Búcsú egy újabb esztendőtől

Addig addig telt nap nap után, míg ismét elérkezett a búcsú ideje, mégpedig egy újabb esztendőt hagyhatunk magunk mögött. Ami most még jelen, holnap már a múlté lesz, de az élmények, tapasztalatok megmaradnak egy életre bennünk. Rajtunk áll, hogy miként sáfárkodunk a múlt örökségével úgy, hogy közben nem hagyjuk megmérgezni a jelent, és jövendőt az esetleges múltbeli kudarcokkal. Ilyenkor persze rutinból boldogabb új évet kívánunk egymásnak, noha ugyanezt tettük tavaly is, és többünknek nem éppen a boldogság jut eszébe a 2017-es esztendőről. Ettől függetlenül kell a remény, hiszen nélküle hamar bevégeznénk a sok próbatétel közepette. A Pál Apostol által említett hármasság a mai ember életének is alapja még akkor is, ha magánaksem vallja be: hit, remény, szeretet. Hinnünk kell valamiben, reménységgel kell élnünk a jövendő felől, és szeretetben kell élnünk egymással ha nem akarunk saját kardunkba dőlni. Ebben az esetben a kard saját szeretetlenségünk, kishitűségünk, és pesszimista hozzáállásunk lehet. Írom mindezeket úgy, hogy egyáltalán nem zárok könnyű évet ezúttal sem. Elég, ha csak arra gondolok, hogy távmunkára lettem ítélve a főállásomat nyújtó cég által, majd ismét elvesztettem egy számomra fontos embert a családból, noha Édesanyám halálából is alig kezdtem magamhoz térni. Megmaradtak azonban ebben az évben is az igaz barátok, és új ismerettségeket is sikerült kötnöm, tehát van még remény arra, hogy egyszer jobb is lehet talán. Ha nem bíznék Isten gondviselésében, megtartó kegyelmében, akkor már régen összeroppantam volna, de még itt vagyok, és élek. Amíg pedig élet van, remény is van.

Ezzel a néhány sorral kívánok minden kedves olvasónak áldott, sikerekben gazdag új esztendőt. Egy kis baráti társasággal pedig most arra készülünk, hogy elbúcsúztassuk jó kedvvel ezt a felemás évet.

Keserédes Karácsony

Ebben az évben úgy alakult, hogy Lucky-val töltöm a Karácsonyt. Ha már így esett, jó ez az időszak, és az egyedül lét az elmélkedésre, rendrakásra belsőmben. Túlsok dolgot nem engedtem még el, amik miatt nem tudok tovább lépni, pedig szeretnék. A fülemben cseng, amint Papámmal karácsonyi dalokat éneklünk, Édesanyámék pedig áhítattal hallgatnak minket. Egy idő után én alig énekeltem, csak kísértem Papát hangszeremen, hiszen olyan szép hangja volt, hogy a nyomába sem érhettem. Szinte érzem a karácsonyi ebéd illatát, a hangulatot, ahogy együtt ülünk az asztalnál, és egy asztalközösségben ünnepeljük a legnagyobb ajándékot Krisztust, aki érettünk született, hogy bevégezze mindazt, amire majd Húsvétkor emlékezünk ünnepi keretek között. Ma már lennének eszközeim arra, hogy elkészítsem a régen énekelt karácsonyi dalok alapjait, és úgy énekelhessünk papával, de ő itt lent már nem énekel velem. Nem csoda hát, hogy a mérhetetlen keserűség közepette nem lelem a szeretetet, és csak lakásom négy fala nehezedik rám. Itt van persze velem Lucky, aki mindig hűséges hozzám, aki nem akar elhagyni, legfeljebb a kidobált kaja csalja el az orránál fogva, de ebben a fő hibás nem ő. Vannak barátaim, akikre számíthatok, és a testvérem, aki bár távol van tőlem, a technika vívmányain keresztül beszélünk, és még segített is nekem visszakapcsolni az áramot lakásomba, mikor a tv bemondta az unalmast, és leverte az egyik megszakítót.

Mi értelme tehát egy ilyen magányos, keserűséggel teli Karácsonynak? Nos egyfelől pontosan az, ami minden Karácsony értelme kellene, hogy legyen. Ez nem más, mint a mi Urunk Jézus Krisztus születésére való emlékezés, és hálaadás az ő eljöveteléért. Nem a giccs a lényeg, még csak nem is az a tömegnyomor, amit magam is megtapasztaltam, mikor egy jó barátommal, és Lucky-val róttuk az Árkád üzleteit, hogy megoldjunk néhány adódott problémát, hanenm az igazi lényeg. Karácsony a szeretet ünnepe, de nem olyan értelemben, ahogy azt a világ fennhangon hirdeti. "Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (János Evangéliuma: 3,16.) Ezt a mindenek felett álló szeretetet kellene ünnepelnünk, és hálából próbálni úgy szeretni egymást, ahogyan ő szeretett, és szeret minket. Ha pedig már így alakult, próbálok rendet tenni magamban, és rendezni az életemet, ahogy csak erőmből, és képességeimből telik. Ha erőm elhagy, akkor is igaz az a megdönthetetlen tény, mely szerint Isten előtt semmi sem lehetetlen. Az sem lehetetlen tehát, hogy könnyeim záporán át megmutatja nekem is azt az utat, melyen haladnom kell tovább a cél felé, mely nem más, mint az örök élet. Ott aztán majd újra találkozhatok azokkal, akik most kibírhatatlanul hiányoznak. Papával énekelhetünk majd együtt Isten dicsőségére, Édesanyámat pedig keblemre ölelhetem, és bocsánatot kérhetek tőle mindazokért a dolgokért, amiket már nem tudtunk megbeszélni.

Ebben a reménységben kívánok minden kedves olvasónak áldott, kegyelemben gazdag Karácsonyt!

Szeretetben őszintén, igazán

Ebben az évben Mikulás napján nem mi szerettünk volna kapni ajándékot az ARchive Company zenekar tagjaival, hanem adni szerettünk volna azon otthon lakóinak, akiket meglátogattunk egy felkérés hatására Dunakeszin. Az már más kérdés, hogy közben olyan ajándékot kaptunk mégis, mely örök emlék marad nekünk, és most is könny szökik szemembe, ha visszaemlékszem erre a néhány órára.

Délelőtt tíz körül találkoztunk Ricsoszékkal nálam, ugyanis itt lettek lerakva a hangszerek, és egyéb cuccok, melyeket vinnünk kellett a fellépésre. Ricsoszék érkezése után nem sokkal már jött is értünk egy kisbusz, melyet az otthon munkatársai küldtek értünk. Már az úton oldott volt a hangulat, hiszen Imre, aki járgányunkat vezette, és végig a segítségünkre volt, nagyon közvetlen, és elfogadó volt velünk. Nem csoda tehát, hogy hamar elillantak a percek, és már oda is értünk fellépésünk helyszínére.

Ahogy beléptünk a koncertnek helyet adó terembe, máris jött két segítő, akiknek hathatós közreműködésével beállítottuk a hangosítást, így mehettünk is hamar ebédelni, mert minden készen állt a bulira. Ebédünk annak ellenére, hogy afféle menzakoszt volt, kifejezetten ízletesre sikerült, így jóllakottan vághattunk bele koncertünk kellős közepébe.

Elérkezett az idő, megkezdtük az otthon lakóinak, és munkatársainak szórakoztatását. Első perctől kezdve kifejezetten oldottak voltak a srácok, hihetetlen szeretetet, és elfogadást éreztünk a lakók részéről. Rövid időn belül egy sablonos koncertből, egy csodálatos együttlét kerekedett, melyet a zene ereje tartott össze. Olyan őszinte szeretet lengte be az egész termet, melyet épértelmű emberek között ritkán tapasztalunk meg. A legtöbb dalnak tudták a szövegét, és velünk énekelték őket, a két karácsonyi dalnál pedig bizony nem sok kellett hozzá, hogy kicsorduljon a könny szememből, pedig nehezen hatódok már meg dolgokon. Azt gondolom, hogy mi sokkal többet kaptunk ennek a lakóotthonnak a lakóitól, és munkatársaitól, mint amit mi nyújtottunk nekik, mert bizony ők voltak eddig a leghálásabb közönség. Együtt megélhettük azt a felhőtlen, őszinte örömöt, amilyennek ténylegesen uralnia kellene a szíveket így advent, és Karácsony idején. Örvendetes lenne persze, ha az év többi napján is megmradna ez a mentalitás bennünk, de már az örvendetes lenne, ha az ünnepet sikerülne ilyen őszintén megélnie mindenkinek.

Hazafelé úton még sokat emlegettük ezt a bulit, mert szívbemarkolóan megható volt az a szeretet, amivel körbe vettek minket ezek az emberek, akiket mi értelmi fogyatékosoknak hívunk. Most inkább azt gondolom, hogy szeretetben, és őszinteségben mi vagyunk fogyatékosok, akik értelmileg épnek gondoljuk magunkat. Ők értelmi, mi érzelmi fogyatékosok vagyunk. Melyik a rosszabb? Nézőpont kérdése..

Advent idején

elillant már az ősz is, beköszöntött a tél, és a december. Nem rég írtam tavalyi adventi bejegyzésemet, és most ismét Advent alkalmából írok. Eltelt egy év, és újabb sebekkel tarkítva állok most meg kicsit, hogy levegőhöz juthassak, elcsendesedhessek. Volt lehetőségem az elcsendesedésre, hiszen leterített a nátha az elmúlt héten, ami lázzal is társult, így nagyon nehéz volt helyt állni a never Give UP gospel kórusban, de Isten kegyelméből egy színpadon énekelhettem Presser Gáborral, és még egy dedikált dvd-t is kaptam tőle. A szegedi fellépésen viszont nem tudtam ott lenni már, mert végképp elgyengültem, és feletteseim is azt mondták, hogy eszembe ne jusson tovább hajtani magam.

Advent első vasárnapján templomba sem jutottam el, mert még gyenge voltam testben, de kitettem az ajtómra a koszorút, melyet még Édesanyámtól kaptam, és Igét is olvastam természetesen. Felvételről két evangelizációs Igehirdetést is hallgathattam, tehát igyekeztem, és igyekszem betöltekezni Isten Igéjével, és persze reménység szerint Advent többi vasárnapján már eljutok templomba is.

Karácsony közeledtével hirtelen látványosan megmutatkozik a világ szomjúsága, melyet igyekszenek kielégíteni a legkülönbözőbb ajánlatokkal a kereskedők. Akciósan hirdetik hitelcsapdáikat a különböző bankok, és cégek, mert a világ még mindig a földi dolgokban reméli szomjúságának betöltetését, de csak erősödik a vágy az élet vize után. Megannyi emberi élet szenved hajótörést, kerül kiszáradás közeli állapotba, de nem lelik meg az élet forrását. Feszültség dúl testvér és testvér között, mely megmérgezi a karácsonyi készülődés meghittségét is, de nem lelik a nyugalmat, melyre pedig mindenki vágyik. Nagy dolog, hogy sokan megtaláltuk már az élet forrását, melynek vizét Jézus kínálja nekünk, mely egészen pontosan az örök élet. Kegyelem által üdvözülhetünk, nem jó cselekedeteink által, de hálásnak kell lennünk ezért az ajándékért, mely minden karácsonyi ajándéknál nagyobb, és örvendetesebb. Advent időszaka egyszerre hív csendességre, megnyugvásra, és bíztat minket Isten keresésére, meghitt beszélgetésekre, igazi, gyökeres változásra, újászületésre. János Evangéliumának 4. részében olvassuk Nikodémus beszélgetését Jézussal. Nikodémus is azt az intelmet kapja az Úrtól, amit mi is kapunk, mely szerint újá kell születnünk, és csak úgy juthatunk Isten Országába. Nikodémus írástudóként, és a Sanhedrin tagjaként sem érti meg elsőre, hogy mit is jelent ez az újászületés, de aztán gyökeresen megváltozik, és valóban Krisztus követője lesz. Miért ne történhetne meg velünk ez a csodálatos válttozás az idei Adventben, vagy Karácsonyon? Miért ne próbálnánk meg rendezni zűrzavaros emberi kapcsolatainkat addig, míg nem késő? Kétségtelen tény, hogy egyoldalúan, csak az egyik fél akaratával nem lehet rendezni konfliktusokat, de Isten előtt semmi sem lehetetlen, és képes megenyhíteni a legkérgesebb szívet is.

A sok karácsonyi csillogás, hamis ígéret mellett keressük Advent igazi lényegét! Ha megtaláljuk, és valóban Krisztust várjuk, akkor Karácsonykor meg is érkezik majd, és ködbe vész a bejgli, fenyőfa, csillogó földi ajándékok sora, és csak az igazi ajándékok maradnak: Jézus, és mi egymásnak. Akik pedig már nincsenek velünk, emléküket csomagolja nekünk be az Úr, hogy jó szívvel emlékezzünk rájuk egészen addig, míg újra találkozunk majd az örök hazában.

Egy mozgalmas nap margójára

A sok rideg munkás hétköznap közül kiemelkedett az a nap, melyet nagykőrösi évfolyamtársaimmal tölthettem el, egy amolyan osztálytalálkozó keretében. Több, mint két éve volt a legutóbbi buli, amikor is a tíz éves találkozónk volt, így ideje volt egy újabb összejövetelnek.

Pár hete hívott fel egyik volt csoporttársam Tamás, hogy szerveznének néhányan egy közös bulit, és persze engem is hívnak rá, ha ráérek, és van kedvem. Mivel az egész csapat közel áll a szívemhez, így azonnal igent mondtam a lehetőségre. Dezsővel mentünk Erikáékhoz, ők adták a helyet az összejövetelhez. Dezsővel utaztunk annak idején a főiskolára, és sokat tanultunk együtt a vizsgákra is. Évek óta beszéltük Dezsővel, hogy megismerném szívesen gyermekeit, most végre erre is sor kerülhetett. Odafelé úton sokat beszélgettünk a kocsiban, majd rövid idő elteltével már Erikáék házában ültünk mindannyian, Lucky a lábamnál szunyókált békésen. Mindenki mesélt magáról, így elmondtam én is, hogy mi történt velem az elmúlt bő két évben. Erika ízletes gulyáslevessel látott vendégül minket, és persze süteményeket is fogyaszthattunk, melyeket férfi csoporttársaim oldalbordái készítettek. Örömmel hallhattam, hogy mindenki a helyén van. Néhány dolog még az én életemből hiányzik Dezsőhöz hasonlóan, de bízunk Isten gondviselésében. Volt lehetősége Lucky-nak is a lazulásra, hiszen jót játszott Erikáék kutyusával a kertben.

Eltelt az idő hamar, indultunk hazafelé. Dezsőék kicsit benéztek hozzám, így végre megmutathattam nekik lakásomat is, amit szintén évek óta terveztünk már. Öröm volt barátomat, szolgatársamat vendégül látni, és persze gyerkőceit is. Mosollyal arcunkon emlegettük a régi főiskolás emlékeket, és úgy éreztem, hihetetlen öröm járja át a szívemet, hogy velük lehetek. Ez az évfolyam volt eddigi életem során az a látó társaság, melynek tagjai első perctől kezdve olyannak fogadtak el, amilyen vagyok, és bevontak mindenbe, amibe csak lehetett.

Végül, de nem utolsó sorban dezső tekintete az egyik szekrényem tetején lévő serlegekre tévedt, melyeket Donnal nyertem évekkel ezelőtt. Felidéztem ezeket a régi csodás pillanatokat, majd egy könnycsepp gördült le arcomon, hiszen pont hét éve húnyt el második vakvezető kutyám Don, akiről túlzás nélkül állíthatom, legendává vált. A nap kontrasztja pedig, hogy november 18. legjobb barátom, Ricsosz születésnapja is.

Reformáció ünnepén

Elérkezett ebben az évben is október 31., a Reformáció ünnepe. Pontosan 500 évvel ezelőtt tűzte ki Luther Márton a wittembergi vártemplom kapujára 95 vitatételét, és elindult végérvényesen, és megállíthatatlanul az ébredés, amire nagy szükség volt azokban az időkben, de elszunnyadnunk most sem szabad. Azon túl, hogy hitbéli ébredés indult meg, és ismét zsinórmérték lett a Szentírás, hozzáférhetővé vált a tömegek számára is a Biblia a fordítások által. A könyvnyomtatás elterjedésével rohamosan terjedtek Luther, majd Kálvin tanai is, és nem csak a felsőbb körökben, hiszen ezrek mentek tanulni Wittembergbe hazánkból is, a diákság minden rétegéből. Ebben az időben fogalmazódtak meg azon biblikus elvek, melyek ma is földi Református egyházunk alapjai is, úgy mint: Soli Deo Gloria. Egyedül Istené a dicsőség. Sola fide. Egyedül hit által, egyedül a hit. So la scriptura. Egyedül a Szentírás. Solus Christus. Egyedül Krisztus. Sola gratia. Egyedül kegyelem által." Hosszasan lehetne boncolgatni ezen elvek mondanivalóját, de nem untatnám theologizálással az olvasót, ám azt leszögezhetjük, hogy messzire vezető változások indultak el a Reformáció hatására. Mivel földi egyházunkat emberek alkotják ma is, így nem ülhetünk ölbe tett kézzel, hiszen a mai egyházba is begyűrűzött már a kabzsiság, személyválogatás, protekció, és nem a képességek, talentumok szerinti érvényesülés, és még sorolhatnám. Az a szervezet, közösség, mely nem vallja fejének Krisztust, vagy csak hangzatos szavakban teszi ezt, romlásra van ítélve. Nem célom, és tisztem az ítélkezés, de egyetlen üdvözítő út van, az pedig Jézuson keresztül vezet az Atyához.

Ahogy említettem fentebb, a Reformációnak nem csupán hitbéli következményei vannak, hanem gazdasági is, hiszen Amerika felfedezésével, az 1500-as években indul meg a tengeren túlra is kiterjedő kereskedelem, és az új hit az amerikai telepesek köreiben is hamar elterjed. A könyvnyomtatás, és más egyéb technikai vívmányok elterjedésével pedig lassanként kibontakozik az ipari forradalom. Nem merülnék ezúttal történelmi fejtegetésekbe a fejlődés eltorzulását, és negatív hatásait illetően, hiszen mind a saját bőrünkön is érezzük, de alapvetően a Reformációval kapcsolatban hiszem, hogy a Szentlélek által indított ébredés volt, melyet képviselnünk kell nekünk, akik reformátusnak, Evangélikusnak valljuk magunkat. Nem szabad kifogások mögé bújnunk, mert a feladatunk Keresztyénként ma is az, hogy lámpásként világítsunk. Ez a világ nem Istent figyeli, és képviseli, noha nélküle nem is létezhetne, de sokan vagyunk, akik küzdhetünk a sötétség ellen Isten fényének segítségével. Egyik hittanosom Édesanyjának konfirmációján hallottam az ottani lelkésztől egy nagyon frappáns mondatot, melyről hiszem, hogy Istentől ihletett volt: "Aki keresztyénnek vallja magát, annak megszűnik a siker fontossága, mert Isten dicsőségére él. Mivel Isten dicsőségére él, nem a maga dicsőségét keresi." Próbálok magam is így élni, de naponként kell megvívni harcaimat a Pál apostol által említett óemberrel, hogy valóban új ember válhasson belőlem a kegyelem által, melyet Krisztus vére árán kaptunk.

Az idei Reformáció ünnep különös jelentőséggel bír, hiszen az 500-adik évfordulót ünnepelhetjük meg. Tervbe is vettük Ricsosszal, hogy bár kicsit megkésve, de megírjuk a Luther musicalt, ám bizonyos okok miatt egyelőre meghiúsulni látszik ez az elképzelés. Református hittanoktatóként, és vallástanárként komoly felelősségem az is, hogy megértessem a rám bízott gyerkőcökkel a Reformáció jelentőségét, és a benne rejlő Isteni gondviselést, hiszen azóta is szeretné eltévedt juhait visszaterelni a nyáj, és pásztorunk Jézus biztonságába.

Végezetül írnom kell a ma elhangzott politikusi megszólalások kapcsán néhány mondatot, hogy tisztább legyen a kép bizonyos fogalmakat illetően. Az egyik varázsszó nem más, mint a tolerancia. Köztársasági Elnök Úr említette az 1568-as tordai gyűlést, mely először fogalmazta meg Magyarországon a szabad vallásgyakorlás lehetőségét, fontosságát. A szabad vallásgyakorlás azonban nem jelentheti azt, hogy egy csoport ezt egy másik nézetet valló csoport ellen teszi, mert ez már nem tolerálható. Vannak dolgok, melyeket Isten sem tolerál, noha a legjobban ő szeret minket. Ha tehát én Keresztyén embernek vallom magam, akkor nem tolerálhatom az okkultizmust, a különböző vallásokat összezagyválni próbáló irányzatokat, de a lehetőség ott van arra, hogy átkapcsoljam a televíziót, vagy óvatosan közöljem a velem vitába szálló illetővel, hogy nekem szilárd hitem van, nem tud benne megrendíteni. Mielőtt azt gondolnák némely olvasók, hogy uszítanék bárkit is bárki ellen ki kell hangsúlyoznom azt, hogy Isten a bűnt veti meg, nem a bűnös embert. Ha a bűnös embert vetné meg, már nem gépelhetném ezeket a sorokat, de a kedves olvasónak sem lenne módja olvasni bármit is, mert elpusztult volna már rég ez az eltorzult világ. Eltorzult, mert elvesztette látszólag Istenképűségét, mert más utat választott az ember. Isten értelmet, és gondolatokat adott nekünk, mely olyan szintű, hogy kiemelt minket az állatok sorából, de nem azért, hogy leigázzuk a földet, hanem azért, hogy tudatosan jól sáfárkodjunk vele.

Örvendetes lenne visszatérni reformátor eleink eszméihez, és az Ige, és a már felsorolt latin mondások mentén élni! Még lehetőségünk van arra, hogy változtassunk, őrültség lenne eltékozolni.

Az érzékenyítés színtere

Az elmúlt hétvége megerősített azon meggyőződésemben, mely szerint a valós élet a legjobb érzékenyítő. Írom ezt azért, mert ami történt, az bizony nem kialakított körülmények között direkt, hanem spontán zajlott le.

Szombaton fellépésem volt egy csepeli rockklubban, az Archive Company zenekarral. Ági feljött Pestre hozzám, hogy meghallgasson minket, de ezúttal Vacakot nem hozta magával. ÉN is itthon hagytam kivételesen Luckyt, mert nem tudtam, hogy meddig tart a buli, és nem szerettem volna kizökkenteni a kis rendszeréből őt. Nem esett jól persze itthon hagynom őt, és alapvetően nem is szoktam, de most ez bizonyult a megfelelő döntésnek. Mivel vittük magammal új hangszeremet, ami mindennek nevezhető, csak csöppségnek nem, így taxit hívtam, hogy azzal jussunk el a helyszínre. Érdekesen folytatódott az este, hiszen rossz címet mondtak a sofőrnek, aki persze a téves címet kereste, és csak a taxitársaság visszahívásakor tudtam tisztázni a félreértést. Megérkezett végül járgányunk, és elindultunk a cél felé.

Sofőrünk már az első másodperctől kezdve közvetlen volt, rögtön beszélgetni kezdett velünk. Meglepődhetett, hogy vakon érdeklődöm autója felől, de aztán feloldódott, és teljesen természetesen beszélgettünk a kocsikról. Megtudtam, hogy egy elektromos autóval van dolgom, ami csak suhant velünk, de semmi hangja nem volt. Ekkor már értettük Ágival, hogy miért nem halllottuk, mikor megállt mellettünk. Kitértem a téma kapcsán arra is, hogy a vakvezető kutya ebben is segítség, hiszen növekszik az elektromos autók száma, amiket mi nem hallunk meg, így ki is léphetünk a zebrára azt gondolva, hogy nem jön kocsi, és ott is a baj. Ahogy múltak a percek, úgy vált oldottabbá a beszélgetés. Felajánlotta, hogy tegeződjünk, hiszen szavaival élve: "harmincas villamos." Tegeződve már szinte barátian beszélgettünk. Kifejtettem gondolatmenetemet, mely szerint igazából két lehetőségünk van vakon. Az egyik az, hogy elhagyjuk magunkat, és egy intézet, vagy otthon lakói leszünk, vagy összeszorítjuk a fogunkat, és talpon próbálunk maradni, amennyire ez lehetséges önállóan. Édesanyám eltávozott már ebből a világból, bátyám külföldön, barátaim élik életüket, látszólag egyedül maradtam, de rajtam is múlik, hogy valóban egyedül leszek-e, vagy sem. Vallom, hogy nem oldódott volna fel Laci a taxis így köztünk, ha nem azt látja rajtunk, hogy éljük az életünket Ágival korlátainkkal együtt, ahogy bárki más. Egy fellépésre igyekeztünk, ahol nem mellesleg én voltam az egyik fellépő. Laci érdeklődő volt, de nem sajnálkozó, ami csak oldotta az én hangulatomat is. Jólszituált utasokként ültünk autójában, a vakság egy idő után csak sokadlagos tényező volt köztünk. Amikor megérkeztünk a helyszínre, nehéz volt megszakítani a beszélgetést, de Lacit várta a többi fuvar, minket pedig barátaink.

A fellépés remekül sikerült, a Nyugtalan zenekar után játszottunk. Egy órásra terveztük a műsort, de a közönség nem engedett minket le a színpadról, így bő két órás lett a buli. A végén Gyuri, a Nyugtalan zenekar dobosa feljött spontán dobolni néhány nótát, és a frontemberük Ádám is bekapcsolódott időnként.

A buli végén eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk, majd mikor a pultos lány diszkréten jelezte, hogy zárná a helyet, ismét taxit hívtunk, de ekkor már négyen utaztunk. Ez a taxis is közvetlen volt, vele is jót beszélgettünk, el is repült az idő hamar, és már nálam is voltunk Ágival.

Mi tehát ennek az estének a tanulsága? Nos az, hogy az élet a legjobb színtér az érzékenyítésre. Biztosra veszem, hogy Laci örömmel mesélt rólunk családjának, és nem egy teremben ült bekötött szemmel, mesterséges helyzetben, hanem az élet kacskaringós útvesztőjében futottunk össze egy kis időre. Ha nem hagyjuk el magunkat, és azt a képet sugározzuk magunkról, hogy megálljuk a helyünket, és a vakság csak egy állapot, de nem bélyeg, akkor a társadalom is másképp fog viszonyulni hozzánk egy idő után. Kétségtelen, hogy bizonyos közegek érzékenyítésére jó eszközök az érzékenyítő programok, de a legnagyobb érzékenyítő maga az élet.