Nagyböjt idején

Elérkezett nagyböjt ideje. Számtalanszor írtam már az évek során erről az időszakról, ám ezúttal komoly tanulságokat sikerül levonnom az élet nagy dolgairól, melyek talán tovább csiszolják jellememet, személyiségemet. Elfelejtettem olykor tekintetemet az égre helyezni, és sajnáltattam magam. Így volt ez akkor is, ha tagadtam ezt. Sajnáltattam, és sajnáltam magam, ami nem vitt előre, csak sűlyedtem a mocsárba szép módszeresen. Nem mintha nem mentem volna sok nehézségen keresztül, és nem tarkítanák sebek lelkemet, de azon emberek véleményére kell adnom, akik segíteni szeretnének, és nem hátráltatni. Ehhez persze zhozzátartozik az is, hogy az engem szándékosan hátráltató, rúgdosó embereket ignorálni fogom az életemből addig, míg nem mutatnak változást. Ha én tudtam, és tudok változni Isten segedelmével, más is tud, ha akar. Ezen az úton viszont csak akkor lehet elindulni, ha belátjuk, hogy szükségünk van a változásra, megújulásra. Többen mellettem vagytok, és voltatok, amit nem fogok elfelejteni, de szeretném elfelejteni azokat a megnyilvánulásokat, melyek rúgtak rajtam, mikor vérző lélekkel feküdtem a földön. Őszintén remélem, hogy többünknek sikerül megtisztulva várni a feltámadás ünnepét. Tükröznünk kellene azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett, és szeret minket.

Sok módja lehet a böjtölésnek, hiszen van, aki nem eszik húst, van, aki megvon magától valami olyan tevékenységet, amit egyébként szeret végezni, de a lényeg a megtisztulás. A keresztény, keresztyén hívők arra emlékeznek, ahogy én is, hogy Jézus negyven napig böjtölt a pusztában, ahol megkísértette a gonosz. Nem gépeltem el, a gonosz kísért meg minket is, és nem Isten. Mivel Isten maga a jóság, és szeretet, így ő nem kísérthet minket, de addig megkísérthetők vagyunk, míg szóba állunk a kísértővel. Nekem is könnyebb volt hibáztatni másokat főállásom elvesztése miatt, mint, hogy elfogadtam volna, mert minden napnak megvan a maga baja. Isten útjai pedig kifürkészhetetlenek, hiszen a legváratlanabb pillanatban kaptam egy állásajánlatot. Ebben is, és még számtalan dologban fellelhető Isten mérhetetlen kegyelme. Igyekszem élni vele, és nem visszaélni.

Őszinte kifakadás

Most, hogy lassanként eltelik az első negyedév, kezd egyértelművé válni számomra a tény, hogy bizony ez az év sem lesz a kedvencem. Elküldtek a főállásomból, Nagymamám sincs jó állapotban, tehát újabb küzdelmek várnak rám. A főállásommal kapcsolatban nem írnék többet, mert esetleg támadási felületet nyújthatnék azon jóakaróimnak, akik bizonyos bejegyzéseimet megforgatták már kellőképpen. Nagymamám álapotát pedig érzelmi okokból nem fogom taglalni.

Mivel megszűnt főállásom, nem maradt más, mint csatlakoztam az álláskeresők népes táborához ismét. Szűk három hetes tapasztalataim nem pozitívak, és sajnos azt kell írjam, hogy érdekképviseleteink is tehetnek arról kicsit, hogy Magyarországon továbbra sincs rend a munkáltatók fejében. Nem titok, hogy terjedőben van a távmunka, elegánsabb nevén homeoffice hazánkban is. Ez remek alternatíva lehet azoknak, akik olyan településen élnek, ami nehezen megközelíthető, vagy az egészségi állapotuk nem teszi lehetővé a munkába történő bejárást, de szeretnének megélni valamiből, viszont a magamfajta önállóan közlekedni tudó, és akaró, a társadalomban valóban résztvenni szándékozó vak emberek számára elszigetelő, és kirekesztő. A munkáltatónak persze előnyös a dolog, hiszen nem kell irodát, megfelelő munkakörülményeket, eszközparkot biztosítania a fogyatékos munkavállaló számára, és még nyugodtan is alhat, hiszen ő alkalmaz megváltozott munkaképességű személyeket, tehát a büntetést nem kell megfizetnie, és még jó fej is, és szociálisan érzékeny. Munkakeresőként nem tudok elmenni amellett, hogy érdekképviseleteink fórumain mostanában távmunkákról szóló hirdetéseket látni, vagy az általuk meghirdetett álásokat, melyek közt olvastam olyat is, mely nem volt egyértelműen megfogalmazva. Ragozhatnám még a dolgot, de egy mondatban összefoglalható a lényeg: Nincs rend a fejekben Magyarországon a fogyatékos személyek foglalkoztatása terén sem.

Szeretni minden nap, igazán

Ugyan van még pár nap addig a napig, mely bejegyzésem célkeresztjében áll, de egy hírlevélben szereplő reklám végképp kihozott a sodromból, így most hamarabb érkezik az aktuális kifakadásom a Valentin nappal kapcsolatban. Egészen pontosan arra szólított fel az említett hírlevél, hogy lepjem meg kedvesemet Valentin napon. Először is miért alap az, hogy mindenkinek van aktuálisan kedvese? Biztosra veszem, hogy a hozzám hasonlóan egyedül élő férfiak, és hölgyek szintén felszisszennek erre a felhívásra, mert sajnos ebben a világban nem alapértelmezett opció az, hogy mindenkinek van párja. Amikor pedig volt párom, nem csupán valentin napon igyekeztem meglepetést, és örömöt okozni, hanem spontán, amikor azt éreztem, hogy itt az idő feldobni a kapcsolatot valami kis színes csodával, ami nem feltétlenül ékszer, hanem valami olyan dolog, aminek örül a másik, és biztosan tudom, hogy örül, mert megismertem, amennyire csak lehetett, és engedte. Az már más lapra tartozik, hogy lesz-e még az életemben olyan nő, akit anynira megszeretek, és annyira elnyeri a bizalmamat, hogy ilyen dolgokra vetemedjek ismét. Túlságosan sok sebet kaptam, de magam nehezen, vagy egyáltalán nem vagyok képes gyógyítani ezeket a sebeket, ám Isten előtt semmi sem lehetetlen. Azért merészelek írni mégis ezekről a dolgokról egyedül élő férfiként, mert éltem párkapcsolatban, és mindegyikben igyekeztem megélni a spontanaitást, melybe a kis meglepetések is bele tartoztak, de a Valentin nap nem volt részük. Ha egy pár tagjai tudatosan figyelnek egymásra, minden nap a szerelmesek napjává tehető számukra, és párjuk számára, ez még pénzt sem igényel sokszor, csak a szándék, és az indíttatás a fontos. Annál nagyobb elégtétel pedig nincs, mikor az általunk szeretett illető tényleg örül, sugárzó mosolyával pedig minket is a fellegekbe repít.

Én tehát a reklámokkal ellentétben azt szorgalmaznám, hogy ne csak valentin napon lepjék meg kedvesüket az olvasók, hanem amikor csak lehetőség adódik rá! Ne csak addig legyen fontos számunkra a másik szív, míg megismerjük, hanem mindenkor! Ha ehhez tartanánk magunkat, jóval kevesebb kapcsolat szenvedne hajótörést, mint manapság. Így tehát nem boldog valentin napot kívánok a pároknak, hanem inkább azt, hogy minden nap legyen számukra a szerelmesek napja! Ennek megvalósulása már a párok tagjain múlik. Ettől persze lesznek konfliktusok, és problémák, de együtt könnyebb minden terhet cipelni, mint egyedül beleroppanni a cipelésbe. Vannak emberek aztán, akik mégis egyedül kénytelenek húzni az igát, de ettől még az előző mondat helytálló, hiszen társas lényeknek lettünk teremtve.