Reformáció ünnepén

Elérkezett ebben az évben is október 31., a Reformáció ünnepe. Pontosan 500 évvel ezelőtt tűzte ki Luther Márton a wittembergi vártemplom kapujára 95 vitatételét, és elindult végérvényesen, és megállíthatatlanul az ébredés, amire nagy szükség volt azokban az időkben, de elszunnyadnunk most sem szabad. Azon túl, hogy hitbéli ébredés indult meg, és ismét zsinórmérték lett a Szentírás, hozzáférhetővé vált a tömegek számára is a Biblia a fordítások által. A könyvnyomtatás elterjedésével rohamosan terjedtek Luther, majd Kálvin tanai is, és nem csak a felsőbb körökben, hiszen ezrek mentek tanulni Wittembergbe hazánkból is, a diákság minden rétegéből. Ebben az időben fogalmazódtak meg azon biblikus elvek, melyek ma is földi Református egyházunk alapjai is, úgy mint: Soli Deo Gloria. Egyedül Istené a dicsőség. Sola fide. Egyedül hit által, egyedül a hit. So la scriptura. Egyedül a Szentírás. Solus Christus. Egyedül Krisztus. Sola gratia. Egyedül kegyelem által." Hosszasan lehetne boncolgatni ezen elvek mondanivalóját, de nem untatnám theologizálással az olvasót, ám azt leszögezhetjük, hogy messzire vezető változások indultak el a Reformáció hatására. Mivel földi egyházunkat emberek alkotják ma is, így nem ülhetünk ölbe tett kézzel, hiszen a mai egyházba is begyűrűzött már a kabzsiság, személyválogatás, protekció, és nem a képességek, talentumok szerinti érvényesülés, és még sorolhatnám. Az a szervezet, közösség, mely nem vallja fejének Krisztust, vagy csak hangzatos szavakban teszi ezt, romlásra van ítélve. Nem célom, és tisztem az ítélkezés, de egyetlen üdvözítő út van, az pedig Jézuson keresztül vezet az Atyához.

Ahogy említettem fentebb, a Reformációnak nem csupán hitbéli következményei vannak, hanem gazdasági is, hiszen Amerika felfedezésével, az 1500-as években indul meg a tengeren túlra is kiterjedő kereskedelem, és az új hit az amerikai telepesek köreiben is hamar elterjed. A könyvnyomtatás, és más egyéb technikai vívmányok elterjedésével pedig lassanként kibontakozik az ipari forradalom. Nem merülnék ezúttal történelmi fejtegetésekbe a fejlődés eltorzulását, és negatív hatásait illetően, hiszen mind a saját bőrünkön is érezzük, de alapvetően a Reformációval kapcsolatban hiszem, hogy a Szentlélek által indított ébredés volt, melyet képviselnünk kell nekünk, akik reformátusnak, Evangélikusnak valljuk magunkat. Nem szabad kifogások mögé bújnunk, mert a feladatunk Keresztyénként ma is az, hogy lámpásként világítsunk. Ez a világ nem Istent figyeli, és képviseli, noha nélküle nem is létezhetne, de sokan vagyunk, akik küzdhetünk a sötétség ellen Isten fényének segítségével. Egyik hittanosom Édesanyjának konfirmációján hallottam az ottani lelkésztől egy nagyon frappáns mondatot, melyről hiszem, hogy Istentől ihletett volt: "Aki keresztyénnek vallja magát, annak megszűnik a siker fontossága, mert Isten dicsőségére él. Mivel Isten dicsőségére él, nem a maga dicsőségét keresi." Próbálok magam is így élni, de naponként kell megvívni harcaimat a Pál apostol által említett óemberrel, hogy valóban új ember válhasson belőlem a kegyelem által, melyet Krisztus vére árán kaptunk.

Az idei Reformáció ünnep különös jelentőséggel bír, hiszen az 500-adik évfordulót ünnepelhetjük meg. Tervbe is vettük Ricsosszal, hogy bár kicsit megkésve, de megírjuk a Luther musicalt, ám bizonyos okok miatt egyelőre meghiúsulni látszik ez az elképzelés. Református hittanoktatóként, és vallástanárként komoly felelősségem az is, hogy megértessem a rám bízott gyerkőcökkel a Reformáció jelentőségét, és a benne rejlő Isteni gondviselést, hiszen azóta is szeretné eltévedt juhait visszaterelni a nyáj, és pásztorunk Jézus biztonságába.

Végezetül írnom kell a ma elhangzott politikusi megszólalások kapcsán néhány mondatot, hogy tisztább legyen a kép bizonyos fogalmakat illetően. Az egyik varázsszó nem más, mint a tolerancia. Köztársasági Elnök Úr említette az 1568-as tordai gyűlést, mely először fogalmazta meg Magyarországon a szabad vallásgyakorlás lehetőségét, fontosságát. A szabad vallásgyakorlás azonban nem jelentheti azt, hogy egy csoport ezt egy másik nézetet valló csoport ellen teszi, mert ez már nem tolerálható. Vannak dolgok, melyeket Isten sem tolerál, noha a legjobban ő szeret minket. Ha tehát én Keresztyén embernek vallom magam, akkor nem tolerálhatom az okkultizmust, a különböző vallásokat összezagyválni próbáló irányzatokat, de a lehetőség ott van arra, hogy átkapcsoljam a televíziót, vagy óvatosan közöljem a velem vitába szálló illetővel, hogy nekem szilárd hitem van, nem tud benne megrendíteni. Mielőtt azt gondolnák némely olvasók, hogy uszítanék bárkit is bárki ellen ki kell hangsúlyoznom azt, hogy Isten a bűnt veti meg, nem a bűnös embert. Ha a bűnös embert vetné meg, már nem gépelhetném ezeket a sorokat, de a kedves olvasónak sem lenne módja olvasni bármit is, mert elpusztult volna már rég ez az eltorzult világ. Eltorzult, mert elvesztette látszólag Istenképűségét, mert más utat választott az ember. Isten értelmet, és gondolatokat adott nekünk, mely olyan szintű, hogy kiemelt minket az állatok sorából, de nem azért, hogy leigázzuk a földet, hanem azért, hogy tudatosan jól sáfárkodjunk vele.

Örvendetes lenne visszatérni reformátor eleink eszméihez, és az Ige, és a már felsorolt latin mondások mentén élni! Még lehetőségünk van arra, hogy változtassunk, őrültség lenne eltékozolni.

Az érzékenyítés színtere

Az elmúlt hétvége megerősített azon meggyőződésemben, mely szerint a valós élet a legjobb érzékenyítő. Írom ezt azért, mert ami történt, az bizony nem kialakított körülmények között direkt, hanem spontán zajlott le.

Szombaton fellépésem volt egy csepeli rockklubban, az Archive Company zenekarral. Ági feljött Pestre hozzám, hogy meghallgasson minket, de ezúttal Vacakot nem hozta magával. ÉN is itthon hagytam kivételesen Luckyt, mert nem tudtam, hogy meddig tart a buli, és nem szerettem volna kizökkenteni a kis rendszeréből őt. Nem esett jól persze itthon hagynom őt, és alapvetően nem is szoktam, de most ez bizonyult a megfelelő döntésnek. Mivel vittük magammal új hangszeremet, ami mindennek nevezhető, csak csöppségnek nem, így taxit hívtam, hogy azzal jussunk el a helyszínre. Érdekesen folytatódott az este, hiszen rossz címet mondtak a sofőrnek, aki persze a téves címet kereste, és csak a taxitársaság visszahívásakor tudtam tisztázni a félreértést. Megérkezett végül járgányunk, és elindultunk a cél felé.

Sofőrünk már az első másodperctől kezdve közvetlen volt, rögtön beszélgetni kezdett velünk. Meglepődhetett, hogy vakon érdeklődöm autója felől, de aztán feloldódott, és teljesen természetesen beszélgettünk a kocsikról. Megtudtam, hogy egy elektromos autóval van dolgom, ami csak suhant velünk, de semmi hangja nem volt. Ekkor már értettük Ágival, hogy miért nem halllottuk, mikor megállt mellettünk. Kitértem a téma kapcsán arra is, hogy a vakvezető kutya ebben is segítség, hiszen növekszik az elektromos autók száma, amiket mi nem hallunk meg, így ki is léphetünk a zebrára azt gondolva, hogy nem jön kocsi, és ott is a baj. Ahogy múltak a percek, úgy vált oldottabbá a beszélgetés. Felajánlotta, hogy tegeződjünk, hiszen szavaival élve: "harmincas villamos." Tegeződve már szinte barátian beszélgettünk. Kifejtettem gondolatmenetemet, mely szerint igazából két lehetőségünk van vakon. Az egyik az, hogy elhagyjuk magunkat, és egy intézet, vagy otthon lakói leszünk, vagy összeszorítjuk a fogunkat, és talpon próbálunk maradni, amennyire ez lehetséges önállóan. Édesanyám eltávozott már ebből a világból, bátyám külföldön, barátaim élik életüket, látszólag egyedül maradtam, de rajtam is múlik, hogy valóban egyedül leszek-e, vagy sem. Vallom, hogy nem oldódott volna fel Laci a taxis így köztünk, ha nem azt látja rajtunk, hogy éljük az életünket Ágival korlátainkkal együtt, ahogy bárki más. Egy fellépésre igyekeztünk, ahol nem mellesleg én voltam az egyik fellépő. Laci érdeklődő volt, de nem sajnálkozó, ami csak oldotta az én hangulatomat is. Jólszituált utasokként ültünk autójában, a vakság egy idő után csak sokadlagos tényező volt köztünk. Amikor megérkeztünk a helyszínre, nehéz volt megszakítani a beszélgetést, de Lacit várta a többi fuvar, minket pedig barátaink.

A fellépés remekül sikerült, a Nyugtalan zenekar után játszottunk. Egy órásra terveztük a műsort, de a közönség nem engedett minket le a színpadról, így bő két órás lett a buli. A végén Gyuri, a Nyugtalan zenekar dobosa feljött spontán dobolni néhány nótát, és a frontemberük Ádám is bekapcsolódott időnként.

A buli végén eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk, majd mikor a pultos lány diszkréten jelezte, hogy zárná a helyet, ismét taxit hívtunk, de ekkor már négyen utaztunk. Ez a taxis is közvetlen volt, vele is jót beszélgettünk, el is repült az idő hamar, és már nálam is voltunk Ágival.

Mi tehát ennek az estének a tanulsága? Nos az, hogy az élet a legjobb színtér az érzékenyítésre. Biztosra veszem, hogy Laci örömmel mesélt rólunk családjának, és nem egy teremben ült bekötött szemmel, mesterséges helyzetben, hanem az élet kacskaringós útvesztőjében futottunk össze egy kis időre. Ha nem hagyjuk el magunkat, és azt a képet sugározzuk magunkról, hogy megálljuk a helyünket, és a vakság csak egy állapot, de nem bélyeg, akkor a társadalom is másképp fog viszonyulni hozzánk egy idő után. Kétségtelen, hogy bizonyos közegek érzékenyítésére jó eszközök az érzékenyítő programok, de a legnagyobb érzékenyítő maga az élet.

Az utolsó úton

Elérkezett az idő, hogy utolsó útjára kísérjem fogadott Nagypapámat. Sajnos csak előző nap tudtam meg, hogy mikor is lesz az alkalom, de éreztem, hogy ott a helyem. Luckyt kivételesen itthon hagytam, és a késés elkerülésének érdekében taxival mentem a temetőhöz, ahol már vártak Nagymamámék. Sajnos a temetés körül kialakult némi zűrzavar, ami kétszeres kegyeletsértést eredményezett, és bőven megérne a dolog egy kis médiavisszhangot, ám tudom, hogy Papám sem akarná a cirkuszt, de megütné a temető kollektívája a bokáját csúnyán feltehetően.

A búcsúztatás Római Katolikus szertartás szerint zajlott, a lehető legtömörebb formában. A lényeg, hogy megkapta Papám a végtisztességet, hamvai pedig a családi sírba kerültek, szülei mellé. Mivel én még csak szórásos temetéseken vettem részt, nagyon sokkoltak a sír kiásásával, majd a föld, és sírkő rádobálásával járó hanghatások.

Enyit érne valóban egy élet? Ledolgozunk negyven évet, megöregszünk, majd testünk feladja, és meghalunk? Elásnak minket a földbe, majd földet, és sírkövet dobnak ránk, és lemegy a függöny? Hiszem még, hogy földi életünk végével nincs még vége. Hiszem, hogy egykor újra találkozunk majd mindazokkal, akiknek menniük kellett már, de a veszteség élménye, és fájdalma még ott van. Könnyebb lenne talán, ha tudnánk, hogy pontosan mikor találkozunk, de ez a titok Istennél van. A sír megásásának, és a föld rádobálásának sokkoló élményét enyhíti, hogy Papám ebből már nem érzett semmit, de mi, akik itt maradtunk, megszenvedjük minden alkalommal, mikor elveszítünk valakit, s egy újabb darab morzsolódik le törékeny szívünkből.

Nyárvégi vallomás

Elérkezett az idő, ismét búcsút int a nyár. Búcsút int az az évszak, mely tele van pezsgéssel, a forrósággal felhevít testet lelket, s a szabadság érzését nyújtja. Számomra elhozta a komolyabb sportolás lehetőségét is azzal, hogy bevállalta a Box akadémia két vezetője edzésemet, a Nem Adom Fel alapítvány közbenjárásával. Jelen volt szinte az egész nyár során a negatív pólus is, hiszen nyomoztam fogadott Papám után, látogattam őt, majd ő is eltávozott oda, ahol már nincs szenvedés, betegség, fájdalom. A helyzetből adódóan ezúttal is kimaradt a vízparton önfeledt ejtőzés, és egyébb nyalánkságok, de valakinek toppon kellett lennie, és ismét engem ért ez a megtiszteltetés.. A helyzet mellékhatása, hogy míg mások feltöltődve vágnak neki az ősznek, és az új tanévnek, én lelkileg némileg lerongyolódva próbálom tartani a lépést a tömeggel.

Itt van az ősz, mely az elmúlás évszaka. Erősíti azt a tényt, hogy földi vesszőfutásunk véges, ezért örülni kell minden pillanatának, és becsülni kell az értékesebb momentumokat. A tanévvel folytatódik szolgálatom is a hittanoktatásban, mely az életem, ahogy minden egyházi szolgálat az volt, amit végeztem míg egy részét ki nem csavarták a kezemből. Nem célom ítélkezni, mert hiszem, hogy akik ellehetetlenítettek, majd megkapják méltó jutalmukat, de kétségtelen, hogy megkeseredtem a történtek hatására kissé. Megtépázott az a felismerés is, mely szerint olyan nőért adtam martalékul a szívemet, aki a negyedét sem érdemelte volna meg, de ugyebár a szeretet nem érdem szerint adatik, csak szimplán adatik, és van. A helyzetet némileg tovább facsarja az a tény is, hogy érzelmi meggyötörtségemből fakadóan pont azt engedem nehezen magamhoz, aki ténylegesen szeret, de ez nem tudatos. Az elmúlt évek ércessé tettek, mert talpon kellett, és kell maradnom, de jó lenne újra megtalálni azt az érzelmes énemet is, mely ugyan sebezhetőbbé tesz, de elviselhetőbbé is talán.

Maradt tehát a szolgálatom a hittanoktatásban, a két állásom, melyeket muszáj tartanom a végsőkig, és a barátikör, mely elvisel, és elfogad, és derék vakvezető kutyám, aki valóban úgy fogad el, ahogy vagyok, Istenhez hasonlóan. Emberek támadhatnak hibáimon keresztül, de Isten, és Lucky soha sem teszik ezt, csak egyszerűen szeretnek akkor is, ha meg sem érdemlem.

Különös utazás

Soha nem tudhatjuk, hogyan is alakul egy átlagosnak tűnő augusztusi hétfő délután, ezért sem mondható ki egy napról sem teljes bizonyossággal, hogy átlagos. Erre a bölcsességre a mostani hét hétfője döbbentett rá, noha csak átsuhant az életemen valaki, akit feltehetően többé nem látok, mégis rádöbbentett bizonyos dolgokra magammal kapcsolatban.

Történt tehát, hogy Lucky-val kimentünk az iskolára, ahol őt képezték, hiszen időszerű volt a veszettség elleni oltás beadatása, amit az iskola állatorvosa szokott adni neki díjmentesen. A Kiképzőközpont Csepelen van, tehát beláthatja az olvasó, hogy Zugló Csepeltől nem kis távolságra van, ám mi szeretünk utazni Lucky-val alapvetően. Odafelé nem is volt gond, ám hazafelé a hév ajtaja hamarabb becsukódott, így nem tudtunk a megfelelő megállónál leszállni, tehát elmentünk a Boráros térig, majd onnan egy megállót utaztunk vissza, hogy ismét a Közvágó hídnál kössünk ki. Mellém lépett egy hölgy, és felajánlotta, hogy segít, hiszen ő is az 1-essel jön. Elfogadtam ajánlatát, és beszélgetni kezdtünk. A legnagyobb természetességgel megkérdezte, hogy hogyan tud segíteni, mire elmondtam neki, hogy elég, ha irányít minket, Lucky vezet szépen. Tartotta is magát ahhoz, amit megbeszéltünk, ügyesen irányított minket, és csodálta Lucky szép munkáját.

Amikor felszálltunk a villamosra, és elhelyezkedtünk, folytattuk a beszélgetést. Megtudtam, hogy beszélgető társam ápolónő, ami persze hozta is maga után a témát Nagyszüleim kapcsán. Azonnal értette, hogy miért törekszem az önállóságra, hogy nem könnyű egyedül élni, amit időnként nehezít a vakság ténye, de nem lehetetleníti el. Nem tátotta el a száját annak hallatán, hogy saját lakásom van, hogy két álásom is van, hanem inkább kitért az önérzet kérdésére, ami helyzetemben szintén fontos tényező. Érdeklődött Lucky-ról is, de ezt sem a bugyurgatás szintjén tette, ami szintén szimpatikus volt.

Ahogy zötyögött villamosunk, egyszer csak felvetette azt a témát utastársam, ami gondolkodásra késztetett, és most is pörgeti elmémet. Elmondta, hogy látja, feszült vagyok, mintha valami nem lenne rendben. Nem akart tolakodni, de felajánlotta, hogy elmondhatom, mi a gond, mitől rossz a napom, ha csak ennyi a baj. Rövid ismerettségünk, és utazásunk sem tette lehetővé, hogy mindent elmeséljek neki, de Papám, és Édesanyám halálát azért megemlítettem. Elmondtam, hogy Papám halálhíre óta nem tudtam még kisírni magam, mire csak annyit mondott, hogy idő kell a történtek feldolgozásához, de látja, hogy nem vagyok rendben. Elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy életem kérdéses momentumait rendbe kellene tennem végre, hiszen adódnak olyan dolgok, melyek felett nincs hatalmunk, de amit lehet, rendezni kell.

Elérkezett a búcsú ideje, hiszen mi leszálltunk Lucky-val az Ajtósinál, a hölgy pedig utazott tovább. Elköszöntünk egymástól egy rövid kézfogással, majd mondta, vigyázzak magamra, én pedig sok erőt, kitartást kívántam neki hivatásához. Mikor leszáltunk, a lépcső aljánál még hátrafordultam, és ismét elköszöntem tőle, mire mosolyogva visszaköszönt. Egy kicsit még állt a villamos, majd becsukódott az ajtó, és elrobogott a messzeségbe. Kicsit álldogáltunk még, majd küldtem Luckyt a megfelelő irányba, és megkerestettem vele az aluljáró lépcsőjét.

Feltehetően nem találkozom többé Ivettel, akiről még azt sem tudom, hogy ipszilonnal írja-e a nevét, vagy i-vel, de csak remélni tudom, hogy benne is kellemes emlékként marad meg beszélgetésünk. Példa lehet az a természetesség, ahogy viszonyult hozzám, a sajnálás, vagy lesajnálás teljes mellőzésével. Beszélgettünk, mint két utazó, akik sodródnak az élet útvesztőjében, keresve a megfelelő elágazást. ÉN megköszöntem segítségét, ő pedig megköszönte, hogy elfogadtam segítségét. Ha tudnánk egymáshoz hasonló természetességgel viszonyulni, más lehetne ez a világ. Az pedig rajtam áll, miként kezdem rendbe tenni zavaros életem.

Búcsú egy újabb szerettemtől

Van, mikor búcsúzni kell, ha csak ideiglenesen is. Írom ezt azért, mert fogadott Nagypapám, akinél néhány hete látogatóban voltam kórházban, elhúnyt. Nehéz szavakba foglalnom azt, amit érzek, hiszen két éven belül két olyan személyt vesztettem el, akik nagyon fontosak nekem. Nehéz szembesülni a ténnyel, mely szerint földi életünk véges, és egyszer mindenkinek mennie kell. Rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki a földi életünkből, hiszen szabad akaratot kaptunk, és értelmet, melyet persze hajlamosak vagyunk rossz célokra használni, ám ettől még adottak ezek a privilégiumok.

Nem az vágott földhöz, hogy 84 évesen megpihent, hanem az, amilyen körülmények közt történt, és persze a veszteség élménye a legmeghatározóbb. Szép lassan ott tartok, hogy a közvetlen barátaim maradnak nekem, és a vakvezető kutyám Lucky, mert a többi még élő hozzátartozóm vagy messze van tőlem, vagy rám sem hederít. Fáj, hogy nem kérhetem többé tanácsait életem nehéz helyzeteiben, nem hallhatom többé mókás, ám gyakran tanulságos katonaságról szóló történeteit, apró bölcsességeit. Amit viszont az évek során kaptam tőle, senki sem veheti el tőlem, és tudom jól, hogy ő már jó helyen van. Mindig azoknak nehéz, akik itt maradnak, ezt rendesen megtapasztalhatom mostanság, de menni kell tovább, míg elérkezik aztán a mi időnk is, mikor menni kell. Igyekezni fogok jól sáfárkodni mindazzal, amit rám hagytak azok a szeretteim, akik már odaát vannak. Földi létem további évei majd megmutatják, hogy mennyire sikerült megvalósítanom.

Ilyen a, ilyen a box

Talán emlékszik még az olvasó, hogy egy korábbi bejegyzésben említettem egy lehetőséget, mely egy régi álmommal kapcsolatos, mégpedig az ökölvívással egészen konkrétan. Nos, ezúttal nem gyarapodott a padlás felelőtlen ígéretekkel, hanem edzőink valóban elgondolkodtak, és néhányunkat elvállaltak rendszeres edzésre. Július eleje óta járunk edzésekre, de ezen az alkalmon éreztem rá a box igazi ízére. Már az sikerélményként hatott, hogy Lucky-val minden segítség nélkül megtaláltuk a Box akadémiát, tehát ez az útvonal is kipipálva részünkről, enyém az önállóság egy újabb darabkája. A nap persze koránt sem zárult le ezzel, de alább olvasható a lényeg.

Luckyt letettem megszokott helyére helyben maradásba, majd gyors átöltözés az öltözőben, és kezdhettük is az edzést. Rövid bemelegítés után zsákoltunk, de rengeteget. Az ütéseket gyakoroltuk, azok pontos végrehajtását. Edzőnk instrukcióit követve mindenki belejött a mókába. Arról volt szó, hogy ez az edzés lazább lesz, ehhez képest bő kétésfél órás edzés lett belőle, ami nagyon jól esett.

A zsákolás után volt, aki ringben gyakorolt idősebb edzőnkkel Laci bácsival, engem még a zsáknál marasztalt edzőnk. Mikor ő nem velem foglalkozott, egy segédet küldött mellém, aki egy hölgy volt, Fanninak hívják. Bevallom, szkeptikus voltam az első pár percben, hogy boxban mit is tud segíteni egy kedves hangú hölgy, de arra kellett rádöbbennem, hogy jobb, ha elvetem szkepticizmusomat vele kapcsolatban. Sokat segített az ütések pontosításában, így mehettem a ringbe más szintéren gyakorolni az egyeneseket, és horgokat. Alapvetően azt mondták edzőink, hogy fejlődő tendenciát mutat a teljesítményem, amit meg is koronáztam főedzőnk orcáján két horoggal.
segítettek még nekünk az edzés alatt Laci bácsi látó tanítványai is, akik szintén elismerően szóltak teljesítményemről. Többen kiemelték ütőerőmet, ami kicsit meglepett, de jól esett.

Az edzés után hamar átöltöztem utcaiba, feloldottam Luckyt a helyben maradásból, és siettünk haza, mert találkoznom kellett egy jó barátommal, és már késésben voltam.

Ezúton szeretném megköszönni a Nem Adom Fel Alapítványnak, edzőinknek, a Box akadémia vezetésének, és a lelkes sporttársaknak, hogy lehetővé tették számomra is az edzés lehetőségét. Eddig csak álom volt számomra a box, mára valósággá vált. Közben kiderült, hogy főedzőnk szintén zenél, tehát újabb közös pontot találtunk egymáshoz. Az edzés okozta kellemes fáradtság érzése mellett pedig már várom a jövőheti alkalmat.