Év végi számvetés

Látszólag egy szempillantás alatt röppent el ez az esztendő is. Tisztán emlékszem, hogy tavaly bizony még egyedül töltöttem a Szilvesztert, és az idei év első napját is. Sejtelmem sem volt még arról, hogy mit hozhat a 2019-es év, de ma már tudom, hogy igazi hullámvasút alakult a történések sorából. Következzék hát egy afféle számvetés, mi is törrtént..

Januárban a munkahelyen értekezlettel nyitottunk, ahol is kiderült, hogy hat órába tettek, így több fizetésre számíthattam. Teljesen átvettem a központos, ügyfélszolgálatos munkát, ami komoly felelősség volt, de egyben kihívás is. Ekkor még nem sejtettem, hogy húzós fordulatot vesznek a dolgok az év végére. Januárban volt a 39-edik szülinapom is, amit az Archive tagjaival ünnepeltünk. Szembesültem azzal a ténnyel is, hogy egy évem van már csupán a bűvös negyvenig, amit érdemes kihasználni. Majd idővel kiderül, hogy jól sáfárkodtam-e az időmmel ténylegesen, vagy esetleg eltékozoltam egy részétt..

A téli hónapok elteltek szépen, komolyabb események nélkül. Időnként volt lehetőségem együtt szolgálni Lórival, ami mindig örömmel tölt el. Bátran állíthatom, hogy a Siketmissziónál voltam hivatásom csúcsán. Isten tudja csak, hogy lesz-e még ilyen időszak az életemben.

Tavasszal megpályáztam sokakkal együtt egy Iphone 7-est a Távszem project keretében, és nyertem. A mai napig nagyon örülök az elnyert telefonnak, mert naponként komoly segítséget nyújt a mindennapokban, ahogy maga a Távszem is. Közben éreztem, hogy kezdek mentálisan kimerülni, valamint az Oflák vizsgálatán is jelezték, hogy javasolt pszichológus felkeresése. Nem volt könnyű rászánni magam, de végül szakemberhez fordultam, akivel a mai napig is együtt dolgozunk életem traumáinak feldolgozásán. Elkezdtem járni rehabtanárhoz is, hogy önálóságomat tovább növelhessem. Megtanultam többek közt vasalni is.

Nyáron volt ismét lehetőségem együtt nyaralni volt évfolyamtársaimmal, ami örömmel töltött el. Ezúttal nem csupán két napot töltöttünk Szóládon, hanem egy egész hetet. Sokat úsztam a Balatonban, utolsó este pedig építő beszélgetésem volt Dezsővel. Amikor pedig ténylegesen eldöntöttem, hogy rendbe teszem az életemet, felbukkant szinte a semmiből Anna, aki gyermekkori szerelmem volt, de évtizedekre megszakadt köztünk a kapcsolat. Még ma is hihetetlen, de ott tudtuk folytatni szinte, ahol abbahagytuk annak idején, és mára egy pár vagyunk. Ágival igyekszünk tartani a barátságot, amennyire ez lehetséges, és mára már ő is megtalálta a párját, akivel tényleg boldog.

Az őszre nem lehetett panasz, hiszen sokáig volt meglepően szép idő, így volt lehetőségünk Annával több időt együtt tölteni. A munkahelyen már kezdtek vészjósló szelek fújdogálni, de még nem sejtettem, mi lesz a végkifejlet.

Elérkezett aztán a tél, és bizony magával is hozta életem újabb nehéz időszakát. December elején néhány centi hótól beállt Budapest, és persze a Máv sem hazudtolta meg önmagát. Bő két héttel az ünnepek előtt tudtam meg, hogy januártól lényegében munkanélküli leszek, és ez letaglózott teljesen. Isten persze adta mellém segítségül Annát, és a barátaimat, és persze Luckyt, de nehéz reményteli szívvel várni a 2020-as esztendőt. Több helyen bent van már az önéletrajzom, de egyetlen hely kivételével, még senki sem reagált.

Igaz a mondás, mely szerint Isten útjai kifürkészhetetlenek. Most még nem látom, hogy hová helyez majd engem az
Úr, de csak remélni tudom, hogy mindez a javamra szolgál, és mindenki megkapja a maga jussát mindenért. Zenei téren kicsit stabilizálódott a helyzet, mert megújult a Druida, és elindítottam saját projectemet is, Tom Sound néven.

Kívánok ezúton minden kedves olvasómnak áldott, kegyelemben gazdag 2020-as évet! Saját magam érdekében is remélem, hogy ami most még rejtve van, a jövendőben világossá lesz, és akkor nem emészt majd a kételkedés, és a bizonytalanság mocsara.

Eljött hát Karácsony

Az adventi várakozás célt ért, elérkezett a Karácsony. A próbatétel ezév végén is megérkezett, ugyanis az ünnepek előtt két héttel közölték velem, nincs szükség a munkámra a továbbiakban a Szövinél, tehát munka nélkül maradtam. Tudni kell, hogy év végén a munkáltatóknál már a fű sem nő, tehát hiába hirdetnek állásokat, reagálni vélhetően már csak januárban fognak, addig pedig eheti a fene a munkát kereső emberkét, mert ilyenkor már mindenki az egyébként megérdemelt szabadságát tölti.

Sejthető tehát, hogy némileg megkeseredve vágtam neki az ünnepnek, de szépen sikerült minden. Annánál töltöttük a Karácsonyt, mely meghittre sikeredett. Isten kegyelméből, egy héten belül háromszor is voltunk templomban. Vasárnap egyedül vágtunk neki a részben ismeretlennek, majd megismerkedtünk két hölggyel a gyülekezetből, akik a másik két alkalommal már segítségünkre voltak az eljutásban. A mai napon Úrvacsorát is tudtam venni, ami külön áldás, és öröm volt.

Ma délután felhívott Dezső barátom, aki már a főiskolás évek óta igaz szolgatársam, és barátom. A hirtelen beküvetkezett munkanélküliségemre ő is csak azt mondta, hogy ennek nyilvánvaló oka van, és talán egy sokkal jobb munka vár rám valahol, akár az Egyházon belül is. Annával, és Lucky-val pedig könnyebb átvészelni ezt a köztes időszakot, mint egyedül.


A karácsonyi ünneplés során volt részünk fadíszítésben, és főzőcskézésben is. Anna meglepett egy vízforralóval, amit már régen szerettem volna, mert teafőzőm már igen megviselt szegény.

Az ünnep pedig lassan elköszön, de akit igazán ünnepelnünk kellene, velünk jön az úton. Istentől kaptuk a legnagyobb ajándékot, mert ő úgy szeretett minket, hogy fiát adta azért, hogy örök életünk legyen.

A várakozás ideje

Rohanni látszik az idő kedves olvasók. Tisztán emlékszem még a tavalyi Adventre, és most ismét elérkezett a várakozás időszaka. Ez az időszak talán a legalkalmasabb arra, hogy rendezzük kapcsolatunkat Istennel, hogy valóban megértsük ígéretének jelentőségét. Egyházunkban evangelizációs alkalmakat tartanak, melyek arra szolgálnak, hogy hívogassák a keresőket, mert Karácsony igazi lényege Isten Igéjében keresendő. Már az Ószövetségben találunk utalásokat Isten ígéretére, és mérhetetlen szeretetére vonatkozóan. Mózes első könyvében olvashatjuk, hogy Ádám, és Éva súlyos bűnt követtek el, mellyel Isten szívét összetörték, és bizony ígéreteket tesz az Úr: "Ellenségeskedést támasztok közted, és az asszony közt. A te utódod, és az ő utódja közt. Ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod." (1Móz: 3,15.) Első olvasatra semmi köze a Karácsonyhoz ennek az Igeszakasznak, ám ez tévedés. Amint megtörtént az első bűneset, Isten elhatárolódott a bűntől, ám az embertől nem. Szentsége által a bű nnel nem válallhat közösséget, ezért tervet készített arra vonatkozóan, hogy az embert miként váltsa meg bűnös állapotából. Mérhetetlen szeretete arra vezérelte őt, hogy elküldje közénk Krisztust, a mi érdekünkben. A Sátánnak teszi meg első ígéretét, hogy bizony az embert az ellenségévé teszi, és eljön majd a Megváltó, aki eltiporja majd, és a fejére tapos. Nekünk pedig már reménységünk van az örök életre, a megtisztulásra.

Évezredek teltek el, és bár még létezik ez a földi útvesztő, látszólag a vesztébe rohan. Arról harsog minden közösségi oldal, hogy vásároljunk őrült tempóban, és persze még segítenek is nekünk a feketepéntekes akciókkal, hogy minél olcsóbban juthassunk olyan dolgokhoz, melyek idővel értéktelenné válnak, mert kiadnak egy újabbat belőlük. A karácsonyi asztalközösségnek is az anyagi részét domborítják ki a reklámok, és azokra az érzéki dolgokra helyezik a hangsúlyt, melyek elillannak, amint elfogyasztotttuk a bejglit, vagy a rántotthúst. Az egyik mobilszolgáltató fel is szólít minket, szinte hajcsárként rival ránk: "Repedjen az a bejgli!" Bevallom, szívesebben hallanék valami olyan felszólítást, inkább hívogatást, hogy szeressük egymást úgy, ahogyan Isten szeretett minket! Becsüljük meg a pillanatot, melyet együtt tölthetünk, mert ezáltal egymást is ajándéknak tekinthetjük életünkben! Ha van étel az asztalon az külön kegyelem, de isten ígéretének beteljesedése a legnagyobb ajándék, amit csak kaphattunk. Tart még a kegyelem időszaka, hát akkor éljünk a lehetőséggel! Advent időszaka remek lehetőség az Istennel való találkozásra, összekuszálódott életünk rendezésére, Isten segítségével. Már Ézsaiás próféta könyvében komoly felszólítást kapunk a várakozás méltó megélésére: "Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden
hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. – Az Úr maga
mondja ezt." (Ézsaiás 40:3-5 )
Ha ezzel a lelkülettel készülünk a Karácsonyra, értelmet nyer a várakozás. Értéke lesz minden várakozással töltött percnek, mert nem múlandó dolgokra várunk, hanem az Örökké valóra.

Az emlékezés, és ébredés ideje

Nagyon régen jelentkeztem bejegyzéssel, így azóta már egy nyár is eltelt, s az ősz közepén járunk. Sok változás lépett az életembe, melyek során megtapasztalhattam, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek. Berobbant az életembe a szerelem, az első, még általánosból való szerelmem Anna személyében, akivel hirtelen elszakadtunk egymástól, mert másik iskolába került, de az internetnek köszönhetően, no és a közösségi oldalaknak is, ismét egymásra találtunk. Régebben bejelöltem már, de most tanácsot kért tőlem, amiből elindult a beszélgetésfolyam, és immár egy pár vagyunk. Rengeteget kell dolgozni magamon, hogy a múlt sebei begyógyuljanak, de immár szakember segítségét is igénybe vettem, hogy valóban tovább tudjak lépni.

Elérkezett október vége, és november eleje, mely a Reformáció ünnepét, valamint a már eltávozott szeretteinkre való emlékezést jelenti számomra. Ahogy Luther az Egyházat szerette volna megtisztítani, úgy életünkre is ráfér a tisztulás, az Igéhez való visszatérés. Tart még a kegyelem időszaka, érdemes jól sáfárkodnunk vele. Sokszor magam is eltántorodok az igazi zsinórmértéktől, de minden egyes tévelygésemkor szelíden magához hív a jó pásztor, aki engem is ismer, nevemen szólít, és mindenkinél jobban ismer engem. Amit annak idején Luther elindított, az valódi lelki ébredés volt, mely a mai napig is értékeket hordoz. Ránk férne ma is egy hasonló ébredés, mely letisztítaná gondolatainkat, hogy valóban azokra a dolgokra figyeljünk, melyek igazán fontosak. Jó cselekedeteink mit sem érnek, mert nem a miénk az érdem, hanem kegyelemből van új esélyünk. Kegyelem, és hit által juthatunk Isten országába, ahol már nem lesz fájdalom, és keserűség.

Református Keresztyén hitünk szerint, halottaink már jó helyen vannak, és mi egyébként sem lehetünk közbenjárók az ő üdvükért, mert egyetlen közbenjárónk van az Atyánál, Jézus Krisztus. Az emlékezés ideje van most, felidézhetünk régi emlékeket, melyeket a már eltávozott szeretteinkkel éltünk át, és imádkozhatunk a még élőkért, hogy viselni tudják a veszteséget, melyet szerettük halála okoz, mert itt még helyt kell állnunk nélkülük is.

Kívánok áldott emlékezést mindenkinek, és igazi lelki ébredést is kívánok, hogy élhetőbb legyen ez a földi lét.

Itt a nyár, az éltető nyár

Elteltek hetek, és hónapok, megélhettem Nagypéntek fájdalmát, Húsvét örömét, Pünkösd kiteljesedését, és véget is ért a tanév. Sokak szemében az év vége december végén van, de mi tanárok még tartjuk a szokást, hogy a tanév végét is év végének nevezzük. Ismét véget ért egy szakasz, melyet együtt jártunk végig diákjaimmal. Csak remélni tudom, hogy jó eszköze voltam Istennek ezúttal is, mert az érdem nem az enyém. Igyekeztem elvetni tanítványaim szívében az Ige magvacskáját, de majd idővel derül ki, hogy hoz-e termést, vagy felperzseli világunk gyakran pusztító tüze, mely senkit, és semmit nem kímél. Az ember képességei, tudása, hatalma véges, míg Istené végtelen.

Ma volt gyülekezetünkben a tanévzáró Istentisztelet. Az Igehirdetésben arra kaptunk bíztatást, hogy kérjünk Istentől bizalommal, keressük őt a nyári természetben is, az emberek szeretetében, személyiségében, és megtaláljuk Istent. Az ember gyakran nehezen kér, mert kiszolgáltatottnak érzi magát, ha maga nem tud megoldani valamit, de Istennel szemben nyugodta félre lehet tenni ezeket az emberi büszkeségre utaló gondolatokat, mert ő ismeri gyengeségeinket. A folyamatosan imádkozó ember zörget Isten országának ajtaján, és a kapu megnyittatik számára. Ha emberek nem is hisznek már abban, hogy megváltozhatunk, Isten mellettünk van, és kész csodát tenni a mi életünkben is.

Az Igehirdetés után a gyerkőcök szolgáltak néhány énekkel, majd kihívtak minket az Úr asztalához, és minden szolgálattevő áldást kapott, és egy kis ajándékot. Számomra a legnagyobb ajándék, hogy taníthattam ebben az évben is, és remélem, lesz még kit tanítsak a következő években is. Igyekszem szolgálatként megélni a jelenlegi főállásomként végzett telefonközpontos, ügyfélszolgálatos munkát, de igazán akkor élek, mikor belépek a terembe, és érzem a padok illatát, mikor beszélhetek Isten dolgairól a gyermekeknek. Erre lettem elhívva, és még nem adtam fel a reményt, hogy egyszer újra Egyházunk berkein belül szolgálhatok majd, főállásban. Ameddig ez nem valósul meg, végzem a jelenlegi helyemen kapott feladatokat, a tőlem telhető legjobban.

Ahogy írom ezt a bejegyzést, a nyitott ablakon át, áramlik be a friss, nyári levegő. Mindig is a nyár volt a kedvenc évszakom. Csodálatos, hogy kellemes kimenni az utcára, vagy éppen csak sétálni Lucky-val a parkba, minden kivirul, minden az életet hirdeti. Az emberek is lazábbra veszik a figurát, lezserebbben öltözködnek, a hölgyek magukra hintik illatos parfümjüket, amik gyakran elbódítanak, aztán csak lépkedek tovább, mert feladat mindig van. A nyár a szabadság ideje is, tehát magam is tervezek hosszabb időre szabadságra menni, és ha Isten megsegít, ismét nyaralhatok majd Dezsőékkel Szóládon, s majd ismét úszunk nagyokat a Balatonban, de ezúttal már úszósapkában teszem, hogy a fülgyulladást elkerüljem. Ricsoszékkal pedig újraélesztettük a Druida zenekart, tehát a zene sem marad ki az életemből. Elkezdtem alakítgatni a szólókarrieremet is, tehát instrumentális zenéket komponálok, és Tom Sound művésznéven teszem közzé, saját youtubecsatornámon.

Ezúton is kívánok Istentől megáldott, szép, pihentető nyarat minden olvasómnak! Jelentkezem még a nyár folyamán, ami nem fenyegetés, hanem ígéret.

Húsvéti gondolatok

Ahogy az lenni szokott, Nagypéntek, és Húsvét közeledte ismét elmélkedésre késztetett. Hívő szempontból, a legfontosabb ünnepünk idején járunk. Gyakran csapdába is csalom hittanosaimat, mikor megkérdezem tőlük, hogy melyik ünnepünk a legfontosabb. Mindig akad valaki, aki habozás nélkül rávágja, hogy bizony a Karácsony. Meglepődnek, mikor azt mondom nekik, hogy bár kétségtelenül a Karácsony is nagyon fontos, de a legfontosabb, és a legmeghatározóbb a Húsvét. Nagypénteken elkezdődött mindaz, aminek köszönhetően lehetőségünk van az újrakezdésre, az Istennel való megbékélésre. Krisztus kifizette a büntetésünket, pedig meg sem érdemeljük. Hogy a magam portáján sepregessek, ideje méltóvá válnom erre a kegyelemre. Mielőtt azonban feszülten igyekeznék jó színben feltűnni Isten előtt, és magam kikaparni a gesztenyét, fontos leinteni magam, mert ezt az ajándékot kegyelemből kaptuk. Nem azért kell törekednem a jóra, mert bármit is tehetnék üdvösségem érdekében, hanem hálából a legnagyobb ajándékért. Amikor önmagam sajnálatába temetkezve üldögéltem délelőtt, egy jól eső üzenet jelent meg telefonomon, mely messengeren érkezett. Egy tavaly elballagott hittanosom kívánt nekem áldott Húsvétot. Büszke vagyok Csilára, mert azóta Lónyais lett, és örömmel tölt el, hogy talán jó eszköz lehettem életében a hitrejutásban. A pedagógusi hivatás nem könnyű, legyen szó bármely szakterületről is. Amikor azonban látom, hogy egy tanítványom elindul a helyes úton, az az érzés megfizethetetlen. Nem a magam dicsőségére örülök ilyenkor, hanem Isten dicsőségére, hiszen a Szentlélek munkálkodása által talált Csilla szívében is jó talajra az elvetett magvacska. Üzenete rávilágított arra, hogy valaki mindig gondol ránk akkor is, ha úgy érezzük, magunkra maradtunk. Nagypénteken pedig Jézus értem is meghalt a kereszten, mert ő is gondolt rám. Már akkor gondolt rám, mikor még gondolat sem voltam, mert ő a kezdet, és a vég.

Elérkezett aztán Húsvét vasárnap, mikor is reggel, templomba mentünk Lucky-val. Időben oda is értünk, tehát semmi sem akadályozhatta meg azt, hogy méltó módon ünnepeljem a feltámadás örömét. Ebben az évben egy jó barátom távozott ebből a világból, így szükségem is volt arra, hogy a feltámadás reménységét erősítő Igehirdetést halljak. Mivel a nehézségek hatására kicsit távolabb kerültem Istentől, külön jól jött a prédikáció azon része, mely arról szólt, hogy mi is megtalálhatjuk a saját Galileánkat, ahol, és amikor megéltük először a csodát, mely Krisztusban van. Elkezdtem hát felidézni a keresztelőm körüli időszakot, majd a konfirmációmat, aztán a Vakmissziós ifis időszakomat majd az elhívást a szolgálatra, a főiskolai akadályok leküzdését, és még sorolhatnám. Megannyi pillanat, melyek során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Krisztus jelen van az életemben. Miattam, helyettem, és érettem szenvedte el Jézus a kereszthalált, majd következett a feltámadás, mely megerősíti reménységünket abban, hogy a földi élet vége nem a végálomás, csupán egy szakasz végét jelenti, mely után az örök élet következik.

Ahogy véget ér az ünnep, látszólag elillan a Húsvét ünnepében rejlő csoda is, ám ennek nem kell mindenképp így lennie. Elhatároztam, hogy ismét megkeresem a saját Galileámat, hogy onnan indulhasak tovább. Az utóbbi évek történései kérgessé tettek, és gyakran rossz a hangulatom, de ez a húsvéti Igehirdetés jó eszköz volt arra, hogy rádöbbenjek arra, hogy rendeznem kellIstennel a kapcsolatomat. Ezen fogok munkálkodni hát a közeljövőben.

Kívánom minden olvasómnak, hogy sikerüljön megélniük Húsvét igazi lényegét! A sonka, tojás, torma, locsolkodás csupán a mi emberi hagyományaink, de látnunk kell, hogy Húsvét lényege jóval mélyebb, több, a legkomolyabb jelentőségű az egész világra nézve. Hallhatunk, olvashatunk a mostanság ismét fellángoló keresztényüldözésekről, ám ezek is csak Isten kijelentését igazolják, a Szentírást. Ha Krisztus miatt üldöznek minket az bizony későbbi boldogságunkat jelenti, tehát viselnünk kell méltósággal még akkor is, ha valóban szomorú, hogy ártatlan embereknek azért kell felrobbanniuk egy templomban, mert keresztények, keresztyének. A látszólag értelmetlen dolgok mögött is Isten csodálatos terve húzódik, mely szép lassan beteljesül, és ember nem tehet ellene semmit.

Vajon hogyan élhették meg a feltámadás örömét azok,akik valóban a történtek idején éltek? Hogyan élhették meg a tanítványok, akik együtt éltek évekig Jézussal? Többször is beszélt nekik közelgő kereszthaláláról, és feltámadásáról, de nem értették meg. Amikor bent ültek abban a szobában, és Jézus a középen termett, megállhatott a levegő abban a helységben. Amit eddig nem értettek, hirtelen megvilágosodott, és letaglózhatta a tanítványokat. Tamás azonban nem volt köztük. Vajon miért nem? Hajlamosak vagyunk megítélni Tamást, noha nem tudjuk, hogy miért nem volt jelen akkor. Elképzelhető, hogy ő egyedül, fére vonulva szerette volna megélni gyászát. Hitetlensége, vagy inkább kételkedése szintén nem róható fel, hiszen melyikünk mondhatja el magáról, hogy nem szkeptikus olykor? Maga Jézus sem feddi meg Tamást, hanem megmutatja neki sebeit, hogy valóban hitre ébressze őt. El is hangzik az szinte rácsodálkozás, felismerés: "Én Uram, és én Istenem!" Jézus arra is utal, hogy boldogok azok, akik nem látják őt, de mégis hisznek. Vajon mi tudunk ilyen őszintén rácsodálkozni Krisztusra akár Húsvétkor, akár a hétköznapok sodrásában? Nos, erre a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia, és őszintén kell színt vallanunk. Ha megéljük ezt az őszinte rácsodálkozást, gyökeresen megváltozhat az életünk, mert gyermeki, élő hitünk lehet, mely ismét megerősíti kapcsolatunkat Istennel, és utat mutat személyes Galileánkhoz, melytől gyakran elbóklászunk. Örök bizodalmunk lehet azonban a mi hű pásztorunkban, aki életét adta a juhaiért.

Az érem másik oldala

Talán most arra számít a kedves olvasó, hogy a böjtről szól majd ez a bejegyzés, de annak egy külön írást szentelek majd a jövőben. Most egy olyan témát boncolgatnék kicsit, mely bizonyára némelyeket érzékenyen érint majd, de beszélni kell erről is, hiszen általánosnak tekinthető a jelenség, amit hamarosan kifejtek bővebben.

Egy közösségi oldalon, egy, a Magyarországon élő látássérültek nagy részét tömörítő csoportban jelent meg egy felháborodott írás, egy vak hölgy klaviatúrájából, mely szerint segítséget kapott egy látó hölgyeménytől, aki kifejtette, hogy ő szívesen segített eddig is látássérülteknek, de már egy ideje csak nőknek segít, mert bizonyos vak férfiak tapizták őt, mikor ő segíteni próbált volna. A felháborodott írás elkövetője áldozatnak állította elénk az említett segítőkész látó hölgyet, aki hatalmas kárt szenvedett a tapizások által, és bizony ezek a vak férfiak igen bunkók, és faragatlanok. Ugyan a bejegyzéshez nem szóltam hozzá, mert alapvetően többen leírták azt hozzászólásban, amit gondolok erről, de megér egy blogbejegyzést a téma. Talán árnyaltabb lesz a kép minden olvasó számára, mire a bejegyzés végére ér.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy semmit, de semmit nem tudunk arról, hogy mi is történt pontosan azokban az esetekben, mikor áldozatunk segíteni próbált az említett vak szörnyetegeknek. Ha valóban tapizás történt, akkor annak hosszabb ideig kellett tartania, és áldozatunk ezt vajon csendben tűrte? Ha szóvá tette a beindult vak fenevadnak, hogy ez számára kellemetlen, és akkor sem hagyott fel próbálkozásával az illető, akkor valóban zaklatásról van szó, de véleményem szerint sok a ha. Sajnálatos módon előfordul tapogatózásaink során, hogy véletlen rossz helyen érintünk meg egy segítőt, vagy mást, de ezek rövid érintések, és könnyen tisztázható helyzetek. Felmerül továbbá, hogy adott-e az illető ártatlan hölgyemény bármilyen félreérthető jelzést a vak vadkan irányába? Bizony, mi vak férfiak sem lettünk kihagyva a hormonok osztogatásakor a teremtés során, tehát ebben a tekintetben esélyegyenlőség áll fenn a látó férfiakkal. Minket is elbódít egy kellemes, esetleg izgató női parfümillat, egy kedves, esetleg kacérkodó női hanglejtés, egy kicsi érintés, gesztus. A látó nők egy része azonban babázik velünk, és úgy kezel minket, mintha nemtelen, aszexuális űrlények lennénk, akiket bugyurgatni azért időnként kell, mert az végtére is egy gyermeknek is jól tud esni. Arra egy percig sem gondolnak, hogy hamis reményeket, vágyakat kelthetnek a vak férfiakban ezekkel a megnyilvánulásokkal, majd jön a koppanás, mikor az előbb még tutujgatós kedves hölgy benyögi, hogy ő tulajdonképpen nem érez semmit, és egyébként is hagyjuk őt békén, mert férfiként eszébe sem jutnánk. Nos, nem csoda, ha a sok hasonló esetet megélt férfiak önbecsülése hajótörést szenved, ám a hormonok azért működnek, és így tavasz kezdetén élénkebbé is válnak. Nem csoda hát, ha keresik az alkalmat, hogy hölgyekkel ismerkedjenek. Igen ám, de hogyan ismerkedjen egy gátlásokkal megtűzdelt vak férfi? Hogyan mutassa ki, hogy ő igazán férfi a szó legnemeseb értelmében, ha ez még számít valamit ebben a világban, ha nem kap rá lehetőséget? Ezzel természetesen nem azt szeretném sugallni, hogy jogos a tapintatlanság, a bunkó közeledés, tényleges tapizás, de érdemes a férfiak szemszögéből is megvizsgálni ezt a témakört. Eddigi életem során két esetben volt szerencsém, két hölgy védelmére kelnem, mikor más férfiak viselkedtek tapintatlanul, és ezekben az esetekben visszajelzést is kaptam a két megvédelmezett hölgytől, ami ritka jelenség sajnos. Nem nehéz belátni, hogy esetünkben a szemezés kizárt, tehát a hölgyek tekintete számunkra nem nyújt információt, ahogy más egyéb, csupán látható jelzések sem. Meglepően ritkán kapok visszajelzést látó hölgyektől, hogy hogy is nézek ki, de az említett két eset egyikében a megvédelmezett hölgy azt mondta, hogy ez a fellépés számára vonzó volt, és én is az lettem a szemében. A másik esetben megköszönte a hölgy a segítségemet, és egyéb esetben jelezte, hogy szerinte jól nézek ki. Ilyen esetben vajon mi a megfelelő reakció? Ha nem adok választ csak megköszönöm, akkor lehet, hogy egy lehetőséget szalasztok el, de ha azt merem mondani, hogy te is kifejezetten vonzó vagy köszönöm, akkor esetleg elküld melegebb éghajlatra nyaralni, mert jaj, ő nem is tudná elképzelni vak férfival, és mit is képzelek, vagy fogadja a bókot, esetleg még mosolyt is csalhatok az arcára, ami külön jutalom. Persze itt is előbújhat a cuki vagy, és egyéb bugyurgatások. Talán sikerült érzékeltetnem, hogy rengeteg a bizonytalanságot erősítő tényező ezekben a helyzetekben.

Érdekes, és szerintem sajnálatos tény, hogy napjainkban kevés a férfiasságát igazán megélő vak férfi, vagy a nőiességét igazán megélő vak nő. Ez sajnos abból is adódik, hogy bizonyos szülők kislányosan, vagy kisfiúsan öltöztetik akkor is gyermeküket, ha már felnőtt, vagy kamaszodik, és nem tanítják meg őket a nemiségük megélésére. Nehezítheti a helyzetet, ha valaki úgy nő fel, hogy nincs előtte megfelelő példa, mert csak az egyik szülő nevelte, de később találhatunk példákat, akik kiépíthetik nemiségünket. Ha ez még sikerül is, akkor következnek az önbizalmat romboló lekoptatások, kikosarazások, félreértett helyzetek, és még sorolhatnám. Aki ezen körülmények közt is igazi férfi, vagy nő tud maradni, annak elismerésem, mert ez erős személyiségre vall. Az egyébként szintén érdemelne egy külön bejegyzést is talán, hogy bizonyos vak hölgyek milyen mesteri módon álítják be azokat a férfiakat szörnyetegnek, akik csak emberi módon ismerkedni szeretnének. Hogy látó férfiakkal szemben is alkalmazzák-e ezt az önvédelmi mechanizmust nem tudom, de vak férfiak esetében gyakran igen.

A lényeg, hogy a fentebb említett látó hölgy a saját életét is megkönnyebbíthetné, ha nem általánosítana, és figyelne arra is, hogy ő maga milyen jelzéseket ad kifelé. Aki viszont az említett nézőponton felül is rámenős, és nyomul, az látó férfiként, és vakként is bunkó, aki megérdemli a nők távolságtartását.

Életem lemeze

Gyakran csak akkor szembesülünk a ténnyel, hogy bizony repül az idő, mikor elérkezik a születésnapunk. Nem is olyan régen írtam tavaly ilyenkor, és lám, 39 éves lettem. Sokan azt mondják, hogy 40 éves kortól, életünk lemezének második oldala következik, de egy ismerősöm elgondolkodtatott, és már nem is vagyok ebben ennyire biztos. Miért ne lehetne még több is abból a bizonyos első, vagy A oldalból, mint egy év? Nem tudhatom, hogy mennyi időt szánt nekem itt, e földi létben az Úr, de ha csak arra gondolok, hogy a születésem körül tevékenykedő orvosok szerint életben sem kellett volna maradnom, valami terve velem is van Istennek, ahogy mindenkivel. Az már persze más kérdés, hogy felismerjük-e ezt a tervet, vagy csak sodródunk az árral, majd egyszer csak lemegy a függöny? Értelmet kaptunk, és szabad akaratot, tehát jó lenne ehhez méltóan sáfárkodni velük.

Eltelt egy év, újabb számomra fontos ember távozott a földi létből, de gyarapodtam tapasztalatokkal, és bizony a második temetést intéztem el három év alatt, és a második hagyatéki tárgyaláson vagyok túl úgy, hogy egyedül csináltam végig a családból, mert így kellett lennie. Ezek a hatások kellettek ahhoz, hogy felnőtt emberré váljak igazán, és felelősséggel tudjak gondolkodni a dolgaim felől. Egészen biztos, hogy a mai eszemmel másképp csinálnék sok dolgot, mit elhibáztam a múltban, de ez a lemez nem hallgatható újra az elejétől, hanem csak pörög megállíthatatlanul. Ha pedig így van, akkor igyekszem figyelni minden egyes barázdára, és a karcolt részekből is próbálok értékelhető hangot kicsikarni. Kaptam barátokat, akik mellettem vannak, és van egy olyan érzésem, hogy ezen a hétvégén még folytatódik a születésnapom, mert némelyek titkolóznak körülöttem.

A lényeg tehát, hogy itt vagyok, igyekszem jól sáfárkodni képességeimmel, tisztában lenni hibáimmal, és bár 39 éves lettem, nem akarok félni a B oldaltól, hiszen csak Isten tudja, hogy milyen hosszú aza lemez, melyen életünk pereg. Nem lehetek mindenki számára szerethető, de míg vannak emberek, akik számára az vagyok, akkora baj nem lehet. Csak remélni tudom, hogy ugyanolyan szerethető maradok számukra, mint amilyen szerethetők ők nekem, mert az élet folyamának sodrásában ők maradtak velem, és az Isten.

Egy új esztendő küszöbén

eIsmét eltelt egy év, és egy új előtt állunk most. Sajnos nem írhatom azt, hogy jó kedvvel várnám az eljövendő esztendőt, de ennek komoly okai vannak, melyekről már írtam előzőleg, tehát nem ismételném magam. Így év végén ideje számot vetni, hogy mit is tettem jól, vagy rosszul, avagy milyen pozitív, és negatív dolgok történtek az elköszönő évben.

Az első negyedév kemény dolgokat hozott az életembe, hiszen nagymamám elhunyt, majd megszűnt munkaviszonyom az Eu-fire Kft-nél. Úgy éreztem, összecsapnak a hullámok a fejem felett. Egyszerre kellett temetést intéznem, erősnek mutatkoznom, és munkát keresnem. Isten kegyelméből állást kaptam az Mvgyosz berkein belül, ügyfélszolgálatos, telefonközpontosként, és technikusként a hangoskönyvek területén. Muszáj gondoskodnom magamról, így ez az állás fontos tényező az életemben. Igyekszem szolgálatként felfogni ezt a munkakört is, hiszen sorstársaimnak segítek közvetlenül, és közvetetten. Isten tudja csak, hogy mi a célja velem egészen pontosan.

Akadnak rendezni való dolgok az egyházammal, és gyülekezetemmel kapcsolatban, melyek erre az évre tolódtak, de ez kizárólag az én bátortalanságomnak köszönhető. Az elmúlt három évben megszoktam, hogy amit csak lehet, egyedül kell megoldanom, és ezáltal nehezen illeszkedek be új közösségekbe, de akiket régen ismerek, az életem részei, és kötődöm hozzájuk. Van egy kiváló, és hűséges vakvezető kutyám, vannak jó barátaim, van testvérem, de ideje, hogy gyülekezetem is legyen igazán. A Vakmissziós idők óta nem találtam magamra a gyülekezeti életemet illetően.

Az Archive szépen alakulgat, de ez az év döntő részében nem volt így. Nem mintha nem lett volna fontos nekünk a zenekar jövője, de időre volt szükségünk talán ahhoz, hogy rádöbbenjünk mindannyian, milyen fontos is számunkra ez a közösség, és a zenekar, a zenélés. Ennek a felismerésnek köszönhető, hogy a legutóbbi próbán sikerült megalkotnunk a megfelelő hangképet, ahogy szólnunk kell a próbákon, és a koncerteken egyaránt.

Nem vagyok tehát hálátlan, mert rengeteg próbatétel után vagyok, de mindig kaptam embereket, akik mellettem álltak akkor is, mikor a legsebezhetőbb voltam. Gyakran lázadok magam is a kialakult helyzetek ellen, de muszáj belátnom, hogy Istennek célja van mindennel, ami történik velem.

Mit várok hát 2019-től? Azt, hogy méltósággal tudjam viselni mindazt, amit viselnem kell, de legyen lehetőségem a feltöltődésre is, hiszen nélküle összeroskadunk mindannyian. Békességet várok a környezetemben, és nyugalmat végre. A zenében szeretnék eredményeket elérni végre, melyre most vannak is lehetőségeim, és persze a tanítást is szeretném a tőlem telhető legjobban végezni, ahogy a Szövis munkámat is. Azt kívánom, hogy mindenkinek jobb, boldogabb, építőbb éve legyen! Más lenne ez a világ, ha megnyugodnánk kicsit, és az égre tekintenénk a megoldásokat kutatva ahelyett, hogy a magunk erejében bíznánk kizárólag. Akinek családja van, becsülje meg! Fontos ez, mert gyakran csak akkor kezdjük igazán becsülni mindazt, amink volt, mikor már nincs, mert elvétetett.