egy ideje a mi lakótelepünkön is megszaporodott a kidobált élelemkupacok, fóliába becsomagolt szendvicsek száma. Az én eddig jól behívható labrador vakvezető kutyám pedig ösztönéből adódóan rámozdult a zsákmányra, és amellett, hogy romlani kezdett a behívhatósága, időről időre hasmenést is kapott. Megelégeltem a dolgot, és megkerestem a Luckyt képző iskolát, akik hamar segítségemre is siettek, és vettünk egy megfelelő szájkosarat, melyet ráadok a kutyára, ha elengedem. Ha futtatóra viszem, akkor látó kutyástárssal figyeltetem a fiút, de ha egyedül engedem el, akkor a szájkosár marad. Elkezdtem hozzászoktatni Luckyt a szájkosárhoz. Sűrgősé tette a dolgot, hogy tegnap már konkrétan rárohant a zsákmánylelő helyre a kajlaság, ezért a fokozatos szoktatást keményítettem, és mivel lakásban már megtűri a szájkosarat, és bele is bújik, így mától már csak szájkosárban engedem őt el.

Mi őríti meg ennyire a kutyákat, ha élelmet látnak a földön? Mi bírálja felül képzettségüket? Egyrészt a zsákmányszerző ösztön, mely arra sarkalja őket, hogy hamar zabálják fel a talált élelmet, míg más meg nem teszi, másrészt az élelem megtalálása egy önjutalmazó folyamat, hiszen ha megeszi a talált ételt, az jó érzéssel tölti el, ráadásul egy vakvezető kutya nem, vagy csak későn kap negatív visszacsatolást vak gazdájától, így rájön, hogy megteheti szabadon még akkor is, ha tudja, hogy egyébként nem szabad. Amellett, hogy bosszantó ez a jelenség, még veszélyeket is hordoz a kutyára nézve, hiszen nem lehet tudni, miket dobálnak ki, és a legkülönbözőbb bélbántalmak mellett hízásnak is indulhat a féltett eb, és sajnos előfordulhat az is, hogy megmérgezik az ártatlan jószágot.

Felmerül bennem néhány kérdés a jelenség kapcsán, melyek főleg költői kérdések, de ha egyszer választ kapok rájuk, ujjongani fogok örömömben. Ha kóbor kutyát, vagy macskát látnak a kedves jótékonykodni szerető polgártársak, akkor miért nem fogadják be őket, vagy viszik el menhelyekre őket? Miből gondolják, hogy a fóliát is megemészti egy akármilyen kóborló élőlény? Azon az értéken kívül, melyet pénzzel nem lehet megfizetni, ki fogja megtéríteni a segítő kutyák kezelését, ne adja Isten teljes értékét, ha mérgezés által elhaláloznak? A házikedvenc hobbykutyákra is vonatkoztatnám a kérdést természetesen.

Kiképzőtől tudom, hogy a legjobban képzett kutyákat is elcsábítja ez a sok kihelyezett csapda, mert az egyik legősibb ösztönüket indítja be. Mivel flexire nem akartam fogni Luckyt, mert alapvetően behívható, elengedhető kutya, így az ő védelme, és az én nyugalmam érdekében kezdtük alkalmazni a szájkosarat, az elengedések során. Nem tudom, hogy hogyan lehetne az embereket job belátásra bírni, de míg nem változik a szemlélet ezen a téren, addig a szájkosár marad, mint az egyik lehetséges alternatíva.

Születésnapomra, csak őszintén

Tetszik, vagy sem, repülnek az évek egymás után. Így történhetett meg, hogy a mai nappal 37 éves lettem. Az elmúlt év során megtörtebb lettem, de mégis talán erősebb, bölcsebb, és megfontoltabb. Ítélje ezt meg az olvasó, vagy a közvetlen barátaim, akik valóban ismernek!

Noha születésnapom van, nem vár torta gyertyával az asztalon, nem rajong körül a családom, de kaptam sok számomra fontos embertől köszöntést, és pénteken egy kisebb bulival meg is ünnepeljük a legszűkebb barátikörrel is ezt az alkalmat.

Mire lehet alkalom ez a születésnap? Alkalom lehet egyfelől az üneplésre, de az elcsendesedésre, elmélkedésre is. Újra figyelmeztetést kapok, hogy becsüljem az életemet, és próbáljam értelmesen, embertársaim hasznára megélni azt az időt, ami még hátra van számomra itt e földi létben. Nem tudhatom, mennyi van még hátra, így minden percet igyekszem megélni a maga valójában, mert így válhat értékesebbé az életem. Belém hasít persze, hogy Édesanyám tavaly még élt a születésnapomon, ma pedig már máshonnan köszönt engem, de nekem egyelőre még itt vannak dolgaim. Határidőre befejezzük a musicalt Ricsosszal, visszük tovább a zenekart, és még sorolhatnám a teendőket, melyek közt bizonyosan akad olyan is, amiről még fogalmam sincs. Szeretném végre sínre tenni az életemet is, hiszen lassan, de biztosan evickélek a negyvenedik életévem felé, és még nincs feleségem, gyermekem. Csak remélni tudom, hogy Isten megadja nekem még ezt a két ajándékot, és akkor teljessé válna az életem. Olyan nőt szeretnék társul, aki nem fél tőlem, és nem a múltam alapján ítél meg, hanem azon dolgok alapján, melyeket a jelenben, és a jövőben megtapasztal velem kapcsolatban. Megfogadtam ugyanis, hogy nem bizonygatok többé egy hölgynek sem semmit. Aki szeret elfogad, és ésszerű változásra rá is tud venni talán, de a múlt már nem megváltoztatható, tehát felesleges számonkérni rajtam.

Itt vagyok hát, 37 évesen, hajam lassan, de biztosan őszül, de míg 28-nak néznek, nagy baj nincsen. Nem titkolom, hogy megkeseredtem, és kifáradtam, de talán a tavasszal együtt életem tavasza is megérkezik végre, és megpihenhetek, feltöltődhetek. Azokat az értékeket pedig, melyeket Édesanyáma dott nekem, igyekszem továbbra is képviselni, és egyszer talán tovább is adhatom az én gyermekemnek, hogy ne menjen veszendőbe mindaz, ami nemes, érték, és becsülendő. vallom ezt akkor is, ha gyakran konzervatívnak tartanak, de még vannak, akik őszintén szeretnek, és tudom, hogy nem azért köszöntöttek fel, mert a skype, vagy a facebook értesítette őket erről az évfordulóról. Pénteken pedig megünnepeljük néhányan, hogy még itt vagyok, tartom magam, míg erőmből telik, és igyekszem ember maradni akkor is, ha a világ gyakran embertelen. Mindez pedig nem az én jellememet mutatja, hanem Isten megtartó kegyelmét.

Viharos évkezdés

beköszöntött az új esztendő. Talán sokan csodát, megújulást várnak ettől az évtől, ahogy ez már szokás minden év kezdetén, és bizony én sem vagyok más ebből a szempontból, mint az emberek többsége. Szomjazom a jó pillanatokat, de szomjam nehezen oltható igazán. Nem titok, hogy annyira meggyötört a tavalyi év, hogy szükségem van regenerálódásra. Isten tudja csak, hogy mennyire sikerül gyógyulnom az idő múlásával, de tudom, hogy az idő múlásánál több kell. Elégedetlen lennék, avagy mohó? meglehet, de tikkasztó sivatagon meneteltem át, és még nyögöm a mellékhatásokat. A leltárt megírtam már a tavalyi évről, tehát nem ismételném magam, de volt veszteségélménytől kezdve a gyászig, aztán a szerelmi csalódásig minden, ami megkeserítheti az embert. A munkahely bizonyos értelemben kárpótoll, de ami előrébb rántott, az a barátiköröm, és a tavaly év végefelé megalakult zenekarom, a Druida. Az együtt zenélés élménye felülmúlhatatlan, és nem felejthetjük el a próbák utáni beszélgetéseket, nevetgéléseket sem. Mivel keddenként vannak a próbák, a kedd kicsit más nappá vált számomra, mint a többi. Az más kérdés, hogy februártól változni látszik a dolog a próbák időpontját illetően, de ez még a jövő zenéje.

Hogy is kezdődött nekem ez az év? Nos, a Szilvesztert, és az év első napját még Áginál töltöttem. Nem kezdődött azonban problémamentesen az esztendő, ugyanis elkaptam valami hasmenéses vírust, melynek következtében ingajáratban voltam azon kicsiny szoba, és a hálószoba között. Nem volt elég a futkosás, a közérzetem is pocsék volt, de koplalásra fogtam magam, és csak keserű teát, és főttkrumplit ettem, majd este már bepróbálkoztam egy kis pattogatottkukoricával is. Nem kívánok ilyen évnyitót senkinek sem.

Másnap elindultunk már korán reggel. Ági Szolnokra ment dolgozni, így odáig együtt utaztunk, majd ott én vonatra szálltam, mely Pesten rakott le, a Keletiben. Lucky szépen vezetett, pedig csúnya lefagyások voltak az utcákon, főleg Mezőtúron. Helyzetemet nehezítette, hogy rosszul éreztem magam, és gyenge voltam a betegségtől, de bírni kellett a gyűrődést. Tudtam, hogy itthon már kidőlhetek pihenni, de ehhez az utazást bírrnom kell.

Itthon aztán pihentem, és igyekeztem gyógyulni, hogy negyedikén már újult erővel mehessek dolgozni. Mivel még kedden is szabad voltam, beiktattam egy fodrászt, mert nagyon csúnyán megnőtt már a hajam. Még kedden lezajlott az első próbánk is a druidával, aztán szerda reggel elkapott a betegség utolsó rohama, így egy napot máris levontak a szabadságomból.

Azóta meggyógyultam, dolgozom, próbálunk a zenekarral, és Ricsosz barátommal egy komoly megbízást kaptunk, mely egyben megtisztelő, és nehéz feladat. Felkérést kaptunk, hogy írjunk zenét a mostanában készülő négy muskétás című musicalhez. Első körben Ricsoszt kérték fel, ő pedig bevett engem is a buliba, amit elfogadott a rendező is. Egy szombati napunk teljesen ráment az első felvonás megírására, de sikerült teljesítenünk a célt. Kétségtelen, hogy megszállt minket az ihlet, és ontottuk a zenei ötleteket. Nem titok, hogy én írtam meg az egyik lírát, ricsosz más dalokhoz adott többet, így kiegészítettük egymást.

Ez az év aztán ráébresztett egy dologra, ami érzékenyen érint, de legalább szembesülhettem a ténnyel, mely szerint tudatos változásom előtt, akaratlanul is félelmet építettem ki az eddig velem párkapcsolatban volt hölgyekben. A múlt dolgain ugyan változtatni már nem tudok, de reméltem, lesz eredménye, és értelme annak a folyamatnak, változásnak, ami megindult bennem nagyjából 2015 nyarán. Az élet azonban azt igazolta tegnap is, és időről időre azt mutatja, hogy nincs, és nem volt értelme a küzdelmemnek. Nehéz ugyanis úgy változni, hogy időnként burkoltan, vagy kevésbé elfedve az arcunkba vágják múltbéli hibáinkat, mert ezzel lerombolják a felhánytorgatók mindazt, ami keserves munkával felépült. Sajnos az emberek hajlamosak beskatulyázni a másikat, és abból a rekeszből szinte lehetetlen kitörnie a megítéltnek. Tehetünk, vagy mondhatunk bármit, mi azok az emberek maradunk, akiknek megismertek minket. Örvendetes dolog, hogy Isten nem emberi rugalmatlansággal viszonyul hozzánk, hanem mérhetetlen szeretetével, melyre ember önmagától nem képes. A szomorú valóságnak azonban fontos része az a tény is, hogy ebben a világban az emberek, és az ő előítéleteik, megnyilvánulásaik közt kell élnünk, és bizony egy szó, egy gesztus visszább is vethet minket a változásunk útján. Nem csoda hát, ha az ember elfárad egy idő után, és lemond a változás lehetőségéről. Mondhatja erre az olvasó, hogy nem embereknek kell megfelelnünk, ami igaz is, ám társas lények vagyunk, fontosnak tartjuk, hogy legalább valamennyire elfogadjanak minket, másképp egyedül maradunk. Aki engem leginkább elfogad olyannak amilyen vagyok az a bátyám, és Ricsosz, a legjobb barátom, ha az embereket nézzük persze. Sok emberrel van még valamiféle kapcsolatom, de a legközelebb ők állnak hozzám.

Lehetne még szaporítani a szavakat, de a lényeg már olvasható fentebb. Remélem többen okulnak ebből a kis bejegyzésből, és éppen változásban lévő ismerősüket, szerelmüket, szerettüket nem fogják a múlt dolgaival ostorozni, mert ez nem segít! Egy alkoholistának sem segít a gyógyulásban, ha a fejéhez vágják alkoholista mivoltát. Bizony ebben is tanulhatnánk Jézustól, aki nem rótta fel a bűnös ember múltbéli botlásait, hanem segített rajta, majd felszólította az illetőt, hogy menjen, és többé ne vétkezzen. Ha így tudnánk viszonyulni a többi emberhez, akkor többeknek lenne kedve másnap felébredni, és változni.

Keserédes számvetés

A sok teher cipelése közben észre sem vettem, és elillant ez az esztendő is. Hazudnék persze, ha csak a terheket emlegetném 2016-tal kapcsolatban, de az sem titok, hogy több volt ebben az évben a nehézség, mint az önfeledt, boldog pillanat. Nyilván erősíti ezt az érzést bennem az is, hogy szomjazom a jó pillanatokat, és nem tudok betelni velük. Lássuk hát, milyen is volt ez az év az én olvasatomban!

Beköszöntött január, amikor is nekiláttam a munkakeresésnek, mert 2015 végén elküldtek előző munkahelyemről. Külön bejegyzésben írtam arról, hogy milyen megalázó volt megjelenni a munkaügyiben, majd tudomásul venni azt, hogy fogyatékosként nem vehetek részt a közmunkaprogramban. Nem volt tehát más út, keresnem kellett tovább munkalehetőségeket, de még hónapokig kilátástalan maradt a helyzet ezen a téren. Január 5-én Édesanyám kórházba került, ahonnan már nem jött ki élve, és pár nappal bekerülése után már tudtuk, nincs remény a gyógyulására. Noha Isten előtt semmi sem lehetetlen, ezúttal hazahívta őt. Kétségtelen, hogy ezzel elindította bennem azt a folyamatot, melynek során megtanultam megállni teljesen a saját lábamon, és csak a legszükségesebb esetekben kérek segítséget látóktól, vagy bárkitől. Isten kegyelméből vannak emberek, akiktől bizalommal kérhetek segítséget, ha szükséges.

Kezdetét vette aztán a gyász időszaka, melyet keservesebbé, és nehezebbé tett az, hogy én intéztem a temetést, és egy ideig Édesanyám lakásába jártam át mosni is. Fontos azért megemlítenem azt is, hogy legjobb barátom Ricsosz, és egy szűk, de annál őszintébb barátikör mellettem volt ebben a helyzetben is, és persze ma is segítenek embernek maradnom. Az némi üröm az örömben, hogy csalódnom kellett a nőben, akit nagyon szerettem barátilag is, de haragot nem érzek mégsem. Ági is végig mellettem volt, akinél a Karácsonyt is töltöttem, és az idei Szilvesztert is töltöm.

Eltelt aztán az év első fele, és továbbra is munkanélküli voltam. Egyszer aztán kifakadtam gyülekezetünk egyik lelkészének. Ő kihirdette a gyülekezetben a szükségemet, és jelentkezett egy idős házaspár, kiknek fia egy feltörekvő cég vezetője. Arra gondoltak, hogy esélyt adnak nekem arra, hogy bizonyítsak egy nem támogatott, keményen a nyílt munkaerőpiacon működő cégnél. Isten kegyelméből leírhatom, hogy július eleje óta ott dolgozom, és immár recepciós munkakörben erősítem az Eu-fire Kft csapatát, szolgálatnak pedig megmaradt a hitoktatás továbbra is.

Év végefelé aztán megalakult a Druida zenekar, mely egyben kis barátikör is lett. Kifejezetten fontossá vált számomra a barátiköröm, hiszen gyakorlatilag ők lettek a családom. Félreértés ne essék, van még vérszerinti családom is, de ők nincsenek velem a mindennapok viharaiban, míg a barátaim alapvetően igen.

Most pedig itt ülök Áginál, és emlékezem. A sok emlék közé azért reménység is tódul, hogy lesz még boldogság az életemben akkor is, ha a múlt csúnyán megtépázta lelkemet. Álmok, és remény nélkül ugyanis nincs élet, márpedig az Úrban mindig lehet reménységünk, és általa reményünk lehet az örök életre is.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok én sikerekben gazdag, boldog új esztendőt, és remélem, továbbra is hű olvasóim maradnak!

adventi gondolatok

Már pál Apostol is utalt arra, hogy elsősorban nem fizikai értelemben kell harcokat vívnunk földi életünk során, hanem lelki értelemben. A gonosz ránk vágyódik, hogy a maga oldalára állíthasson, és miután kifacsart, a kárhozatra juttasson, ahonnan már nincs visszaút. Advent idején különösen támadásba lendült, és ostromolni kezdett engem. Az év első két adventi hetében elérte, hogy ne jussak el templomba. Ez természetesen nem kisebbíti az én felelősségemet a dologban, de valóban a legváltozatosabb módokon gyengített engem. Érdekes módon a fejem pont vasárnap reggel kezdett fájni mindkét alkalommal, valamint úgy sikerült a kutyasétáltatás, hogy mindenképpen lekéssem azt a trolit, amivel még odaérhettem volna az Istentiszteletre. A lelkiismeret persze gyötört utána, hiszen éreztem, hogy nagy hibát követtem el azzal, hogy nem mentem el a templomba, hogy lélekben készülhessek igazán Karácsony ünnepére. Múlthéten viszont erősebb volt az indíttatás, mint a kísértés, és eljutottam templomba végre. Jól esett hallani az Igét, mely jános Evangéliuma 5,1-5,9 alapján szólt hozzánk. Ez az a történet, mely arról szól, hogy Jézus miként gyógyította meg azt a 38 éve beteg embert, akinek bizony nem volt embere, aki a Betesda tavánál a megmozduló vízbe segíthette volna, hogy ő is meggyógyuljon. Jézus azonban érdeklődik felőle, és meggyógyítja őt. Jézus szeretné az én lelkemet is meggyógyítani végre. Adott mellém embereket, akik mellettem vannak Édesanyám halála óta is. A szó legszorosabb értelmében nekem már nincs családom, így ezek az emberek lettek a családom. Természetesen van családom, de annak tagjai messze vannak tőlem, és élik a maguk kis életét. Lehet szépíteni a dolgot, de látszólag egyedül vagyok, és tudom, ha Isten nem adott volna mellém igaz embereket, akkor mostanra végképp összeomlottam volna. Sajnos a fájdalom által a Sátán mérgezi a karácsonyi váradalmamat is, mert rettegek a Karácsonytól. Míg sokan örömmel várják az ünnepet, én attól félek, hogy milyen lesz megélni az első Karácsonyt Édesanyám nélkül. Tavaly már kórházban volt, de még megfoghattam a kezét, és áldott Karácsonyt kívántunk egymásnak. Ezúttal ágiéknál töltöm a Karácsonyt, hogy ne kelljen egyedül töltenem.

Nem nyugszik a gonosz, de nekem bizodalmam van az úrban, hogy megerősít akkor és úgy, ahogyan arra szükségem van, és lesz. Vannak mellettem néhányan, akikre tényleg számíthatok, és erősítenek engem gyengeségeim közepette. ÉN pedig erőtlenségenben, és tökéletlenségemben mégis szolgálom tovább a Mindenható Szentháromság Istent, amíg csak földi életem tart.

Végül, de nem utolsó sorban gondolok mindazokra, akik örömmel készülnek az ünnepre, és valóban várják Jézus születésének évfordulóját, de azokra is, akik rég nem látott családtagjaikkal találkozhatnak újra e Szent ünnepen. Gondolok azokra is, akikre sajnos sokan nem gondolnak, és hasonló helyzetben vannak, mint én, tehát azokra, akik gyász terhét hordozzák a szívükön, és minden egyes karácsonyi dal valami emléket tép fel bennük, és egyedül töltik az ünnepet, mint én majdnem. Nem az a baj ugyanis, ha nincs ajándék a fa alatt, vagy kevesebb a bejgli az asztalon, hanem bizony az, ha valaki már nincs velünk, akivel egyébként ünnepelni szoktunk. Nem az a baj, ha nincs fenyő agyoncsicsázva a nappaliban, hanem az, ha nem közvetítjük azt a szeretetet egymás felé, melyet Istentől kaptunk azzal, hogy elküldte fiát, majd hagyta, hogy megalázzák érettünk, de a nagyszerű az, hogy ezzel nincs vége a történetnek, mert legyőzte a halált, és ezáltal bűnbocsánatot nyertünk, és reménységünk lehet abban, hogy akik már odaát vannak, és most nagyon hiányoznak, egykor újra velünk ünnepelnek majd fájdalom, szenvedés, könnyek nélkül. Ezzel a reménységgel várom majd, hogy újra átölelhessem Édesanyámat, mert ő ebben a reménységben búcsúzott el! Éljen tehát mindaz, aki az üdvösséget választja, de mindenek felett dicsőség Istennek!

Isten igazsága örök

A közelmúltban okostelefonomon olvasni kezdtem egy alkalmazáson keresztül a Szentírást. Mivel az alkalmazás képes arra,

hogy bizonyos tematika szerint adjon napi Igeszakaszokat, így én el is kezdtem az egyik tervet, mely az Apcselt, és az

újszövetségi leveleket veszi végig. A napokban az 1. Korintusiakhoz írott levelet olvastam így végig, minden nap egy

fejezetet. Régebben is szerettem a páli leveleket, de most különösen elgondolkodtattak az olvasottak.

Hallani sokszor világi, nem hívő emberektől azt, hogy a Biblia elvei mára már elavultak, tehát a Pál által megfogalmazott

igazságok is ódivatúak, és a mai világban nem lehet megtartani őket, ahogy a Mózesnek adott törvények is merevek, és a mai

korra már nem lehet alkalmazni azokat.. Ha ez így van, akkor Isten kijelentése mára érvényét vesztette, ami egyértelműen

hazugság lenne. Bolondság megkérdőjelezni Isten kijelentésének igazságtartalmát. Azért tart ott az emberiség ahol tart,

mert lassan 2000 év eltelte után sem tartjuk magunkat a bibliai törvényekhez, így Pál levelei sem kapnak kellő

odafigyelést. A paráznaság, egyéb kilengések olyan méreteket öltöttek korunkra, hogy küzdhetünk az Aids pusztítása ellen,

emberi életek, családok dőlnek romba az alkohol, és a drogok romboló hatása miatt. Arról nem is beszélve, hogy a házasságot

sokan már csak felesleges papírformának tartják, így lényegében összeállnak melegedni, mint a lovak, aztán mikor már

kényelmetlenné válik a kapcsolat, vagy felelősséget kellene vállalni az egészért, akkor kimenekülnek a helyzetből sietve. A

mai fiatalok nagy része, de még a harmincasok is nehezen köteleződnek el igazán valaki mellett. Egyszerűbb élni bele a

világba, váltogatni a partnereket, mint a zoknit szokás, hiszen az újdonságnak mindig varázsa van, és elköteleződni sem

kell. az emberi jellem torzulásai által annyi fájdalmat okozunk egymásnak, hogy kicsit mindenki sebesülten lép bele egy

másik kapcsolatba, és félti maradék épségét a sérülésektől, ezért inkább nem kötelezi el magát, vagy csak nehezen. Örök

igazság, hogy a család az elsődleges közeg, ahonnan az értékrendünket, és egyéb szociális szokásainkat hozzuk. Ha nem

kapunk megfelelő útravalót, akkor nem formálódik megfelelően jellemünk, és ott tartunk, mint sok huszonéves, és harmincas,

hogy még mindig önmagukat keresik. A kamaszkor egyik legfontosabb jellemzője az úútkeresés, és saját személyiségünk

feltérképezése, de azért harminc felett Édesanyám bőven nevelgetett engem és bátyámat, míg a mai harmincas nők egy része

még mindig bulizik, tanul, és önmegvalósít. A fene nagy önmegvalósításnak pedig az a vége, hogy magukra maradnak, mert

társat nem tűrnek meg maguk mellett, a barátaik pedig elpártolnak tőlük kibírhatatlan egoizmusuk, és önzésük miatt.

Mivel megváltoztak a szerepek, vagy legalábbis összekutyulódtak, ezért sok nő férfiakat megszégyenítő módon önmegvalósító

szinglivé vált, akik keményen törtetnek előre, esetleg vezetőként trónolnak egy cég élén, komoly pozíciót vívnak ki az

üzleti életben, de a magánéletük egy csődtömeg. Lehet tekerni, csavarni a dolgokat, de egy ponton megszakadnak, és

megtörnek. Többre juthatnánk, ha ismét férfi lenne a maga helyén a férfi, a nő pedig nő tudna lenni a maga szépségében,

jellemességében, gyengédségében, és megteremtené a fészek melegét. A nő valóban elfogadná fejének a férjét, és

engedelmeskedne neki, de nem robotként, hanem szeretetből, és tiszteletből, míg a férfi is szeretné, és tisztelné a nőt,

aki neki adatott, és kincsként kezelné. Bizonyára sok olvasó megbotránkozik most, de nem véletlenül jegyzi meg Pál sem azt,

hogy a nők viseljenek hosszú hajat, mert a hajkorona az ékessége lehet egy nőnek. Nekem régen is a hosszúhajú hölgyek,

lányok tetszettek, és ez most sincs másképpen. Ebben is, mint egyéb dolgokban is talán konzervatív vagyok, de ezen a blogon

is vállalom.

Tanulságos még az 1Kor 13. részben olvasható Szeretethimnusz is, ahogy a 14. részben olvasható mondatok a lelkiajándékokkal

kapcsolatban. Főleg karizmatikus Pünkösdi irányzatot képviselő testvéreimnek megszívlelendő ez a rész, kiváltképp a

nyelveken való szólás tekintetében. Bevallom, egyetlen mai gyülekezettel kapcsolatban sem hallottam, hogy magyaráznák is

azt, ami egy-egy nyelveken szólás alkalmával elhangzik. Isten nem a zűrzavar istene, és nem is akarja előidézni. A zűrzavar

keltése a Sátán eszköze. Ezzel együtt majd Isten megítél mindent, és mindenkit, tehát nekem nem tisztem ítélkezni egy

gyülekezet, vagy irányzat felett sem, de ajánlom tanulmányozásra ezt a részt azoknak, akiket érint e néhány mondatom.

Nők tehát legyetek igazán nők, és akkor nagyon fogunk titeket szeretni, de ehhez persze olyan férfiak is kellenek, akik

jellemesek, és igazán férfiak! Forgassuk a Bibliát, mert mindig rátalálhatunk valami új, eddig még nem észlelt üzenetre,

melynek mentén aztán haladhatunk tovább a nekünk kiszabott úton!

Az emlékezés ideje

Vannak napok, melyek megálásra, és elmélkedésre késztetnek minket. A hétköznapi feladatok, gondok elterelik figyelmünket lelki dolgainkról, de muszáj időnként megálljt parancsolni magunknak, hogy aztán újult erővel rohanhassunk tovább.

Ilyen megálljt parancsolo nap, a halottak napja. Ezen a napon, és az e napot övező meghosszabbított hétvégén meglátogatjuk elhúnyt szeretteink sírját, a sírnál, vagy otthon mécsest, vagy gyertyát gyújtunk, miközben emlékezünk rájuk. Elképzeljük mozdulataikat, hangjukat, és rádöbbenünk, hogy még mindig hiányoznak nekünk. Magam is emlékezem elhúnyt hozzátartozóimra. Református Keresztyén emberként hiszem, hogy ők nem meghaltak, csupán máshol vannak, ahol már nincs szenvedés, fájdalom, hanem nyugalom, és boldogság tölti el a szíveket. Nem titok, hogy még gyászban vagyok, hiszen egy éve sincs, hogy édesanyám eltávozott ebből a földi világból. Azt sem szándékom titkolni, hogy erős sírás fogott el, mikor Ágival mécsest gyújtottunk érte is. Meghívott ugyanis magához Ági, hogy ne töltsem most egyedül ezt a nehéz időszakot, ami jól esett.

Abban tehát biztosak lehetünk, hogy eltávozott szeretteink már jó helyen vannak Isten keblén, tehát nincs szükségük más közbenjáróra Krisztuson kívül, ahogy nekünk sincs. Mi, akik még valamiért itt vagyunk, szörnyű veszteségként éljük meg azt, hogy a számunkra fontos illető már máshol van, és talán bűntudat is mardos minket, így imádságra, támogatásra nekünk van szükségünk. Nekünk kell látszólag nélkülük haladnunk tovább a számunkra kijelölt úton, de az emlékeket senki sem veheti el tőlünk.

Végezetül pedig vigasztaljon minket a tudat, hogy egyszer majd újra találkozunk! Amikor majd ez megtörténik, bizonyos, hogy átölelem Édesanyámat, és mindenért bocsánatot kérek majd tőle, amiért a földi életben nem volt lehetőségem, és merszem.