Keserédes számvetés

A sok teher cipelése közben észre sem vettem, és elillant ez az esztendő is. Hazudnék persze, ha csak a terheket emlegetném 2016-tal kapcsolatban, de az sem titok, hogy több volt ebben az évben a nehézség, mint az önfeledt, boldog pillanat. Nyilván erősíti ezt az érzést bennem az is, hogy szomjazom a jó pillanatokat, és nem tudok betelni velük. Lássuk hát, milyen is volt ez az év az én olvasatomban!

Beköszöntött január, amikor is nekiláttam a munkakeresésnek, mert 2015 végén elküldtek előző munkahelyemről. Külön bejegyzésben írtam arról, hogy milyen megalázó volt megjelenni a munkaügyiben, majd tudomásul venni azt, hogy fogyatékosként nem vehetek részt a közmunkaprogramban. Nem volt tehát más út, keresnem kellett tovább munkalehetőségeket, de még hónapokig kilátástalan maradt a helyzet ezen a téren. Január 5-én Édesanyám kórházba került, ahonnan már nem jött ki élve, és pár nappal bekerülése után már tudtuk, nincs remény a gyógyulására. Noha Isten előtt semmi sem lehetetlen, ezúttal hazahívta őt. Kétségtelen, hogy ezzel elindította bennem azt a folyamatot, melynek során megtanultam megállni teljesen a saját lábamon, és csak a legszükségesebb esetekben kérek segítséget látóktól, vagy bárkitől. Isten kegyelméből vannak emberek, akiktől bizalommal kérhetek segítséget, ha szükséges.

Kezdetét vette aztán a gyász időszaka, melyet keservesebbé, és nehezebbé tett az, hogy én intéztem a temetést, és egy ideig Édesanyám lakásába jártam át mosni is. Fontos azért megemlítenem azt is, hogy legjobb barátom Ricsosz, és egy szűk, de annál őszintébb barátikör mellettem volt ebben a helyzetben is, és persze ma is segítenek embernek maradnom. Az némi üröm az örömben, hogy csalódnom kellett a nőben, akit nagyon szerettem barátilag is, de haragot nem érzek mégsem. Ági is végig mellettem volt, akinél a Karácsonyt is töltöttem, és az idei Szilvesztert is töltöm.

Eltelt aztán az év első fele, és továbbra is munkanélküli voltam. Egyszer aztán kifakadtam gyülekezetünk egyik lelkészének. Ő kihirdette a gyülekezetben a szükségemet, és jelentkezett egy idős házaspár, kiknek fia egy feltörekvő cég vezetője. Arra gondoltak, hogy esélyt adnak nekem arra, hogy bizonyítsak egy nem támogatott, keményen a nyílt munkaerőpiacon működő cégnél. Isten kegyelméből leírhatom, hogy július eleje óta ott dolgozom, és immár recepciós munkakörben erősítem az Eu-fire Kft csapatát, szolgálatnak pedig megmaradt a hitoktatás továbbra is.

Év végefelé aztán megalakult a Druida zenekar, mely egyben kis barátikör is lett. Kifejezetten fontossá vált számomra a barátiköröm, hiszen gyakorlatilag ők lettek a családom. Félreértés ne essék, van még vérszerinti családom is, de ők nincsenek velem a mindennapok viharaiban, míg a barátaim alapvetően igen.

Most pedig itt ülök Áginál, és emlékezem. A sok emlék közé azért reménység is tódul, hogy lesz még boldogság az életemben akkor is, ha a múlt csúnyán megtépázta lelkemet. Álmok, és remény nélkül ugyanis nincs élet, márpedig az Úrban mindig lehet reménységünk, és általa reményünk lehet az örök életre is.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok én sikerekben gazdag, boldog új esztendőt, és remélem, továbbra is hű olvasóim maradnak!

adventi gondolatok

Már pál Apostol is utalt arra, hogy elsősorban nem fizikai értelemben kell harcokat vívnunk földi életünk során, hanem lelki értelemben. A gonosz ránk vágyódik, hogy a maga oldalára állíthasson, és miután kifacsart, a kárhozatra juttasson, ahonnan már nincs visszaút. Advent idején különösen támadásba lendült, és ostromolni kezdett engem. Az év első két adventi hetében elérte, hogy ne jussak el templomba. Ez természetesen nem kisebbíti az én felelősségemet a dologban, de valóban a legváltozatosabb módokon gyengített engem. Érdekes módon a fejem pont vasárnap reggel kezdett fájni mindkét alkalommal, valamint úgy sikerült a kutyasétáltatás, hogy mindenképpen lekéssem azt a trolit, amivel még odaérhettem volna az Istentiszteletre. A lelkiismeret persze gyötört utána, hiszen éreztem, hogy nagy hibát követtem el azzal, hogy nem mentem el a templomba, hogy lélekben készülhessek igazán Karácsony ünnepére. Múlthéten viszont erősebb volt az indíttatás, mint a kísértés, és eljutottam templomba végre. Jól esett hallani az Igét, mely jános Evangéliuma 5,1-5,9 alapján szólt hozzánk. Ez az a történet, mely arról szól, hogy Jézus miként gyógyította meg azt a 38 éve beteg embert, akinek bizony nem volt embere, aki a Betesda tavánál a megmozduló vízbe segíthette volna, hogy ő is meggyógyuljon. Jézus azonban érdeklődik felőle, és meggyógyítja őt. Jézus szeretné az én lelkemet is meggyógyítani végre. Adott mellém embereket, akik mellettem vannak Édesanyám halála óta is. A szó legszorosabb értelmében nekem már nincs családom, így ezek az emberek lettek a családom. Természetesen van családom, de annak tagjai messze vannak tőlem, és élik a maguk kis életét. Lehet szépíteni a dolgot, de látszólag egyedül vagyok, és tudom, ha Isten nem adott volna mellém igaz embereket, akkor mostanra végképp összeomlottam volna. Sajnos a fájdalom által a Sátán mérgezi a karácsonyi váradalmamat is, mert rettegek a Karácsonytól. Míg sokan örömmel várják az ünnepet, én attól félek, hogy milyen lesz megélni az első Karácsonyt Édesanyám nélkül. Tavaly már kórházban volt, de még megfoghattam a kezét, és áldott Karácsonyt kívántunk egymásnak. Ezúttal ágiéknál töltöm a Karácsonyt, hogy ne kelljen egyedül töltenem.

Nem nyugszik a gonosz, de nekem bizodalmam van az úrban, hogy megerősít akkor és úgy, ahogyan arra szükségem van, és lesz. Vannak mellettem néhányan, akikre tényleg számíthatok, és erősítenek engem gyengeségeim közepette. ÉN pedig erőtlenségenben, és tökéletlenségemben mégis szolgálom tovább a Mindenható Szentháromság Istent, amíg csak földi életem tart.

Végül, de nem utolsó sorban gondolok mindazokra, akik örömmel készülnek az ünnepre, és valóban várják Jézus születésének évfordulóját, de azokra is, akik rég nem látott családtagjaikkal találkozhatnak újra e Szent ünnepen. Gondolok azokra is, akikre sajnos sokan nem gondolnak, és hasonló helyzetben vannak, mint én, tehát azokra, akik gyász terhét hordozzák a szívükön, és minden egyes karácsonyi dal valami emléket tép fel bennük, és egyedül töltik az ünnepet, mint én majdnem. Nem az a baj ugyanis, ha nincs ajándék a fa alatt, vagy kevesebb a bejgli az asztalon, hanem bizony az, ha valaki már nincs velünk, akivel egyébként ünnepelni szoktunk. Nem az a baj, ha nincs fenyő agyoncsicsázva a nappaliban, hanem az, ha nem közvetítjük azt a szeretetet egymás felé, melyet Istentől kaptunk azzal, hogy elküldte fiát, majd hagyta, hogy megalázzák érettünk, de a nagyszerű az, hogy ezzel nincs vége a történetnek, mert legyőzte a halált, és ezáltal bűnbocsánatot nyertünk, és reménységünk lehet abban, hogy akik már odaát vannak, és most nagyon hiányoznak, egykor újra velünk ünnepelnek majd fájdalom, szenvedés, könnyek nélkül. Ezzel a reménységgel várom majd, hogy újra átölelhessem Édesanyámat, mert ő ebben a reménységben búcsúzott el! Éljen tehát mindaz, aki az üdvösséget választja, de mindenek felett dicsőség Istennek!

Isten igazsága örök

A közelmúltban okostelefonomon olvasni kezdtem egy alkalmazáson keresztül a Szentírást. Mivel az alkalmazás képes arra,

hogy bizonyos tematika szerint adjon napi Igeszakaszokat, így én el is kezdtem az egyik tervet, mely az Apcselt, és az

újszövetségi leveleket veszi végig. A napokban az 1. Korintusiakhoz írott levelet olvastam így végig, minden nap egy

fejezetet. Régebben is szerettem a páli leveleket, de most különösen elgondolkodtattak az olvasottak.

Hallani sokszor világi, nem hívő emberektől azt, hogy a Biblia elvei mára már elavultak, tehát a Pál által megfogalmazott

igazságok is ódivatúak, és a mai világban nem lehet megtartani őket, ahogy a Mózesnek adott törvények is merevek, és a mai

korra már nem lehet alkalmazni azokat.. Ha ez így van, akkor Isten kijelentése mára érvényét vesztette, ami egyértelműen

hazugság lenne. Bolondság megkérdőjelezni Isten kijelentésének igazságtartalmát. Azért tart ott az emberiség ahol tart,

mert lassan 2000 év eltelte után sem tartjuk magunkat a bibliai törvényekhez, így Pál levelei sem kapnak kellő

odafigyelést. A paráznaság, egyéb kilengések olyan méreteket öltöttek korunkra, hogy küzdhetünk az Aids pusztítása ellen,

emberi életek, családok dőlnek romba az alkohol, és a drogok romboló hatása miatt. Arról nem is beszélve, hogy a házasságot

sokan már csak felesleges papírformának tartják, így lényegében összeállnak melegedni, mint a lovak, aztán mikor már

kényelmetlenné válik a kapcsolat, vagy felelősséget kellene vállalni az egészért, akkor kimenekülnek a helyzetből sietve. A

mai fiatalok nagy része, de még a harmincasok is nehezen köteleződnek el igazán valaki mellett. Egyszerűbb élni bele a

világba, váltogatni a partnereket, mint a zoknit szokás, hiszen az újdonságnak mindig varázsa van, és elköteleződni sem

kell. az emberi jellem torzulásai által annyi fájdalmat okozunk egymásnak, hogy kicsit mindenki sebesülten lép bele egy

másik kapcsolatba, és félti maradék épségét a sérülésektől, ezért inkább nem kötelezi el magát, vagy csak nehezen. Örök

igazság, hogy a család az elsődleges közeg, ahonnan az értékrendünket, és egyéb szociális szokásainkat hozzuk. Ha nem

kapunk megfelelő útravalót, akkor nem formálódik megfelelően jellemünk, és ott tartunk, mint sok huszonéves, és harmincas,

hogy még mindig önmagukat keresik. A kamaszkor egyik legfontosabb jellemzője az úútkeresés, és saját személyiségünk

feltérképezése, de azért harminc felett Édesanyám bőven nevelgetett engem és bátyámat, míg a mai harmincas nők egy része

még mindig bulizik, tanul, és önmegvalósít. A fene nagy önmegvalósításnak pedig az a vége, hogy magukra maradnak, mert

társat nem tűrnek meg maguk mellett, a barátaik pedig elpártolnak tőlük kibírhatatlan egoizmusuk, és önzésük miatt.

Mivel megváltoztak a szerepek, vagy legalábbis összekutyulódtak, ezért sok nő férfiakat megszégyenítő módon önmegvalósító

szinglivé vált, akik keményen törtetnek előre, esetleg vezetőként trónolnak egy cég élén, komoly pozíciót vívnak ki az

üzleti életben, de a magánéletük egy csődtömeg. Lehet tekerni, csavarni a dolgokat, de egy ponton megszakadnak, és

megtörnek. Többre juthatnánk, ha ismét férfi lenne a maga helyén a férfi, a nő pedig nő tudna lenni a maga szépségében,

jellemességében, gyengédségében, és megteremtené a fészek melegét. A nő valóban elfogadná fejének a férjét, és

engedelmeskedne neki, de nem robotként, hanem szeretetből, és tiszteletből, míg a férfi is szeretné, és tisztelné a nőt,

aki neki adatott, és kincsként kezelné. Bizonyára sok olvasó megbotránkozik most, de nem véletlenül jegyzi meg Pál sem azt,

hogy a nők viseljenek hosszú hajat, mert a hajkorona az ékessége lehet egy nőnek. Nekem régen is a hosszúhajú hölgyek,

lányok tetszettek, és ez most sincs másképpen. Ebben is, mint egyéb dolgokban is talán konzervatív vagyok, de ezen a blogon

is vállalom.

Tanulságos még az 1Kor 13. részben olvasható Szeretethimnusz is, ahogy a 14. részben olvasható mondatok a lelkiajándékokkal

kapcsolatban. Főleg karizmatikus Pünkösdi irányzatot képviselő testvéreimnek megszívlelendő ez a rész, kiváltképp a

nyelveken való szólás tekintetében. Bevallom, egyetlen mai gyülekezettel kapcsolatban sem hallottam, hogy magyaráznák is

azt, ami egy-egy nyelveken szólás alkalmával elhangzik. Isten nem a zűrzavar istene, és nem is akarja előidézni. A zűrzavar

keltése a Sátán eszköze. Ezzel együtt majd Isten megítél mindent, és mindenkit, tehát nekem nem tisztem ítélkezni egy

gyülekezet, vagy irányzat felett sem, de ajánlom tanulmányozásra ezt a részt azoknak, akiket érint e néhány mondatom.

Nők tehát legyetek igazán nők, és akkor nagyon fogunk titeket szeretni, de ehhez persze olyan férfiak is kellenek, akik

jellemesek, és igazán férfiak! Forgassuk a Bibliát, mert mindig rátalálhatunk valami új, eddig még nem észlelt üzenetre,

melynek mentén aztán haladhatunk tovább a nekünk kiszabott úton!

Az emlékezés ideje

Vannak napok, melyek megálásra, és elmélkedésre késztetnek minket. A hétköznapi feladatok, gondok elterelik figyelmünket lelki dolgainkról, de muszáj időnként megálljt parancsolni magunknak, hogy aztán újult erővel rohanhassunk tovább.

Ilyen megálljt parancsolo nap, a halottak napja. Ezen a napon, és az e napot övező meghosszabbított hétvégén meglátogatjuk elhúnyt szeretteink sírját, a sírnál, vagy otthon mécsest, vagy gyertyát gyújtunk, miközben emlékezünk rájuk. Elképzeljük mozdulataikat, hangjukat, és rádöbbenünk, hogy még mindig hiányoznak nekünk. Magam is emlékezem elhúnyt hozzátartozóimra. Református Keresztyén emberként hiszem, hogy ők nem meghaltak, csupán máshol vannak, ahol már nincs szenvedés, fájdalom, hanem nyugalom, és boldogság tölti el a szíveket. Nem titok, hogy még gyászban vagyok, hiszen egy éve sincs, hogy édesanyám eltávozott ebből a földi világból. Azt sem szándékom titkolni, hogy erős sírás fogott el, mikor Ágival mécsest gyújtottunk érte is. Meghívott ugyanis magához Ági, hogy ne töltsem most egyedül ezt a nehéz időszakot, ami jól esett.

Abban tehát biztosak lehetünk, hogy eltávozott szeretteink már jó helyen vannak Isten keblén, tehát nincs szükségük más közbenjáróra Krisztuson kívül, ahogy nekünk sincs. Mi, akik még valamiért itt vagyunk, szörnyű veszteségként éljük meg azt, hogy a számunkra fontos illető már máshol van, és talán bűntudat is mardos minket, így imádságra, támogatásra nekünk van szükségünk. Nekünk kell látszólag nélkülük haladnunk tovább a számunkra kijelölt úton, de az emlékeket senki sem veheti el tőlünk.

Végezetül pedig vigasztaljon minket a tudat, hogy egyszer majd újra találkozunk! Amikor majd ez megtörténik, bizonyos, hogy átölelem Édesanyámat, és mindenért bocsánatot kérek majd tőle, amiért a földi életben nem volt lehetőségem, és merszem.

Kutyavilág II. Kutya nélkül soha

Sokszor megfogalmaztam már, és bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt írom, hogy sok vakvezető kutyával közlekedő ember vallja, kutyája által vált igazán szabaddá. Nem kívánom minősíteni ezzel a botos közlekedést, hiszen vannak, akik nagyon ügyesen közlekednek fehérbotjuk segítségével, de a kutyás közlekedés mégis közelebb áll a látós közlekedéshez azért is, mert nem kell fizikai támpontokat követve haladnunk, hanem akár cikázhatunk is az emberek, és más egyéb akadályok közt kutyánkkal, ha ügyes fickó, vagy leányzó vezet minket a vezetőhámon keresztül. Az már persze a látássérült gazda döntése, hogy használ-e botot kutyája mellett, vagy sem. Én mindegyik kutyám mellé használtam, és figyelték is a botot, ahogy Lucky is figyeli.

Felmerülhet a kérdés a kedves olvasóban, hogy mi is kell ahhoz, hogy egy vakvezető kutya és gazdája igazi egységet alkosson? Mi szükséges ahhoz, hogy együtt mozduljanak egy kerüléskor, vagy csak egyszerűen összeforrva suhanjanak együtt az utcákon? Mi csiszol úgy össze egy kutya-gazda párost úgy, hogy szinte egyé váljanak? A kulcsszó az egymásrautaltság, és a mérhetetlen szeretet egymás felé, és egymás megismerése. Az átadó tanfolyamok, helyi átadók arra szolgálnak, hogy a szakemberek segítségével minél szorosabb kapcsolat alakuljon ki a páros tagjai között. A jó kiképző valóban átadja a kutyát, tehát elmondja, hogy egy adott mozdulattal mit próbál kifejezni a gazda felé az adott kutya, milyen hangsúlyokat kell használni vele szemben a vezetőmunka során, milyen módon hívható be hatékonyan, és még lehetne sorolni számtalan kis momentumot, melyek ismerete alapján kialakul a kép a gazdában kutyájáról. Fajtán belül is minden egyes kutya más, külön egyéniség, tehát minden egyes kutyánk tanít nekünk új dolgokat. nagyképűség, és felelőtlenség lenne kijelentenie egy tapasztalt kutyásnak azt, hogy ő már mindent tud a kutyákról, és nincs olyan kutya, akivel együtt ne tudna működni. Nem véletlen, hogy adott kutyához választanak gazdát a szakemberek. Nagyon fontos szerepe van a nevelőcsaládoknak a kutyák szocializálásában, hiszen nem szabad félelmet mutatniuk a legkülönbözőbb ingerekkel szemben sem, és szobatizta, szabadon elengedhető, és behívható kutyáknak kell lenniük a tanulóknak, mire az iskolára kerülnek. Fontos, hogy a vakvezetőú tanonc az ember irányába szociális érzékenységet mutasson, és tanulékony legyen.

Hihetetlen összetett folyamat tehát egy kutya-gazda páros összecsiszolódása. Senki sem állíthatja, hogy zökkenőmentes minden pillanatuk, de megfizethetetlen az az élmény, mikor a hámfogón keresztül összeforrva együtt mozdulunk, és suhanunk az utcákon. Az sem mellékes dolog, hogy a kutyád mindig meghallgat, és éppen hallgatásával biztosít afelől, hogy nem árul el, nem csal meg, hanem ha kell, életét is adja érted.

Az pedig ismét büszkeséggel töltött el, mikor munka után Ricsosszal, és Timivel találkoztunk a Dűrer kert büféjében, és Lucky szépen vezetett, szépen viselkedett, ahogy beléptünk, a helyet keress parancsra azonnal helyet is talált nekem az asztalunknál. Ezekért az önállóan megoldott dolgokért sem adnám a kutyázást semmiért sem. Azt is láttam, hogy beérett az én munkám is Lucky-nál, mert mikor egy srác lépett be a helységbe egy Törpeschnauzerrel, Lucky csak odanézett, mire a másik kutyás elnézést is kért, tehát végre egy normális, kultúrált kutyással találkozhattam.

A lényeg tehát, hogy csodálatos lények a kutyák, és bátran kijelenthetem, hogy kutya nélkül soha!

Ünnepelni igazán

Rákapcsolt az ősz, immár valóban hidegek a nappalok is, és gyakran borús az ég is felettünk. Egy szempontból viszont kedves

számomra az október, és köze sincs a fehérbot napjához, és egyéb hasonló kitalált ünnepekhez. Pontosan múlthét pénteken

volt húsz éve, hogy a Teleki Blanka gimnázium kapujában megállított engem Ricsosz, aki két évvel felettem járt. Valahonnan

hallotta, hogy zenélgetek, és rákérdezett, hogy lenne-e kedvem vele muzsikálni. Nagyon meglepődtem a kérdésén, és persze

megtiszteltetésnek is éreztem, hiszen hallottam őt a gólyabálunkon zenélni, az előző formációjával, ami be is fulladt

hamar. A felkérésre igent mondtam, és onnantól elindult barátságunk. Sok formációval próbálkoztunk, de gyakran kiestek

mellőlünk az emberek, ám mi kitartottunk egymás mellett. Akkor sem volt ez másképpen, ha éppen nem együtt zenéltünk, vagy

én éppen a hittanoktatás szolgálatáért képeztem magam, és hagytam, hogy nagytudású teológusok, és egyéb professzorok

okítgassanak.

Eltelt húsz esztendő azóta a bizonyos első találkozás óta. Idősebbek is lettünk, hajunk őszes lett, az élet meggyötört

minket, de egyben keményebbé, és bölcsebbé is tett talán. Múlthét pénteken azonban lélekben fiatalok voltunk ismét, hiszen

egy kisebb bulival ünnepeltük meg ezt a jeles évfordulót. Megbeszéltük, hogy tartunk egy kisebb bulit ketten is, de most

négyen voltunk: Ági, Timi, Ricsosz, és én. Ágit már nyolc éve ismerem, ő is sokmindenen átsegített már, és mivel ő is

vakvezető kutyás, így a sok egyéb téma mellett, a kutyázás örök témánk a mai napig is. Timi pedig jelenleg alakulgató

zenekarunk egyik énekese, akit nem rég ismertem meg, de hamar megkedveltük egymást. Nehezen fogadok a szívembe új

embereket, de ő már a barátikör része lett. Jókedvűen borozgattunk kicsit, és Bolognai spagettit főztünk. A lányok ügyesen

összedolgoztak a konyhában, így nekem a sajtreszelésen kívül nem sok feladat jutott, de bevallom, nem is bántam egy

végighajtott hét után. Repkedtek a legkülönbözőbb szóviccek, és persze felbukkantak régi emlékek is, melyeket Ricsosszal

idéztünk fel. Nem csoda hát, hogy hamar eltelt az este, és lassanként mindenki pihenni tért.

Megmutatkozott ezen az estén is, hogy ma is érték az asztalközösség, és létezik még igaz lelkikötelék. Engem kértek meg,

hogy mondjak áldást vacsoránk elején, amivel valóban megadtuk az este mélységét is. Csak remélni tudom, hogy sok hasonló

estét, és évfordulót élhetünk még meg itt a földön együtt.

Példaképek gyűrűjében

Elérkezett az ősz, kipihente magát mindenki, így beindult a példaképgyár is. Példaképeket szórnak ránk a különböző kereskedelmi csatornák, és a közösségioldalak is. Láthatunk összezsúfolva embereket egy műkörnyezetben, akik érzésem szerint a legkülönbözőbb pszichés problémákkal vannak megterhelve, és persze sajnos lemaradtak az intelligencia osztogatásakor is, de a kultúrált viselkedésről, és beszédről sincs sok fogalmuk. Ma már ki sem fütyülik az ízléstelen megnyilvánulásokat, hanem kendőzetlenül hallható minden remek szóösszetétel, szótöredék. Tetszik vagy sem, példaképekké válnak ezek az emberek, ahogy azok a hirtelen felbukkant énekesek is, akik hírneve feltehetően tiszavirág életű, de pár hónapig lehet kikért rajongani. Kitesszük sztárok képeit szobánk falára, vágyakozunk arra, hogy hasonlatossá váljunk hozzájuk. Ha ez még nem lenne elég, képesek vagyunk fokozni a látszólag fokozhatatlant. Bizonyos körökben, és az interneten is egekig magasztalnak egy mozgássérült fiatalembert, aki karok, és lábak nélkül éli mindennapjait, prédikátorként szolgálva Istent. A probléma ezzel csupán az, hogy az ő showműsorai már kevésbé szólnak Istenről, és inkább szólnak róla. Nem állítom, hogy ezt ő is így szeretné, ám a körülötte kialakult propaganda azt sugallja, hogy ez a fiú csodálatraméltó, mert nem adta fel, és harcolt, és küzdött, és megmutatta, hogy.. vajon mit is mutatott meg ő? Mit tud bármelyikőnk is felmutatni, amit a maga erejéből ért el Isten kegyelme, és segedelme nélkül? Vajon ezt a példát mutatta nekünk Jézus, hogy önmagát magasztalta fel? Bizton állíthatom, hogy nem, ez nem az ő példája. Szimpatikusabb lenne a történet, ha egy csendes kis templomban arról beszélne ez a fiatalember, hogy ő is Isten eszköze, ahogy bármelyik más hívő ember. Az a csodálatos ebben az egészben, hogy Isten hatalma valóban mindent felülhalad, és ő képes felemelni egy mozgássérültet, vakot, siketet is a földről, hogy megmutatkozzanak rajta az ő Szent dolgai. Ha ezt látnám, máris szimpatikusabb lenne nekem, és talán talán el is mennék meghallgatni őt abba a kicsi templomba, de nem ez a helyzet jelenleg. Jézust noha jogosan, de csak akkor ünnepelték igazán, mikor bevonult Jeruzsálembe. Királynak járó tiszteletet kapott, hiszen ő az igazi király. Mi tehát ez az őrült rajongás földi prédikátorok körül? Mi ez a torzult őrület?

Az én példaképem Jézus. Az a Jézus, aki arra buzdít minket, hogy tanuljuk meg tőle szelídségét, és alázatosságát. Mivel Isten engem is a maga képére és hasonlatosságára teremtett, így vágyom arra, hogy valóban hasonlatossá váljak hozzá. Tisztában vagyok azzal, hogy Jézus nyomába sem érhetek, de pont ettől a legkiválóbb példakép, mert egy életen át törekedhetek arra, hogy legalább a lábnyomát elérjem. A legszebb az egészben pedig az, hogy emberi gyengeségeim, és bűnös természetem ellenére lehajol hozzám is, és felsegít. Folyamatosan csiszol, formál engem, hogy méltó eszköze lehessek a szolgálatomban, az új munkahelyemen, a barátikörömben, a családi problémáim közepette is.

Neked ki a példaképed kedves olvasó? Emberek által kreált bálványok nyomában loholsz, vagy igazi értéket keresel? A választ neked kel megadnod önmagadnak, majd a végső számadáskor pedig Jézusnak.

Keresztyénség, és fairplay

A mai Igehirdetés témája azt gondolom, hogy nagyon időszerű volt, hiszen ezekben a hetekben élesebben látszik a nemzetek vetélkedése, küzdelme. Football lázban ég Európa, én is lelkesen nézem a meccseket, melyek lecsupaszítva arról szólnak, miként feszülnek egymásnak csapatok, melyek leképezik a nemzetek vetélkedését. Talán több olvasónak leesett már, de felfedem a titkot, az irgalmas szamaritánus története volt a mai Istentiszteletünkön az Igehirdetés alapja. Mivel lelkészeink szabadságon vannak, így egy idős lelkipásztor tartotta az alkalmat, ami nagyon építő volt. Belegondolhattunk, hogy milyen sok színtéren küzdünk egymással. Ellenfelek vagyunk egy állásinterjún, hiszen a célunk az, hogy a többi jelöltet lesöpörjük a pályáról, egy sportversenyen a cél az, hogy képességeink korlátait feszegetve, lenyomjuk az ellenfelünket. Lehetne sorolni még a helyzeteket, de a lényeg, hogy az ellenfelet soha nem szabad ellenségnek tekintenünk.

Jézus földi életének idején, a zsidók, és a szamaritánusok nem voltak jó viszonyban egymással. Ezt mutatja az a tény is, hogy jóformán nem is érintkeztek egymással. Egy ember megverve feküdt az út szélén, rablók támadták meg, de többen szemrebbenés nélkül elsétáltak mellette, még egy pap is. Aki megállt mellette, egy szamaritánus volt, akire senki sem számított volna a zsidók közül. Bevitte egy fogadóba, az ottaniak gondjára bízta, és meghagyta nekik, hogy amennyiben plusz költség merülne fel vele kapcsolatban, majd ő rendezi. Mi ez, ha nem önzetlenség? Bizony, Jézus ezt a lelkületet várja el tőlünk.

A sporthoz kapcsolódva, nem rég osztották ki a fairplay díjat. Elnyerte egy birkózó, aki a vállán vitte ki ellenfelét, mikor rosszul lett, és nem élt vissza a helyzettel. A másik nyertes egy hölgy, aki kijutott az Olimpiára tollaslabda sportban, és ellenfelének adta a cipőjét, mikor az ellenfél elvesztette a sajátját. Mindkét esetben az ellenfél csupán a sportban állt az ellenkező oldalon, de nem volt ellenség. Azt gondolom, hogy Isten azt várja tőlünk ma is, hogy hasonlóak legyünk, mint az a szamaritánus volt. Az élet számos területén lehetünk ellenfelei egymásnak, de nem válhatunk ellenségekké. Van egy határ, amin túl muszáj elengedni a sérelmeket, harcokat, és segítenünk kell a másikon, mert azt a parancsot kaptuk, hogy szeressük egymást. Isten úgy szerette ezt a világot, hogy fiát adta érte. Ha mi Krisztus követőinek valljuk magunkat, akkor kötelesek vagyunk hasonlóan szeretni embertársainkat, amennyire ez lehetséges.

Egy újabb tanév végén

Szinte észre sem veszi az ember, és elrohannak a hetek, hónapok. Még emlékszem a tanév kezdetére, és most a tanév utolsó napjait éljük. Az egyik csoportom éppen ebben a tanévben volt nyolcadikos. A dolog pikantériája az, hogy én pont húsz éve ballagtam. Húsz éve nem sejtettem, hogy egyszer majd én fogok tanácsot adni a gyerkőceimnek, de bizony ez az idő is elérkezett. Negyedikes koruk óta ismerem őket, de mára már kamaszok lettek, akiknek mélyül a hangjuk, és azt hiszik, a világ az övék. Mielőtt megítélnénk őket, tegyük fel magunknak a kérdést, mi nem így gondoltuk annak idején? Fura kettősség lüktet bennük, mert egyszerre érzik azt, hogy övék a világ, és nagyon képben vannak mindennel kapcsolatban, és egyszerre bizonytalanok, mert még nem találták meg a célt, amiért küzdeniük kell. Azt gondolom ismerve őket, hogy többre képesek, mint gondolnák, de ez csak akkor törhet felszínre, ha majd elhiszik magukról. Pedagógusként nem tehetek mást, mint vezetem őket amíg engedik, majd elérkezik az idő, mikor el kelle ngednem a kezüket, hogy tétova lépésekkel elinduljanak az úton, melyen az akadályokat nekik kell majd kikerülniük, a felmerülő problémákat már nekik kell megharcolniuk. Hittanoktatóként pedig felelősségemnek érzem, hogy merre is haladnak az úton. Vajon eleget tettem azért, hogy az ő szívük jó talaj legyen az Ige számára? Nem tudom, de csak remélhetem, hogy eleget tettem annak, amire fogadalmat tettem, a diplomaosztón. Mivel maradnak a szakiskolában, így szándékomban áll ificsoportot szervezni velük ősztől.

Közben az én életem is halad még akkor is, ha nem mindig látom rögtön az útelágazásoknál a helyes irányt. A gyülekezetből egy család felajánlotta, hogy dolgozhatnék a cégüknél, és ha sikerül megegyezni az iskolával, akkor a tanítást sem kell abbahagynom. Nem állítom, hogy álmaim munkája lesz ez, hiszen adminisztráció, és telefonhívások kezelése lesz a feladatom, de emberekkel foglalkozhatok, és ami fontos, hogy a tanítás is megmarad. Közben lassan a zenekarunk is halad előre, és a vakvezető kutyás ügy is része az életemnek a továbbiakban is.

A hétfői napunk mozgalmas volt, mert hárman kutyások képviseltük az Mvgyosz kutyaiskoláját egy iskolában, ahol egészségnap volt. Ennek a programnak részeként voltunk jelen, három kutyával. Emma, Kitti, és Lucky nagyon ügyesek voltak, és fegyelmezettek, de volt lehetőségük szabadon játszani is az iskola udvarán. Sokmindent elmondtunk a gyerekeknek, és tanáraiknak, de azt gondolom, hogy az igazi érzékenyítés akkor történt, mikor az egyik tanárnő testközelből láthatta, hogyan is dolgozik Lucky, amikor is elkísért minket a Fogarasi úttól az iskoláig, majd vissza a 32-es buszig. Nehéz terepen haladtunk, sok átkelővel, de Lucky jó formában volt, azonnal reagált a parancsaimra, és pontosan bejelzett mindent. Ez a hölgy már tudni fogja, hogy miként segítsen egy kutyásnak hatékonyan, és nem fog pánikba esni, ha segítenie kell. Az igazi érzékenyítés ugyanis az, ha együtt élve, spontán juthatnak ismeretekhez a látó emberek. Ez akkor működhet, ha köztük létezünk, dolgozunk, közlekedünk, egyszerűen köztük élünk, ha engedik.

Mert van még ami érték, és igaz

Ezen a vasárnapon olyan élmény ért az Istentiszteleten, amiért szívesen visszatekerném az időt, mert olyan Igehirdetést halhattunk, ami megerősítő volt, majd a folytatás sem volt mindennapi.

Reggel Lucky kimozogta magát barátaival a futtatón, majd összekészülődtünk, és elindultunk a templomba. Gyönyörű, napsütéses idő volt, így örömmel suhantunk kutyámmal az utcákon. A templomban olyan sokan voltak, hogy már csak a padok melletti székek egyikét találta meg nekem Lucky a helyet keress parancsra, de tökéletesen elfértünk, nem voltunk útban senkinek sem.

Ezúttal vendégeink is voltak, SzékelySzent Erzsébetről, aminek nagyon örültem, mert erős kötődésem van ERdélyhez, Székelyföldhöz, noha családomnak köze sincs ezekhez a területekhez, de többször jártam ott, és sok emlék származik onnan.

Az Igehirdetést nagytiszteletű Kincses Kálmán tartotta, vendégeink lelkipásztora. Már a szóhasználatából, az adott Igeszakasz vázolásából kitűnt, hogy sokat épülhetünk ezen a délelőttön. Megerősödött bennem a reménység, hogy Krisztus testét, és vérét magamhoz véve én is feltámadok majd az utolsó napon, és lesz erőm megélni a nehézségeket is, mert kapok bátorságot a Szentlélek által. Eszembe is jutott Édesanyám bátorsága, és nyugalma, ahogy közelgő halálához viszonyult januárban. Ahogy Jézus szenvedett értünk, és táplál minket, úgy táplál minket a kenyér is, amit a gazda gondosan elkészít, és nehézségeinken megedződve, mi is táplálhatunk másokat.

Az Igehirdetés után, Nagytiszteletű Úr mesélt nekünk gyülekezetéről, majd ízelítőt kaphattunk abból az értékrendből, ami nálunk bizony hiányzik, de mindig is szimpatikus volt, és Székelyföldön még él. Az egyik ilyen momentum, a nők tisztelete. olyan szeretettel mesélte el nagytiszteletű úr a feleségével való megismerkedését, hogy szerintem mindenki szíve felragyogott egy pillanatra, mert ilyen még létezik. Kimondta azt az igazat is, hogy a férfi egy hozzáillő nőtől lesz emberré, férfivá. Hallhattunk arról is, hogy miként próbálja megfogni a fiatalokat, ami persze mindenhol kihívás mostanság. Igyekeznek építeni a régi hagyományokra, a felmenők tiszteletét is fontosnak tartják, hiszen olyan értékeket képviseltek elmondása alapján, melyeket érdemes továbbvinni. A gyülekezet gondoskodó ereje is szóba került, hogy bizony Eus pályázatok nélkül is felépültek házak, megújultak porták, mert ahol szükség van a gyülekezetben, ott felbukkan a segítség is a gyülekezetükben, mert pattannak a testvérek a nehéz helyzetben lévő megsegítésére. Olvashatunk az Apostolok Cselekedeteiben is az ősgyülekezet összetartásáról. Nekünk miért megy ez ilyen nehezen sokszor? Isten pedig most sem vár mást tőlünk, mint az akkori hívektől várt.

A hosszú, de tartalmas alkalom végén együtt énekeltük el a Székelyhimnuszt, majd Nemzeti Imádságunkat, a mi himnuszunkat. Ahogy fennhangon énekeltünk, csak úgy zengett a templom. Lélekben összeforrtunk Székely testvéreinkkel, és megélhettük az összetartozás érzését, és biztos vagyok abban, hogy földi határok nem választhatnak el minket egymástól, ha Krisztusban egyek vagyunk, ahogy egy nép is, több értelemben.

Sokat írhatnék még azokról a dolgokról, amiket hallottam ezen a délelőttön, de nehéz megfogalmazni, visszaadni azt az érzést, ami elindult bennem. Az bizonyos, hogy szeretném a saját életemben képviselni ezeket az értékeket, mert igaznak tartom őket, és bizony tetszik vagy sem, hölgyek nélkül csak félemberek vagyunk mi férfiak még akkor is, ha ezt az egonk nehezen fogadja el. Azt gondolom, hogy tanulhatnánk összetartást, testvéri szeretetet vendégeinktől, akik tudatosan próbálják megélni, és tovább is adni mindazt, ami érték, és igaz.

Kutyavilág I.

Hiába, nem tagadhatom meg, és nem is akarom megtagadni kutyás énemet, hiszen lassan tizenhat éve van vakvezető kutyám, kisebb megszakításokkal. Időnként ezért jelentkezni fogok kutyás témákat feszegető bejegyzésekkel is amellett, hogy természetesen igyekszem hírt adni életem további folyásáról is, ami persze egy blogban közölhető, így a szolgálataimról is, ameddig vannak.

Történt pár hete, hogy Lucky-val, és volt főnökömmel, aki jó barátom is, sétáltunk az Örsvezér téren, amiről is érdemes tudni, hogy hasonlóan kaotikus, mint a Moszkva tér. Ja kérem, hogy Moszkva tér már nem létezik? Nekem a mai Szél Kálmán tér akkor is Moszkva tér marad, ahogy az Örs Zugló Moszkva tere. Haladtunk tehát a téren, mikor is egy kutyatartó gond nélkül ráengedte kutyáját a vezetőhámban dolgozó Lucky-ra. Derék vakvezetőm szerette volna kikerülni a kutyát, de csak nem hagyta őt békén. Ekkor már besokaltunk, és jeleztük a pár méterre kullogó emberkének, hogy hívja vissza, és lehetőleg fogja meg a kutyáját, mert éppen egy vakvezető kutyát zavar a munkájában. Nehezen, de megértette a dolgot a kutya tulajdonosa, és ha körülményesen is, de behívta, és megfogta kedvencét. Luckyt kicsit megnyugtattam, és haladtunk tovább a célunk felé.

Nemez volt az első eset, ami megtörtént velem, de ez hozta ki belőlem azt, hogy írásba is foglaljam költői kérdéseimet, és a felmerülő gondolatokat. Először is vajon mit keres egy ilyen forgalmas téren szabadon egy kutya? Ha viszont elengedi az illető, akkor miért nem engedelmes a kis drágasága? Amikor felbukkan velük szemben egy feltűnő hámban lévő vakvezető kutya, miért engedi rá minden tiltás nélkül a kutyáját? Sok kérdést fogalmazhatnék meg, de egy válaszban foglalnám össze a problémacsokrot: az illető nem kutyás, csupán kutyatartó. Kutyatartó bárki lehet, aki leszurkol egy bizonyos összeget egy tenyésztőnél, vagy ne adja Isten szaporítónál, avagy befogad egy édes tüneményt egy menhelyről, vagy az utcáról fogad be egy kóbor kutyát. Pillanatnyilag semmi sem kötelezi a kutyatartókat arra, hogy vizsgát tegyenek, esetleg alapengedelmességi képzésre vigyék kedvencüket, így bárki tarthat kutyát, és az állat fizikai kínzásán kívül, bármit megtehet, és persze meg is engedhet a kutyának. Az ember pedig már csak olyan, hogy könnyen általánosít, tehát ha lát egy renitenskedő kutyát, rögtön rá is húzza ezt a skatulyát minden egyes kutyára. A médiában időnként felbukkanó kutyatámadásokból is ritkán jön le az az üzenet, hogy a gazda a hibás, mert egy egészséges idegrendszerű, jól szocializált kutya, soha, vagy csak nagyon komoly indokkal harap meg bárkit is. Bizonyos szolgálati, és harcikutya fajtákat is gyakran megbélyegeznek, pedig itt is a gazda a hunyó legtöbbször.

A fentebb leírottakból tehát kiderül, hogy a kutyatartó sok esetben felelőtlen, nem jártas a kutyázásban, de nem is veszi a fáradtságot a tanuláshoz, hanem emberként tekint kedvencére, és elkényezteti. Nem következetes, nem állít fel szabályokat már az elején a kutya elé, nem alakul ki a kutyában a gazdával szemben kívánatos tekintély, tehát azt csinál Buksika a kutyatartójával, amit csak akar. Sietve tenném hozzá, hogy egy kisgyermek nevelésénél is tévútra vezet a következetlen nevelés. Az ilyen módon nevelt, vagy inkább nem nevelt kutya nem tudja, hogy mit is várnak el tőle, ezért zavar támad a viselkedésében, és bár látszólag élvezi, hogy hülyére veheti a gazdáját, a legtöbb esetben inkább bizonytalan, mert nincs kit kövessen.

Ezzel szemben a kutyás kész tanulni mindig, szeretné megismerni minél jobban kutyáját, és a kutyák kommunikációját, rendszerét. Mivel szeretne megadni mindent kutyájának, így igyekszik kielégíteni a kutya fajra, és fajtájára, valamint egyedre jellemző igényeit. Ebből fakadóan iskolába is viszi, képezgeti, mert a fizikai kimozgatás mellett, a kutya szellemi kapacitásainak kiaknázása is fontos. A kutyás próbálja úgy tartani, sétáltatni kutyáját, hogy környezetének a legkevesebb gondot okozza. Ha több ilyen példát látnának a kutyákkal amúgy nem szimpatizálók, talán más lenne a megítélésünk.

Pünkösd ünnepén

Elérkezett Pünkösd ünnepe. Az ünnepet megelőző napokban azt a döntést hoztam, hogy megerősítem magam az elhatározásban, hogy változni szeretnék, és Pünkösd remek alkalom arra, hogy kérjem ismét a Szentlélek munkálkodását a szívemben, hogy a nehézségek ellenére Isten embere maradhassak, és ne egy kiüresített váz, melyben már nincs nyoma érzelmeknek, és az Istenképűségnek. Biztosra veszem, hogy a változás, ami elindult bennem, a Szentlélek munkálkodása által kezdődött el. Az ő vezetése nélkül nem lettem volna képes elintézni Édesanyám búcsúztatását, egyszerűen egy idegroncs lennék. Kétségtelen, hogy kimerült vagyok, ami a búcsúztatón erősen kijött egy kisebb rosszullétben is, de gyűjtöm az erőt, és komolyabban rámegyek a munkakeresésre. Kedden hivatalos vagyok egy céghez angolnyelvű interjúra, tehát a küzdelemnek koránt sincs még vége, ám az Úr ad olyan embereket, akik mellettem vannak, és kárpótolja azokat, akik cserben hagytak.

Elindultam hát reggel Lucky-val a templomba, hogy méltóképpen ünnepelhessem Pünkösdöt, mely a Szentlélek eljövetele mellett, az Egyház születésnapja is. Abba most nem mennék bele, hogy az eltelt évszázadok alatt miként torzult el az egyház, és milyen emberi gyarlóságokkal lett beszennyezve, mert messzire vezetne. Az Igehirdetés nagyon építő volt, és megerősítette bennem, hogy nem egy emlékünnepről van szó, hanem egy olyan eseményre emlékezünk, mely a mai napig meghatározza a hívő ember életét. Ezt majdnem olyan nehéz tudatosítani magunkban naponként, mint azt, hogy Jézus értem is meghalt a kereszten, és általa kaphattam kegyelmet. Nem, nem csak az abban a korban élt emberek ajándéka ez, hanem mi is részesedünk kegyelméből. Kimondhatatlanul fantasztikus!

A nap további részét pihengetéssel töltöttem, és ismerősökkel beszélgettem interneten. Nehéz is számomra ez az idei Pünkösd, mert az első Édesanyám nélkül töltött pünkösdi ünnep, de látjuk még egymást, addig pedig erősnek kell maradnom, ha bele is szakad a szívem látszólag.

Kívánok tehát minden kedves olvasómnak áldott, kegyelemben gazdag Pünkösdöt! Kívánom, hogy egyre több, és több ember számára váljon nyilvánvalóvá Pünkösd igazi lényege, és ne csak a hosszúhétvége ténye maradjon meg belőle!

A feltámadás reménysége

Elérkezett hát Húsvét, mely ebben az évben fura kettősséggel köszöntött rám. Ez az első Húsvét ugyanis, amit Édesanyám nélkül töltök, hiszen ő már hazatért. Együtt mentünk templomba, igyekeztünk megélni a Húsvét igazi lényegét. Krisztus feltámadása azonban reménységgel tölt el, hogy édesanyám is jó helyen van, és bár nagyon hiányzik, egyszer újra találkozunk majd.

Kár lenne tagadnom, hogy a Húsvét hétfőmet a magányosság érzése jellemzi, mert kutyámmal töltöm. A házban csend honol, csak néhány vidám hangot hallani, de én már nem találkozom rokonokkal többé. A falak körbezárnak, és nem eresztenek fogságukból. Barátaim ismerősöknél, vagy családjukkal töltik ezt a napot, ami valahol természetes, nekem mégis szívfacsaró volt a tudat, hogy az ajtóm akkor nyílik meg, ha magam nyitom ki, hogy Lucky-val lemenjünk a parkba, vagy éppen levigyem a szemetet.

Hálátlan lennék azonban, ha nem tennék említést a szombati napról, amikor is barátaim jöttek át hozzám, egy afféle húsvéti előüneplésre. Vasárnap pedig vendégségben jártam egy számomra nagyon fontos valakinél, tehát ha innen nézzük, örömteli, és áldott az ünnepem.

Külön örömmel tölt el, hogy a Nagyhéten többször is jártam templomban, és kétszer is vettem Úrvacsorát. Volt is mit megbánnom, de tudatosan törekszem arra, hogy változzak azokban a dolgokban, melyekben változnom kell. Nem állítom, hogy mindenre rájöttem volna, ami hibásan működik jellememben, de törekszem arra, hogy Isten formáljon engem a Szentlélek által. Húsvét komoly reménység erre is, hogy Jézus rám is tekint, és az az áldozat, amit meghozott az egész emberiségért, értem is történt. Tudom, hogy bár gyakran megbotlottam, és bizonyára fogok is bukdácsolni még, de ő felsegít, és bíztat, hogy szolgáljak tovább, végezzem a rámbízott szolgálatot akkor is, ha látszólag kilátástalan a helyzet. Egy kicsiny gesztus, egy mosoly azonban erőt ad, hogy haladjak tovább az utolsó erőmből is. Isten eszközöket ad mellém bizonyos emberek képében, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. Jönnek azonban olyan napok, mint ez a hétfői nap is, mikor rámijeszt a magány, de tudnom kell, ilyenkor sem vagyok teljesen magamban.

Őszinte szívvel remélem, hogy minél több ember megéli majd Húsvét igazi örömét, mely köszönő viszonyban sem áll a nyuszival, a kölnivel, és a füstöltsonkával, ha ezek jópofa, és kedves dolgok is. Krisztus feltámadásával, ugyanis olyan dolog történt, ami reménységgel tölthet el minden szívet, hogy a földi élet végével nem megy le a függöny, csak, ha mi rosszul döntünk.

Az élet értelme

Számtalan filozófus, teológus, egyéb területeken mozgó ember boncolgatja, hogy vajon mi is az élet értelme? Hívő emberként sem mindig könnyű ezt a kérdést megválaszolni, hiszen mindenkit érnek csapások, melyek gyakran letaglózzák az embert, és csak kapkodja a fejét, hogy merre is haladjon tovább. Esetemben lassanként drámaivá válik a helyzet, de tartom magam, hiszen vakvezető kutyás szóhasználattal élve, menni kell tovább előre.

Lássuk az aktuális helyzetet! Továbbra sincs munkám, ígéretekkel lassanként persze tele a padlás. A hab a tortán, hogy Édesanyám elhúnyt kb. másfél hete, és az ügyintézés döntő része az én felelősségemmé vált, mert testvérem külföldön dolgozik. A teendők súlyánál jóval nehezebb a veszteség megélése még akkor is, ha tudom, ő már jó helyen van, és nem kell többé aggódnia semmiért, nem kell azokat a fájdalmakat átélnie, amiket súlyos betegsége okozott számára. Lehetne persze boncolgatni, hogy mennyire játszott szerepet Édesanyám halálában a hazai egészségügy szánalmas vergődése, de messzire vezetne. Az azért mindenképpen vérlázító, hogy heteket, hónapokat kell várni egy vizsgálatra, majd annak az eredményére, de az eredmények fényében sem mindig tudnak mit mondani a bölcs doktorok, hanem fejüket csóválva küldik tovább a beteget a következő vizsgálatra. Az idő persze megállíthatatlanul halad, és mire megszületik a diagnózis, hősünk már menthetetlen. Hányan megmenekülhetnének, ha hatékonyabb lenne a rendszer? Felháborító, és kiábrándító, hogy ebben az esetben is a pénz beszél, kutya ugat elv érvényesül.

Jelen helyzetemben, ismétlődően dübörög elmémben a kérdés: mi az élet értelme? Azért tanulsz, képzedmagad évekig egy cél érdekében, hogy szakmailag kigolyózzanak miután ezer bőrt lehúztak rólad? Azzal vádolnak, hogy nem is a munka kell neked, hanem a pénz miközben ingyen vállalsz Igehirdetést a gyászod kellős közepén? Amikor pedig tegnap átvettem a temetkezési vállalkozótól Édesanyám hanvait, bizony megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ennyi lenne egy emberi élet? Kidolgozod a beledet, majd amikor élvezhetnéd a nyugdías éveket elragad egy halálos kór, és egy urnában végzed? Ez volna hát az élet értelme? A kialakult helyzet ellenére hiszem, hogy koránt sem. Az imént feltett kérdések inkább az élet értelmetlenségét mutatják, holott értelme akkor is van minden életnek, ha ezt nem mindig látjuk.

adódhatnak élethelyzetek, melyek hatására átértékelődnek dolgok, és olyan dolgok válnak fontossá, melyek mellett régebben szemrebbenés nélkül elmentünk volna. Mérhetetlenül tudok örülni annak, hogy egy számomra fontos ember ismét része az életemnek, hogy múlthét szombaton együtt főzhettünk, és élvezhettük egymás társaságát számomra két nagyon fontos emberrel, hogy vakvezető kutyám mindig mellettem van, és bohókás jellemével mosolyt csal mostanság könnyektől áztatott ábrázatomra. Nem túlzok, ha azt írom, hogy egy-egy kicsi gesztus, mely arra utal, hogy szeretnek, életmentő lehet egy ilyen krízishelyzetben. A szeretet pedig soha el nem fogy, mert istentől való. Talán nem is gondolnánk, hogy milyen sokat tehetünk mi földi halandók azért, hogy minél több szívbe begyűrűzzön, és lebontsa a közöny, és gyűlölet falait.

Nos, ha közelebb jutottunk kicsit az élet értelmének megragadásához, akkor már megérte bilentyűzetet ragadnom. Merni kell megélni, és kimondani érzéseinket, mert nem tudhatjuk, hogy meddig tehetjük meg! Lehet, hogy ma még láthatjuk egymást, de holnap már lemegy a függöny, és egy életen át bánhatjuk, hogy nem mondtunk el mindent, avagy nem tettünk meg mindent. Minden bizonnyal Édesanyámnak is sokmindent mondtam volna még, de mikor majd újra találkozunk, pótolni fogom.

Borús születésnap

Nincs mit szépíteni a dolgon, 36 éves lettem. Hogy bölcsebb is lettem-e az egy év alatt, majd megítélik azok, akik ismernek, de legfőképpen Isten. Kaptam persze visszajelzéseket azzal kapcsolatban, hogy bölcsebb lettem, és jó úton haladok, ami visszajelzésnek jó, ám nem dőlhetek hátra, ahogy senki sem, mert mindig van miben fejlődni, van mit alakítani magunkon. Hívő emberként tudom, hogy ebben nem vagyok egyedül, mert az Úr Szentlelke által segít ezen az időnkként rögös úton.

Elérkezett a születésnapom, de boldogságot nem hozott sajnos magával. Továbbra sincs munkám, csak a megbízásiszerződéssel végzett tanítás, és Édesanyám is nagyon beteg. Egy barátom közreműködésével hozzájutottam egy tökéletes állapotban lévő Iphone 5C telefonhoz, amivel mostanság ismerkedem, és lenyűgöznek azok a dolgok, amiket egy okostelefon nyújt, és egy vak ember számára sem elérhetetlen ez ma már. Az Értéksziget webáruház is támogatott egy új laptoppal, tehát ilyen tekintetben nem panaszkodom, egyébként sem kenyerem.

A születésnapomon mindig igyekszem megállni kicsit, és átpörgetni eddigi életem filmjét, hogy okuljak hibáimból. Ma már tudom, hogy sokmindent másképpen csinálnék, de talán még nem késő. Kicsit kapkodok, mert az élet rohan, és bár nem a földi dolgok a legfontosabbak, mégis számít, hogy mit hagyunk magunk után. Ebből kiindulva fogalmazódik meg bennem, hogy mit is tettem én le az asztalra eddig? Éveken át szolgáltam Istent Református egyházunk berkein belül, ám most selejtként eldobtak engem is, és kollégáimat is. Nem gondolom persze, hogy embereknek kellene megfelelni, mert az elsődleges az, hogy Istennek tetsző legyen az, amit csinálunk, de kicsit hiábavalónak érzem az eddigi munkálkodásomat, mert lerombolják mindazt, amit felépítettünk. Az tehát belátható, hogy ilyen körülmények között a születésnap minden, csak nem boldog.

Felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan tovább? Küzdök amíg bírom erővel, és bízom Isten megtartó kegyelmében, hogy nem ró rám nagyobb terhet, mint amit eltudnék hordozni. Titkon azért bízom abban is, hogy a következő születésnapom már vidámabb, boldogabb lesz, mint a mostani.

Magyar valóság 2016 elején

Nem szokásom politizálni a blogomon, most is pártállástól függetlenül írom le azt, ami egy frissen munkanélkülivé vált emberre vár Magyarországon. Érdekesebbé teszi a helyzetet, ha az a munkanélküli személy fogyatékos, vagy olyan megváltozott munkaképességű, aki valamilyen megállapítot juttatást kap Állam bácsitól.

Rendszeres olvasóim bizonyára már tudják, hogy magam is munkanélkülivé váltam, még december végével. Ígéretet kaptam azonban egy szintén egyházunkhoz tartozó szervezettől, hogy a közmunka programjukon belül átvennének engem, és néhány kollégámat. Igen ám, de az egyik fontos kritérium az, hogy regisztráljuk magunkat a helyileg illetékes munkaügyi központban, álláskeresőként. Azzal tisztában voltunk, hogy megváltozott munkaképességűként segélyt nem kaphatunk, de itt a cél az lett volna, hogy regisztrálva legyünk a rendszerben, hogy aztán felvehessenek minket. Aláb olvasható, hogy min bukott meg a dolog.

Reggel háromnegyed nyolc körül indultunk el Lucky-val Újpestközponthoz, ahol is két kollégámmal találkoztunk, hogy együt menjünk a munkaügyi központba. Csípős hideg volt, ami csak rontotta az alaphangulatot, de nem volt mit tenni, menni kellett, hiszen a jövőnk forog kockán. Lucky-ra mindvégig büszke voltam, mert szépen dolgozott, és fegyelmezetten viselkedett. A várakozásoknál is türelmesebb volt, mint a sok meggyötört munkakereső ember. Várakozásban ugyanis nem volt hiány, pedig már a kapunyitás előtt ott voltunk, sokakkal együtt. Félkilencre volt kiírva a nyitás, mi mégis hosszú percekig fagyoskodtunk a bezárt kapuk előtt. Ahogy telt az idő, úgy növekedett a sor a bejáratnál. Reménykedve várakoztunk, mert abban bíztunk, hogy eredményes napot zárhatunk végül.

Egyszer csak megnyílt a kapu, és beengedtek minket az épületbe, ami örömmel töltött el minket, hiszen fűtött helyen lehettünk végre. Következett a sorszámok átvétele, és néhány alapadat megadása, de a tömeg miatt nem volt zökkenőmentes ez a folyamat sem. Amikor kiderült végre, hogy mikor kerülhetünk sorra, már kezdtük elhinni, hogy van fény az alagút végén. Később döbbentünk rá, hogy tévedtünk.

Bementünk a váróba, ahol Lucky ügyesen ülőhelyet is keresett nekem, a megfelelő parancsra, majd higgadtan leheveredett a lábamhoz. A várakozás ideje alatt képet kaphattunk arról, milyen sokfélék vagyunk, és milyen válogatott módon futnak zátonyra életek.

Elérkezett a pillanat, minket hívtak. Lucky helyet keresett nekem az ügyintéző hölgy közelében, majd vártam, hogy mi is fog történni. Elkérték a szokásos személyi okmányaimat, majd a következő kérdést kaptam, melynek hatására kezdett felmenni az egyébként alacsony vérnyomásom: "Gondviselője, gyámja, vagy állandó gondnoka van?" Nem kérem, nincs gondnokom, mert nem vagyok cselekkvés, és döntésképtelen, egyszerűen egy vak ember vagyok, aki a látásán kívül, minden képességének a birtokában van, mellesleg két diplomával, és egy Okj-s végzettséggel rendelkezik, de megszerezte az Ecdl startot is. Ami talán mégelképzelhetetlenebb, hogy saját lakásom is van, mert megküzdöttem érte, és nem intézetben élek. Hihetetlen, de sokan élünk így! Sokan szeretnénk boldogulni, lehetőséget kapni arra, hogy megmutathassuk, mi is érünk annyit a magunk szakterületén, mint bárki más, szeretnénk boldogok lenni egy megfelelő párral, és még sorolhatnám. Nem volt persze mit tenni, vettem néhány nagyobb lélegzetet, és higadtan válaszoltam a kérdésekre. Hamar kiderült, hogy nem regisztráltathatom magam a munkaügyi központban. Egyrészt azért, mert megbízási szerződésem van a Zsinat oktatási osztályával, a hittanosok okán, és ez már kereső tevékenységnek minősül. Az már nyilván senkit sem hat meg, hogy ez az összeg nagyjából éhenhalásra is kevés. A másik akadályozó tényező pedig az, hogy fogyatékosként bizonyos juttatásokat kapok Álam bácsitól, tehát ez kizárja a regisztrálásomat még akkor is, ha segélyt amúgy nem szeretnék. Ennyit az esélyegyenlőségről, és a megváltozott munkaképességű emberek munkaerőpiaci érvényesüléséről Magyarországon. Talán írnom sem kellene, hogy hallássérült kollégám ugyanezen indokokkal került kizárásra a regisztrációból, és egyben a közmunka programból is. Azt persze megkaptuk, hogy fordulhatunk a rehabilitációs akármicsodához, ami majd ad nekünk állást, de ezt inkább nem is kommentálnám.

Ezt követően elhagytuk a helyszínt, és mi Lucky-val tanítani mentünk. Amikor kiléptünk az órám után az iskolából, azzal szembesülhettünk, hogy esik a hó, és szépen meg is marad. Van persze egy hangulata a havazásnak, de a közlekedést nehezítti sajnos. Főleg akkor, ha nem takarítják az utakat normálisan, mert persze ismételten készen álltak a közterületesek ugye?

A nagy magyar valóság tehát Magyarországon 2016-ban az, hogy a munkakereső ember minden következmény nélkül megalázható, a megváltozot munkaképességű ember pedig a munkakeresők közt is egy alsórendű valaki, aki hivatalosan az esélyt sem kapja meg a nyílt munkaerőpiacon történő megmérettetésre, elhelyezkedésre. Milyen jó, hogy Isten országában nem ez a valóság vár ránk!