Egy áldott mennyegző margójára

Augusztus másodikán volt az a nap, melyről hosszabban szeretnék írni. Elsősorban nem a nap konkrét történéseiről szeretnék

megemlékezni, hanem az egész esemény mondanivalójáról, lényegéről próbálok pötyögni.
Egy jó barátom mennyegzőjén vehettem részt. Csodálatos érzés volt együtt örülni barátommal. Szerintem legalább úgy

izgultam, és várakoztam, mint maga a vőlegény, és a menyasszony.

a Károly körútnál találkoztunk Péterrel, akit még régről ismerek, hiszen sokat túráztunk együtt, mikor még a második

kutyámmal közlekedtem. Péter volt a túravezető azokban az időkben, tehát ő döntötte el, menyire legyünk megizzasztva azon

az adott túrán.

Mivel a vőlegény, és a menyasszony is Adventisták, így egy gyülekezeti teremben zajlott le az egyházi szertartás. Szolgált

a gyülekezet énekkara is, és verseket is hallhattunk, de a legütősebb az ünnepi Igehirdetés volt.

Az Ige, mely alapján szólt hozzánk a lelkipásztor: (Én: 8,6.) "Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a

karodra! Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz,

mint az ÚRnak lángja."

Ugyanez az Igeszakasz szerepelt az esküvői meghívóban is, és bizony akkor is szíven talált. Emlékeztet egy időszak

kezdetére az életemben, mely aztán csúnya véget ért, de persze ettől függetlenül a mondanivaló örökérvényű marad. Az a

szeretet, melyet valóban az Úr gerjeszt a szívekben, a halálnál is erősebb, és soha el nem múlik. Ha pecsétként a másikat,

az általunk szeretett nőt, vagy férfit a szívünkre tesszük, az már maga az elköteleződés. Jóval több tehát az Úr színe

előt megkötött házasság, mert míg a polgári házasság csupán szerződés, addig az Úr előtt kötött frigy szövetség.

Olvasunk ebben a versben szenvedélyről is, mely két szerelmes ember közt természetes dolog, de akkor, ha mély érzelmek

táplálják, és nem pillanatnyi hóbort. Mivel ebben az esetben két felnőtt, érett személyiség házasságkötéséről van szó, így

a fellángolás, és a hóbort lehetőségét elvethetjük.

Hogyan tartható fenn ez a szeretet? Fontosak a beszélgetések, a problémák kibeszélése, és a megoldáskeresés együtt. Senki

sem mondta, hogy csupa boldogság vár a házaspárra, de a lényeg abban rejlik, hogy milyen szemlélettel állnak az adott

problémához. Ha együtt, összefogva keresik a megoldást, akkor bizonyára rá is találnak majd, ha nem is könnyen. Az pedig

komoly reménység lehet, hogy a keresztény, keresztyén házasságban nem csak ketten vannak, hanem Istent is behívják a

kapcsolatukba a házastársak, így nincsenek egyedül.

Volt egy rész a beszédben, ami szerintem mindenkiben megállította a levegőt egy picit. Azt mondta ugyanis igen komolyan a

lelkipásztor, hogy nem akar ünneprontó lenni, de ha azért szeretnének barátomék házasságot kötni csupán, hogy ők boldogok

legyenek, akkor felejtsék el! Mielőtt mindenki szívrohamot kapott volna, a csattanó is elhangzott, hogy bizony a cél az,

hogy a másikat boldoggá tegyük. Ha mindkét fél célja az, hogy a másikat boldoggá tegye, akkor mindketten profitálnak

érzelmileg ebből a szövetségből.

Ha pedig nagyon nehéz lenne ébren tartani a szeretet lángját, akkor ajánlotta a lelkész elolvasásra a szeretet himnuszát.

Ezt követően részletesen elmondta a lelkész, hogy miként ismerkedett meg Viktor, és Dóri, miként alakult köztük szerelemmé

az egymás iránti kíváncsiság.

Én magam nem voltam még, és nem is vagyok házas, de szeretnék megélni egy ilyen Istentől megáldott házasságot. Szó sincs

rózsaszín ködről, hiszen volt már párkapcsolatom, tehát tudom, hogy milyen buktatók lehetnek, de a problémákat megoldani

kell, és nem megfutamodni előlük. Könnyebb abban a tudatban nekilátni a megoldásnak, hogy ketten küzdenek még velem. A

házastársam, és Isten.

az egyházi szertartás után, átmentünk egy másik terembe, ahol kis szeretetvendégségben vehettünk részt, majd akik meghívást

kaptunk, indultunk a vacsorára, egy kőbányai étterembe.

Az étteremben élő zene fogadott minket, és hamar jó lett a kedve mindenkinek. Barátom a mi asztalunkhoz is leült, és

oldottan beszélgettünk. Igyekeztem kifejezni örömömet, mert az igaz barát tud együtt örülni a barátjával akkor is, ha neki

éppen nem úgy alakultak eddig a dolgai, ahogy szerette volna. A hangsúly pedig az eddigen van, hiszen a jövőt nem látjuk

előre, és isten látja minden szükségünket.

Éjfél körül taxit hívott nekem barátom, és haza is tértünk lucky-val. Azért volt szükség fuvarra, mert éjjel már nem tudtunk volna tömegközlekedéssel bonyodalmak nélkül hazajutni.

Csodálatos volt együtt örülni barátommal, és menyasszonyával. A vacsoránál Viktor nagyon biztosan mondta, hogy legközelebb már az én esküvőmön szeretne ünnepelni. Az bizonyos, hogy nem maradhat majd ki a vendégek sorából feleségével, de egyelőre még nincs ilyesmiről szó. Az a mondás azonban igaz, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, tehát nem tudhatom, mit hoz a jövő.

Kevésbé fontos, de számomra azért mégis az, hogy utólag nagyon megdicsérte Luckyt barátom, és említette, hogy a vacsorának helyet adó étterem vezetője is külön kiemelte, hogy Lucky milyen fegyelmezett volt.

Dicsőség tehát Istennek ezért a napért, és az Ő gazdag áldását kívánom az örökifjú párra!

Az öcsödi Igehirdetés

áhítat Lukács 18,35-19,1 alapján. Ének: Mré: 167. ének, első versszak.

„Kegyelem nékünk, és békesség istentől a mi Atyánktól, és az ő Szent fiától, az Úr Jézus Krisztustól!”

Próbáljuk meg elképzelni, hogy Jézus korában hogyan is élhetett egy fogyatékkal élő ember! A közfelfogás szerint, a vakság, és más egyéb fogyatékosság nem volt más, mint isten büntetése, tehát lényegében átkozottnak tekintették ezeket az embereket, akiket lehetőség szerint kerülni kellett, de még gondolati szinten sem fogalmazódott meg az akkori emberben, hogy egy vak ember képezhető lenne, vagy képes lehet önálló, értékes életre. Nem maradt más megélhetési forrás ezeknek az embereknek, csak a koldulás. Akinek megesett a szíve rajta, adott neki kis pénzt, vagy ételt, de egyéb támogatásra nem nagyon számíthatott az akori társadalom részéről egy vak, vagy mozgássérült ember. Jézus próbálja meg később a tanítványokkal megértetni, hogy a született vak ember állapota nem büntetés, hanem rajta keresztül mutatkoznak meg isten cselekedetei. (Jn: 9,2-9,3.) 9,2 „Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” 9,3. „Jézus így válaszolt: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”

A jerikói vak embernek még a nevét sem tudjuk, de arról komoly képet kaphatunk, hogy egy bátor emberről lehet szó. Nyilván rájött, hogy abból az ördögi körből, melyben él a vaksága miatt, csak úgy szabadulhat ki, ha meggyógyul. Hozzá is eljutott Jézus híre, hogy embereket gyógyít meg, mert Isten fiaként van rá hatalma, így megpróbálja leszólítani, mivel vesztenivalója nincs. Csitítják, de ő csak Jézusért kiált, mert minden reménysége benne van.

Jézusnak nem derogál egy vak emberrel beszélni, sőt egy kérdést szegez neki rögtön, hogy mit tegyen vele, mit szeretne? Vajon miért kérdezi ezt meg tőle? Nem evidens, hogy látni szeretne ez a vak koldus? Azt gondolom, Jézus előre vetítette azt a beállítottságot, melyet magam is vallok, noha abban a korban érthetetlen lett volna talán. Abban a korban csak úgy válhatott élhetővé a jerikói vak ember számára az élet, ha meggyógyul a szeme, de akár azt is kérhette volna, hogy adjon neki olyan lelkületet, akora erőt, hogy elfogadja az állapotát, és ebből hozza ki a legtöbbet. Nem tudjuk, hogy születése óta vak volt-e ez a férfi, vagy csak később vakult meg, mert egy születése óta vak ember lényegében ebben nő fel, a látás élménye akár traumaként is hathat számára. Jézust valóban érdekli ennek a vak embernek a gondolata, vágya. Tisztában van azzal, hogy ennek a vak embernek csupán a szemével van probléma, de értelmileg nem sérült. Az emberi előítéletek ugyanis a mai napig léteznek, legfeljebb átalakultak kissé. Ma már nem tekintik bűnnek a fogyatékosságot, de elképesztő tévhitek élnek bizonyos emberek fejében. Ezekre kitérünk majd az érzékenyítő programunk során.

Jézus, tehát teljesíti a vak ember kérését, mert látja, nagy hite van. Több alkalommal is találkozunk a Szentírásban azzal, hogy Jézust megindítja, ha egy emberben igaz hitet lát. Előtte nincs helye színlelésnek, ő egyértelműen látja, hogy mi rejlik a szívünkben, milyen szándékkal fordulunk hozzá. hittanosaimnak szoktam mondani, hogy Isten nem italautomata. Nem azon az elven működik az ő oltalma, hogy mi kérünk valamit, bedogjuk a pénzt, és érkezik a kívánt ital. Van, hogy nem adatik meg rögtön, amit szeretnénk, vagy más formában kapjuk meg, mert Isten tudja, mire van szükségünk, mi szolgál a javunkra. A történetünkben szereplő vak ember megkapta, amit kért, mert egyrészt hittel kérte, másrészt pedig a javára szolgált abban a közegben, hogy látó ember lett.

Mi a helyzet ma? Vajon ma is a látását kérné vissza ez a vak ember? Eltudom képzelni, hogy inkább azt kérné talán, hogy eltudja fogadni az állapotát, és ma már valóban adottak azért a legtöbb országban a lehetőségek arra, hogy egy vak ember minőségi, értelmes életet éljen. Kétségtelen, hogy országonként, régiónként más a helyzete a fogyatékos embereknek, de a technika rohamos fejlődése csak tágítja a vakság okozta korlátokat. Az persze megint más téma, hogy az adott ember ezt mennyire képes kihasználni, mennyire leleményes, mennyire hajlandó tanulni, és fejleszteni magát. Az egész kulcsa az önelfogadás, valamint az önsajnálat száműzése. Örvendetes, hogy Jézus sem sajnálattal fordul ebben az esetben a vak ember felé, hanem partnerként kezeli, akinek becsüli a hitét, és még a véleményére is kíváncsi. Megtehette volna, hogy minden kérdezés nélkül meggyógyítja, vagy magára hagyja, de inkább beszélgetést kezdeményezett a vak emberrel, aki egyébként az akkori társadalom egyik számkivetettje volt, mert bűnösnek hitték, aki megérdemli a sorsát. Felmerül a kérdés, ki volt az igazán vak?

Imádság, majd az úrtól tanult imádság elmondása, végül áldás.

Szolgálat Öcsödön

Július 28-án jött el az a nap, mikor is Öcsödre utaztam néhány szolgatársammal, hogy áhítatot, és érzékenyítő programot tartsunk az ottani Református gyülekezet gyerkőceinek, és az őket felügyelő testvéreknek. Sokan vitatkoznak azon, hogy mely korcsoportokat érdemes érzékenyítéssel ostromolni. Az én tapasztalatom az, hogy bármely korcsoport megszólítható, csak a módját kell megtalálni annak, hogy közelebb vigyük hozzájuk a témát. Az esetek többségében előkészítheti a programot egy áhítat, mely igei alapon ráhangolja a hallgatóságot a témára.

Reggel hét körül indultunk kisbuszunkkal a helyszínre. Alapvetően jókedvűen vágtam neki ennek a napnak, mert reméltem, hogy sikerül egy kis lépést tennünk afelé, hogy gyülekezeteinkben is elfogadják a fogyatékos embereket olyannak, amilyenek. Volt lehetőségem aludni is kicsit az út során, amire szükségem volt, hiszen friss akartam lenni az áhítatra, amit én tartottam, Isten kegyelméből.

Féltíz körül értünk az öcsödi gyülekezetbe. A parókia konyhájába mentünk először, ahol kis reggelivel vártak minket. Lucky ügyesen helyet keresett nekem az asztalnál, majd fegyelmezetten a lábamhoz feküdt. Hamar kiderült, hogy pár éve jártam már ezen a helyen, mégpedig a Református Vakmisszióban töltött szolgálatom idején. Valami különös, nosztalgikus érzés töltött el, mikor emlékeztetett Nagytiszteletű Asszony erre a régi látogatásra. Pár éve nem is sejtettem, hogy egyszer ismét szolgálhatok ebben a gyülekezetben majd.

Elérkezett az idő, készülődnünk kellett a szolgálatra. Átmentünk a templomba, ahol az áhítatot tartottam, és Robi, siket kollégám is megtarthatta előadását, tolmács közreműködésével, aki ezúttal is Helga volt, a munkahelyi segítőnk. Igehirdetésem szövege, egy külön bejegyzésben kap majd helyet.

Az áhítat, és az előadás után, az érzékenyítésé volt a főszerep. Több állomáson vártuk a gyerekeket, és hozzátartozóikat, hogy minél színesebb képet kaphassanak a vakok, siketek, mozgássérültek mindennapjait illetően. Mindig hangsúlyozzuk, hogy minden ember egyedi, és megismételhetetlen, tehát amiket bemutatunk, főleg általánosságok. Ha a beszélgetések során úgy alakul, a személyes életünkbe is betekintést nyerhetnek, egy bizonyos határig természetesen. Egy ilyen érzékenyítő program is kiváló lehetőség a bizonyságtételre, ha olykor burkoltan is.

Az érzékenyítés után kicsit elfáradtunk, de felélénkített minket a bőséges ebéd, mellyel vártak minket, és a jó hangulatú beszélgetés. Isten útjai kifürkészhetetlenek, tehát megeshet, hogy járok még ebben a szeretetteljes gyülekezetben.

A búcsúzás előtt megismerkedhettem még egy akkor kilenc hetes Magyarvizsla kölyökkel, akit Baltazárnak hívnak. Hihetetlen aranyos volt. Egy plüskutya érzetét keltette tapintásra bennem, a rövid szőrével.

Jó érzés volt megpihenni itthon, egy ilyen mozgalmas nap végén. Nem tudhatjuk, hogy milyen eredménye volt pontosan a szolgálatunknak, de kár is ezen töprengeni talán. A lényeg, hogy ott voltunk, szolgáltunk Isten dicsőségére, és csak reménykedhetünk abban, hogy valami megmozdult a szívekben, és a fejekben. Szolgatársaimmal azt próbáljuk kommunikálni a külvilág felé többek közt, hogy nem csak fizikai értelemben szükséges az akadálymentesítés, hanem a fejekben is elengedhetetlen ez a folyamat. Azt gondolom egyetértve Jakab Miklós Nagytiszteletű Úrral, aki már sajnos nincs köztünk, hogy egy gyülekezet milyenségét az is meghatározza, hogy van-e a tagok közt fogyatékos ember, és hogy viszonyul a fogyatékos testvérekhez. Ahogy Isten előtt sem a fizikai épség a fontos, úgy a gyülekezeteinknek sem szabad gondozottként, sajnálatraméltó szerencsétlenként tekintenie a fogyatékos embereket. Nem véletlen, hogy ezt ilyen konkrétan kihangsúlyozom, hiszen a mai napig általános szemlélet, hogy a fogyatékosokat gondozni, és segíteni kell, de az fel sem merül senkiben, hogy az adott fogyatékos ember is lehet segítő, aktív tagja a gyülekezetnek. Ezzel együtt őszintén remélem, hogy vannak már olyan gyülekezetek Egyházunkban, melyek rácáfolnak erre a megállapításomra, mert akkor ezen a területen is munkálkodni kezd a Szentlélek talán.

ébredés, a hosszú csend után

Nagyon rég jelentkeztem bejegyzéssel, de a hosszas hallgatásnak immár vége. Hallgatásom oka főleg technikai gondokból adódott, de ezekre megszületett a megoldás, így minden akadály elhárult az elől, hogy ez a kicsit szakmai, kicsit bizonyságtevő blog szárnyra kapjon.

Mi is történt velem az elmúlt hónapokban? Tavasszal néhány napot nagyváradon töltöttem, ami kifejezetten eseménydús volt mind a szolgálatot tekintve, mind pedig a szabad idő eltöltését illetően is. A régi blogomon, részletes beszámoló olvasható erről a pár napról, a www.vakinfo.hu oldalon. Kolozsváron is jártunk szolgatársaimmal, ám ez csak egy rövidebb kiruccanás volt, de annál tartalmasabb volt a szolgálatunk, Isten kegyelméből. Erről az útról, szintén a régi blogomon olvashatnak bővebben. Amennyiben igénylik a kedves olvasók, és ezt jelzik kommentben, átemelem ezeket a bejegyzéseket erre a felületre is.

A szolgálatomon kívül, nagyon fontos még számomra a vakvezető kutyás közlekedés, a kutyázás, valamint a zenélés is. Elsősorban billentyűs volnék, de dobolok, és alap szinten basszusgitározom is. Pillanatnyilag úgy fest, hogy dobos leszek egy formációban, de, hogy stilszerű legyek, ez még a jövő zenéje.

Április 25-én részt vettünk Lucky-val baján egy kutyás rendezvényen, melyet a vakvezető kutyák világnapja alkalmából szerveztek. Vakvezető kutyás verseny is volt egy akadálypályán, de mivel mindegyik páros hibátlanul teljesítette a feladatot, így bemutatóvá enyhítették a programot. Nagyon büszke voltam Lucky-ra, hiszen egy számára teljesen idegen pályán kellett vezetnie. Nehezítette a feladatot, hogy egy lovaskocsi robogott el mellettünk, de éppen csak odapillantott, majd mentünk is tovább szépen. Megtehette volna, hogy rámozdul az ingerre, de egy jólképzett vakvezető kutyának az ilyen váratlan dolgokat is muszáj kizárnia, és csak a feladatára szabad koncentrálnia.

Közben szépen eltelt a tanév is. Ez volt az első év, mikor két csoportban is tarthattam hit és erkölcstant olyan gyerkőcöknek, akiknek szülei nem az etikát választották ötödiktől a csemetéjüknek, hanem a hittant. Tudom, sokan háborognak a bevezetett rendszer miatt, de azt gondolom, hogy kötelezve nincsenek a hittanra a tanulók, mert választható a világi etika is, mellyel kapcsolatban csak halkan jegyzem meg, hogy szintén a tíz parancsolatra épül, ha ezt nem is vallják be a kollégák. Világnézetiileg semleges oktatás pedig nem létezik, noha voltak, és lesznek is törekvések ennek megvalósítására. Ha már apedagógia sem közöl alapigazságokat, és nem ad iránymutatást a gyermekek számára, akkor kezdhetünk megijedni. Abba nem mennék bele, hogy mely rendszer mit tartott, és mit tart igazságnak, de azt tudom, hogy én vallástanárként, vagy hivatalos nevén nevezve a gyermeket hittanár nevelőként, és hittanoktatóként mit tartok igaznak, és mit próbálok képviselni a diákjaim felé. Számos szolgatársammal együtt azt a könyvet tartjuk zsinórmértéknek, mely Isten egyértelmű kijelentését tartalmazza. Bizonyára többen rájöttek az olvasók közül, hogy a Bibliáról van szó. Jöhet bármilyen rendszer, vagy trend, Isten most, és mindörökké ugyanaz, így a Bibliában megírt dolgok is.

Pár hete Öcsödön jártunk szolgatársaimmal, ám erről egy külön bejegyzésben írnék részletesen.

Ebben a hónapban pedig szabadságon vagyok, melyet próbálok pihenésel, de mégis tartalmasan eltölteni. Igyekszem pótolni azokat a találkozásokat, melyek időhiány miatt meghiúsultak eddig. Múlthéten jelen lehettem egy barátom mennyegzőjén is, melyről szintén egy külön bejegyzésben szeretnék írni, mert pár mondatban méltatlan lenne összecsapni az esemény részleteit.

Elmondható tehát, hogy tartalmas ez a hónap, és egyben jó lehetőség a feltöltődésre, hogy aztán újult erővel indulhassak neki az új tanévnek.