Eljött Karácsony

Szinte észre sem vettük, és ebben az évben is eltelt a Karácsony. Tavaly ugyan egyedül töltöttem az ünnepet, de most meghívott Ági magához, így mindketten jól jártunk, mert egyébként ő is egyedül lett volna két kutyájával.

Amikor 21-én utaztam Mezőtúrra Ágihoz, sajnos lekéstem a kiszemelt vonatot, így várnom kellett egy órát kb a másik vonat indulásáig. Ahogy áldogáltunk Lucky-val a pályaudvar csarnokában, mellém lépett egy srác, és felajánlotta, hogy üljek be nyugodtan a pályaudvar területén lévő étterembe, ahol ő dolgozik, ha még várnom kell. Mivel hideg volt, nem ellenkeztem. Leültünk egy üres asztalhoz, majd néhány perc múlva a már említett srác ismét mellém lépett, és gyümölcsteával kínált. Fázós emberke lévén, elfogadtam a teát is, majd számolgatni kezdtem fejben készpénzemet, mert persze nem vártam, hogy ingyen teát kapjak. Amikor megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom, a következő választ kaptam: "Nem tartozik semmivel. Boldog Karácsonyt!" Innentől biztos voltam benne, hogy Isten vezérelte mellém ezt az illetőt, aki aztán segített megkeresni a vonatunkat is, és még ülőhelyet is kaptunk a segítségével, ami nehéz eset volt, mert tömeg volt az egész szerelvényen. Ez a kis csoda aztán megalapozta karácsony előtti várakozásomat. A tea melege, és ennek az embernek a segítő, szeretetteljes szándéka megerősített abban, hogy az ilyen kis csodák is erőt adhatnak nekünk, és ráhangolhatnak kminket az ünnepre. Hálát is adtam Istennek, hogy ilyen segítséget kaptam még akkor is, ha részben a saját hibámból késtem le az előző vonatot.

23-án templomban is voltunk, egészen pontosan gyülekezeti teremben, ahol adventi Istentiszteleten vettünk részt. Az Igehirdetés lényegre törő, és tömör volt, de a lényeg mindenkinek érthető lehetett, akinek volt füle a hallásra. Nagytiszteletű Asszony szerint a mai világ, és a benne élő ember megöli a Karácsonyt, amit nehéz lenne vitatni. Rohanunk, tömörülünk a bevásárlóközpontokban, ajándékot szeretnénk adni azoknak, akiket szeretünk, holott a legnagyobb ajándék az, hogy velük lehetünk, és ők velünk lehetnek. Karácsony pedig nem azért a szeretet ünnepe, amit a világ döngöl elménkbe, hanem azért, mert Isten úgy szeretett minket, hogy egyszülött fiát adta értünk. Beteljesedett az, amit már Ézsaiás próféta is megírt. Szabadítást kaptunk, és örök életet, melyet nem a jó tetteinkért kaptunk, hanem ingyen kegyelemből.

A nap további részében mézeskalácsot sütöttünk. Egészen pontosan Ági sütötte, én csak díszítettem őket sütés előtt dióval, és mandulával. Az első adag kicsigt megégett, de aztán belejöttünk a mókába, és sikerült ízletesre sütni a kis szívecskéket. A konyhai munkálatok alatt karácsonyi zenéket hallgattunk, számítógépről. Benyomtuk véletlenszerű lejátszásba winampba az én karácsonyi mapámat, aztán adott is volt a hangulat.

Elérkezett Karácsony. Sokféle kaját sorakoztattunk fel a karácsonyi asztalon, tehát panaszra nem lehetett okunk. A bejglit egy pékségből rendeltük, amit Ági testvére, Misi hozott el nekünk. Egészen biztos, hogy ilyen ízletes bejglit nem lettünk volna képesek megalkotni. Bolti bejglit nem szerettünk volna, így maradt a pékség, ami jó döntésnek bizonyult. Este fát díszítettünk, ami inkább néhány fenyőág volt, meghallgattuk az éjféli misét, és nyugovóra tértünk. A kutyák sokat játszottak minden nap a havas, majd a már felolvadt, és felszáradt kertben.

25-én Misiékhez voltunk hivatalosak, amolyan karácsonyi ebédre. Ízletes fácánlevessel kezdtünk, majd harcsapaprikás, és két fajta sütemény következett. Kaptunk elvitelre is kaját, aminek utóját ma fogyasztjuk el. Jót beszélgettünk, alapvetően derült volt a hangulat. Természetesen nem maradhatott el a kutyás téma sem, ami Ágit, Misit, és engem is mindig beszédre, és elmélkedésre késztet.

Karácsony második napján, nem mentünk sehová, hanem filmet néztünk, pihentünk, a kutyákat rendeztük. Este felhívott nagykőrösi évfolyamtársam dezső, akiről már tettem említést itt a blogon. Jó volt vele beszélni, nevetni. Elgondolkodtatott megállapítása, mely szerint ércesebb lettem, megedzett az élet. Nem csodálkozom rajta persze, hiszen három év alatt, három számomra fontos embert vesztettem el, de érdekes volt ez a visszajelzés.

Holnap pedig haza térek lakásomba, és készülök egy szebb, reményt keltő 2019-re. Persze minden év végén valami kedvezőbb folytatásban reménykedünk, aztán érkezik az, amit az Úr megenged, vagy próbatételként elénk állít. Örvendetes lenne, ha Karácsony hangulata, és üzenete nem csak három napig hatna ránk, hanem a hétköznapokban is. Kétségtelen tény, hogy a hétköznapok gondjai, terhei gyakran elfordítják tekintetünket azoktól a dolgoktól, melyek igazán fontosak, de legalább törekednünk kell arra, hogy Isten szeretetének fényében szemléljük a dolgokat.

advent, és ami előtte történt

Azt gondolná az ember, hogy ma már nem adódnak olyan konkrét helyzetek, mikor valaki hite, vallása miatt szenved hátrányt, vagy válik kitaszítottá, de én megélhettem. Említettem, hogy egy zenekarba hívtak dobosnak az Archive mellett, ám ez a project részemről a múlté. Kaptam ugyanis egy üzenetet messengeren gitárosunktól, melyben az állt, hogy az ő eszmerendszere nem egyeztethető össze vallási fantazmagóriákkal, tehát nem kíván velem dolgozni. Röviden jeleztem, hogy ebben az esetben én sem kívánok vele dolgozni, mert egyfelől ez hamarabb is eszébe juthatott volna, másrészt pedig nem fogom megtagadni a hitemet. Az igazsághoz tartozik, hogy soha sem térítgettem sem őt, sem mást, tehát mondva csinált okból lettem röptetve az egyébként még szinte nem is létező zenekarból. Ígéretesnek tűnt a dolog, de hiszem, hogy emberek elhagyhatnak, de Isten soha.

Megy persze a karácsony előtti őrült vásárlási láz, melyet ügyesen ki is használnak a különböző áruházak, és csábító akciókkal késztetik esztelen költekezésre a népet. Többre mennénk, ha az ünnep igazi lényegét próbálnánk megélni, és törekednénk arra, hogy akinek lehetősége van, családjával, meghitten élje át Krisztus születésének ünnepét. A tavalyi Karácsonyt egyedül töltöttem, és ha Ági nem hívott volna meg magához, akkor az idei ünnepet is magamban kellene átvészelnem. Írásban nehéz kifejezni, és nem is tartozik ezen blog oldalaira, hogy milyen érzések tombolnak bennem, de a szomorúság azért kifejező. Egy biztos, hogy én minden blackfriday akciónál jobban örülnék, ha a családom megmaradt részével tölthetném az ünnepet. Soha sem gondoltam, hogy más jóindulatától függ majd, hogy egyedül töltöm-e a Karácsonyt, vagy sem.

Hogy azért ne csak negatív dolgokat írjak, ricsoszt méltóképpen felköszöntöttük egy meglepetésbulival a negyvenedik születésnapján. Az ARchive próbahelyén rendeztük be a helyszínt asztallal, Ági által készített tortával, Gyuriék által főzött pörkölttel, némi itókával. Kis drazsékból Ági kirakta a torta tetejére Braille írásban azt, hogy Ricsosz 40. Előkerült később a gitár is, tehát valóban remekül sikerült az ünneplés. Csak remélni tudom, hogy még sokszor tíz évet tölthetünk el barátságban, szeretetben.

Kínálhat tehát a világ számtalan ajándékot, fergeteges akciót, nekem az ilyen barátságok az igazi értékek. Nem egyszer fogalmazódott meg az Archive tagjai közt, hogy olyan ez a barátikör, mint egy család. Kiállnánk egymásért a bajban, és tudjuk igaz szándékkal ünnepelni egymást, ha arról van szó. Igaz talán az a megállapítás, mely szerint ha Isten elvesz valamit, pótolja másképpen. Ebből a gondolatmenetből fakadóan koncertet adtunk az Archive-val, az Életfa Rehabilitációs Intézetben. Mikulás napi műsor volt náluk, és a mi műsorunk volt számukra az egyik ajándék. Tavaly már voltunk náluk, tehát emlékeztek többen ránk, és nagy örömmel fogadtak minket. Felemelő volt az Istentől kapott talentummal másoknak boldog perceket okozni. Megható volt, mikor az egyik karácsonyi dal közben csillagszórót gyújtottak többen.

Advent heteit éljük, mely a várakozás időszaka. Reménykedünk egy szebb jövőben, de bevallom én már kicsit félek is a jövendőtől. Három év, három elvesztett, számomra fontos ember, és még mindig vannak Nagymamám halála után intéznivalók. Kaptam viszont embereket, akik mellettem állnak, és igyekszem tényleg elhinni, hogy enyi nehézség után már csak jobb jöhet. Közhelynek tűnik, de mégis igaz, hogy amíg valaki nem éli meg azt, hogy egyedül kell töltenie a Karácsonyt, és ez csak akkor lehet másképpen, ha más esetleg meghívja magához, az nem érti igazán azt, hogy Karácsony ünnepe keserűség is lehet némelyeknek. Nem célom sajnáltatni magam, mert tudom, vannak nálam keményebb helyzetben élő emberek, csak a felismerés tényét szeretném kicsit kifejteni. Közösséget vállalni valakivel nem azt jelenti, hogy nagy szavakat használunk, majd elvonulunk a saját családunkhoz, és messze száll az együttérzés. Adományoznak játékot, ajándékokat nehéz sorban élő gyermekeknek, de hol marad az igazi szeretet? Együtt lenni asztalközösségben, igaz meghittségben? Létezik ma még ez igazán? Decemberben hirtelen mindenki szeret mindenkit, de egy pontnál tovább nem engedjük be az életünkbe a másik problémáit. Advent idején rendezhetjük emberi kapcsolatainkat, és az Istenhez fűződő kapcsolatunkat is. Isten persze nyitott az újrakezdésre, csak mi vagyunk gyakran korlátoltak, ami akadályozza boldogulásunkat.

Az emlékezés ideje

Olvashatjuk a Bibliában is, hogy mindennek rendelt ideje van. Rendelt ideje van tehát földi életünknek is, ahogy rendelt ideje van a gyásznak is, és a méltó emlékezésnek is. Elérkezett hát a Reformáció ünnepe, majd Minden Szentek, és Halottak napja. A Reformáció ünnepét taglaltam már néhány bejegyzésben, tehát nem boncolgatnám most, de halottainkról most is megemlékezem. Teszem ezt azért is, mert ebben az évben ismét gyarapodott elhunyt szeretteim száma, ami olykor elkeserít, de ettől még tény marad. Református Keresztyénként hiszem, hogy ők már jó helyen vannak, hiszen Isten kegyelme rájuk is árad, de nekünk, akik itt maradtunk, még nagyon nehéz. Nehéz megélni a veszteség, a gyász fájdalmát, és nehéz menni mégis a számunkra kijelölt úton. Csak hálát adhatok azért, hogy nem kell egyedül töltenem ezeket a könnyűnek nem mondható napokat, mert Áginál vagyok Mezőtúron. Neki is vannak halottai, tehát többekért gyújtottunk mécsest az éjszaka folyamán, és emlékeztünk. Felbukkant az emlékek közül néhány vidámabb történet is, de a hiány érzése belénk mart időnként. Bár sokat olvashatunk arról, hogy odaát már nincs fájdalom, és lényegében megszűnik az a világ, amit e földi testben megélünk, mégsem értjük igazán, mert fizikai valónk földhözragadtsággal is társul.

Emberi tökéletlenségünk hozadéka, hogy gyakran a külsőségek uralják ezt az ünnepet is. Jól keresnek ilyenkor a virág, és kegytárgy árúsok, ahogy a szállodák tulajdonosai is. Az év utolsó hosszúhétvégéje tombol, az idő is meglepően szép, tehát düböröghet az üzlet. Vajon tényleg ezek az igazán fontos dolgok? Biztosra veszem, hogy nem. A földi dolgok ugyanis múlandók, így talán érdemesebb lenne gyakrabban feltekintenünk az égre.

Nem tehetek mást tehát, emlékezem mindazokra, akiket szeretek, de már nincsenek velem. Éltet továbbá a remény, mely szerint valamikor majd újra találkozhatok velük. Amíg azonban ezt a földi rögös utat kell járnom, igyekszem tovább vinni mindazt, amit erkölcsi értelemben rám hagytak Édesanyámék, mert igazi értéke ennek van. Sokszor önsajnálatból magunkhoz próbálnánk láncolni elhunyt hozzátartozóinkat, de ők már jó helyen vannak. Rajtunk múlik, hogy milyenné tesszük ezt a földi világot, mert felelősek vagyunk érte.

Kívánom, hogy minden kedves olvasóm méltósággal, megbékélésben élje meg a halottaink körüli ünnepeket, hogy aztán újult erővel vághassunk neki a hétköznapoknak.

Emlékezni méltóképpen

Október 23. fontos nemzeti ünnepünk. Számomra duplán az emlékezés napja, hiszen emlékezem 56 hősei mellett fogadott papámra, aki átélte, és meg is élte mindazt, ami számomra már csak történelem. Sokat mesélt az akkori Budapestről, az akkori hatalom kegyetlenségeiről, az ifjúság erejéről, mely kitört végül, és csak később tudták megfékezni. Nem áll szándékomban fenkölt szavakat írni, mert nem éltem abban a korban, melyre ezen a napon gondolunk, de egy dolog mégis fontos, mely számunkra is értéket kell jelentsen, és ez egy szóban foglalható össze, szabadság. Noha azok az idők elmúltak, az örökség a miénk, melyet becsülnünk kell.

A Szabadságot óhajtjuk, de van egy erős békjó, mely szinte a világ megteremtése óta megkötöz minket. Ez a bűn köteléke, mely látszólag feloldhatatlan, de ez tévhit, hiszen Jézus kereszthalálával, és feltámadásával darabokra törte a bűn láncait. Amit 56-os hőseink elértek csoda volt, az összefogás csodája. Más lehetne ez a világ, ha ez a szellemiség hatna át minket, de egyelőre ez még várat magára. Azt gondolom, hogy 56 azért lehetett csoda, mert Isten népünk mellett állt. gyakran erőtlenek vagyunk, vagy a ló túloldalára billenünk, és azt hisszük, mi oldottuk meg, mi vagyunk erősek a magunk nagy eszével, de ez önámítás. Őrültség volna azt írnom, hogy mindenki, aki 56-ban részt vett Forradalmunkban, és Szabadságharcunkban hívő ember lett volna, de az ügy Istennek tetsző volt feltehetően.

Tudjuk jól, hogy forradalmunkat látszólag leverték, de bekövetkezett a rendszerváltás néhány évtizeddel később. Tény, hogy most sem tökéletes a világunk, hiszen politikusaink is olyan emberek, mint bármelyikünk, de elsősorban a saját portánkon érdemes sepregetni. Fontos persze a közéletben való részvétel is, ahogy a világ dolgaiban szerzett tájékozottság is, de ha magunkkal, és Istennel nem rendezzük kapcsolatunkat, hiteltelenné válhatunk. Jól tudom, hogy nekem is van mit tennem a saját portámon, tehát blogos okoskodásom ezen szakaszát le is zárnám.

Vannak dicső dolgok, időszakok, emberek, melyekre emlékeznünk kell, hogy örökségünk ne vesszen el, mert felbecsülhetetlen értéket hordoz. Sokan életüket adták a szabadságért 56-ban. Mi tudnánk életünket adni bárkiért, vagy bármiért? Isten fiát adta érettünk, hogy lehetőségünk legyen a változásra, az újászületésre, az örök életre. Jogos igényként merült fel egy demokratikus ország felépítésének megszervezése, és az idegen megszálló csapatok távozásra kényszerítése. Az összefogás azonban nem volt teljes, hiszen az Egyesült ÁLlamoktól, és a nagy nyugattól hangzatos szólamokat kaptunk, és szép ígéreteket, de a segítség nem érkezett meg, amikor a tankok visszatértek. Fontosabb volt a szuezi csatorna körül kialakult műsor, mint a szabadság eszméje? Nos, bizonyos érdekekből fakadóan igen.

Fontos kiemelnem, hogy népünk szabadságot akart kivívni magának, és nem szabadosságot. Nem azért kapta Mózes idejében a kiválasztott nép a parancsolatokat, mert Isten brutális diktátor volna, aki abban éli ki magát, hogy a legkülönbözőbb törvényekkel korlátozza az ember szabadságát. Jobban ismerte az embert már akkor is, mint az ember önmagát, és tudta, hogy bizonyos törvények, szabályok, korlátok nélkül anarchia lesz úrrá az emberiségen, és káosz lesz abból a rendből, melyet megteremtett. Mózes első könyvében olvassuk a világ megteremtéséről szóló legelső részben, hogy minden napnál megjegyzi az író: "És látta Isten, hogy ez jó." Ebből tehát az következik, hogy nem teremtett Isten eredendően rossz dolgokat, hanem mi emberek tettük ezt a világot olyanná, amilyen. Az ember tehet arról, hogy 56-ban halomra lőhettek embereket, hogy a szabadságért küzdő emberek sokaságát ellenségnek nyilvánították, és kivégezték, mert azt hitték az akkor hatalmon levők, hogy uralmuk mindenek felett áll. A történelem során azonban sok uralkodót, önjelölt diktátort láthattunk már elbukni, de egyetlen uralom marad csak fenn örökké, a Szentháromság Isten uralma. Aki nem hiszi el, a Bibliában megtalálja leírva egyértelműen.

Emlékezzünk hát tisztelettel mindazokra, akik 56-ban harcoltak népünk szabadságáért! Olyan valamiért küzdöttek, ami elidegeníthetetlen joga minden élőlénynek itt a Földön. Csak remélni tudom, hogy hamar eljön Isten országának korszaka, mert akkor minden, ami igaz megmarad, a tisztátalan, hazug, erőszakos miliő kigyomláltatik.

Amit így október, november táján tehetünk az, hogy méltósággal emlékezünk hőseinkre, és elhunyt hozzátartozóinkra, szeretteinkre. Érdemes tanulnunk példájukból, hogy szebbé tehessük a jövendőt.

Egy áldott vasárnap hatása alatt

Amikor azt hinné az ember, hogy Isten kicsit háttérbe vonult az életében, akkor olyan jelet mutat, mely rácáfol az egész gondolatmenetre. Írom ezt azért, mert ezen a vasárnapon szolgálhattam Solton, az ottani Református Egyházközség templomában. Jó barátságban vagyok ugyanis a solti lelkésszel, akit még abban az időben ismerhettem meg, mikor a Siketmissziónál dolgoztam, szolgáltam. Felkérést kaptunk a Siketmisszió vezetőjével, hogy tartsunk alkalmat október 21-én, és az Istentisztelet után érzékenyítő alkalmat is tartottunk.

Reggel hétkor indultunk útnak Soltra Járay Nagytiszteletű Úrral, aki számomra csak Lóri, mert hosszú évek óta tartó barátság köt össze minket. Felvettük még a solti lelkész Váradi Péter barátom Édesanyját, majd suhantunk is kisbuszunkkal a helyszínre.

Amint odaértünk, elengedtem a parókia udvarán Luckyt, aki kirohangálta magát, majd behívásomra mellettem is termett hamar. felhámoztam, majd bementünk a gyülekezeti terembe, ahol is bőséges reggeliben lehetett részünk, a lelki táplálék előtt. Nem elhanyagolható tény, hogy Lucky végig szépen dolgozott, és viselkedett. Ismét megélhettem az önállóságot Lucky vezetése által. Többször is helybenmaradásban kellett lennie, tehát a napi engedelmességi is megoldódott.

A reggeli után a templomba mentünk, hogy megbeszéljük a részleteket. Lóri tartotta a gyermekeknek szánt Istentiszteletet, míg a felnőtteknek szánt alkalmon én hirdettem Isten Igéjét, bizonyságtétellel vegyítve, ahogy kérték. Az Igeszakasz, mely alapján beszéltem: Márk: 8,11-8,22.

Elérkezett az idő, kezdődött az Istentisztelet. Felemelő érzés volt együtt imádkozni az alkalom előtt Péterrel, és Lórival, majd együtt bevonulni a templomba. Hosszú idő után ismét az Úr asztalánál állhattam, és közvetíthettem Isten üzenetét a gyülekezet felé. Csak remélni tudom, hogy jó eszköze voltam Istennek, és jobbban figyelnek majd ezek után az Úr jelzéseire, ahogy ez rám is vonatkozik persze.

Az Istentisztelet után a gyülekezeti terembe mentünk, ahol érzékenyítő alkalmat tartottunk a gyülekezet gyermek, és felnőtt tagjainak egyaránt. A gyerkőcökel labdáztunk csörgőlabdával, és meséltem nekik Lucky-ról, majd tartottunk kis bemutatót kutyámmal. Ajtót kerestettem vele, majd helyet, és persze az engedelmességi gyakorlatok sem maradhattak el. Rengereg kérdést intéztek hozzám a felnőttek is, de igyekeztem készséggel válaszolni. Nagyon érdeklődő, kedves emberekkel találkozhattam.

A napot ebéddel zártuk, mely bőséges, és ízletes paprikás krumpli volt, majd desszertként fánkot fogyaszthattunk. Hamar elszaladt az idő, így még kicsit elengedtem Luckyt, és indultunk is hazafelé.

Ez ismét egy olyan nap volt, mikor ténylegesen a helyemen éreztem magam. Noha arra próbáltam felhívni a gyülekezet figyelmét, hogy figyeljék Isten jelzéseit az életükben, most mégsem értem, hogy miért kapok időről időre ilyen szolgálatokat, mikor jelenleg esélyem sincs látszólag arra, hogy ismét Egyházunk berkein belül dolgozzak főállásban. Nem tehetek mást, mint várok türelemmel, és minden egyes ilyen alkalom során igyekszem töltekezni, hogy jobban bírjam a hétköznapok próbatételeit.

A fehérbot napjának margójára

Ezúttal a fehérbot napja inspirált arra, hogy billentyűzetet ragadjak, d célom nem az ezzel az írással, hogy lerágott csontot csináljak ebből az ünnepből, hiszen fontos a látássérült emberek életében, ahogy az én életemben is. Nem írok azzal újat, hogy a közlekedésben elengedhetetlen eszköz a fehérbot, és ünnepünk fényét az a tény is emeli, hogy lassan száz éves lesz ez a hosszúkás eszköz, melyet látó barátaim tréfásan népnevelő eszköznek is szoktak nevezni. Vakvezető kutyásként nem mehetek el amellett a tény mellett sem, hogy bizony vagyunk páran kutyások, akik a vakvezető kutyánk mellett is használunk fehérbotot, noha más szerepet tölt be ebben az esetben a fehér sétapálca, és más technikát is alkalmazunk használatakor, mint a fehérbottal közlekedő vak személyek. Esetünkben a méret is lényeg, hiszen előnytelen kutya mellett hosszú botot alkalmazni, hiszen megzavarnánk a dolgozó vakvezető kutyát. A bot arra szolgál esetünkben, hogy megnézzük vele, hogy mit jelzett be a kutya egy megállással, és a kutyának is segít a bot abban, hogy a bot állásából bemérje vállszélességünket, így nem kell kényelmetlenül felnéznie a vállunk fölé csak legfeljebb akkor, ha magasakadályt keres, jelez, kerül. Írhatnám úgy is, hogy kétszeresen bebiztosítom magam, hiszen a kutya, és a bot együtt segítik közlekedésemet. Talán az előzőekből kitűnik, de mégis külön is kiemelendő, hogy egy bizonyos állásban tartjuk kutya mellett a botot, és nem akciózunk a kutya elé pásztázva, vagy ingatechnikával, mert akkor megzavarjuk az ebet, és lényegében értelmét is veszti mellettünk a kutya vakvezető mivolta.

Az okos telefonok, és egyéb kütyük világában felmerül a kérdés, hogy lesz-e a jövőben létjogosultsága a fehérbotnak, és a vakvezető kutyának? Határozottan azt gondolom, hogy igen. Van olyan navigációs alkalmazás, melyet én is használok telefonomon, de nem abban segítenek ezek az egyébként okos programok, mint amiben a bot, vagy a kutya, avagy a kettő együtt segít. A tájékozódási készségek fejlesztését, a közlekedni tudást nem spórolhatjuk meg akkor sem, ha tíz alkalmazás húszféle képpen irányít minket, és hat szemüveg lóg az orrunkon. Arról nem is beszélve, hogy az önálló közlekedésnek külön varázsa van. Látó olvasóim talán furcsálják ezt, de nekünk minden egyes önállóan megjárt út, önállóan elvégzett feladat a szabadság része, és önbizalomnövelő hatásuk is van mindezeknek.

Végezetül a téma talán legérzékenyebb részét kapargatnám kicsit, de csak óvatosan. Vajon bélyeg, egyfajta stigma volna a fehérbot, vagy inkább az integrációt segítő eszköz is? Azt gondolom, hogy ez szemlélet, hozzáállás kérdése. Több később megvakult embertől hallottam már, hogy sokáig szégyelték a botot, és inkább kísértették magukat, vagy kicsiny látásmaradványukat erőltetve bóklásztak az utcán. Volt, aki később rádöbbent, hogy már nem elegendő a látásmaradványa arra, hogy biztonságosan közlekedjen segítségével, és persze volt olyan is, aki szégyenérzetét nem tudta letenni, és a mai napig is óckodik attól, hogy fehérbottal közlekedjen, mert cikinek érzi. Meggyőződésem, hogy a cikiség nem itt kezdődik kedves olvasók. Tetszik, vagy sem, segítségre szorulunk a közlekedésünk során. Akik pedig a legnagyobb mértékben szeretnék vakon is megélni függetlenségüket, bizony azoknak muszáj letenniük feszengésüket a fehérbotot illetően, és használni kell. Aki szeretne minket megismerni, átlát majd az állapotunkon, és mi fogjuk őt érdekelni. Aki a szánalmasságot, sajnálatraméltót látja a vak emberekben, ő maga szorul sajnálatra, mert nem látja át az emberi lét igazi valóját. Hívő emberként, hittanoktatóként, és hittanár-nevelőként pedig nem mehetek el a tény mellett, mely szerint Istennek magam is eszköze vagyok vakon, ahogy mások is lehetnek hű szolgái, követői. Isten nem diszkriminál, nem neveti ki a botot a kezünkben, mert az érdekli, ami bizony a szemnek láthatatlan.

Időutazás

Engedje meg a kedves olvasó, hogy ezúttal kis időutazásra csábítsam! Nem megyünk évszázadokat vissza, hiszen akkor még nem éltem, noha hitem szerint Isten tervénekr észe voltam már magam is, ahogy mindenki. Tizennyolc évet röppenünk vissza, hiszen akkor kezdtem vakvezető kutyás pályafutásomat. Bár már 98-ban beadtam az igényt, még fogalmam sem volt, hogy mire is vállalkozom. Ősz volt, bizony pont szeptember, mikor beléptem az iskolára, hogy megkezdjem két hétig tartó átadótanfolyamomat. Idegen volt a közeg, nem tudtam, mit várnak tőlem pontosan a kiképzők, de izgatottan vártam a fejleményeket. Szobatársam egy már akkor is sok tapasztalattal rendelkező kutyás volt, aki ma már odaát van, de tetszett, ahogy beszélt a kutyájához, ahogy vezette, becézgette Ronit, és vezettette magát a kutyával. Elképzelhetetlen volt persze akkor még, hogy valaha magam is ilyen rutinos leszek ebben. Igyekezetemben rosszul hámoztam fel először Bárót, aki flegmatikus kutya lévén, tűrte a gyömöszölést, és azt, hogy teljesen másképp van rajta a hám, mint ahogy kellene. A hab a tortán persze az volt, hogy senki sem adott a szakemberek közül utasítást arra, hogy hámozzam fel a kutyát, csupán buzgalmam hajtott. Teltek a napok, és nem tudtam, mi lesz ennek a vége. Éreztem, hogy nem csinálom teljesen jól, de nem voltam tisztában a hibáimmal, melyek jellembéli hibák is voltak. Ma már tudom, hogy nem voltam eléggé érett a kutyázáshoz, ami persze azt eredményezte, hogy buktunk az első vizsgánkon Báróval.

decemberben letettük aztán másodjára a vizsgát, de sok buktató állt még előttem. Báró hamar beteg lett, de belépett az életembe Don, aki mellett kiteljesedhettem a kutyázást illetően. Ahogy mélyedtem be a kutyázásba, úgy jelentek meg az irigyeim is, de barátokra is találtam. Irigyeimnek mindig azt mondtam, hogy a lehetőség adott, lehet utánam csinálni bátran. Ma már különösen figyelnek arra a kiképzéssel foglalkozó szervezetek, hogy jó kutyákat adjanak ki, tehát a lehetőség adott. Rengeteg munka, következetesség jár persze ezzel, de a végeredményért megéri. Közben kiderült sok esetben, hogy számíthatok az Mvgyosz Vakvezető Kutya-kiképző Központjának munkatársaira, vezetőjére, ahogy ők is számíthatnak rám. Don serlegei most is a szekrményem tetején pihennek a szobámban, ahogy az emlékek is szívem kiemelt helyén csillognak. Don persze már elhúnyt, de többek szerint legenda lett.

Hádész igazi ördögfióka volt, de három évig azért ő is vezetett, amiért mindig hálás leszek neki. Ő még él, egy ismerősömék babusgatják egy kertesházban, tehát jó helye lett.

Lucky ereje teljében lévő hat éves kajlaság, akinek szíve olykor túl is csordul a szeretettől. Ketten élünk, tehát egymásra vagyunk utalva, ami látszik is kapcsolatunkon. ha kell, velem hallgat, de együtt is örül velem, vagy addig bohóckodik, ha szomorúú volnék, míg el nem mosolyodom. Ami kiemelendő, hogy szép, precíz a munkája, és figyeli minden lépésemet, parancsomat.

Tudatosan használom ezeket a szavakat, hogy vezetőmunka, és hasonlók. Bizonyos fórumokon, oldalakon kutyáink cukisága kap nagyobb hangsúlyt, pedig a mindennapok hősei. A sok mesés napló, és egyéb oldal mellett én szeretném képviselni azt az oldalt, mely ezeknek a kutyáknak az odaadását, munkáját mutatja be. Régen született már olyan mű, mely tényszerűen mutatja be a vakvezető kutyák kiválasztását, nevelését, képzését, munkáját. Vallom, hogy érzelmek nélkül egy igazi gazda nem tud beszélni kutyájáról, így persze fontos ez is, de nem túlcsordulóan. Tizennyolc év kutyázással a hátam mögött már arra is gondoltam, hogy magam írnám meg ezt a bizonyos könyvet, amit hiányolok, de ha bele is vágok, csak megfelelő háttérrel, szakemberek támogatásával. Nem vagyok kiképző, ahogy kinológus sem, csupán egy vakvezető kutyával közlekedő személy, aki szeretné, ha lenne az újoncoknak, de a lelkes profibbaknak is egy könyv, mely a mai módszereket bemutatva tárná elénk a vakvezető kutyázás csínját bínját.

Lassan pedig időutazásunk véget ér, és ismét elménkbe hasít a jelen. Hogy mit rejt a jövő, azt pedig csak Isten tudja.