Borús születésnap

Nincs mit szépíteni a dolgon, 36 éves lettem. Hogy bölcsebb is lettem-e az egy év alatt, majd megítélik azok, akik ismernek, de legfőképpen Isten. Kaptam persze visszajelzéseket azzal kapcsolatban, hogy bölcsebb lettem, és jó úton haladok, ami visszajelzésnek jó, ám nem dőlhetek hátra, ahogy senki sem, mert mindig van miben fejlődni, van mit alakítani magunkon. Hívő emberként tudom, hogy ebben nem vagyok egyedül, mert az Úr Szentlelke által segít ezen az időnkként rögös úton.

Elérkezett a születésnapom, de boldogságot nem hozott sajnos magával. Továbbra sincs munkám, csak a megbízásiszerződéssel végzett tanítás, és Édesanyám is nagyon beteg. Egy barátom közreműködésével hozzájutottam egy tökéletes állapotban lévő Iphone 5C telefonhoz, amivel mostanság ismerkedem, és lenyűgöznek azok a dolgok, amiket egy okostelefon nyújt, és egy vak ember számára sem elérhetetlen ez ma már. Az Értéksziget webáruház is támogatott egy új laptoppal, tehát ilyen tekintetben nem panaszkodom, egyébként sem kenyerem.

A születésnapomon mindig igyekszem megállni kicsit, és átpörgetni eddigi életem filmjét, hogy okuljak hibáimból. Ma már tudom, hogy sokmindent másképpen csinálnék, de talán még nem késő. Kicsit kapkodok, mert az élet rohan, és bár nem a földi dolgok a legfontosabbak, mégis számít, hogy mit hagyunk magunk után. Ebből kiindulva fogalmazódik meg bennem, hogy mit is tettem én le az asztalra eddig? Éveken át szolgáltam Istent Református egyházunk berkein belül, ám most selejtként eldobtak engem is, és kollégáimat is. Nem gondolom persze, hogy embereknek kellene megfelelni, mert az elsődleges az, hogy Istennek tetsző legyen az, amit csinálunk, de kicsit hiábavalónak érzem az eddigi munkálkodásomat, mert lerombolják mindazt, amit felépítettünk. Az tehát belátható, hogy ilyen körülmények között a születésnap minden, csak nem boldog.

Felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan tovább? Küzdök amíg bírom erővel, és bízom Isten megtartó kegyelmében, hogy nem ró rám nagyobb terhet, mint amit eltudnék hordozni. Titkon azért bízom abban is, hogy a következő születésnapom már vidámabb, boldogabb lesz, mint a mostani.

Magyar valóság 2016 elején

Nem szokásom politizálni a blogomon, most is pártállástól függetlenül írom le azt, ami egy frissen munkanélkülivé vált emberre vár Magyarországon. Érdekesebbé teszi a helyzetet, ha az a munkanélküli személy fogyatékos, vagy olyan megváltozott munkaképességű, aki valamilyen megállapítot juttatást kap Állam bácsitól.

Rendszeres olvasóim bizonyára már tudják, hogy magam is munkanélkülivé váltam, még december végével. Ígéretet kaptam azonban egy szintén egyházunkhoz tartozó szervezettől, hogy a közmunka programjukon belül átvennének engem, és néhány kollégámat. Igen ám, de az egyik fontos kritérium az, hogy regisztráljuk magunkat a helyileg illetékes munkaügyi központban, álláskeresőként. Azzal tisztában voltunk, hogy megváltozott munkaképességűként segélyt nem kaphatunk, de itt a cél az lett volna, hogy regisztrálva legyünk a rendszerben, hogy aztán felvehessenek minket. Aláb olvasható, hogy min bukott meg a dolog.

Reggel háromnegyed nyolc körül indultunk el Lucky-val Újpestközponthoz, ahol is két kollégámmal találkoztunk, hogy együt menjünk a munkaügyi központba. Csípős hideg volt, ami csak rontotta az alaphangulatot, de nem volt mit tenni, menni kellett, hiszen a jövőnk forog kockán. Lucky-ra mindvégig büszke voltam, mert szépen dolgozott, és fegyelmezetten viselkedett. A várakozásoknál is türelmesebb volt, mint a sok meggyötört munkakereső ember. Várakozásban ugyanis nem volt hiány, pedig már a kapunyitás előtt ott voltunk, sokakkal együtt. Félkilencre volt kiírva a nyitás, mi mégis hosszú percekig fagyoskodtunk a bezárt kapuk előtt. Ahogy telt az idő, úgy növekedett a sor a bejáratnál. Reménykedve várakoztunk, mert abban bíztunk, hogy eredményes napot zárhatunk végül.

Egyszer csak megnyílt a kapu, és beengedtek minket az épületbe, ami örömmel töltött el minket, hiszen fűtött helyen lehettünk végre. Következett a sorszámok átvétele, és néhány alapadat megadása, de a tömeg miatt nem volt zökkenőmentes ez a folyamat sem. Amikor kiderült végre, hogy mikor kerülhetünk sorra, már kezdtük elhinni, hogy van fény az alagút végén. Később döbbentünk rá, hogy tévedtünk.

Bementünk a váróba, ahol Lucky ügyesen ülőhelyet is keresett nekem, a megfelelő parancsra, majd higgadtan leheveredett a lábamhoz. A várakozás ideje alatt képet kaphattunk arról, milyen sokfélék vagyunk, és milyen válogatott módon futnak zátonyra életek.

Elérkezett a pillanat, minket hívtak. Lucky helyet keresett nekem az ügyintéző hölgy közelében, majd vártam, hogy mi is fog történni. Elkérték a szokásos személyi okmányaimat, majd a következő kérdést kaptam, melynek hatására kezdett felmenni az egyébként alacsony vérnyomásom: "Gondviselője, gyámja, vagy állandó gondnoka van?" Nem kérem, nincs gondnokom, mert nem vagyok cselekkvés, és döntésképtelen, egyszerűen egy vak ember vagyok, aki a látásán kívül, minden képességének a birtokában van, mellesleg két diplomával, és egy Okj-s végzettséggel rendelkezik, de megszerezte az Ecdl startot is. Ami talán mégelképzelhetetlenebb, hogy saját lakásom is van, mert megküzdöttem érte, és nem intézetben élek. Hihetetlen, de sokan élünk így! Sokan szeretnénk boldogulni, lehetőséget kapni arra, hogy megmutathassuk, mi is érünk annyit a magunk szakterületén, mint bárki más, szeretnénk boldogok lenni egy megfelelő párral, és még sorolhatnám. Nem volt persze mit tenni, vettem néhány nagyobb lélegzetet, és higadtan válaszoltam a kérdésekre. Hamar kiderült, hogy nem regisztráltathatom magam a munkaügyi központban. Egyrészt azért, mert megbízási szerződésem van a Zsinat oktatási osztályával, a hittanosok okán, és ez már kereső tevékenységnek minősül. Az már nyilván senkit sem hat meg, hogy ez az összeg nagyjából éhenhalásra is kevés. A másik akadályozó tényező pedig az, hogy fogyatékosként bizonyos juttatásokat kapok Álam bácsitól, tehát ez kizárja a regisztrálásomat még akkor is, ha segélyt amúgy nem szeretnék. Ennyit az esélyegyenlőségről, és a megváltozott munkaképességű emberek munkaerőpiaci érvényesüléséről Magyarországon. Talán írnom sem kellene, hogy hallássérült kollégám ugyanezen indokokkal került kizárásra a regisztrációból, és egyben a közmunka programból is. Azt persze megkaptuk, hogy fordulhatunk a rehabilitációs akármicsodához, ami majd ad nekünk állást, de ezt inkább nem is kommentálnám.

Ezt követően elhagytuk a helyszínt, és mi Lucky-val tanítani mentünk. Amikor kiléptünk az órám után az iskolából, azzal szembesülhettünk, hogy esik a hó, és szépen meg is marad. Van persze egy hangulata a havazásnak, de a közlekedést nehezítti sajnos. Főleg akkor, ha nem takarítják az utakat normálisan, mert persze ismételten készen álltak a közterületesek ugye?

A nagy magyar valóság tehát Magyarországon 2016-ban az, hogy a munkakereső ember minden következmény nélkül megalázható, a megváltozot munkaképességű ember pedig a munkakeresők közt is egy alsórendű valaki, aki hivatalosan az esélyt sem kapja meg a nyílt munkaerőpiacon történő megmérettetésre, elhelyezkedésre. Milyen jó, hogy Isten országában nem ez a valóság vár ránk!

Búcsút int 2015

Észre sem vettük talán, és ismét elrepült egy év. Azt reméltük, jobb lesz ez az év, és bizonyára sokan talán így is élték meg, de nekem gyötrelmes volt a 2015. Panaszkodni persze nem szeretnék, de a tények makacs dolgok, és ezt igazolják. Ez a második Szilveszter, amit kutyámmal töltök, a Karácsonyom sem volt sokkal jobb, és egy kialakulóban lévő párkapcsolatom, már az elején befulladt. Abba már nem is mennék bele, hogy miért kellett egyedül töltenem a Karácsonyt. Ha ez nem lett volna elég, a munkahelyemről is elküldtek.

Miért írom le ezt? Azért, hogy ebben a helyzetben is érthetővé váljon az olvasó számára az a kegyelem, melyet isten ad, a Szentlélek által. Úgy tűnhet ugyanis, hogy egyedül vagyok, ami a szó legszorosabb értelmében igaz is, de vannak mellettem emberek, akik őszintén imádságban hordoznak, és lehetőségeikhez mérten törődnek is velem. Az ember persze gyakran elégedetlen, és töbre vágyna, de van, aki sokkal jobban tudja, hogy mi válik a javunkra, mint mi. Itt vagyok közel harminchat évesen, és szomjazom a jó élményeket, mindazt, amiből igazán töltekezni lehet.

Mit várok 2016-tól? Terheim enyhülését, édesanyám gyógyulását, ha kész vagyok rá, akkor egy igazi párkapcsolatot. Nyilván terveim is vannak a jövőt illetően. Szeretnék munkába állni mihamarabb, lehetőleg egyházunkon belül, továbbá szeretnék jobban beilleszkedni a Budapest-Zuglói Református Egyházkösségbe. Eddig nem volt bátorságom nyitni a gyülekezet felé, de látom, hogy ezen változtatnom kell. Nyilván nem csak ebben kell változnom, de törekszem, mert csak akkor tud az Úr formálni, ha nem ellenkezem, minél kevesebbet lázadok ellene. Nem véletlen, hogy nem azt írtam, hogy én alázatos vagyok, mert hazudnék. Az emberi természet része, hogy lázad isten ellen olykor, amit remekül ki is használ a Sátán, a felforgató. Gondolhatná az olvasó, hogy mentségeket keresek, de nem erről van szó. Noha ahogy említettem is, a tények makacs dolgok, ám ez nem azt jelenti, hogy ne kellene törekednünk a változásra. Az új év érkezése, egy új időszakot tár elénk, mely a félelem mellett reményt is ad, hogy talán jobb lesz, mint az elmúlt évben volt. Álmok, és remény nélkül pedig élni nem lehet, ezért érdemes megkapaszkodni bennük, de elfelejteni nem szabad, hogy a reményünk is elsősorban Istenben van. Ez persze abban az esetben igaz, ha az olvasó hívő, de a blog szellemiségét már ismerheti az olvasó. Ha tehát istenben bízom, akkor ad olyan dolgokat az életemben, és olyan embereket is, melyekből erőt meríthetek, és lesz kitartásom megjárni ezt a rögös utat.

Bízva abban, hogy sokan hasonló reménységben élnek, kívánok minden kedves olvasómnak áldott, kegyelemben gazdag új évet. Találkozzunk 2016-ban is!

Különös Karácsony

Elteltek Advent hetei, elérkezett Megváltónk születésének ünnepe, a Karácsony. Alapvetően minden évben vártam ezt az ünnepet, hiszen öröm, hogy beteljesedett Isten ígérete, és megszületett az igazi ajándék számunkra. A legfőbb lényeg mellett azért fontos volt számomra az is, hogy a családdal együtt ünnepelhessek, vagy legalább Édesanyámmal. Isten valamiért megengedte azonban, hogy az idei Karácsonyt egyedül ünnepeljem, mert Édesanyám kórházba került. Amikor szembesültem a ténnyel, hogy ezúttal Lucky-val kell ünnepelnem, mert a családból senki sem lesz velem, elfogot a rettegés. Rettegtem attól, hogy rámzuhan a magány, ami ünnepek táján erősebben marcangolja a lelket, és nem tagadom, hogy sírva is fakadtam.

Elérkezett aztán Karácsony ünnepe, és én egyedül vagyok, ám rájöttem, hogy ez bizony nézőpont kérdése. Bajban derül ki ugyanis, hogy kire számíthat az ember igazán. Van olyan ember, aki elfordult tőlem, pedig azt hittem, hogy rá számíthatok, ám olyan valakitől is kaptam üzenetet, aki egy ideje látszólag eltűnt az életemből, de most bíztató szavakat írt nekem. Nem kell fenkölt szóáradatra gondolni, de olykor néhány szó is erőt ad. Mellettem vannak a barátaim, egyikük meg is hívott magához egy kis karácsonyozásra, és beszélgetésre, és volt főnököm is a segítségemre van. Kétségtelen tény, hogy nem lehetnek itt velem mindig, tehát alapvetően egyedül vagyunk Lucky-val, de azt is tudom, hogy az Úr tudtán, és akaratán kívül, egyetlen hajszál sem eshet le a fejemről, mert számon vagyok tartva.

Ha már úgy alakult, hogy egyedül töltöm a Karácsonyt hű vakvezető kutyámmal, kihasználom az időt az elmélkedésre, elmélyülésre. Hiszem, hogy Isten mindent okkal enged meg az életemben, ahogy azt is megengedte, hogy elbocsássanak a munkahelyemről, pont Karácsony előtt. Nagyon élesen megfogalmazódott bennem a gondolat ezekben a napokban: ha Isten velem, ki ellenem? A szolgálatot, amit végeztem, igyekeztem lelkiismeretesen ellátni, ami nem azt jelenti, hogy ne követtem volna el hibákat, de a célom mindig Isten szolgálata volt, és lesz is, bárhová is kerülök dogozni. Ha az Úr alkalmasnak ítél a további egyházi szolgálatra, akkor lesz is szolgálatom. Örömmel tölt el, hogy a hittanosaimat nem vehetik el tőlem, ez fontos számomra is, és a rámbízott gyermekek számára is.

A Karácsony tehát nem az okostelefonok, a reszkessetek betörők, és a bejgli ünnepe, hanem ennél jóval több. A szeretet ünnepe, de nem abban az értelemben, mint ahogy a világ felfogja manapság. Isten úgy szerette ezt a világot, hogy fiát adta, hogy aki igazán hisz benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Milyen drága ajándék ér fel ezzel a csodálatos ajándékkal, melyet Isten ad nekünk? Biztosan hiszem, hogy semmi sem ér fel ezzel.

Folytathatnám még a prédikációt, de a szavak helyett maradjon meg az érzés, a karácsony hangulata, az öröm, és a reménység! Áldott, békés Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Szolgálatok, Advent, nosztalgia

A múlt hónapban, két lehetőséget is kaptam a szolgálatra, hiszen meghívást kaptam a Rákospalotai Evangélikus gyülekezetbe, hogy tartsak egy rövid igehirdetést, majd következő héten, a fehérvári Református gyülekezetben volt jelenésünk kollégáimmal, ahol is én tartottam áhítatot, majd az Mvgyosz Vakvezető Kutya-kiképző Iskolája munkatársai tartottak egy rövid bemutatót, három, még kiképzésben lévő kutyával. A bemutatót követően, érzékenyítő programsorozatot tartottunk azoknak a testvéreknek, akik eljöttek a gyülekezetből közénk. Nem jöttek el sokan, ám az érdeklődés annál nagyob volt, mert akik eljöttek, azokat valóban érdekelte minden programunk, és előadásunk. Természetesen népszerűek voltak a bemutatón szereplő kutyusok, és a már rutinosnak számító Lucky is. Igyekeztünk változatosra tervezni ezt a programot is, így a megjelentek kipróbálhatták az ülőröplabdát kerekesszékkel, beszélgethettek velem a vakságról, és kipróbálhattak néhány segédeszközt, de nem maradhatott el a jelnyelv oktatása, népszerűsítése sem.

A hetek pedig csak telnek, és a maga csendességével, elérkezett Advent. A múltheti Istentiszteleten többbek közt arról hallhattunk, hogy ez az időszak az elcsendesedés, bűnbánat, és várakozás ideje. Isten pedig nem hagy minket magunkra, bár mindannyian törött nádszálak, megtört mécsesek vagyunk. Mostanság a saját bőrömön is érzem, hogy bizony törékeny nádszál vagyok, akit tépáz a szél, de még talpon vagyok, mert az Úr nem hagy el. Ad olyan embereket, akik igazán szeretnek, és, ha némelyekben csalatkoznék is, Ő velem van mindenkor. Kaptam egy olyan kutyát is, aki szintén mellettem van, és szemem helyett szemem, de ennél sokkal több, hogy ő itt van nekem. Gyakran kilátástalannak tűnik minden, de az Úr hűséges marad mindenkor.

decemberben az adventi időszak mellett, más dolgok is befolyásolják hangulatomat. Az egyik ilyen tényező nem más, mint a kutyázás, hiszen tizenöt éve, decemberben tettük le első kutyámmal a második, immár sikeres vizsgánkat. Rengeteg bukdácsolás, botladozás után, elindult a kutyás életem is, ám ekkor még nem tudtam, hogy idő előtt kutyát kell váltanom, hiszen Báró beteg lett.

Egészen pontosan 2002-ben vehettem át második kutyámat Dont, akiről rengeteget írtam a régi blogomban. Nem rég került birtokomba az a kis film, melyet azon az átadótanfolyamon rögzített egy stáb. Nem titok, megkönnyeztem ezt a filmet, mert rengeteg emlék tódult fel bennem. Tudom, hogy közel 36 évesen még furcsa így nosztalgiázni, de mostanában vonzanak a régi emlékek, és úgy érzem, nagy kár, hogy ma másképpen van. Az persze törvényszerű, hogy az évek repülnek, a hajam lassanként őszülni kezd, és az Úr folyamatosan edz, farag mindenkit. Mai fejjel bizonyára másképpen csinálnék bizonyos dolgokat az életemben, de a film pereg, és nincs mód visszatekerni egy már elmúlt jelenethez. Arra viszont van lehetőség, hogy méltósággal emlékezzünk, leszűrjük a tanulságokat, és haladjunk tovább ezen a gyakran göröngyös úton, mely felkínálja nekünk a széles járható út lehetőségét is, melynek minden következményét viselnünk kell, de elénk tárul a keskeny út is. Rajtunk áll, hogy melyiket választjuk. Amikor pedig jól esik, és senki sem látja, nem szégyen sírni a régi emlékek hatására, hiszen megkönnyebbül a lélek, és végezhetjük tovább futásunkat.

Reformáció ünnepére

Október 31. , a Reformáció ünnepe. A protestáns felekezetek ekkor ünneplik azt a napot, mikor is luther Márton kitűzte a wittembergi vártemplom kapujára a vitatételeit. Ha máshonnan nem, történelemből ismerős lehet, hogy miért is volt szükség Luther fellépésére. Olyan sok világi sallang rakódott az egyházra, hogy elérkezett az ideje az ébredésnek. Isten felgerjesztette a reformátorokban azt az igényt, hogy ismét a Biblia legyen a zsinórmérték, és fontos törekvés volt az is, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa a Szentírást. nem is sejtették talán reformátor eleink, hogy mit indítanak el mozgalmukkal, hiszen hihetetlen kultúrális fejlődés indult meg a világban, és bár nem egészen az elképzelések szerint, de a Római Katolikus egyház is elindult a megújulás útján. A reformáció hatására oktatási intézmények jöttek létre, és elkészült a teljes magyarnyelvű Szentírás, Károli Gáspár által, 1590-ben. Volt szerencsém a kezemben tartani vizsolyban ezt a csodálatos értéket.

Miért fontos ma a Reformáció? Azért, mert olyan társadalmi, és gazdasági hatásai voltak, melyek a mai viszonyok kialakulásában is szerepet játszottak. Az ébredési mozgalmak időről időre fellobbannak, így kénytelen megújulni a Római Katlikus egyház is, ahogy a többi történelmi egyház is. A megújulás azonban nem járhat együtt a bibliai elvek feladásával, azoknak lazításával. A xx. század közepére elterjedtek a modern ébredési mozgalmak, például a Pünkösdi Karizmatikus mozgalom, mely mára minden felekezetben képviselteti magát.

Egy biztos, hogy egy keresztény, avagy keresztyén mozgalomnak akkor van létjogosultsága, ha összeegyeztethető a Bibliában leírtakkal. Egyértelmű intést kapunk a jelenések könyvében arra, hogy büntetés nélkül senki sem vehet el, vagy tehet hozzá a kijelentéshez. Ennek fényében bízom abban, hogy isten figyeli, és a Szentlélek által irányítja a mai mozgalmakat is, hogy valódi ébredés induljon a szívekben, mert Isten nélkül a kárhozat lesz osztályrészünk.

Egy áldott nap Nagykőrösön

Múlthét szombaton nosztalgikus hangulatban ébredtem, ugyanis ezen a napon volt a főiskolai csoportom tíz éves találkozója. Bizony, tíz éve végeztünk, Nagykőrösön, hittanoktató szakon. Néhányan aztán elvégeztük a hittanár nevelő masterképzést, más néven vallástanári kiegészítő képzést is. Ez a nap azonban a főiskolai évek visszaidézéséről szólt, de persze nem tagadhattuk le, hogy tíz évvel idősebbek lettünk mindannyian. Többeknek családja lett az évek alatt, több gyerkőccel, amit jó volt hallani, és látni is, mert volt, aki párjával, és gyermekeivel jött el. Sajnos válásról is hallhattunk, és még én sem tudtam megállapodni, de Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Reggel félhatkor keltünk Lucky-val, mert időben szerettem volna a Nyugatihoz érni, ahol dezső barátommal, és szolgatársammal találkoztam. Alapvetően mindenkivel jóban vagyok az évfolyamból, de dezső lett a legjobb barátom. Sokat segített nekem a tanulásban, mikor már közel jártam ahhoz, hogy feladom. Sajnos nagyon ritkán találkozunk, és ritkán beszélünk, de ugyanott folytatjuk a viccelődést, és a beszélgetéseket, ahol abbahagytuk.

A készülődés után elengedtem még a fiút, hogy elvégezze azt, amit éppen kellett, majd indultunk is. Lucky határozottan, kiegyensúlyozottan vezetett engem. Nagyon meglepődtem, mikor a 72-es troliról leszállva, Dezső toppant elém. Testvéri kézfogással köszöntöttük egymást, majd indultunk is a pályaudvarra. Nem láttam ugyan, de azért a hangok sokmindent elárultak, és barátom is elmesélte, miként üldögéltek, vagy éppen feküdtek a földön a menekültek, pont mellettünk. Nem célom megítélni ezt a helyzetet, mert több oldalról is megközelíthető, de maga a tény elszomorító, hogy képtelenek megoldást találni erre a problémára az egyébként magukat civilizált, európai országoknak valló Eus tagállamok. A tömegben aztán szépen vezetett hű vakvezető kutyám, majd helyet keressre talált is nekem egy padot, a főcsarnokban, míg dezső megnézte, hogy honnan is megy a vonatunk, és a biztonság kedvéért ellenőriztette a jegyeinket a pénztárban.

Felszáltunk a vonatra, majd az egyik kupéban ismét helyet kerestettem kajlaságommal. Vasparipánk aztán nyekeregve megindult. A vonat zötyögése csak erősítette bennem azt a nosztalgikus érzést, mely reggel óta uralkodott rajtam. Éveken keresztül utaztunk a főiskolára, és gyakran komoly vizsgadrukk nyomta vállunkat. Akkor rettegtünk a megmérettetésektől, ám mára minden megszépült kicsit, és én személy szerint azt írhatom, hogy komoly jelentőségük volt ezeknek a kihívásoknak, mert ezekkel a megpróbáltatásokkal is edzett minket az Úr.

Addig beszélgettünk, és nevetgéltünk, míg elérkezett a készülődés ideje, hiszen közel volt már Nagykőrös. Az állomásra kijött elénk egy másik csoporttársam, aki szintén Tamás, de ő tűzoltóként dolgozik, s katona is volt, míg én csak sorozáson voltam, de valamiért alkalmatlannak ítélt a bizottság katonai szolgálatra.

Ahogy leszálltunk volna a vonatról, Lucky megfeszítette magát, és nem akart leugrani utánam, mert magasnak ítélte a lépcsőt, ami igaz is volt. Kicsit bíztatni kellett, és segítettünk is neki, mire aztán erőre kapott, és lehuppant mellém. Igyekeztem őt megnyugtatni, mert ilyenben még nem volt része, és nem szerettem volna, ha rossz élmény marad benne a vonatozással kapcsolatban.

Ahogy sétáltunk az autó felé, rögtön újságolták dezsőék, hogy sokat változott az állomás környéke is, de alapvetően az egész városka. Arra én is felfigyeltem, hogy egy szökőkút csordogált mellettünk, ami pár éve még nem volt ott, de hangulatossá tette az állomás környékét.

Néhány perc autózás után, megérkeztünk a főiskola kollégiumába, ahol meglepően nagy volt a csend. Megtudtuk, hogy a nappali képzést Budapestre tették, így Kőrösön csak a levelezősök maradtak, legalábbis hittanoktató szakon. A levelezősök közül sem veszik sokan igénybe szerintem a kollégiumot, de a lehetőség megvan azoknak a hallgatóknak, akik messziről érkeznek, és nem tudnak a tanítás napján elutazni oda. Gyakran adják ki a kollégium bizonyos szobáit rendezvényeknek, konferenciáknak, és mi is kedvezményt kaptunk, mivel ott végeztünk.

Amint a kollégium ebédlőjében beszélgettünk, megérkeztek a többiek is, de hárman így is hiányoztak a csapatból. Kétségtelen, hogy nehéz ennyi embert összeszedni az ország minden tájáról, de azért sokan jelen voltunk. Gyorsan teltek az órák, indulni kellett az étterembe, ahol az ünnepi ebéd várt minket.

Az étteremben Lucky ügyesen helyet keresett nekem, majd az asztalhoz telepedtünk mindannyian, ám sokáig nem ejtőzhettünk, mert udvariasan jelezte az egyik pincér, hogy szíveskedjünk átmenni egy külön terembe, mert itt egy nyugdíjas társaság van, akiknek hangosak vagyunk. Tény, hogy jókat derültünk, de természetesen engedelmeskedtünk, és átvonultunk a számunkra kijelölt helységbe. Jól is jártunk, mert klíma is működött a teremben, így kellemes hűvösben fogyaszthattuk el az ételünket, és úgy tudtunk derülni, hogy senkit sem zavartunk vele. Mindenki mesélt röviden magáról, így kis képet kaphattunk arról, miként él a másik, milyen gondokkal küzd a magánéletben, vagy éppen milyen áldásokat kapott az évek során. Igés kártyát is kapott mindenki, illetve mindenki húzott egyet.

Igaz az a mondás, mely szerint jó társaságban repül az idő. Elrepültek az órák, és indulnunk kellett haza. Luckyt még elengedtem kicsit, majd behuppantunk Erika kocsijába dezsővel együtt, aki egy darabon elhozott minket.

Jó érzés volt együtt lenni szolgatársaimmal, akikkel együtt éltük át a vizsgaidőszakokat, együtt utaztunk a szorgalmi időszakokban, és a vizsgákon, igazán jó kis csapattá forrtunk össze. Többek mondták már nekünk, hogy levelező tagozaton nem volt még ilyen összetartó csoport, mint mi. Csak remélni tudom, hogy lesz még hasonló találkozónk, mert az ilyen mély emberi kapcsolatok értéke felbecsülhetetlen.