Emlékezni méltóképpen

Október 23. fontos nemzeti ünnepünk. Számomra duplán az emlékezés napja, hiszen emlékezem 56 hősei mellett fogadott papámra, aki átélte, és meg is élte mindazt, ami számomra már csak történelem. Sokat mesélt az akkori Budapestről, az akkori hatalom kegyetlenségeiről, az ifjúság erejéről, mely kitört végül, és csak később tudták megfékezni. Nem áll szándékomban fenkölt szavakat írni, mert nem éltem abban a korban, melyre ezen a napon gondolunk, de egy dolog mégis fontos, mely számunkra is értéket kell jelentsen, és ez egy szóban foglalható össze, szabadság. Noha azok az idők elmúltak, az örökség a miénk, melyet becsülnünk kell.

A Szabadságot óhajtjuk, de van egy erős békjó, mely szinte a világ megteremtése óta megkötöz minket. Ez a bűn köteléke, mely látszólag feloldhatatlan, de ez tévhit, hiszen Jézus kereszthalálával, és feltámadásával darabokra törte a bűn láncait. Amit 56-os hőseink elértek csoda volt, az összefogás csodája. Más lehetne ez a világ, ha ez a szellemiség hatna át minket, de egyelőre ez még várat magára. Azt gondolom, hogy 56 azért lehetett csoda, mert Isten népünk mellett állt. gyakran erőtlenek vagyunk, vagy a ló túloldalára billenünk, és azt hisszük, mi oldottuk meg, mi vagyunk erősek a magunk nagy eszével, de ez önámítás. Őrültség volna azt írnom, hogy mindenki, aki 56-ban részt vett Forradalmunkban, és Szabadságharcunkban hívő ember lett volna, de az ügy Istennek tetsző volt feltehetően.

Tudjuk jól, hogy forradalmunkat látszólag leverték, de bekövetkezett a rendszerváltás néhány évtizeddel később. Tény, hogy most sem tökéletes a világunk, hiszen politikusaink is olyan emberek, mint bármelyikünk, de elsősorban a saját portánkon érdemes sepregetni. Fontos persze a közéletben való részvétel is, ahogy a világ dolgaiban szerzett tájékozottság is, de ha magunkkal, és Istennel nem rendezzük kapcsolatunkat, hiteltelenné válhatunk. Jól tudom, hogy nekem is van mit tennem a saját portámon, tehát blogos okoskodásom ezen szakaszát le is zárnám.

Vannak dicső dolgok, időszakok, emberek, melyekre emlékeznünk kell, hogy örökségünk ne vesszen el, mert felbecsülhetetlen értéket hordoz. Sokan életüket adták a szabadságért 56-ban. Mi tudnánk életünket adni bárkiért, vagy bármiért? Isten fiát adta érettünk, hogy lehetőségünk legyen a változásra, az újászületésre, az örök életre. Jogos igényként merült fel egy demokratikus ország felépítésének megszervezése, és az idegen megszálló csapatok távozásra kényszerítése. Az összefogás azonban nem volt teljes, hiszen az Egyesült ÁLlamoktól, és a nagy nyugattól hangzatos szólamokat kaptunk, és szép ígéreteket, de a segítség nem érkezett meg, amikor a tankok visszatértek. Fontosabb volt a szuezi csatorna körül kialakult műsor, mint a szabadság eszméje? Nos, bizonyos érdekekből fakadóan igen.

Fontos kiemelnem, hogy népünk szabadságot akart kivívni magának, és nem szabadosságot. Nem azért kapta Mózes idejében a kiválasztott nép a parancsolatokat, mert Isten brutális diktátor volna, aki abban éli ki magát, hogy a legkülönbözőbb törvényekkel korlátozza az ember szabadságát. Jobban ismerte az embert már akkor is, mint az ember önmagát, és tudta, hogy bizonyos törvények, szabályok, korlátok nélkül anarchia lesz úrrá az emberiségen, és káosz lesz abból a rendből, melyet megteremtett. Mózes első könyvében olvassuk a világ megteremtéséről szóló legelső részben, hogy minden napnál megjegyzi az író: "És látta Isten, hogy ez jó." Ebből tehát az következik, hogy nem teremtett Isten eredendően rossz dolgokat, hanem mi emberek tettük ezt a világot olyanná, amilyen. Az ember tehet arról, hogy 56-ban halomra lőhettek embereket, hogy a szabadságért küzdő emberek sokaságát ellenségnek nyilvánították, és kivégezték, mert azt hitték az akkor hatalmon levők, hogy uralmuk mindenek felett áll. A történelem során azonban sok uralkodót, önjelölt diktátort láthattunk már elbukni, de egyetlen uralom marad csak fenn örökké, a Szentháromság Isten uralma. Aki nem hiszi el, a Bibliában megtalálja leírva egyértelműen.

Emlékezzünk hát tisztelettel mindazokra, akik 56-ban harcoltak népünk szabadságáért! Olyan valamiért küzdöttek, ami elidegeníthetetlen joga minden élőlénynek itt a Földön. Csak remélni tudom, hogy hamar eljön Isten országának korszaka, mert akkor minden, ami igaz megmarad, a tisztátalan, hazug, erőszakos miliő kigyomláltatik.

Amit így október, november táján tehetünk az, hogy méltósággal emlékezünk hőseinkre, és elhunyt hozzátartozóinkra, szeretteinkre. Érdemes tanulnunk példájukból, hogy szebbé tehessük a jövendőt.

Egy áldott vasárnap hatása alatt

Amikor azt hinné az ember, hogy Isten kicsit háttérbe vonult az életében, akkor olyan jelet mutat, mely rácáfol az egész gondolatmenetre. Írom ezt azért, mert ezen a vasárnapon szolgálhattam Solton, az ottani Református Egyházközség templomában. Jó barátságban vagyok ugyanis a solti lelkésszel, akit még abban az időben ismerhettem meg, mikor a Siketmissziónál dolgoztam, szolgáltam. Felkérést kaptunk a Siketmisszió vezetőjével, hogy tartsunk alkalmat október 21-én, és az Istentisztelet után érzékenyítő alkalmat is tartottunk.

Reggel hétkor indultunk útnak Soltra Járay Nagytiszteletű Úrral, aki számomra csak Lóri, mert hosszú évek óta tartó barátság köt össze minket. Felvettük még a solti lelkész Váradi Péter barátom Édesanyját, majd suhantunk is kisbuszunkkal a helyszínre.

Amint odaértünk, elengedtem a parókia udvarán Luckyt, aki kirohangálta magát, majd behívásomra mellettem is termett hamar. felhámoztam, majd bementünk a gyülekezeti terembe, ahol is bőséges reggeliben lehetett részünk, a lelki táplálék előtt. Nem elhanyagolható tény, hogy Lucky végig szépen dolgozott, és viselkedett. Ismét megélhettem az önállóságot Lucky vezetése által. Többször is helybenmaradásban kellett lennie, tehát a napi engedelmességi is megoldódott.

A reggeli után a templomba mentünk, hogy megbeszéljük a részleteket. Lóri tartotta a gyermekeknek szánt Istentiszteletet, míg a felnőtteknek szánt alkalmon én hirdettem Isten Igéjét, bizonyságtétellel vegyítve, ahogy kérték. Az Igeszakasz, mely alapján beszéltem: Márk: 8,11-8,22.

Elérkezett az idő, kezdődött az Istentisztelet. Felemelő érzés volt együtt imádkozni az alkalom előtt Péterrel, és Lórival, majd együtt bevonulni a templomba. Hosszú idő után ismét az Úr asztalánál állhattam, és közvetíthettem Isten üzenetét a gyülekezet felé. Csak remélni tudom, hogy jó eszköze voltam Istennek, és jobbban figyelnek majd ezek után az Úr jelzéseire, ahogy ez rám is vonatkozik persze.

Az Istentisztelet után a gyülekezeti terembe mentünk, ahol érzékenyítő alkalmat tartottunk a gyülekezet gyermek, és felnőtt tagjainak egyaránt. A gyerkőcökel labdáztunk csörgőlabdával, és meséltem nekik Lucky-ról, majd tartottunk kis bemutatót kutyámmal. Ajtót kerestettem vele, majd helyet, és persze az engedelmességi gyakorlatok sem maradhattak el. Rengereg kérdést intéztek hozzám a felnőttek is, de igyekeztem készséggel válaszolni. Nagyon érdeklődő, kedves emberekkel találkozhattam.

A napot ebéddel zártuk, mely bőséges, és ízletes paprikás krumpli volt, majd desszertként fánkot fogyaszthattunk. Hamar elszaladt az idő, így még kicsit elengedtem Luckyt, és indultunk is hazafelé.

Ez ismét egy olyan nap volt, mikor ténylegesen a helyemen éreztem magam. Noha arra próbáltam felhívni a gyülekezet figyelmét, hogy figyeljék Isten jelzéseit az életükben, most mégsem értem, hogy miért kapok időről időre ilyen szolgálatokat, mikor jelenleg esélyem sincs látszólag arra, hogy ismét Egyházunk berkein belül dolgozzak főállásban. Nem tehetek mást, mint várok türelemmel, és minden egyes ilyen alkalom során igyekszem töltekezni, hogy jobban bírjam a hétköznapok próbatételeit.

A fehérbot napjának margójára

Ezúttal a fehérbot napja inspirált arra, hogy billentyűzetet ragadjak, d célom nem az ezzel az írással, hogy lerágott csontot csináljak ebből az ünnepből, hiszen fontos a látássérült emberek életében, ahogy az én életemben is. Nem írok azzal újat, hogy a közlekedésben elengedhetetlen eszköz a fehérbot, és ünnepünk fényét az a tény is emeli, hogy lassan száz éves lesz ez a hosszúkás eszköz, melyet látó barátaim tréfásan népnevelő eszköznek is szoktak nevezni. Vakvezető kutyásként nem mehetek el amellett a tény mellett sem, hogy bizony vagyunk páran kutyások, akik a vakvezető kutyánk mellett is használunk fehérbotot, noha más szerepet tölt be ebben az esetben a fehér sétapálca, és más technikát is alkalmazunk használatakor, mint a fehérbottal közlekedő vak személyek. Esetünkben a méret is lényeg, hiszen előnytelen kutya mellett hosszú botot alkalmazni, hiszen megzavarnánk a dolgozó vakvezető kutyát. A bot arra szolgál esetünkben, hogy megnézzük vele, hogy mit jelzett be a kutya egy megállással, és a kutyának is segít a bot abban, hogy a bot állásából bemérje vállszélességünket, így nem kell kényelmetlenül felnéznie a vállunk fölé csak legfeljebb akkor, ha magasakadályt keres, jelez, kerül. Írhatnám úgy is, hogy kétszeresen bebiztosítom magam, hiszen a kutya, és a bot együtt segítik közlekedésemet. Talán az előzőekből kitűnik, de mégis külön is kiemelendő, hogy egy bizonyos állásban tartjuk kutya mellett a botot, és nem akciózunk a kutya elé pásztázva, vagy ingatechnikával, mert akkor megzavarjuk az ebet, és lényegében értelmét is veszti mellettünk a kutya vakvezető mivolta.

Az okos telefonok, és egyéb kütyük világában felmerül a kérdés, hogy lesz-e a jövőben létjogosultsága a fehérbotnak, és a vakvezető kutyának? Határozottan azt gondolom, hogy igen. Van olyan navigációs alkalmazás, melyet én is használok telefonomon, de nem abban segítenek ezek az egyébként okos programok, mint amiben a bot, vagy a kutya, avagy a kettő együtt segít. A tájékozódási készségek fejlesztését, a közlekedni tudást nem spórolhatjuk meg akkor sem, ha tíz alkalmazás húszféle képpen irányít minket, és hat szemüveg lóg az orrunkon. Arról nem is beszélve, hogy az önálló közlekedésnek külön varázsa van. Látó olvasóim talán furcsálják ezt, de nekünk minden egyes önállóan megjárt út, önállóan elvégzett feladat a szabadság része, és önbizalomnövelő hatásuk is van mindezeknek.

Végezetül a téma talán legérzékenyebb részét kapargatnám kicsit, de csak óvatosan. Vajon bélyeg, egyfajta stigma volna a fehérbot, vagy inkább az integrációt segítő eszköz is? Azt gondolom, hogy ez szemlélet, hozzáállás kérdése. Több később megvakult embertől hallottam már, hogy sokáig szégyelték a botot, és inkább kísértették magukat, vagy kicsiny látásmaradványukat erőltetve bóklásztak az utcán. Volt, aki később rádöbbent, hogy már nem elegendő a látásmaradványa arra, hogy biztonságosan közlekedjen segítségével, és persze volt olyan is, aki szégyenérzetét nem tudta letenni, és a mai napig is óckodik attól, hogy fehérbottal közlekedjen, mert cikinek érzi. Meggyőződésem, hogy a cikiség nem itt kezdődik kedves olvasók. Tetszik, vagy sem, segítségre szorulunk a közlekedésünk során. Akik pedig a legnagyobb mértékben szeretnék vakon is megélni függetlenségüket, bizony azoknak muszáj letenniük feszengésüket a fehérbotot illetően, és használni kell. Aki szeretne minket megismerni, átlát majd az állapotunkon, és mi fogjuk őt érdekelni. Aki a szánalmasságot, sajnálatraméltót látja a vak emberekben, ő maga szorul sajnálatra, mert nem látja át az emberi lét igazi valóját. Hívő emberként, hittanoktatóként, és hittanár-nevelőként pedig nem mehetek el a tény mellett, mely szerint Istennek magam is eszköze vagyok vakon, ahogy mások is lehetnek hű szolgái, követői. Isten nem diszkriminál, nem neveti ki a botot a kezünkben, mert az érdekli, ami bizony a szemnek láthatatlan.