Isten igazsága örök

A közelmúltban okostelefonomon olvasni kezdtem egy alkalmazáson keresztül a Szentírást. Mivel az alkalmazás képes arra,

hogy bizonyos tematika szerint adjon napi Igeszakaszokat, így én el is kezdtem az egyik tervet, mely az Apcselt, és az

újszövetségi leveleket veszi végig. A napokban az 1. Korintusiakhoz írott levelet olvastam így végig, minden nap egy

fejezetet. Régebben is szerettem a páli leveleket, de most különösen elgondolkodtattak az olvasottak.

Hallani sokszor világi, nem hívő emberektől azt, hogy a Biblia elvei mára már elavultak, tehát a Pál által megfogalmazott

igazságok is ódivatúak, és a mai világban nem lehet megtartani őket, ahogy a Mózesnek adott törvények is merevek, és a mai

korra már nem lehet alkalmazni azokat.. Ha ez így van, akkor Isten kijelentése mára érvényét vesztette, ami egyértelműen

hazugság lenne. Bolondság megkérdőjelezni Isten kijelentésének igazságtartalmát. Azért tart ott az emberiség ahol tart,

mert lassan 2000 év eltelte után sem tartjuk magunkat a bibliai törvényekhez, így Pál levelei sem kapnak kellő

odafigyelést. A paráznaság, egyéb kilengések olyan méreteket öltöttek korunkra, hogy küzdhetünk az Aids pusztítása ellen,

emberi életek, családok dőlnek romba az alkohol, és a drogok romboló hatása miatt. Arról nem is beszélve, hogy a házasságot

sokan már csak felesleges papírformának tartják, így lényegében összeállnak melegedni, mint a lovak, aztán mikor már

kényelmetlenné válik a kapcsolat, vagy felelősséget kellene vállalni az egészért, akkor kimenekülnek a helyzetből sietve. A

mai fiatalok nagy része, de még a harmincasok is nehezen köteleződnek el igazán valaki mellett. Egyszerűbb élni bele a

világba, váltogatni a partnereket, mint a zoknit szokás, hiszen az újdonságnak mindig varázsa van, és elköteleződni sem

kell. az emberi jellem torzulásai által annyi fájdalmat okozunk egymásnak, hogy kicsit mindenki sebesülten lép bele egy

másik kapcsolatba, és félti maradék épségét a sérülésektől, ezért inkább nem kötelezi el magát, vagy csak nehezen. Örök

igazság, hogy a család az elsődleges közeg, ahonnan az értékrendünket, és egyéb szociális szokásainkat hozzuk. Ha nem

kapunk megfelelő útravalót, akkor nem formálódik megfelelően jellemünk, és ott tartunk, mint sok huszonéves, és harmincas,

hogy még mindig önmagukat keresik. A kamaszkor egyik legfontosabb jellemzője az úútkeresés, és saját személyiségünk

feltérképezése, de azért harminc felett Édesanyám bőven nevelgetett engem és bátyámat, míg a mai harmincas nők egy része

még mindig bulizik, tanul, és önmegvalósít. A fene nagy önmegvalósításnak pedig az a vége, hogy magukra maradnak, mert

társat nem tűrnek meg maguk mellett, a barátaik pedig elpártolnak tőlük kibírhatatlan egoizmusuk, és önzésük miatt.

Mivel megváltoztak a szerepek, vagy legalábbis összekutyulódtak, ezért sok nő férfiakat megszégyenítő módon önmegvalósító

szinglivé vált, akik keményen törtetnek előre, esetleg vezetőként trónolnak egy cég élén, komoly pozíciót vívnak ki az

üzleti életben, de a magánéletük egy csődtömeg. Lehet tekerni, csavarni a dolgokat, de egy ponton megszakadnak, és

megtörnek. Többre juthatnánk, ha ismét férfi lenne a maga helyén a férfi, a nő pedig nő tudna lenni a maga szépségében,

jellemességében, gyengédségében, és megteremtené a fészek melegét. A nő valóban elfogadná fejének a férjét, és

engedelmeskedne neki, de nem robotként, hanem szeretetből, és tiszteletből, míg a férfi is szeretné, és tisztelné a nőt,

aki neki adatott, és kincsként kezelné. Bizonyára sok olvasó megbotránkozik most, de nem véletlenül jegyzi meg Pál sem azt,

hogy a nők viseljenek hosszú hajat, mert a hajkorona az ékessége lehet egy nőnek. Nekem régen is a hosszúhajú hölgyek,

lányok tetszettek, és ez most sincs másképpen. Ebben is, mint egyéb dolgokban is talán konzervatív vagyok, de ezen a blogon

is vállalom.

Tanulságos még az 1Kor 13. részben olvasható Szeretethimnusz is, ahogy a 14. részben olvasható mondatok a lelkiajándékokkal

kapcsolatban. Főleg karizmatikus Pünkösdi irányzatot képviselő testvéreimnek megszívlelendő ez a rész, kiváltképp a

nyelveken való szólás tekintetében. Bevallom, egyetlen mai gyülekezettel kapcsolatban sem hallottam, hogy magyaráznák is

azt, ami egy-egy nyelveken szólás alkalmával elhangzik. Isten nem a zűrzavar istene, és nem is akarja előidézni. A zűrzavar

keltése a Sátán eszköze. Ezzel együtt majd Isten megítél mindent, és mindenkit, tehát nekem nem tisztem ítélkezni egy

gyülekezet, vagy irányzat felett sem, de ajánlom tanulmányozásra ezt a részt azoknak, akiket érint e néhány mondatom.

Nők tehát legyetek igazán nők, és akkor nagyon fogunk titeket szeretni, de ehhez persze olyan férfiak is kellenek, akik

jellemesek, és igazán férfiak! Forgassuk a Bibliát, mert mindig rátalálhatunk valami új, eddig még nem észlelt üzenetre,

melynek mentén aztán haladhatunk tovább a nekünk kiszabott úton!

Az emlékezés ideje

Vannak napok, melyek megálásra, és elmélkedésre késztetnek minket. A hétköznapi feladatok, gondok elterelik figyelmünket lelki dolgainkról, de muszáj időnként megálljt parancsolni magunknak, hogy aztán újult erővel rohanhassunk tovább.

Ilyen megálljt parancsolo nap, a halottak napja. Ezen a napon, és az e napot övező meghosszabbított hétvégén meglátogatjuk elhúnyt szeretteink sírját, a sírnál, vagy otthon mécsest, vagy gyertyát gyújtunk, miközben emlékezünk rájuk. Elképzeljük mozdulataikat, hangjukat, és rádöbbenünk, hogy még mindig hiányoznak nekünk. Magam is emlékezem elhúnyt hozzátartozóimra. Református Keresztyén emberként hiszem, hogy ők nem meghaltak, csupán máshol vannak, ahol már nincs szenvedés, fájdalom, hanem nyugalom, és boldogság tölti el a szíveket. Nem titok, hogy még gyászban vagyok, hiszen egy éve sincs, hogy édesanyám eltávozott ebből a földi világból. Azt sem szándékom titkolni, hogy erős sírás fogott el, mikor Ágival mécsest gyújtottunk érte is. Meghívott ugyanis magához Ági, hogy ne töltsem most egyedül ezt a nehéz időszakot, ami jól esett.

Abban tehát biztosak lehetünk, hogy eltávozott szeretteink már jó helyen vannak Isten keblén, tehát nincs szükségük más közbenjáróra Krisztuson kívül, ahogy nekünk sincs. Mi, akik még valamiért itt vagyunk, szörnyű veszteségként éljük meg azt, hogy a számunkra fontos illető már máshol van, és talán bűntudat is mardos minket, így imádságra, támogatásra nekünk van szükségünk. Nekünk kell látszólag nélkülük haladnunk tovább a számunkra kijelölt úton, de az emlékeket senki sem veheti el tőlünk.

Végezetül pedig vigasztaljon minket a tudat, hogy egyszer majd újra találkozunk! Amikor majd ez megtörténik, bizonyos, hogy átölelem Édesanyámat, és mindenért bocsánatot kérek majd tőle, amiért a földi életben nem volt lehetőségem, és merszem.

Kutyavilág II. Kutya nélkül soha

Sokszor megfogalmaztam már, és bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt írom, hogy sok vakvezető kutyával közlekedő ember vallja, kutyája által vált igazán szabaddá. Nem kívánom minősíteni ezzel a botos közlekedést, hiszen vannak, akik nagyon ügyesen közlekednek fehérbotjuk segítségével, de a kutyás közlekedés mégis közelebb áll a látós közlekedéshez azért is, mert nem kell fizikai támpontokat követve haladnunk, hanem akár cikázhatunk is az emberek, és más egyéb akadályok közt kutyánkkal, ha ügyes fickó, vagy leányzó vezet minket a vezetőhámon keresztül. Az már persze a látássérült gazda döntése, hogy használ-e botot kutyája mellett, vagy sem. Én mindegyik kutyám mellé használtam, és figyelték is a botot, ahogy Lucky is figyeli.

Felmerülhet a kérdés a kedves olvasóban, hogy mi is kell ahhoz, hogy egy vakvezető kutya és gazdája igazi egységet alkosson? Mi szükséges ahhoz, hogy együtt mozduljanak egy kerüléskor, vagy csak egyszerűen összeforrva suhanjanak együtt az utcákon? Mi csiszol úgy össze egy kutya-gazda párost úgy, hogy szinte egyé váljanak? A kulcsszó az egymásrautaltság, és a mérhetetlen szeretet egymás felé, és egymás megismerése. Az átadó tanfolyamok, helyi átadók arra szolgálnak, hogy a szakemberek segítségével minél szorosabb kapcsolat alakuljon ki a páros tagjai között. A jó kiképző valóban átadja a kutyát, tehát elmondja, hogy egy adott mozdulattal mit próbál kifejezni a gazda felé az adott kutya, milyen hangsúlyokat kell használni vele szemben a vezetőmunka során, milyen módon hívható be hatékonyan, és még lehetne sorolni számtalan kis momentumot, melyek ismerete alapján kialakul a kép a gazdában kutyájáról. Fajtán belül is minden egyes kutya más, külön egyéniség, tehát minden egyes kutyánk tanít nekünk új dolgokat. nagyképűség, és felelőtlenség lenne kijelentenie egy tapasztalt kutyásnak azt, hogy ő már mindent tud a kutyákról, és nincs olyan kutya, akivel együtt ne tudna működni. Nem véletlen, hogy adott kutyához választanak gazdát a szakemberek. Nagyon fontos szerepe van a nevelőcsaládoknak a kutyák szocializálásában, hiszen nem szabad félelmet mutatniuk a legkülönbözőbb ingerekkel szemben sem, és szobatizta, szabadon elengedhető, és behívható kutyáknak kell lenniük a tanulóknak, mire az iskolára kerülnek. Fontos, hogy a vakvezetőú tanonc az ember irányába szociális érzékenységet mutasson, és tanulékony legyen.

Hihetetlen összetett folyamat tehát egy kutya-gazda páros összecsiszolódása. Senki sem állíthatja, hogy zökkenőmentes minden pillanatuk, de megfizethetetlen az az élmény, mikor a hámfogón keresztül összeforrva együtt mozdulunk, és suhanunk az utcákon. Az sem mellékes dolog, hogy a kutyád mindig meghallgat, és éppen hallgatásával biztosít afelől, hogy nem árul el, nem csal meg, hanem ha kell, életét is adja érted.

Az pedig ismét büszkeséggel töltött el, mikor munka után Ricsosszal, és Timivel találkoztunk a Dűrer kert büféjében, és Lucky szépen vezetett, szépen viselkedett, ahogy beléptünk, a helyet keress parancsra azonnal helyet is talált nekem az asztalunknál. Ezekért az önállóan megoldott dolgokért sem adnám a kutyázást semmiért sem. Azt is láttam, hogy beérett az én munkám is Lucky-nál, mert mikor egy srác lépett be a helységbe egy Törpeschnauzerrel, Lucky csak odanézett, mire a másik kutyás elnézést is kért, tehát végre egy normális, kultúrált kutyással találkozhattam.

A lényeg tehát, hogy csodálatos lények a kutyák, és bátran kijelenthetem, hogy kutya nélkül soha!

Ünnepelni igazán

Rákapcsolt az ősz, immár valóban hidegek a nappalok is, és gyakran borús az ég is felettünk. Egy szempontból viszont kedves

számomra az október, és köze sincs a fehérbot napjához, és egyéb hasonló kitalált ünnepekhez. Pontosan múlthét pénteken

volt húsz éve, hogy a Teleki Blanka gimnázium kapujában megállított engem Ricsosz, aki két évvel felettem járt. Valahonnan

hallotta, hogy zenélgetek, és rákérdezett, hogy lenne-e kedvem vele muzsikálni. Nagyon meglepődtem a kérdésén, és persze

megtiszteltetésnek is éreztem, hiszen hallottam őt a gólyabálunkon zenélni, az előző formációjával, ami be is fulladt

hamar. A felkérésre igent mondtam, és onnantól elindult barátságunk. Sok formációval próbálkoztunk, de gyakran kiestek

mellőlünk az emberek, ám mi kitartottunk egymás mellett. Akkor sem volt ez másképpen, ha éppen nem együtt zenéltünk, vagy

én éppen a hittanoktatás szolgálatáért képeztem magam, és hagytam, hogy nagytudású teológusok, és egyéb professzorok

okítgassanak.

Eltelt húsz esztendő azóta a bizonyos első találkozás óta. Idősebbek is lettünk, hajunk őszes lett, az élet meggyötört

minket, de egyben keményebbé, és bölcsebbé is tett talán. Múlthét pénteken azonban lélekben fiatalok voltunk ismét, hiszen

egy kisebb bulival ünnepeltük meg ezt a jeles évfordulót. Megbeszéltük, hogy tartunk egy kisebb bulit ketten is, de most

négyen voltunk: Ági, Timi, Ricsosz, és én. Ágit már nyolc éve ismerem, ő is sokmindenen átsegített már, és mivel ő is

vakvezető kutyás, így a sok egyéb téma mellett, a kutyázás örök témánk a mai napig is. Timi pedig jelenleg alakulgató

zenekarunk egyik énekese, akit nem rég ismertem meg, de hamar megkedveltük egymást. Nehezen fogadok a szívembe új

embereket, de ő már a barátikör része lett. Jókedvűen borozgattunk kicsit, és Bolognai spagettit főztünk. A lányok ügyesen

összedolgoztak a konyhában, így nekem a sajtreszelésen kívül nem sok feladat jutott, de bevallom, nem is bántam egy

végighajtott hét után. Repkedtek a legkülönbözőbb szóviccek, és persze felbukkantak régi emlékek is, melyeket Ricsosszal

idéztünk fel. Nem csoda hát, hogy hamar eltelt az este, és lassanként mindenki pihenni tért.

Megmutatkozott ezen az estén is, hogy ma is érték az asztalközösség, és létezik még igaz lelkikötelék. Engem kértek meg,

hogy mondjak áldást vacsoránk elején, amivel valóban megadtuk az este mélységét is. Csak remélni tudom, hogy sok hasonló

estét, és évfordulót élhetünk még meg itt a földön együtt.

Példaképek gyűrűjében

Elérkezett az ősz, kipihente magát mindenki, így beindult a példaképgyár is. Példaképeket szórnak ránk a különböző kereskedelmi csatornák, és a közösségioldalak is. Láthatunk összezsúfolva embereket egy műkörnyezetben, akik érzésem szerint a legkülönbözőbb pszichés problémákkal vannak megterhelve, és persze sajnos lemaradtak az intelligencia osztogatásakor is, de a kultúrált viselkedésről, és beszédről sincs sok fogalmuk. Ma már ki sem fütyülik az ízléstelen megnyilvánulásokat, hanem kendőzetlenül hallható minden remek szóösszetétel, szótöredék. Tetszik vagy sem, példaképekké válnak ezek az emberek, ahogy azok a hirtelen felbukkant énekesek is, akik hírneve feltehetően tiszavirág életű, de pár hónapig lehet kikért rajongani. Kitesszük sztárok képeit szobánk falára, vágyakozunk arra, hogy hasonlatossá váljunk hozzájuk. Ha ez még nem lenne elég, képesek vagyunk fokozni a látszólag fokozhatatlant. Bizonyos körökben, és az interneten is egekig magasztalnak egy mozgássérült fiatalembert, aki karok, és lábak nélkül éli mindennapjait, prédikátorként szolgálva Istent. A probléma ezzel csupán az, hogy az ő showműsorai már kevésbé szólnak Istenről, és inkább szólnak róla. Nem állítom, hogy ezt ő is így szeretné, ám a körülötte kialakult propaganda azt sugallja, hogy ez a fiú csodálatraméltó, mert nem adta fel, és harcolt, és küzdött, és megmutatta, hogy.. vajon mit is mutatott meg ő? Mit tud bármelyikőnk is felmutatni, amit a maga erejéből ért el Isten kegyelme, és segedelme nélkül? Vajon ezt a példát mutatta nekünk Jézus, hogy önmagát magasztalta fel? Bizton állíthatom, hogy nem, ez nem az ő példája. Szimpatikusabb lenne a történet, ha egy csendes kis templomban arról beszélne ez a fiatalember, hogy ő is Isten eszköze, ahogy bármelyik más hívő ember. Az a csodálatos ebben az egészben, hogy Isten hatalma valóban mindent felülhalad, és ő képes felemelni egy mozgássérültet, vakot, siketet is a földről, hogy megmutatkozzanak rajta az ő Szent dolgai. Ha ezt látnám, máris szimpatikusabb lenne nekem, és talán talán el is mennék meghallgatni őt abba a kicsi templomba, de nem ez a helyzet jelenleg. Jézust noha jogosan, de csak akkor ünnepelték igazán, mikor bevonult Jeruzsálembe. Királynak járó tiszteletet kapott, hiszen ő az igazi király. Mi tehát ez az őrült rajongás földi prédikátorok körül? Mi ez a torzult őrület?

Az én példaképem Jézus. Az a Jézus, aki arra buzdít minket, hogy tanuljuk meg tőle szelídségét, és alázatosságát. Mivel Isten engem is a maga képére és hasonlatosságára teremtett, így vágyom arra, hogy valóban hasonlatossá váljak hozzá. Tisztában vagyok azzal, hogy Jézus nyomába sem érhetek, de pont ettől a legkiválóbb példakép, mert egy életen át törekedhetek arra, hogy legalább a lábnyomát elérjem. A legszebb az egészben pedig az, hogy emberi gyengeségeim, és bűnös természetem ellenére lehajol hozzám is, és felsegít. Folyamatosan csiszol, formál engem, hogy méltó eszköze lehessek a szolgálatomban, az új munkahelyemen, a barátikörömben, a családi problémáim közepette is.

Neked ki a példaképed kedves olvasó? Emberek által kreált bálványok nyomában loholsz, vagy igazi értéket keresel? A választ neked kel megadnod önmagadnak, majd a végső számadáskor pedig Jézusnak.

Keresztyénség, és fairplay

A mai Igehirdetés témája azt gondolom, hogy nagyon időszerű volt, hiszen ezekben a hetekben élesebben látszik a nemzetek vetélkedése, küzdelme. Football lázban ég Európa, én is lelkesen nézem a meccseket, melyek lecsupaszítva arról szólnak, miként feszülnek egymásnak csapatok, melyek leképezik a nemzetek vetélkedését. Talán több olvasónak leesett már, de felfedem a titkot, az irgalmas szamaritánus története volt a mai Istentiszteletünkön az Igehirdetés alapja. Mivel lelkészeink szabadságon vannak, így egy idős lelkipásztor tartotta az alkalmat, ami nagyon építő volt. Belegondolhattunk, hogy milyen sok színtéren küzdünk egymással. Ellenfelek vagyunk egy állásinterjún, hiszen a célunk az, hogy a többi jelöltet lesöpörjük a pályáról, egy sportversenyen a cél az, hogy képességeink korlátait feszegetve, lenyomjuk az ellenfelünket. Lehetne sorolni még a helyzeteket, de a lényeg, hogy az ellenfelet soha nem szabad ellenségnek tekintenünk.

Jézus földi életének idején, a zsidók, és a szamaritánusok nem voltak jó viszonyban egymással. Ezt mutatja az a tény is, hogy jóformán nem is érintkeztek egymással. Egy ember megverve feküdt az út szélén, rablók támadták meg, de többen szemrebbenés nélkül elsétáltak mellette, még egy pap is. Aki megállt mellette, egy szamaritánus volt, akire senki sem számított volna a zsidók közül. Bevitte egy fogadóba, az ottaniak gondjára bízta, és meghagyta nekik, hogy amennyiben plusz költség merülne fel vele kapcsolatban, majd ő rendezi. Mi ez, ha nem önzetlenség? Bizony, Jézus ezt a lelkületet várja el tőlünk.

A sporthoz kapcsolódva, nem rég osztották ki a fairplay díjat. Elnyerte egy birkózó, aki a vállán vitte ki ellenfelét, mikor rosszul lett, és nem élt vissza a helyzettel. A másik nyertes egy hölgy, aki kijutott az Olimpiára tollaslabda sportban, és ellenfelének adta a cipőjét, mikor az ellenfél elvesztette a sajátját. Mindkét esetben az ellenfél csupán a sportban állt az ellenkező oldalon, de nem volt ellenség. Azt gondolom, hogy Isten azt várja tőlünk ma is, hogy hasonlóak legyünk, mint az a szamaritánus volt. Az élet számos területén lehetünk ellenfelei egymásnak, de nem válhatunk ellenségekké. Van egy határ, amin túl muszáj elengedni a sérelmeket, harcokat, és segítenünk kell a másikon, mert azt a parancsot kaptuk, hogy szeressük egymást. Isten úgy szerette ezt a világot, hogy fiát adta érte. Ha mi Krisztus követőinek valljuk magunkat, akkor kötelesek vagyunk hasonlóan szeretni embertársainkat, amennyire ez lehetséges.

Egy újabb tanév végén

Szinte észre sem veszi az ember, és elrohannak a hetek, hónapok. Még emlékszem a tanév kezdetére, és most a tanév utolsó napjait éljük. Az egyik csoportom éppen ebben a tanévben volt nyolcadikos. A dolog pikantériája az, hogy én pont húsz éve ballagtam. Húsz éve nem sejtettem, hogy egyszer majd én fogok tanácsot adni a gyerkőceimnek, de bizony ez az idő is elérkezett. Negyedikes koruk óta ismerem őket, de mára már kamaszok lettek, akiknek mélyül a hangjuk, és azt hiszik, a világ az övék. Mielőtt megítélnénk őket, tegyük fel magunknak a kérdést, mi nem így gondoltuk annak idején? Fura kettősség lüktet bennük, mert egyszerre érzik azt, hogy övék a világ, és nagyon képben vannak mindennel kapcsolatban, és egyszerre bizonytalanok, mert még nem találták meg a célt, amiért küzdeniük kell. Azt gondolom ismerve őket, hogy többre képesek, mint gondolnák, de ez csak akkor törhet felszínre, ha majd elhiszik magukról. Pedagógusként nem tehetek mást, mint vezetem őket amíg engedik, majd elérkezik az idő, mikor el kelle ngednem a kezüket, hogy tétova lépésekkel elinduljanak az úton, melyen az akadályokat nekik kell majd kikerülniük, a felmerülő problémákat már nekik kell megharcolniuk. Hittanoktatóként pedig felelősségemnek érzem, hogy merre is haladnak az úton. Vajon eleget tettem azért, hogy az ő szívük jó talaj legyen az Ige számára? Nem tudom, de csak remélhetem, hogy eleget tettem annak, amire fogadalmat tettem, a diplomaosztón. Mivel maradnak a szakiskolában, így szándékomban áll ificsoportot szervezni velük ősztől.

Közben az én életem is halad még akkor is, ha nem mindig látom rögtön az útelágazásoknál a helyes irányt. A gyülekezetből egy család felajánlotta, hogy dolgozhatnék a cégüknél, és ha sikerül megegyezni az iskolával, akkor a tanítást sem kell abbahagynom. Nem állítom, hogy álmaim munkája lesz ez, hiszen adminisztráció, és telefonhívások kezelése lesz a feladatom, de emberekkel foglalkozhatok, és ami fontos, hogy a tanítás is megmarad. Közben lassan a zenekarunk is halad előre, és a vakvezető kutyás ügy is része az életemnek a továbbiakban is.

A hétfői napunk mozgalmas volt, mert hárman kutyások képviseltük az Mvgyosz kutyaiskoláját egy iskolában, ahol egészségnap volt. Ennek a programnak részeként voltunk jelen, három kutyával. Emma, Kitti, és Lucky nagyon ügyesek voltak, és fegyelmezettek, de volt lehetőségük szabadon játszani is az iskola udvarán. Sokmindent elmondtunk a gyerekeknek, és tanáraiknak, de azt gondolom, hogy az igazi érzékenyítés akkor történt, mikor az egyik tanárnő testközelből láthatta, hogyan is dolgozik Lucky, amikor is elkísért minket a Fogarasi úttól az iskoláig, majd vissza a 32-es buszig. Nehéz terepen haladtunk, sok átkelővel, de Lucky jó formában volt, azonnal reagált a parancsaimra, és pontosan bejelzett mindent. Ez a hölgy már tudni fogja, hogy miként segítsen egy kutyásnak hatékonyan, és nem fog pánikba esni, ha segítenie kell. Az igazi érzékenyítés ugyanis az, ha együtt élve, spontán juthatnak ismeretekhez a látó emberek. Ez akkor működhet, ha köztük létezünk, dolgozunk, közlekedünk, egyszerűen köztük élünk, ha engedik.