Kutyavilág Iii. Önjutalmazás, vagy csapda

Talán többek számára ismert a mondás, mely szerint a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Az alábbiakban taglalt helyzet tökéletes példája ennek a megállapításnak. Most még homályosnak tűnhet a kép, de a bejegyzés végére mindenki érteni fogja, mire is céloztam az elején.

Kutyás körökben nem ismeretlen bizonyára a tény, mely szerint a közparkokban gyakran dobálnak szét ételt, szemetet a derék polgárok, akik vagy az elkóborolt állatkákat szeretnék táplálni, vagy a madárkákat szeretnék jóllakatni, de gyanítom, a kutyák, és kutyások szívatása is terítéken van. Azt a sajnálatos tényt már nem is említeném, hogy bizony mérgezni is szokták kutyáinkat, mert valamiért zavarja köreiket egy-egy békésen sétáló, vagy vidáman futkosó kutyus. Egy ideje a mi lakótelepünkön is megszaporodott a kidobált élelemkupacok, fóliába becsomagolt szendvicsek száma. Az én eddig jól behívható labrador vakvezető kutyám pedig ösztönéből adódóan rámozdult a zsákmányra, és amellett, hogy romlani kezdett a behívhatósága, időről időre hasmenést is kapott. Megelégeltem a dolgot, és megkerestem a Luckyt képző iskolát, akik hamar segítségemre is siettek, és vettünk egy megfelelő szájkosarat, melyet ráadok a kutyára, ha elengedem. Ha futtatóra viszem, akkor látó kutyástárssal figyeltetem a fiút, de ha egyedül engedem el, akkor a szájkosár marad. Elkezdtem hozzászoktatni Luckyt a szájkosárhoz. Sűrgősé tette a dolgot, hogy tegnap már konkrétan rárohant a zsákmánylelő helyre a kajlaság, ezért a fokozatos szoktatást keményítettem, és mivel lakásban már megtűri a szájkosarat, és bele is bújik, így mától már csak szájkosárban engedem őt el.

Mi őríti meg ennyire a kutyákat, ha élelmet látnak a földön? Mi bírálja felül képzettségüket? Egyrészt a zsákmányszerző ösztön, mely arra sarkalja őket, hogy hamar zabálják fel a talált élelmet, míg más meg nem teszi, másrészt az élelem megtalálása egy önjutalmazó folyamat, hiszen ha megeszi a talált ételt, az jó érzéssel tölti el, ráadásul egy vakvezető kutya nem, vagy csak későn kap negatív visszacsatolást vak gazdájától, így rájön, hogy megteheti szabadon még akkor is, ha tudja, hogy egyébként nem szabad. Amellett, hogy bosszantó ez a jelenség, még veszélyeket is hordoz a kutyára nézve, hiszen nem lehet tudni, miket dobálnak ki, és a legkülönbözőbb bélbántalmak mellett hízásnak is indulhat a féltett eb, és sajnos előfordulhat az is, hogy megmérgezik az ártatlan jószágot.

Felmerül bennem néhány kérdés a jelenség kapcsán, melyek főleg költői kérdések, de ha egyszer választ kapok rájuk, ujjongani fogok örömömben. Ha kóbor kutyát, vagy macskát látnak a kedves jótékonykodni szerető polgártársak, akkor miért nem fogadják be őket, vagy viszik el menhelyekre őket? Miből gondolják, hogy a fóliát is megemészti egy akármilyen kóborló élőlény? Azon az értéken kívül, melyet pénzzel nem lehet megfizetni, ki fogja megtéríteni a segítő kutyák kezelését, ne adja Isten teljes értékét, ha mérgezés által elhaláloznak? A házikedvenc hobbykutyákra is vonatkoztatnám a kérdést természetesen.

Kiképzőtől tudom, hogy a legjobban képzett kutyákat is elcsábítja ez a sok kihelyezett csapda, mert az egyik legősibb ösztönüket indítja be. Mivel flexire nem akartam fogni Luckyt, mert alapvetően behívható, elengedhető kutya, így az ő védelme, és az én nyugalmam érdekében kezdtük alkalmazni a szájkosarat, az elengedések során. Nem tudom, hogy hogyan lehetne az embereket job belátásra bírni, de míg nem változik a szemlélet ezen a téren, addig a szájkosár marad, mint az egyik lehetséges alternatíva.

Születésnapomra, csak őszintén

Tetszik, vagy sem, repülnek az évek egymás után. Így történhetett meg, hogy a mai nappal 37 éves lettem. Az elmúlt év során megtörtebb lettem, de mégis talán erősebb, bölcsebb, és megfontoltabb. Ítélje ezt meg az olvasó, vagy a közvetlen barátaim, akik valóban ismernek!

Noha születésnapom van, nem vár torta gyertyával az asztalon, nem rajong körül a családom, de kaptam sok számomra fontos embertől köszöntést, és pénteken egy kisebb bulival meg is ünnepeljük a legszűkebb barátikörrel is ezt az alkalmat.

Mire lehet alkalom ez a születésnap? Alkalom lehet egyfelől az üneplésre, de az elcsendesedésre, elmélkedésre is. Újra figyelmeztetést kapok, hogy becsüljem az életemet, és próbáljam értelmesen, embertársaim hasznára megélni azt az időt, ami még hátra van számomra itt e földi létben. Nem tudhatom, mennyi van még hátra, így minden percet igyekszem megélni a maga valójában, mert így válhat értékesebbé az életem. Belém hasít persze, hogy Édesanyám tavaly még élt a születésnapomon, ma pedig már máshonnan köszönt engem, de nekem egyelőre még itt vannak dolgaim. Határidőre befejezzük a musicalt Ricsosszal, visszük tovább a zenekart, és még sorolhatnám a teendőket, melyek közt bizonyosan akad olyan is, amiről még fogalmam sincs. Szeretném végre sínre tenni az életemet is, hiszen lassan, de biztosan evickélek a negyvenedik életévem felé, és még nincs feleségem, gyermekem. Csak remélni tudom, hogy Isten megadja nekem még ezt a két ajándékot, és akkor teljessé válna az életem. Olyan nőt szeretnék társul, aki nem fél tőlem, és nem a múltam alapján ítél meg, hanem azon dolgok alapján, melyeket a jelenben, és a jövőben megtapasztal velem kapcsolatban. Megfogadtam ugyanis, hogy nem bizonygatok többé egy hölgynek sem semmit. Aki szeret elfogad, és ésszerű változásra rá is tud venni talán, de a múlt már nem megváltoztatható, tehát felesleges számonkérni rajtam.

Itt vagyok hát, 37 évesen, hajam lassan, de biztosan őszül, de míg 28-nak néznek, nagy baj nincsen. Nem titkolom, hogy megkeseredtem, és kifáradtam, de talán a tavasszal együtt életem tavasza is megérkezik végre, és megpihenhetek, feltöltődhetek. Azokat az értékeket pedig, melyeket Édesanyáma dott nekem, igyekszem továbbra is képviselni, és egyszer talán tovább is adhatom az én gyermekemnek, hogy ne menjen veszendőbe mindaz, ami nemes, érték, és becsülendő. vallom ezt akkor is, ha gyakran konzervatívnak tartanak, de még vannak, akik őszintén szeretnek, és tudom, hogy nem azért köszöntöttek fel, mert a skype, vagy a facebook értesítette őket erről az évfordulóról. Pénteken pedig megünnepeljük néhányan, hogy még itt vagyok, tartom magam, míg erőmből telik, és igyekszem ember maradni akkor is, ha a világ gyakran embertelen. Mindez pedig nem az én jellememet mutatja, hanem Isten megtartó kegyelmét.

Viharos évkezdés

beköszöntött az új esztendő. Talán sokan csodát, megújulást várnak ettől az évtől, ahogy ez már szokás minden év kezdetén, és bizony én sem vagyok más ebből a szempontból, mint az emberek többsége. Szomjazom a jó pillanatokat, de szomjam nehezen oltható igazán. Nem titok, hogy annyira meggyötört a tavalyi év, hogy szükségem van regenerálódásra. Isten tudja csak, hogy mennyire sikerül gyógyulnom az idő múlásával, de tudom, hogy az idő múlásánál több kell. Elégedetlen lennék, avagy mohó? meglehet, de tikkasztó sivatagon meneteltem át, és még nyögöm a mellékhatásokat. A leltárt megírtam már a tavalyi évről, tehát nem ismételném magam, de volt veszteségélménytől kezdve a gyászig, aztán a szerelmi csalódásig minden, ami megkeserítheti az embert. A munkahely bizonyos értelemben kárpótoll, de ami előrébb rántott, az a barátiköröm, és a tavaly év végefelé megalakult zenekarom, a Druida. Az együtt zenélés élménye felülmúlhatatlan, és nem felejthetjük el a próbák utáni beszélgetéseket, nevetgéléseket sem. Mivel keddenként vannak a próbák, a kedd kicsit más nappá vált számomra, mint a többi. Az más kérdés, hogy februártól változni látszik a dolog a próbák időpontját illetően, de ez még a jövő zenéje.

Hogy is kezdődött nekem ez az év? Nos, a Szilvesztert, és az év első napját még Áginál töltöttem. Nem kezdődött azonban problémamentesen az esztendő, ugyanis elkaptam valami hasmenéses vírust, melynek következtében ingajáratban voltam azon kicsiny szoba, és a hálószoba között. Nem volt elég a futkosás, a közérzetem is pocsék volt, de koplalásra fogtam magam, és csak keserű teát, és főttkrumplit ettem, majd este már bepróbálkoztam egy kis pattogatottkukoricával is. Nem kívánok ilyen évnyitót senkinek sem.

Másnap elindultunk már korán reggel. Ági Szolnokra ment dolgozni, így odáig együtt utaztunk, majd ott én vonatra szálltam, mely Pesten rakott le, a Keletiben. Lucky szépen vezetett, pedig csúnya lefagyások voltak az utcákon, főleg Mezőtúron. Helyzetemet nehezítette, hogy rosszul éreztem magam, és gyenge voltam a betegségtől, de bírni kellett a gyűrődést. Tudtam, hogy itthon már kidőlhetek pihenni, de ehhez az utazást bírrnom kell.

Itthon aztán pihentem, és igyekeztem gyógyulni, hogy negyedikén már újult erővel mehessek dolgozni. Mivel még kedden is szabad voltam, beiktattam egy fodrászt, mert nagyon csúnyán megnőtt már a hajam. Még kedden lezajlott az első próbánk is a druidával, aztán szerda reggel elkapott a betegség utolsó rohama, így egy napot máris levontak a szabadságomból.

Azóta meggyógyultam, dolgozom, próbálunk a zenekarral, és Ricsosz barátommal egy komoly megbízást kaptunk, mely egyben megtisztelő, és nehéz feladat. Felkérést kaptunk, hogy írjunk zenét a mostanában készülő négy muskétás című musicalhez. Első körben Ricsoszt kérték fel, ő pedig bevett engem is a buliba, amit elfogadott a rendező is. Egy szombati napunk teljesen ráment az első felvonás megírására, de sikerült teljesítenünk a célt. Kétségtelen, hogy megszállt minket az ihlet, és ontottuk a zenei ötleteket. Nem titok, hogy én írtam meg az egyik lírát, ricsosz más dalokhoz adott többet, így kiegészítettük egymást.

Ez az év aztán ráébresztett egy dologra, ami érzékenyen érint, de legalább szembesülhettem a ténnyel, mely szerint tudatos változásom előtt, akaratlanul is félelmet építettem ki az eddig velem párkapcsolatban volt hölgyekben. A múlt dolgain ugyan változtatni már nem tudok, de reméltem, lesz eredménye, és értelme annak a folyamatnak, változásnak, ami megindult bennem nagyjából 2015 nyarán. Az élet azonban azt igazolta tegnap is, és időről időre azt mutatja, hogy nincs, és nem volt értelme a küzdelmemnek. Nehéz ugyanis úgy változni, hogy időnként burkoltan, vagy kevésbé elfedve az arcunkba vágják múltbéli hibáinkat, mert ezzel lerombolják a felhánytorgatók mindazt, ami keserves munkával felépült. Sajnos az emberek hajlamosak beskatulyázni a másikat, és abból a rekeszből szinte lehetetlen kitörnie a megítéltnek. Tehetünk, vagy mondhatunk bármit, mi azok az emberek maradunk, akiknek megismertek minket. Örvendetes dolog, hogy Isten nem emberi rugalmatlansággal viszonyul hozzánk, hanem mérhetetlen szeretetével, melyre ember önmagától nem képes. A szomorú valóságnak azonban fontos része az a tény is, hogy ebben a világban az emberek, és az ő előítéleteik, megnyilvánulásaik közt kell élnünk, és bizony egy szó, egy gesztus visszább is vethet minket a változásunk útján. Nem csoda hát, ha az ember elfárad egy idő után, és lemond a változás lehetőségéről. Mondhatja erre az olvasó, hogy nem embereknek kell megfelelnünk, ami igaz is, ám társas lények vagyunk, fontosnak tartjuk, hogy legalább valamennyire elfogadjanak minket, másképp egyedül maradunk. Aki engem leginkább elfogad olyannak amilyen vagyok az a bátyám, és Ricsosz, a legjobb barátom, ha az embereket nézzük persze. Sok emberrel van még valamiféle kapcsolatom, de a legközelebb ők állnak hozzám.

Lehetne még szaporítani a szavakat, de a lényeg már olvasható fentebb. Remélem többen okulnak ebből a kis bejegyzésből, és éppen változásban lévő ismerősüket, szerelmüket, szerettüket nem fogják a múlt dolgaival ostorozni, mert ez nem segít! Egy alkoholistának sem segít a gyógyulásban, ha a fejéhez vágják alkoholista mivoltát. Bizony ebben is tanulhatnánk Jézustól, aki nem rótta fel a bűnös ember múltbéli botlásait, hanem segített rajta, majd felszólította az illetőt, hogy menjen, és többé ne vétkezzen. Ha így tudnánk viszonyulni a többi emberhez, akkor többeknek lenne kedve másnap felébredni, és változni.