A fehérbot napjának margójára

Ezúttal a fehérbot napja inspirált arra, hogy billentyűzetet ragadjak, d célom nem az ezzel az írással, hogy lerágott csontot csináljak ebből az ünnepből, hiszen fontos a látássérült emberek életében, ahogy az én életemben is. Nem írok azzal újat, hogy a közlekedésben elengedhetetlen eszköz a fehérbot, és ünnepünk fényét az a tény is emeli, hogy lassan száz éves lesz ez a hosszúkás eszköz, melyet látó barátaim tréfásan népnevelő eszköznek is szoktak nevezni. Vakvezető kutyásként nem mehetek el amellett a tény mellett sem, hogy bizony vagyunk páran kutyások, akik a vakvezető kutyánk mellett is használunk fehérbotot, noha más szerepet tölt be ebben az esetben a fehér sétapálca, és más technikát is alkalmazunk használatakor, mint a fehérbottal közlekedő vak személyek. Esetünkben a méret is lényeg, hiszen előnytelen kutya mellett hosszú botot alkalmazni, hiszen megzavarnánk a dolgozó vakvezető kutyát. A bot arra szolgál esetünkben, hogy megnézzük vele, hogy mit jelzett be a kutya egy megállással, és a kutyának is segít a bot abban, hogy a bot állásából bemérje vállszélességünket, így nem kell kényelmetlenül felnéznie a vállunk fölé csak legfeljebb akkor, ha magasakadályt keres, jelez, kerül. Írhatnám úgy is, hogy kétszeresen bebiztosítom magam, hiszen a kutya, és a bot együtt segítik közlekedésemet. Talán az előzőekből kitűnik, de mégis külön is kiemelendő, hogy egy bizonyos állásban tartjuk kutya mellett a botot, és nem akciózunk a kutya elé pásztázva, vagy ingatechnikával, mert akkor megzavarjuk az ebet, és lényegében értelmét is veszti mellettünk a kutya vakvezető mivolta.

Az okos telefonok, és egyéb kütyük világában felmerül a kérdés, hogy lesz-e a jövőben létjogosultsága a fehérbotnak, és a vakvezető kutyának? Határozottan azt gondolom, hogy igen. Van olyan navigációs alkalmazás, melyet én is használok telefonomon, de nem abban segítenek ezek az egyébként okos programok, mint amiben a bot, vagy a kutya, avagy a kettő együtt segít. A tájékozódási készségek fejlesztését, a közlekedni tudást nem spórolhatjuk meg akkor sem, ha tíz alkalmazás húszféle képpen irányít minket, és hat szemüveg lóg az orrunkon. Arról nem is beszélve, hogy az önálló közlekedésnek külön varázsa van. Látó olvasóim talán furcsálják ezt, de nekünk minden egyes önállóan megjárt út, önállóan elvégzett feladat a szabadság része, és önbizalomnövelő hatásuk is van mindezeknek.

Végezetül a téma talán legérzékenyebb részét kapargatnám kicsit, de csak óvatosan. Vajon bélyeg, egyfajta stigma volna a fehérbot, vagy inkább az integrációt segítő eszköz is? Azt gondolom, hogy ez szemlélet, hozzáállás kérdése. Több később megvakult embertől hallottam már, hogy sokáig szégyelték a botot, és inkább kísértették magukat, vagy kicsiny látásmaradványukat erőltetve bóklásztak az utcán. Volt, aki később rádöbbent, hogy már nem elegendő a látásmaradványa arra, hogy biztonságosan közlekedjen segítségével, és persze volt olyan is, aki szégyenérzetét nem tudta letenni, és a mai napig is óckodik attól, hogy fehérbottal közlekedjen, mert cikinek érzi. Meggyőződésem, hogy a cikiség nem itt kezdődik kedves olvasók. Tetszik, vagy sem, segítségre szorulunk a közlekedésünk során. Akik pedig a legnagyobb mértékben szeretnék vakon is megélni függetlenségüket, bizony azoknak muszáj letenniük feszengésüket a fehérbotot illetően, és használni kell. Aki szeretne minket megismerni, átlát majd az állapotunkon, és mi fogjuk őt érdekelni. Aki a szánalmasságot, sajnálatraméltót látja a vak emberekben, ő maga szorul sajnálatra, mert nem látja át az emberi lét igazi valóját. Hívő emberként, hittanoktatóként, és hittanár-nevelőként pedig nem mehetek el a tény mellett, mely szerint Istennek magam is eszköze vagyok vakon, ahogy mások is lehetnek hű szolgái, követői. Isten nem diszkriminál, nem neveti ki a botot a kezünkben, mert az érdekli, ami bizony a szemnek láthatatlan.

Időutazás

Engedje meg a kedves olvasó, hogy ezúttal kis időutazásra csábítsam! Nem megyünk évszázadokat vissza, hiszen akkor még nem éltem, noha hitem szerint Isten tervénekr észe voltam már magam is, ahogy mindenki. Tizennyolc évet röppenünk vissza, hiszen akkor kezdtem vakvezető kutyás pályafutásomat. Bár már 98-ban beadtam az igényt, még fogalmam sem volt, hogy mire is vállalkozom. Ősz volt, bizony pont szeptember, mikor beléptem az iskolára, hogy megkezdjem két hétig tartó átadótanfolyamomat. Idegen volt a közeg, nem tudtam, mit várnak tőlem pontosan a kiképzők, de izgatottan vártam a fejleményeket. Szobatársam egy már akkor is sok tapasztalattal rendelkező kutyás volt, aki ma már odaát van, de tetszett, ahogy beszélt a kutyájához, ahogy vezette, becézgette Ronit, és vezettette magát a kutyával. Elképzelhetetlen volt persze akkor még, hogy valaha magam is ilyen rutinos leszek ebben. Igyekezetemben rosszul hámoztam fel először Bárót, aki flegmatikus kutya lévén, tűrte a gyömöszölést, és azt, hogy teljesen másképp van rajta a hám, mint ahogy kellene. A hab a tortán persze az volt, hogy senki sem adott a szakemberek közül utasítást arra, hogy hámozzam fel a kutyát, csupán buzgalmam hajtott. Teltek a napok, és nem tudtam, mi lesz ennek a vége. Éreztem, hogy nem csinálom teljesen jól, de nem voltam tisztában a hibáimmal, melyek jellembéli hibák is voltak. Ma már tudom, hogy nem voltam eléggé érett a kutyázáshoz, ami persze azt eredményezte, hogy buktunk az első vizsgánkon Báróval.

decemberben letettük aztán másodjára a vizsgát, de sok buktató állt még előttem. Báró hamar beteg lett, de belépett az életembe Don, aki mellett kiteljesedhettem a kutyázást illetően. Ahogy mélyedtem be a kutyázásba, úgy jelentek meg az irigyeim is, de barátokra is találtam. Irigyeimnek mindig azt mondtam, hogy a lehetőség adott, lehet utánam csinálni bátran. Ma már különösen figyelnek arra a kiképzéssel foglalkozó szervezetek, hogy jó kutyákat adjanak ki, tehát a lehetőség adott. Rengeteg munka, következetesség jár persze ezzel, de a végeredményért megéri. Közben kiderült sok esetben, hogy számíthatok az Mvgyosz Vakvezető Kutya-kiképző Központjának munkatársaira, vezetőjére, ahogy ők is számíthatnak rám. Don serlegei most is a szekrményem tetején pihennek a szobámban, ahogy az emlékek is szívem kiemelt helyén csillognak. Don persze már elhúnyt, de többek szerint legenda lett.

Hádész igazi ördögfióka volt, de három évig azért ő is vezetett, amiért mindig hálás leszek neki. Ő még él, egy ismerősömék babusgatják egy kertesházban, tehát jó helye lett.

Lucky ereje teljében lévő hat éves kajlaság, akinek szíve olykor túl is csordul a szeretettől. Ketten élünk, tehát egymásra vagyunk utalva, ami látszik is kapcsolatunkon. ha kell, velem hallgat, de együtt is örül velem, vagy addig bohóckodik, ha szomorúú volnék, míg el nem mosolyodom. Ami kiemelendő, hogy szép, precíz a munkája, és figyeli minden lépésemet, parancsomat.

Tudatosan használom ezeket a szavakat, hogy vezetőmunka, és hasonlók. Bizonyos fórumokon, oldalakon kutyáink cukisága kap nagyobb hangsúlyt, pedig a mindennapok hősei. A sok mesés napló, és egyéb oldal mellett én szeretném képviselni azt az oldalt, mely ezeknek a kutyáknak az odaadását, munkáját mutatja be. Régen született már olyan mű, mely tényszerűen mutatja be a vakvezető kutyák kiválasztását, nevelését, képzését, munkáját. Vallom, hogy érzelmek nélkül egy igazi gazda nem tud beszélni kutyájáról, így persze fontos ez is, de nem túlcsordulóan. Tizennyolc év kutyázással a hátam mögött már arra is gondoltam, hogy magam írnám meg ezt a bizonyos könyvet, amit hiányolok, de ha bele is vágok, csak megfelelő háttérrel, szakemberek támogatásával. Nem vagyok kiképző, ahogy kinológus sem, csupán egy vakvezető kutyával közlekedő személy, aki szeretné, ha lenne az újoncoknak, de a lelkes profibbaknak is egy könyv, mely a mai módszereket bemutatva tárná elénk a vakvezető kutyázás csínját bínját.

Lassan pedig időutazásunk véget ér, és ismét elménkbe hasít a jelen. Hogy mit rejt a jövő, azt pedig csak Isten tudja.

Nyár végi összegzés

Lassan, de biztosan búcsúzik a nyár. Nem lehet okunk panaszra, hiszen melegét még nálunk hagyta, de az idő megállíthatatlanul rohan. Nem is olyan régen még arról írtam, hogy miként nyaraltam volt csoporttársaimmal Szóládon, mostanra pedig elérkezett az új tanév, taníthatok ismét, ami örömmel tölt el. Némi üröm az örömben, hogy kevesebb gyerkőcöm lesz, mint tavaly, és bizony félő, hogy néhány év múlva kereshetek további lehetőségeket a tanításom folytatásához, mert nem lesz kit tanítanom. Természetesen ez még a jövő zenéje, de ettől még reális esélye van annak, hogy nézelődnöm kell rövid időn belül a tanítást illetően.

Ezen a nyáron érkezett meg unokahúgom Ibolya, aki Édesanyám után kapta a nevét. Ugyan messze vannak tőlem, mert bátyámék külföldön élnek, de legalább interneten keresztül hallhattam a hangját, ami nagyon meghatott, még könnyeket is csalt a szememre. Nem sikerült még megtapasztalnom a gyermekáldás örömét, hiszen saját fiam, vagy lányom nincs, és meglehet, nem is lesz már. Tetszik, vagy sem, én sem fiatalodok, és még nem találtam meg azt a hölgyet, akivel kétségek nélkül, igaz szerelemből bele is vágnék a családalapításba. Isten útjai persze kifürkészhetetlenek, tehát nem zárom ki a lehetőséget, de sokat csalódtam ahhoz, hogy komolyan ráfeszüljek a témára. A feleség, család iránti vágy azért bennem él, és talán nem véletlen ez a vágyakozás. Nem gondolom ugyanis, hogy Isten kínzás gyanánt ültetné belénk ezeket a vágyakat, de egyelőre sötétben tapogatózom ebben a kérdésben is.

Új munkahelyemen igyekszem megállni a helyemet, így már a harmadik könyvet vágom, kevergetem hangszerkesztő program segítségével, mellette pedig az ügyfelek hívásait fogadom, kapcsolom. Nagymamám hagyatéki ügye húzódik, ami megvisel, de talán ez a helyzet is arra szolgál, hogy türelmet, és önuralmat tanuljak. Két zenekarom is lett közben, tehát már nem csak az ARchive Company-ban játszom, hanem egy alakuló zenekar gitárosa is meghívott dobosnak az új csapatába. Amennyire időm engedi, a boxot is csinálgatom, a kutyázás pedig alap. Azt gondolhatná a kedves olvasó, hogy teljes az életem, hiszen dolgozom, több zenekarom is van, sportolgatok is, ám valami még mindig hiányzik. Isten tudja, hogy valaha kitöltődik-e ez az űr bennem, vagy sem, de addig is megyek tovább, mert nem azt tanultam Édesanyámtól, és Nagymamámtól, hogy feladjam. Itt a földi létben ők már nem segíthetnek nekem, ám fentről mellettem vannak, és figyelik sorsom alakulását, ezt biztosra veszem.

Jelentkezem sűrűbben, ha történik olyan, ami megér egy blogbejegyzést. Kívánok sok erőt az új tanévhez az olvasóknak, és ahogy repül az idő, hamar ennek az évnek is a végére érünk. Haladjunk hát tovább együtt!

Feltöltődés igazán

Olyan hétvégén vagyok túl, mely ismét érzékeltette velem Isten mérhetetlen kegyelmét, mert olyan emberekkel tölthettem, akik valóban elfogadnak, és igazi testvéreim a hitben. Nem titok, hogy bizony azon volt csoporttársaimmal találkoztam Szóládon, akikkel Nagykőrösön együtt végeztünk, hittanoktató szakon. Már a főiskolán töltött évek megmutatták, hogy összetartó csapat vagyunk, akik minden egyes tagért egy emberként küzdenek, ha kell. Nem egyszer akadályozták meg, hogy abbahagyjam a sulit, mert kiakadtam egy nehezebb vizsga után, ami nem sikerült elsőre. Ezen a hétvégén is úgy voltunk együtt, mintha csak folytattuk volna ott, ahol befejeztük a legutóbbi találkozáskor. Kétségtelen, hogy rengeteg dolog változott mindenki életében. Többeknek több gyermekük is született az utóbbi években, ám vagyunk olyanok is, akiknek még nem ért révbe az élete ezen a téren. Van, aki megmaradt a szolgálatban, de van, aki más területen dolgozik Isten dicsőségére. Bár helyzetünk különbözik, a hit, és az egymás iránti szeretet összeköt minket, még ennyi év után is.

Szombat reggel találkoztunk Dezsővel, és együtt utaztunk a helyszynre. Balatonszárszóig mentünk vonattal, majd ott már Tamás várt minket, aki kocsival Szóládra vitt minket. Elkezdődtek az önfeledt beszélgetések, nevetgélések. Hamar jóban lettem Erika egyik nevelt fiával Szabival, aki később segített abban is, hogy Luckyt biztonságos helyen elengedhessem dolgát végezni. Később megismerhettem jobban Gyuszit, és Johannát is, akik szintén Erika gyerkőcei. Tamás barátom lánykáját még nem is láttam, csak hallottam róla, de végre személyesen is találkozhattam Kittivel is.

Ebéd után felkerekedtünk, és bementünk kocsikkal Szárszóra, az ottani szabadstrandra. Nagyon kellemes most a Balaton, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki nyaralni készül arrafelé. Hamar megszoktuk a viz hőmérsékletét, és kezdődtek is az önfeledt órák a vízben. Dezsővel sokat úsztunk, majd később felfedeztünk egy kis stéget, ahonnan biztonságosan lehetett ugrálni a vízbe, persze már a víz hőmérsékletéhez szokott testtel. Csatlakoztak hozzánk később Tamással együtt, a gyerkőcök közül ketten: Johanna, és Szabi. Labdáztunk, úszkáltunk, és rengeteget nevettünk. Bátran állíthatom, hogy az elmúlt időszakban régen éreztem ilyen jól magam, mint ezen a hétvégén.

A pancsolás után visszatértünk a szálásra, ahol hamar asztalhoz is ültünk, hiszen mindenkit kiszívott a víz, és a friss levegő. Egy idő után a gyerekek aludni tértek, így elő kerültek a komolyabb témák is. Mindenki mesélt magáról, és próbáltuk erősíteni egymást lélekben. Nincs persze osztálytalálkozó nosztalgia nélkül, tehát felidéztünk sok régi emléket. Jó volt együtt emlékezni, bizonyos momentumokon jókat nevetni együtt. noha alapvetően egyedül élek Lucky-val, ezen a hétvégén újra azt éreztem, hogy tartozom valahová, hogy létezik egy közösség, mely tényleg elfogad, és tagjai testvéreim az Úrban.

Vasárnap délelőtt szolgáltunk a szóládi Református Egyházkösség templomában énekekkel, és áldással. A két éneket Zoli kísérte gitáron, Erika furulyázott, én harmoniumon kántorizáltam sok kihagyott év után ismét. Felemelő szolgálat volt, és ezt is együtt élhettük meg.

Kora délután a csapat döntő része elment sétálni a faluba, ám mi Dezsővel maradtunk a táborban. Saját készítésű hamburgert ettünk, amitől elkapott minket a kajakóma, és lepihentünk kicsit.

Ebédre megérkezett aztán a csapat a sétából, de hamar megettük ebédünket, mert vágyakoztunk a Balaton habjai közé. Volt idő ismét úszni, tréfálkozni, labdázni, és megcsináltam az eddigi legkomolyabb stégről való ugrásomat is. Luckyt is megúsztattuk a Balcsiban, szóval mindenkinek kijutott a jóból.

Eljött aztán a búcsú ideje, Dezsővel vonatra szálltunk, és hazatértünk hajlékainkba.

Mindig elszorul a szívem, mikor búcsúzni kell barátaimtól, testvéreimtől. Fokozottabban igaz ez azóta, mióta hozzátartozóim döntő része elment, mások messze vannak, tehát sokat vagyok egyedül. Bízom benne, hogy tartjuk a kapcsolatot továbbra is barátaimmal, és reménység szerint jövőre ismét Szóládra megyünk, ám ezúttal igyekszem úgy intézni, hogy egy hétig maradhassak én is, mert ez a másfél nap legfeljebb kóstolónak illett be, de annak mindenképpen.

Számomra nagy tanulsága volt ennek a hétvégének az, hogy eltelhetnek évek, de a legfontosabb, hogy lélekben maradjunk meg nyitottnak, és fiatalosnak. Ez a lelkület aztán vonzani fogja testünket a sportolás, edzések felé, hiszen így próbálhat testünk lépést tartani a lelkünkkel. Ezen a hétvégén nem akartam érezni, hogy 38 éves vagyok, és nem is éreztem. Azt éreztem, hogy megtaláltam a hangot a gyerkőcökkel is, de amikor kellett, akkor felnőttként tudtam viszonyulni elmesélt élethelyzetekhez.

Hálát adok tehát Istennek ezért a feltöltődésért még akkor is, ha be is szedtem egy aranyos fülgyulladást a Balatonnál, amit a héten igyekszem elhessegetni magamtól némi orvosi ráhatással persze. A lényeg, hogy jövőre legkésőbb ugyanitt, és ugyanezekkel az emberekkel szeretnék nyaralni! SDG.

A szeretet ereje

sokminden történt az elmúlt években velem, ami elcsigázottá tett talán kicsit, és fáradtá, de néhány dolog azért megmaradt, hogy életben tartson. Megmaradt a hitem, noha hazudnék, ha azt írnám, hogy nem voltak lázadásaim Istennel szemben, és persze maradtak barátok, akik próbálnak elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Végül, de nem utolsó sorban megmaradt a kutyázás, és annak minden szeretnivaló mozzanata, ahogy régebbi kutyáim emléke is, és a még mellettem lévő Lucky gesztusai is. Nem tudom, hogy hol tartanék, ha az a szeretet, mely Lucky-ból sugárzik, nem tartott volna életben. Noha próbálok változtatni bizonyos dolgaimon, jellemvonásaimon, ő akkor is szeret, ha elbukom. Bizony sokban hasonlít kutyáink szeretete Isten szeretetéhez. Bennük ott van az az ártatlanság, ami belőlünk emberekből hiányzik, és ez a hiány önmagunk erejéből nem pótolható. Emberek elhagyhatnak, megbélyegezhetnek, megvethetnek minket elbukásainkért, de Isten, és a kutyánk mellettünk marad az idők végezetéig. Az már persze más kérdés, hogy mennyi időt kaptunk, és vajon jól sáfárkodunk-e az időnkkel?

Lucky ma lett hat éves, ami elgondolkodtatott, és ezen elmélkedés szüleménye olvasható ebben a bejegyzésben. A napokban kérdezte tőlem Lucky kiképzője, hogy vajon én vagyok a szerencsés, vagy Lucky? Nos, szerénytelenség lenne azt írnom, hogy mindketten, de talán mégis igaz. Első perctől kezdve volt köztünk egyfajta kölcsönös szimpátia, aminek folytán jól sikerült az első közös bóklászásunk egy próbaúton, melynek során felmérték a szakemberek, hogy van-e jövőnk együtt, vagy sem. Hálát adok Istennek, hogy Lucky velem lehet, és csak remélni tudom, hogy még legalább hat évet eléldegélhet mellettem. Szülinapjára új hámot is kapott, mert a régi már igen megtört volt a sok közlekedés mellékhatásaként. Az új hám mégjobb, jobban érzem benne Luckyt, és szerintem a hámfogón keresztül ő is jobban érez engem a profibb kialakításnak köszönhetően. Öröm lesz együtt róni az utcákat, vagy csak együtt hallgatni a nyári csendet, mert mindezek olyan emlékekké alakulnak, melyeket senki sem vehet el tőlem. Áldás naponként megélni lucky szeretetében Isten, a kiképzők, és Lucky kölyöknevelőinek szeretetét. Annak, hogy a vakvezető kutya-gazda párosok jól működjenek, bizony egyetlen nyitja van a profi tenyésztésen, nevelésen, képzésen, átadáson kívül, ez pedig a szeretet. Lehetek ugyanis bármilyen következetes a kutyámmal, de ha szeretet nincs mögötte, akkor ott a kutya megtörik, és megtörik az a varázs, ami ezt az egészet működteti.

Isten éltessen hát Kajlaságom! Mert míg Lucky mellettem van, szeretet is van körülöttem, mely egy szőrös, nyalakodós kajlaság képében megfogható, megölelhető, viszontszerethető. Isten ad mellénk olyan lényeket, akiken keresztül tükröződik mérhetetlen szeretete. Kik hát kutyáink, ha nem Isten szeretetének csodás megnyilvánulásai?
Nem maradt más, mint élvezem az együtt töltött időt, hiszen megtanultam, hogy annak felbecsülhetetlen értéke van. Egyszer úgyis menni kell, de addig még széppé tehető megannyi perc, ha törekszünk rá. Lucky törekszik rá, én pedig igyekszem tanulni tőle.

Koranyári elmélkedés

Különös a nyár. Minden évszakhoz köt valami élmény, most kifejezetten kutyás emlékeim közt kutatok. 2002 nyarán, megtörve, tele bizonytalansággal léptem be jelenlegi munkahelyem az Mvgyosz Vakvezetőkutya-kiképző Központjának kapuján. Első kutyám Báró megbetegedett, és bizony nem tűnt egyszerűnek egy másik kutyával kapcsolatot építeni. Isten azonban olyan embereket adott mellém, akik segítettek ebben a küzdelemben, itt családomra, és az iskola dolgozóira gondolok. Sokat segített nekem Don is, aki túlzások nélkül legendává vált. Kivételes kutya volt, és én lehettem azon kivételes személy, aki a gazdája lehettem. Aki fenti szavaimat túlzásnak érezné, nyugodtan Don után kérdezhet, nem fog csalatkozni.

Akárhogy is volt, minden kutyámtól tanultam valamit, ahogy Lucky is folyamatosan tanít a mai napig is engem. Önzetlen szeretetével olykor megszégyenít, hiszen emberként gyakran nem vagyunk képesek úgy szeretni, ahogyan azt a kutyák teszik. Sokszor nem tudunk hálásak lenni igazán, míg Lucky hálás a legkisebb simításomért is, de szereti tudni azt is, hogy mihez tartsa magát, és hol a helye. Azon a bizonyos 2002-es nyáron Don megtanított arra, hogy egy veszteség új lehetőségeket nyithat. Donnal kezdtem igazán megtapasztalni a kutyázás igazi lényegét, a vakvezető kutyás életforma szépségét. Amikor Lucky-val suhanunk az utcákon, bizony még a mai napig is rácsodálkozom, hogy milyen szabadságot kapok általa. Az pedig szintén felbecsülhetetlen dolog, hogy az iskola szakembereinek odaadása, és szeretete velünk van mindannyiszor, mikor kutyáink mellettünk vannak akár vezetőhámban munka közben, akár szabadon futkosnak egy futtatón, vagy lábunknál pihennek otthonunkban.

Hazudnék, ha azt írnám, minden rendben, hiszen még gyászban vagyok, és egy új közegbe kell beilleszkednem munkahelyemen, de már vannak emberek, akik örömmel fogadnak, mikor belépek, és ez sokat jelent. Amíg a földi Egyház kötelékeiben szolgáltam főállásban, addig azt hittem, hogy csak itt képviselhetem Isten Országát, de ma már tudom, hogy ezt máshol is megtehetem. Mindannyian kicsiny pontnak tűnünk talán a munkahelyünkön, egy nagyobb társaságban, de megtalálhatjuk a helyünket, ha nyitott szívvel járunk. Most a telefonközpontos munkával, és a hangoskönyvek vágásával, keverésével próbálom előrébb vinni sorstársaim ügyét, és mivel emberekért teszek, így Isten ügyét is képviselem. Nem lehet persze tudni, hogy milyen feladatokat kapok még, de csak remélni tudom, hogy megállom a helyemet majd azokban is.

Ezen rövid kis visszatekintés, és elmélkedés után, most legyen néma csend, és érkezzen meg a nyár életünkbe is!

Szomorkás, ám tanulságos tanévzárás

Mindig tudtam, mióta csak tanítok, hogy nekünk hittanoktatóknak valamiért nehéz dolgunk van a nem egyházi fenntartású iskolákban. Be nem tiltható már a hittanoktatás, így más oldalról érnek minket atrocitások, de olyan furfangosan, hogy ne tudjuk bebizonyítani, tehát ha bármelyik szolgatársam szót emelne, akkor üldözési mániával vádolhatnák, és még ő szégyenülne meg. Azt már kezdtem megszokni, hogy az órarendben olyan helyre kerülnek az óráim, mikor az ünnepségek, egyéb mókák szoktak lenni, de ami ma történt, az felháborított, de mélységesen. Nem állítom, hogy a hitoktatásról van szó a mai eset kapcsán, de azt igen, hogy bizony pont egy vakokkal foglalkozó intézményben ért negatív diszkrimináció egy vakot, aki vakvezető kutyával szeretett volna jelen lenni az évzáró, és ballagási ünnepségen. Azt már nem is boncolgatnám, hogy valaha magam is ott végeztem, és ott tanító pedagógus vagyok. Bizony bizony, pedagógus. Az vagyok még akkor is, ha nem szeretnek minket hittanoktatókat pedagógusként elismerni, noha végzettségünket, és munkánkat tekintve is azok volnánk.

történt ugyanis, hogy Lucky-val elindultunk reggel az évzáró, és ballagási ünnepségre, hiszen két nyolcadikosom is ballagott ma, tehát érintett voltam némileg. Előbb oda is értünk, mint a kezdés, ám mérhetetlen tömeggel találtuk szembe magunkat. Egy hölgy oda is jött, hogy segítsen, de az első sorból gorombán odébb tessékeltek minket, hogy ott bizony a ballagók ülnek, majd mikor a hátsó ajtón próbáltunk bejutni az egyébként méltán híres Nádor terembe, szintén sikertelen próbálkozás volt. Találkoztam pont egyik ballagó diákom Édesanyjával, aki próbálta megoldani, hogy legalább a folyosón kaphassak egy széket, hogy mégis végig tudjam hallgatni az ünnepséget, de nem kaptunk segítséget. Két lehetőség tárult elém. vagy asztalt borítok, és az intézmény óraadó hittanoktatójaként helyet követelek magamnak, vagy a békesség érdekében elkullogok. Nos, a békességet választottam, fordult mondtam Lucky-nak, és eljöttünk. Átadtam a segítségemre siető Édesanyának a két gyerkőcömnek szánt kis Igés papírt, mellyel Isten áldását kívántam további életükre, és természetesen felajánlottam segítségemet a továbbiakra is, ha szükségük lenne rá bármikor.

bevallom, elkeserített ez a mai eset, mert azt gondolná a szegény földi halandó, hogy hamarabb éri az embert kellemetlenség, vagy atrocitás a többségi társadalom részéről, mint egy szegregált intézményben, de ez a hipotézisem megdőlt. A félreértések elkerülése végett nem ragaszkodtam volna ülőhelyhez, de olyan helyet sem mutattak, ahol megállhattunk volna úgy Lucky-val, hogy ne legyünk útban. Kérdezheti persze az olvasó, hogy miért kellett nekem feltétlenül vakvezető kutyával mennem? Nos, a válasz egyszerű lesz, és tömör: Azért, mert egy kerekesszékes is a kerekesszékével megy még akkor is, ha lenne segítője, aki esetleg cipeli. Simán bottal is bemehettem volna, de feltételezem, úgy sem kaptam volna helyet, de igazán nem is ez a lényeg. Mivel közintézményekbe jogom van bemenni az egyébként fegyelmezett, és ápolt vakvezető kutyámmal, így most is ezt szerettem volna tenni. Be is mentem az épületbe ugyan, de a cél amiért mentem, meghiúsult. Azért is szomorú ez, mert lassan a többségi társadalom több odafigyelést tanusít irányunkba, mint jelen esetben egy iskola, mely vak gyermekek oktatásával, nevelésével foglalkozik. Elkeserít ez, és most nem bánom, hogy bő két hónapig nem kell belépnem ezen falak közé, noha a tanítás továbbra is az életem.
Kicsit átgondolva, tanulságos ez a kis történet. Azt mutatja, hogy teljesen a magunk dolgaival vagyunk elfoglalva, a magunk családja a fontos, és nem is mozgat meg minket, hogy vajon mi célból lehet ott egy látszólag idegen ember. Ha kevésbé lennénk antiszociálisak, és a kis privát burkunkból kitekintenénk, más lehetne társadalmunk, és a mi személyes életünk is, de ez a változás még várat magára.


Ezen keserű hangvétellel együtt, kívánok kellemes nyarat minden olvasónak, és persze elballagott tanítványaimnak is. Kívánom, hogy arról az útról, melyen együtt elindultunk néhány éve, soha ne térjenek le még akkor sem, ha látszólag szélesebb, és jobban járható út kínálkozna számukra! ÉN hiszem azt, hogy ami az óráinkon történt, a Szentlélek munkálkodásaként ment végbe, és ha ez így van, akkor a javukra szolgált, és szolgál minden napjukon. Tehettem volna többet? csinálhattam volna jobban? Igen, meglehet, de talán így tökéletlenül is jó eszköze voltam Istennek arra, hogy megfelelő hitbéli alapot adjak ezeknek a fiataloknak. A többi pedig már a jövő zenéje.