Az élet értelme

Számtalan filozófus, teológus, egyéb területeken mozgó ember boncolgatja, hogy vajon mi is az élet értelme? Hívő emberként sem mindig könnyű ezt a kérdést megválaszolni, hiszen mindenkit érnek csapások, melyek gyakran letaglózzák az embert, és csak kapkodja a fejét, hogy merre is haladjon tovább. Esetemben lassanként drámaivá válik a helyzet, de tartom magam, hiszen vakvezető kutyás szóhasználattal élve, menni kell tovább előre.

Lássuk az aktuális helyzetet! Továbbra sincs munkám, ígéretekkel lassanként persze tele a padlás. A hab a tortán, hogy Édesanyám elhúnyt kb. másfél hete, és az ügyintézés döntő része az én felelősségemmé vált, mert testvérem külföldön dolgozik. A teendők súlyánál jóval nehezebb a veszteség megélése még akkor is, ha tudom, ő már jó helyen van, és nem kell többé aggódnia semmiért, nem kell azokat a fájdalmakat átélnie, amiket súlyos betegsége okozott számára. Lehetne persze boncolgatni, hogy mennyire játszott szerepet Édesanyám halálában a hazai egészségügy szánalmas vergődése, de messzire vezetne. Az azért mindenképpen vérlázító, hogy heteket, hónapokat kell várni egy vizsgálatra, majd annak az eredményére, de az eredmények fényében sem mindig tudnak mit mondani a bölcs doktorok, hanem fejüket csóválva küldik tovább a beteget a következő vizsgálatra. Az idő persze megállíthatatlanul halad, és mire megszületik a diagnózis, hősünk már menthetetlen. Hányan megmenekülhetnének, ha hatékonyabb lenne a rendszer? Felháborító, és kiábrándító, hogy ebben az esetben is a pénz beszél, kutya ugat elv érvényesül.

Jelen helyzetemben, ismétlődően dübörög elmémben a kérdés: mi az élet értelme? Azért tanulsz, képzedmagad évekig egy cél érdekében, hogy szakmailag kigolyózzanak miután ezer bőrt lehúztak rólad? Azzal vádolnak, hogy nem is a munka kell neked, hanem a pénz miközben ingyen vállalsz Igehirdetést a gyászod kellős közepén? Amikor pedig tegnap átvettem a temetkezési vállalkozótól Édesanyám hanvait, bizony megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ennyi lenne egy emberi élet? Kidolgozod a beledet, majd amikor élvezhetnéd a nyugdías éveket elragad egy halálos kór, és egy urnában végzed? Ez volna hát az élet értelme? A kialakult helyzet ellenére hiszem, hogy koránt sem. Az imént feltett kérdések inkább az élet értelmetlenségét mutatják, holott értelme akkor is van minden életnek, ha ezt nem mindig látjuk.

adódhatnak élethelyzetek, melyek hatására átértékelődnek dolgok, és olyan dolgok válnak fontossá, melyek mellett régebben szemrebbenés nélkül elmentünk volna. Mérhetetlenül tudok örülni annak, hogy egy számomra fontos ember ismét része az életemnek, hogy múlthét szombaton együtt főzhettünk, és élvezhettük egymás társaságát számomra két nagyon fontos emberrel, hogy vakvezető kutyám mindig mellettem van, és bohókás jellemével mosolyt csal mostanság könnyektől áztatott ábrázatomra. Nem túlzok, ha azt írom, hogy egy-egy kicsi gesztus, mely arra utal, hogy szeretnek, életmentő lehet egy ilyen krízishelyzetben. A szeretet pedig soha el nem fogy, mert istentől való. Talán nem is gondolnánk, hogy milyen sokat tehetünk mi földi halandók azért, hogy minél több szívbe begyűrűzzön, és lebontsa a közöny, és gyűlölet falait.

Nos, ha közelebb jutottunk kicsit az élet értelmének megragadásához, akkor már megérte bilentyűzetet ragadnom. Merni kell megélni, és kimondani érzéseinket, mert nem tudhatjuk, hogy meddig tehetjük meg! Lehet, hogy ma még láthatjuk egymást, de holnap már lemegy a függöny, és egy életen át bánhatjuk, hogy nem mondtunk el mindent, avagy nem tettünk meg mindent. Minden bizonnyal Édesanyámnak is sokmindent mondtam volna még, de mikor majd újra találkozunk, pótolni fogom.

Borús születésnap

Nincs mit szépíteni a dolgon, 36 éves lettem. Hogy bölcsebb is lettem-e az egy év alatt, majd megítélik azok, akik ismernek, de legfőképpen Isten. Kaptam persze visszajelzéseket azzal kapcsolatban, hogy bölcsebb lettem, és jó úton haladok, ami visszajelzésnek jó, ám nem dőlhetek hátra, ahogy senki sem, mert mindig van miben fejlődni, van mit alakítani magunkon. Hívő emberként tudom, hogy ebben nem vagyok egyedül, mert az Úr Szentlelke által segít ezen az időnkként rögös úton.

Elérkezett a születésnapom, de boldogságot nem hozott sajnos magával. Továbbra sincs munkám, csak a megbízásiszerződéssel végzett tanítás, és Édesanyám is nagyon beteg. Egy barátom közreműködésével hozzájutottam egy tökéletes állapotban lévő Iphone 5C telefonhoz, amivel mostanság ismerkedem, és lenyűgöznek azok a dolgok, amiket egy okostelefon nyújt, és egy vak ember számára sem elérhetetlen ez ma már. Az Értéksziget webáruház is támogatott egy új laptoppal, tehát ilyen tekintetben nem panaszkodom, egyébként sem kenyerem.

A születésnapomon mindig igyekszem megállni kicsit, és átpörgetni eddigi életem filmjét, hogy okuljak hibáimból. Ma már tudom, hogy sokmindent másképpen csinálnék, de talán még nem késő. Kicsit kapkodok, mert az élet rohan, és bár nem a földi dolgok a legfontosabbak, mégis számít, hogy mit hagyunk magunk után. Ebből kiindulva fogalmazódik meg bennem, hogy mit is tettem én le az asztalra eddig? Éveken át szolgáltam Istent Református egyházunk berkein belül, ám most selejtként eldobtak engem is, és kollégáimat is. Nem gondolom persze, hogy embereknek kellene megfelelni, mert az elsődleges az, hogy Istennek tetsző legyen az, amit csinálunk, de kicsit hiábavalónak érzem az eddigi munkálkodásomat, mert lerombolják mindazt, amit felépítettünk. Az tehát belátható, hogy ilyen körülmények között a születésnap minden, csak nem boldog.

Felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan tovább? Küzdök amíg bírom erővel, és bízom Isten megtartó kegyelmében, hogy nem ró rám nagyobb terhet, mint amit eltudnék hordozni. Titkon azért bízom abban is, hogy a következő születésnapom már vidámabb, boldogabb lesz, mint a mostani.

Magyar valóság 2016 elején

Nem szokásom politizálni a blogomon, most is pártállástól függetlenül írom le azt, ami egy frissen munkanélkülivé vált emberre vár Magyarországon. Érdekesebbé teszi a helyzetet, ha az a munkanélküli személy fogyatékos, vagy olyan megváltozott munkaképességű, aki valamilyen megállapítot juttatást kap Állam bácsitól.

Rendszeres olvasóim bizonyára már tudják, hogy magam is munkanélkülivé váltam, még december végével. Ígéretet kaptam azonban egy szintén egyházunkhoz tartozó szervezettől, hogy a közmunka programjukon belül átvennének engem, és néhány kollégámat. Igen ám, de az egyik fontos kritérium az, hogy regisztráljuk magunkat a helyileg illetékes munkaügyi központban, álláskeresőként. Azzal tisztában voltunk, hogy megváltozott munkaképességűként segélyt nem kaphatunk, de itt a cél az lett volna, hogy regisztrálva legyünk a rendszerben, hogy aztán felvehessenek minket. Aláb olvasható, hogy min bukott meg a dolog.

Reggel háromnegyed nyolc körül indultunk el Lucky-val Újpestközponthoz, ahol is két kollégámmal találkoztunk, hogy együt menjünk a munkaügyi központba. Csípős hideg volt, ami csak rontotta az alaphangulatot, de nem volt mit tenni, menni kellett, hiszen a jövőnk forog kockán. Lucky-ra mindvégig büszke voltam, mert szépen dolgozott, és fegyelmezetten viselkedett. A várakozásoknál is türelmesebb volt, mint a sok meggyötört munkakereső ember. Várakozásban ugyanis nem volt hiány, pedig már a kapunyitás előtt ott voltunk, sokakkal együtt. Félkilencre volt kiírva a nyitás, mi mégis hosszú percekig fagyoskodtunk a bezárt kapuk előtt. Ahogy telt az idő, úgy növekedett a sor a bejáratnál. Reménykedve várakoztunk, mert abban bíztunk, hogy eredményes napot zárhatunk végül.

Egyszer csak megnyílt a kapu, és beengedtek minket az épületbe, ami örömmel töltött el minket, hiszen fűtött helyen lehettünk végre. Következett a sorszámok átvétele, és néhány alapadat megadása, de a tömeg miatt nem volt zökkenőmentes ez a folyamat sem. Amikor kiderült végre, hogy mikor kerülhetünk sorra, már kezdtük elhinni, hogy van fény az alagút végén. Később döbbentünk rá, hogy tévedtünk.

Bementünk a váróba, ahol Lucky ügyesen ülőhelyet is keresett nekem, a megfelelő parancsra, majd higgadtan leheveredett a lábamhoz. A várakozás ideje alatt képet kaphattunk arról, milyen sokfélék vagyunk, és milyen válogatott módon futnak zátonyra életek.

Elérkezett a pillanat, minket hívtak. Lucky helyet keresett nekem az ügyintéző hölgy közelében, majd vártam, hogy mi is fog történni. Elkérték a szokásos személyi okmányaimat, majd a következő kérdést kaptam, melynek hatására kezdett felmenni az egyébként alacsony vérnyomásom: "Gondviselője, gyámja, vagy állandó gondnoka van?" Nem kérem, nincs gondnokom, mert nem vagyok cselekkvés, és döntésképtelen, egyszerűen egy vak ember vagyok, aki a látásán kívül, minden képességének a birtokában van, mellesleg két diplomával, és egy Okj-s végzettséggel rendelkezik, de megszerezte az Ecdl startot is. Ami talán mégelképzelhetetlenebb, hogy saját lakásom is van, mert megküzdöttem érte, és nem intézetben élek. Hihetetlen, de sokan élünk így! Sokan szeretnénk boldogulni, lehetőséget kapni arra, hogy megmutathassuk, mi is érünk annyit a magunk szakterületén, mint bárki más, szeretnénk boldogok lenni egy megfelelő párral, és még sorolhatnám. Nem volt persze mit tenni, vettem néhány nagyobb lélegzetet, és higadtan válaszoltam a kérdésekre. Hamar kiderült, hogy nem regisztráltathatom magam a munkaügyi központban. Egyrészt azért, mert megbízási szerződésem van a Zsinat oktatási osztályával, a hittanosok okán, és ez már kereső tevékenységnek minősül. Az már nyilván senkit sem hat meg, hogy ez az összeg nagyjából éhenhalásra is kevés. A másik akadályozó tényező pedig az, hogy fogyatékosként bizonyos juttatásokat kapok Álam bácsitól, tehát ez kizárja a regisztrálásomat még akkor is, ha segélyt amúgy nem szeretnék. Ennyit az esélyegyenlőségről, és a megváltozott munkaképességű emberek munkaerőpiaci érvényesüléséről Magyarországon. Talán írnom sem kellene, hogy hallássérült kollégám ugyanezen indokokkal került kizárásra a regisztrációból, és egyben a közmunka programból is. Azt persze megkaptuk, hogy fordulhatunk a rehabilitációs akármicsodához, ami majd ad nekünk állást, de ezt inkább nem is kommentálnám.

Ezt követően elhagytuk a helyszínt, és mi Lucky-val tanítani mentünk. Amikor kiléptünk az órám után az iskolából, azzal szembesülhettünk, hogy esik a hó, és szépen meg is marad. Van persze egy hangulata a havazásnak, de a közlekedést nehezítti sajnos. Főleg akkor, ha nem takarítják az utakat normálisan, mert persze ismételten készen álltak a közterületesek ugye?

A nagy magyar valóság tehát Magyarországon 2016-ban az, hogy a munkakereső ember minden következmény nélkül megalázható, a megváltozot munkaképességű ember pedig a munkakeresők közt is egy alsórendű valaki, aki hivatalosan az esélyt sem kapja meg a nyílt munkaerőpiacon történő megmérettetésre, elhelyezkedésre. Milyen jó, hogy Isten országában nem ez a valóság vár ránk!

Búcsút int 2015

Észre sem vettük talán, és ismét elrepült egy év. Azt reméltük, jobb lesz ez az év, és bizonyára sokan talán így is élték meg, de nekem gyötrelmes volt a 2015. Panaszkodni persze nem szeretnék, de a tények makacs dolgok, és ezt igazolják. Ez a második Szilveszter, amit kutyámmal töltök, a Karácsonyom sem volt sokkal jobb, és egy kialakulóban lévő párkapcsolatom, már az elején befulladt. Abba már nem is mennék bele, hogy miért kellett egyedül töltenem a Karácsonyt. Ha ez nem lett volna elég, a munkahelyemről is elküldtek.

Miért írom le ezt? Azért, hogy ebben a helyzetben is érthetővé váljon az olvasó számára az a kegyelem, melyet isten ad, a Szentlélek által. Úgy tűnhet ugyanis, hogy egyedül vagyok, ami a szó legszorosabb értelmében igaz is, de vannak mellettem emberek, akik őszintén imádságban hordoznak, és lehetőségeikhez mérten törődnek is velem. Az ember persze gyakran elégedetlen, és töbre vágyna, de van, aki sokkal jobban tudja, hogy mi válik a javunkra, mint mi. Itt vagyok közel harminchat évesen, és szomjazom a jó élményeket, mindazt, amiből igazán töltekezni lehet.

Mit várok 2016-tól? Terheim enyhülését, édesanyám gyógyulását, ha kész vagyok rá, akkor egy igazi párkapcsolatot. Nyilván terveim is vannak a jövőt illetően. Szeretnék munkába állni mihamarabb, lehetőleg egyházunkon belül, továbbá szeretnék jobban beilleszkedni a Budapest-Zuglói Református Egyházkösségbe. Eddig nem volt bátorságom nyitni a gyülekezet felé, de látom, hogy ezen változtatnom kell. Nyilván nem csak ebben kell változnom, de törekszem, mert csak akkor tud az Úr formálni, ha nem ellenkezem, minél kevesebbet lázadok ellene. Nem véletlen, hogy nem azt írtam, hogy én alázatos vagyok, mert hazudnék. Az emberi természet része, hogy lázad isten ellen olykor, amit remekül ki is használ a Sátán, a felforgató. Gondolhatná az olvasó, hogy mentségeket keresek, de nem erről van szó. Noha ahogy említettem is, a tények makacs dolgok, ám ez nem azt jelenti, hogy ne kellene törekednünk a változásra. Az új év érkezése, egy új időszakot tár elénk, mely a félelem mellett reményt is ad, hogy talán jobb lesz, mint az elmúlt évben volt. Álmok, és remény nélkül pedig élni nem lehet, ezért érdemes megkapaszkodni bennük, de elfelejteni nem szabad, hogy a reményünk is elsősorban Istenben van. Ez persze abban az esetben igaz, ha az olvasó hívő, de a blog szellemiségét már ismerheti az olvasó. Ha tehát istenben bízom, akkor ad olyan dolgokat az életemben, és olyan embereket is, melyekből erőt meríthetek, és lesz kitartásom megjárni ezt a rögös utat.

Bízva abban, hogy sokan hasonló reménységben élnek, kívánok minden kedves olvasómnak áldott, kegyelemben gazdag új évet. Találkozzunk 2016-ban is!

Különös Karácsony

Elteltek Advent hetei, elérkezett Megváltónk születésének ünnepe, a Karácsony. Alapvetően minden évben vártam ezt az ünnepet, hiszen öröm, hogy beteljesedett Isten ígérete, és megszületett az igazi ajándék számunkra. A legfőbb lényeg mellett azért fontos volt számomra az is, hogy a családdal együtt ünnepelhessek, vagy legalább Édesanyámmal. Isten valamiért megengedte azonban, hogy az idei Karácsonyt egyedül ünnepeljem, mert Édesanyám kórházba került. Amikor szembesültem a ténnyel, hogy ezúttal Lucky-val kell ünnepelnem, mert a családból senki sem lesz velem, elfogot a rettegés. Rettegtem attól, hogy rámzuhan a magány, ami ünnepek táján erősebben marcangolja a lelket, és nem tagadom, hogy sírva is fakadtam.

Elérkezett aztán Karácsony ünnepe, és én egyedül vagyok, ám rájöttem, hogy ez bizony nézőpont kérdése. Bajban derül ki ugyanis, hogy kire számíthat az ember igazán. Van olyan ember, aki elfordult tőlem, pedig azt hittem, hogy rá számíthatok, ám olyan valakitől is kaptam üzenetet, aki egy ideje látszólag eltűnt az életemből, de most bíztató szavakat írt nekem. Nem kell fenkölt szóáradatra gondolni, de olykor néhány szó is erőt ad. Mellettem vannak a barátaim, egyikük meg is hívott magához egy kis karácsonyozásra, és beszélgetésre, és volt főnököm is a segítségemre van. Kétségtelen tény, hogy nem lehetnek itt velem mindig, tehát alapvetően egyedül vagyunk Lucky-val, de azt is tudom, hogy az Úr tudtán, és akaratán kívül, egyetlen hajszál sem eshet le a fejemről, mert számon vagyok tartva.

Ha már úgy alakult, hogy egyedül töltöm a Karácsonyt hű vakvezető kutyámmal, kihasználom az időt az elmélkedésre, elmélyülésre. Hiszem, hogy Isten mindent okkal enged meg az életemben, ahogy azt is megengedte, hogy elbocsássanak a munkahelyemről, pont Karácsony előtt. Nagyon élesen megfogalmazódott bennem a gondolat ezekben a napokban: ha Isten velem, ki ellenem? A szolgálatot, amit végeztem, igyekeztem lelkiismeretesen ellátni, ami nem azt jelenti, hogy ne követtem volna el hibákat, de a célom mindig Isten szolgálata volt, és lesz is, bárhová is kerülök dogozni. Ha az Úr alkalmasnak ítél a további egyházi szolgálatra, akkor lesz is szolgálatom. Örömmel tölt el, hogy a hittanosaimat nem vehetik el tőlem, ez fontos számomra is, és a rámbízott gyermekek számára is.

A Karácsony tehát nem az okostelefonok, a reszkessetek betörők, és a bejgli ünnepe, hanem ennél jóval több. A szeretet ünnepe, de nem abban az értelemben, mint ahogy a világ felfogja manapság. Isten úgy szerette ezt a világot, hogy fiát adta, hogy aki igazán hisz benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Milyen drága ajándék ér fel ezzel a csodálatos ajándékkal, melyet Isten ad nekünk? Biztosan hiszem, hogy semmi sem ér fel ezzel.

Folytathatnám még a prédikációt, de a szavak helyett maradjon meg az érzés, a karácsony hangulata, az öröm, és a reménység! Áldott, békés Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Szolgálatok, Advent, nosztalgia

A múlt hónapban, két lehetőséget is kaptam a szolgálatra, hiszen meghívást kaptam a Rákospalotai Evangélikus gyülekezetbe, hogy tartsak egy rövid igehirdetést, majd következő héten, a fehérvári Református gyülekezetben volt jelenésünk kollégáimmal, ahol is én tartottam áhítatot, majd az Mvgyosz Vakvezető Kutya-kiképző Iskolája munkatársai tartottak egy rövid bemutatót, három, még kiképzésben lévő kutyával. A bemutatót követően, érzékenyítő programsorozatot tartottunk azoknak a testvéreknek, akik eljöttek a gyülekezetből közénk. Nem jöttek el sokan, ám az érdeklődés annál nagyob volt, mert akik eljöttek, azokat valóban érdekelte minden programunk, és előadásunk. Természetesen népszerűek voltak a bemutatón szereplő kutyusok, és a már rutinosnak számító Lucky is. Igyekeztünk változatosra tervezni ezt a programot is, így a megjelentek kipróbálhatták az ülőröplabdát kerekesszékkel, beszélgethettek velem a vakságról, és kipróbálhattak néhány segédeszközt, de nem maradhatott el a jelnyelv oktatása, népszerűsítése sem.

A hetek pedig csak telnek, és a maga csendességével, elérkezett Advent. A múltheti Istentiszteleten többbek közt arról hallhattunk, hogy ez az időszak az elcsendesedés, bűnbánat, és várakozás ideje. Isten pedig nem hagy minket magunkra, bár mindannyian törött nádszálak, megtört mécsesek vagyunk. Mostanság a saját bőrömön is érzem, hogy bizony törékeny nádszál vagyok, akit tépáz a szél, de még talpon vagyok, mert az Úr nem hagy el. Ad olyan embereket, akik igazán szeretnek, és, ha némelyekben csalatkoznék is, Ő velem van mindenkor. Kaptam egy olyan kutyát is, aki szintén mellettem van, és szemem helyett szemem, de ennél sokkal több, hogy ő itt van nekem. Gyakran kilátástalannak tűnik minden, de az Úr hűséges marad mindenkor.

decemberben az adventi időszak mellett, más dolgok is befolyásolják hangulatomat. Az egyik ilyen tényező nem más, mint a kutyázás, hiszen tizenöt éve, decemberben tettük le első kutyámmal a második, immár sikeres vizsgánkat. Rengeteg bukdácsolás, botladozás után, elindult a kutyás életem is, ám ekkor még nem tudtam, hogy idő előtt kutyát kell váltanom, hiszen Báró beteg lett.

Egészen pontosan 2002-ben vehettem át második kutyámat Dont, akiről rengeteget írtam a régi blogomban. Nem rég került birtokomba az a kis film, melyet azon az átadótanfolyamon rögzített egy stáb. Nem titok, megkönnyeztem ezt a filmet, mert rengeteg emlék tódult fel bennem. Tudom, hogy közel 36 évesen még furcsa így nosztalgiázni, de mostanában vonzanak a régi emlékek, és úgy érzem, nagy kár, hogy ma másképpen van. Az persze törvényszerű, hogy az évek repülnek, a hajam lassanként őszülni kezd, és az Úr folyamatosan edz, farag mindenkit. Mai fejjel bizonyára másképpen csinálnék bizonyos dolgokat az életemben, de a film pereg, és nincs mód visszatekerni egy már elmúlt jelenethez. Arra viszont van lehetőség, hogy méltósággal emlékezzünk, leszűrjük a tanulságokat, és haladjunk tovább ezen a gyakran göröngyös úton, mely felkínálja nekünk a széles járható út lehetőségét is, melynek minden következményét viselnünk kell, de elénk tárul a keskeny út is. Rajtunk áll, hogy melyiket választjuk. Amikor pedig jól esik, és senki sem látja, nem szégyen sírni a régi emlékek hatására, hiszen megkönnyebbül a lélek, és végezhetjük tovább futásunkat.

Reformáció ünnepére

Október 31. , a Reformáció ünnepe. A protestáns felekezetek ekkor ünneplik azt a napot, mikor is luther Márton kitűzte a wittembergi vártemplom kapujára a vitatételeit. Ha máshonnan nem, történelemből ismerős lehet, hogy miért is volt szükség Luther fellépésére. Olyan sok világi sallang rakódott az egyházra, hogy elérkezett az ideje az ébredésnek. Isten felgerjesztette a reformátorokban azt az igényt, hogy ismét a Biblia legyen a zsinórmérték, és fontos törekvés volt az is, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa a Szentírást. nem is sejtették talán reformátor eleink, hogy mit indítanak el mozgalmukkal, hiszen hihetetlen kultúrális fejlődés indult meg a világban, és bár nem egészen az elképzelések szerint, de a Római Katolikus egyház is elindult a megújulás útján. A reformáció hatására oktatási intézmények jöttek létre, és elkészült a teljes magyarnyelvű Szentírás, Károli Gáspár által, 1590-ben. Volt szerencsém a kezemben tartani vizsolyban ezt a csodálatos értéket.

Miért fontos ma a Reformáció? Azért, mert olyan társadalmi, és gazdasági hatásai voltak, melyek a mai viszonyok kialakulásában is szerepet játszottak. Az ébredési mozgalmak időről időre fellobbannak, így kénytelen megújulni a Római Katlikus egyház is, ahogy a többi történelmi egyház is. A megújulás azonban nem járhat együtt a bibliai elvek feladásával, azoknak lazításával. A xx. század közepére elterjedtek a modern ébredési mozgalmak, például a Pünkösdi Karizmatikus mozgalom, mely mára minden felekezetben képviselteti magát.

Egy biztos, hogy egy keresztény, avagy keresztyén mozgalomnak akkor van létjogosultsága, ha összeegyeztethető a Bibliában leírtakkal. Egyértelmű intést kapunk a jelenések könyvében arra, hogy büntetés nélkül senki sem vehet el, vagy tehet hozzá a kijelentéshez. Ennek fényében bízom abban, hogy isten figyeli, és a Szentlélek által irányítja a mai mozgalmakat is, hogy valódi ébredés induljon a szívekben, mert Isten nélkül a kárhozat lesz osztályrészünk.