Nyárvégi vallomás

Elérkezett az idő, ismét búcsút int a nyár. Búcsút int az az évszak, mely tele van pezsgéssel, a forrósággal felhevít testet lelket, s a szabadság érzését nyújtja. Számomra elhozta a komolyabb sportolás lehetőségét is azzal, hogy bevállalta a Box akadémia két vezetője edzésemet, a Nem Adom Fel alapítvány közbenjárásával. Jelen volt szinte az egész nyár során a negatív pólus is, hiszen nyomoztam fogadott Papám után, látogattam őt, majd ő is eltávozott oda, ahol már nincs szenvedés, betegség, fájdalom. A helyzetből adódóan ezúttal is kimaradt a vízparton önfeledt ejtőzés, és egyébb nyalánkságok, de valakinek toppon kellett lennie, és ismét engem ért ez a megtiszteltetés.. A helyzet mellékhatása, hogy míg mások feltöltődve vágnak neki az ősznek, és az új tanévnek, én lelkileg némileg lerongyolódva próbálom tartani a lépést a tömeggel.

Itt van az ősz, mely az elmúlás évszaka. Erősíti azt a tényt, hogy földi vesszőfutásunk véges, ezért örülni kell minden pillanatának, és becsülni kell az értékesebb momentumokat. A tanévvel folytatódik szolgálatom is a hittanoktatásban, mely az életem, ahogy minden egyházi szolgálat az volt, amit végeztem míg egy részét ki nem csavarták a kezemből. Nem célom ítélkezni, mert hiszem, hogy akik ellehetetlenítettek, majd megkapják méltó jutalmukat, de kétségtelen, hogy megkeseredtem a történtek hatására kissé. Megtépázott az a felismerés is, mely szerint olyan nőért adtam martalékul a szívemet, aki a negyedét sem érdemelte volna meg, de ugyebár a szeretet nem érdem szerint adatik, csak szimplán adatik, és van. A helyzetet némileg tovább facsarja az a tény is, hogy érzelmi meggyötörtségemből fakadóan pont azt engedem nehezen magamhoz, aki ténylegesen szeret, de ez nem tudatos. Az elmúlt évek ércessé tettek, mert talpon kellett, és kell maradnom, de jó lenne újra megtalálni azt az érzelmes énemet is, mely ugyan sebezhetőbbé tesz, de elviselhetőbbé is talán.

Maradt tehát a szolgálatom a hittanoktatásban, a két állásom, melyeket muszáj tartanom a végsőkig, és a barátikör, mely elvisel, és elfogad, és derék vakvezető kutyám, aki valóban úgy fogad el, ahogy vagyok, Istenhez hasonlóan. Emberek támadhatnak hibáimon keresztül, de Isten, és Lucky soha sem teszik ezt, csak egyszerűen szeretnek akkor is, ha meg sem érdemlem.

Különös utazás

Soha nem tudhatjuk, hogyan is alakul egy átlagosnak tűnő augusztusi hétfő délután, ezért sem mondható ki egy napról sem teljes bizonyossággal, hogy átlagos. Erre a bölcsességre a mostani hét hétfője döbbentett rá, noha csak átsuhant az életemen valaki, akit feltehetően többé nem látok, mégis rádöbbentett bizonyos dolgokra magammal kapcsolatban.

Történt tehát, hogy Lucky-val kimentünk az iskolára, ahol őt képezték, hiszen időszerű volt a veszettség elleni oltás beadatása, amit az iskola állatorvosa szokott adni neki díjmentesen. A Kiképzőközpont Csepelen van, tehát beláthatja az olvasó, hogy Zugló Csepeltől nem kis távolságra van, ám mi szeretünk utazni Lucky-val alapvetően. Odafelé nem is volt gond, ám hazafelé a hév ajtaja hamarabb becsukódott, így nem tudtunk a megfelelő megállónál leszállni, tehát elmentünk a Boráros térig, majd onnan egy megállót utaztunk vissza, hogy ismét a Közvágó hídnál kössünk ki. Mellém lépett egy hölgy, és felajánlotta, hogy segít, hiszen ő is az 1-essel jön. Elfogadtam ajánlatát, és beszélgetni kezdtünk. A legnagyobb természetességgel megkérdezte, hogy hogyan tud segíteni, mire elmondtam neki, hogy elég, ha irányít minket, Lucky vezet szépen. Tartotta is magát ahhoz, amit megbeszéltünk, ügyesen irányított minket, és csodálta Lucky szép munkáját.

Amikor felszálltunk a villamosra, és elhelyezkedtünk, folytattuk a beszélgetést. Megtudtam, hogy beszélgető társam ápolónő, ami persze hozta is maga után a témát Nagyszüleim kapcsán. Azonnal értette, hogy miért törekszem az önállóságra, hogy nem könnyű egyedül élni, amit időnként nehezít a vakság ténye, de nem lehetetleníti el. Nem tátotta el a száját annak hallatán, hogy saját lakásom van, hogy két álásom is van, hanem inkább kitért az önérzet kérdésére, ami helyzetemben szintén fontos tényező. Érdeklődött Lucky-ról is, de ezt sem a bugyurgatás szintjén tette, ami szintén szimpatikus volt.

Ahogy zötyögött villamosunk, egyszer csak felvetette azt a témát utastársam, ami gondolkodásra késztetett, és most is pörgeti elmémet. Elmondta, hogy látja, feszült vagyok, mintha valami nem lenne rendben. Nem akart tolakodni, de felajánlotta, hogy elmondhatom, mi a gond, mitől rossz a napom, ha csak ennyi a baj. Rövid ismerettségünk, és utazásunk sem tette lehetővé, hogy mindent elmeséljek neki, de Papám, és Édesanyám halálát azért megemlítettem. Elmondtam, hogy Papám halálhíre óta nem tudtam még kisírni magam, mire csak annyit mondott, hogy idő kell a történtek feldolgozásához, de látja, hogy nem vagyok rendben. Elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy életem kérdéses momentumait rendbe kellene tennem végre, hiszen adódnak olyan dolgok, melyek felett nincs hatalmunk, de amit lehet, rendezni kell.

Elérkezett a búcsú ideje, hiszen mi leszálltunk Lucky-val az Ajtósinál, a hölgy pedig utazott tovább. Elköszöntünk egymástól egy rövid kézfogással, majd mondta, vigyázzak magamra, én pedig sok erőt, kitartást kívántam neki hivatásához. Mikor leszáltunk, a lépcső aljánál még hátrafordultam, és ismét elköszöntem tőle, mire mosolyogva visszaköszönt. Egy kicsit még állt a villamos, majd becsukódott az ajtó, és elrobogott a messzeségbe. Kicsit álldogáltunk még, majd küldtem Luckyt a megfelelő irányba, és megkerestettem vele az aluljáró lépcsőjét.

Feltehetően nem találkozom többé Ivettel, akiről még azt sem tudom, hogy ipszilonnal írja-e a nevét, vagy i-vel, de csak remélni tudom, hogy benne is kellemes emlékként marad meg beszélgetésünk. Példa lehet az a természetesség, ahogy viszonyult hozzám, a sajnálás, vagy lesajnálás teljes mellőzésével. Beszélgettünk, mint két utazó, akik sodródnak az élet útvesztőjében, keresve a megfelelő elágazást. ÉN megköszöntem segítségét, ő pedig megköszönte, hogy elfogadtam segítségét. Ha tudnánk egymáshoz hasonló természetességgel viszonyulni, más lehetne ez a világ. Az pedig rajtam áll, miként kezdem rendbe tenni zavaros életem.

Búcsú egy újabb szerettemtől

Van, mikor búcsúzni kell, ha csak ideiglenesen is. Írom ezt azért, mert fogadott Nagypapám, akinél néhány hete látogatóban voltam kórházban, elhúnyt. Nehéz szavakba foglalnom azt, amit érzek, hiszen két éven belül két olyan személyt vesztettem el, akik nagyon fontosak nekem. Nehéz szembesülni a ténnyel, mely szerint földi életünk véges, és egyszer mindenkinek mennie kell. Rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki a földi életünkből, hiszen szabad akaratot kaptunk, és értelmet, melyet persze hajlamosak vagyunk rossz célokra használni, ám ettől még adottak ezek a privilégiumok.

Nem az vágott földhöz, hogy 84 évesen megpihent, hanem az, amilyen körülmények közt történt, és persze a veszteség élménye a legmeghatározóbb. Szép lassan ott tartok, hogy a közvetlen barátaim maradnak nekem, és a vakvezető kutyám Lucky, mert a többi még élő hozzátartozóm vagy messze van tőlem, vagy rám sem hederít. Fáj, hogy nem kérhetem többé tanácsait életem nehéz helyzeteiben, nem hallhatom többé mókás, ám gyakran tanulságos katonaságról szóló történeteit, apró bölcsességeit. Amit viszont az évek során kaptam tőle, senki sem veheti el tőlem, és tudom jól, hogy ő már jó helyen van. Mindig azoknak nehéz, akik itt maradnak, ezt rendesen megtapasztalhatom mostanság, de menni kell tovább, míg elérkezik aztán a mi időnk is, mikor menni kell. Igyekezni fogok jól sáfárkodni mindazzal, amit rám hagytak azok a szeretteim, akik már odaát vannak. Földi létem további évei majd megmutatják, hogy mennyire sikerült megvalósítanom.