2020. december 31., csütörtök
Leltár
2020. december 28., hétfő
Panaszos gondolatok
2020. december 10., csütörtök
Mélyponton
Nehéz betűkbe foglalni mindazt, amit most érzek. Egyrészt elindultam egy úton, melyet nevezhetünk változásnak, mentális fejlődésnek, az önismeret gyakorlásának, a női nem komolyabb mentális megismerésének, másrészt pedig leírhatatlan üresség van bennem. Szeretnék Anna felé is bizonyítani, de nem enged közel magához, így viszont lehetetlen bármit is tenni. Minden álmom, és tervem szerte foszlott, nem látom, merre tovább. Az életet azonban élni kell, vár a munka, a tanítás, a druida, itthon pedig a négy fal, női gyengédség nélkül. A Karácsonyt csak azért nem töltöm egyedül, mert Ági, és párja Józsi, befogadnak az ünnepre.
Bizonyára az olvasót nem érdekli vergődésem, így csak akkor teszek közzé legközelebb bejegyzést, ha építőt tudok publikálni. Igyekeztem, és igyekszem ezen a blogon is értéket közvetíteni, de most saját értékeimben sem vagyok biztos. Megfordult a fejemben az is, hogy befejezem a bloggerkedést, de nem szeretnék átgondolatlan döntést hozni. Vannak azért terveim is a blog tartalmának fejlesztését illetően, de érdekel, hogy a kedves olvasók, mit olvasnának tőlem szívesen. Ha hozzászlólásban írnak nekem, sokat segíthetnek a továbbjutásban.
Jelentkezem majd tehát, ha lesz új, építő, aktuális téma, ha majd ismét rám süt a nap.
2020. november 25., szerda
Változások kapujában
Látom a fényt az alagút végén, de lassú a gyógyulás. A háziorvosom szerint fertőző már nem vagyok, de a mellkasom még fáj kicsit, ami azt jelzi, hogy szövődmény alakult ki a tüdőmben. Sokan nehezen lábalnak ki ebből a betegségből, és én is közéjük tartozom. Közben az Annának nevezett tündérmese is véget ért. Anna is megmérettetett, és könnyűnek találtatott, így egyedül maradtam. Ilyen szorult helyzetben mutatkozik meg, kire is számíthat az ember. Amir erről tudnék még írni, az nem tartozik egy blog hasábjaira.
Keresem a kiutat, az ösvényt, melyen haladhatok tovább, és tudom, hogy isten ebben a helyzetben is velem van. Kaptam barátokat a Druida tagjai személyében, akik mellettem állnak, mert ők valóban szeretnek engem. A próbatételek során mutatkozik meg mindenki igazi jelleme, a tanulságot tehát leszűrtem..
Holnap megvizsgál a háziorvosom, így talán ténylegesen elindulhatok a gyógyulás útján, de a lelki regenerálódás hosszadalmasabb történetnek tűnik. Marad a zene, és a szolgálatom, mely kibővült azzal, hogy egy magántanulót is vizsgáztatnom kell hittanból. Ez komoly kihívás, mert magántanulóm még nem volt letanított éveim során. Becsatlakoztam gyülekezetünk egy kis csapatába, akik Zoomon tartanak Biblia órát a covid miatt. Igyekszem beilleszkedni, hogy mikor ismét kinyílnak templomaink, már legyenek ismerőseim, akiken keresztül betagozódhatok ténylegesen a közösségbe.
közhelynek hathat talán, de mégis igaz, hogy a covid nem csak az egészségünket, és a gazdasági életet veszélyezteti, hanem bizony az emberi kapcsolatokat is. Lám, én elvesztettem a nőt, akiért mindent megtettem, és megtettem volna, ami tőlem telhető. Tudom, hogy én is követtem el hibákat, de nem számított, hogy küzdök a változásért. Ha csak nem muszáj, embereknek többé nem akarok megfelelni, csak Istennek, mert ő előbb szeretett engem, mikor még meg sem születtem.
A kedves olvasónak annyit tudok javasolni, hogy vigyázzon szeretteire, mert az anyagi dolgokat lehet pótolni, de az egészséget, és szeretteinket nem pótolhatja semmi! Egyszer Ennek a válságnak is vége lesz, de ha nem vigyázunk, utána üresség marad, és mentális sivatag.
2020. november 6., péntek
A corona fogságában igazán
Hogyan is kezdjem? Nehezen jönnek most a szavak. Eddig csak híroldalakon, és a média egyéb színterein halottam róla, de azt hittem, velem nem történhet meg, hiszen vigyázok, maszkot hordok, fertőtlenítek, kezet mosok, de hiába. Ma érkezett meg a tesztem eredménye, és bizony pozitív. Bő két hete jelentkeztek a jellegzetes tünetek, de a hétvégi ügyelet elhajtott azzal, hogy egyszerű nátháról van szó. A tünetek persze erősödtek, így nem hagyott nyugodni a dolog, és nehezen, de elértem a háziorvosomat, aki komolyan vett végre. Részletesen kikérdezte a tüneteimet, majd azonnal kiírta nekem a tesztet, mert a szegcsontom, és a mellkasom fájdalma azt sugallta neki, hogy a vírus hatására kezd begyulladni a légcsövem. Nyomatékosan figyelmeztetett, hogy rosszabbodó állapot esetén azonnal mentő, és kórház, egy percig se habozzak.
Egy hetet vártam a tesztre kétségek között, mert nem tudtam, hogy valóban fogságába ejtett a covid, vagy csak egyszerűen beszipkáztam valami őszi víruskát. Amikor volt erőm, maszkot vettem, és Lucky-val elmentünk a közeli boltba vásárolni, valamint kiváltottam a vitamint, amit felírt a doki.
Most kedden, egy héttel a teszt kiírása után hívtak a mentősök, hogy jönnének kettő után levenni a mintát. Kicsivel kettő előtt meg is érkezett egy nagyon kedves fiatal mentős hölgy, aki igyekezett megnyugtatni miután megtudta, hogy nem volt még ilyen tesztben részen. Kellemetlen volt a mintavétel, de sokat segített a mintát levevő hölgyemény kedvessége, és tapintatoss hozzáállása. Ezúton is köszönöm, és Isten áldását kívánom életére, szolgálatára! Sok hasonló lelkületű emberre lenne szükség minden olyan szakmában, ahol emberekkel foglalkoznak.
Majdnem két napos őrítő várakozás következett, a mellkasom fájt, köhögtem, és gyenge voltam, és ezek a tünetek most is gyötörnek. Jött aztán a mail azEeszt-től, hogy leletem érkezett a rendszerbe. Sietve bejelentkeztem, és ott volt a tesztem eredménye, egy pdf-ben. Kis habozás után megnyitottam a dokumentumot, majd néhány szó ütötte meg a fülemet: "Pozitív, Rns detektálható.." A lényeg, pozitív lett a tesztem, tehát fertőzött vagyok.
Itt ülök a magány, és egy kicsiny vírus fogságában, látszólag rabságba kerültem, mely nem ereszt, csak nagyon nagyon lassan enyhít a láncok szorításán. A mellkasom fáj, időnként olyan, mintha össze akarnák roppantani. Időnként fullasztó köhögési rohamok törnek rám, melyek kifárasztanak, és már jó ideje nem érzek rendesen szagokat, ízeket. Írnak, hívnak barátok, Annával is beszélünk, de ezek csak addig enyhítik vergődésemet, míg beszélünk. A telefonbeszélgetés véget ér, a chatelés megreked, én pedig ismét magam vagyok fogvatartómmal, és lucky-val, aki hűséges, engedelmes, és látszólag nagyon aggódik értem. Isten is velem van, hiszen az ő kegyelméből még nem vagyok kórházban, és van erőm ellátni magam. Mivel nem ismeri az emberiség ezt a vírust pontosan, így csak remélhetem, hogy legyőzöm hamar, és élhetem az életemet, de nem tudni, mi lesz a vége vesszőfutásomnak. Szeretném élni az életemet békében tovább, de tudom jól, hogy semmi sem lesz ugyanaz, mint a fertőzés előtt volt. Újra kell gondolnom az életemet, emberi kapcsolataimat, hogy értelmet nyerjen ez a megpróbáltatás. Lehetőséget kaptunk az elcsendesedésre, és a változásra, de azt csak az idő fogja megmutatni, hogy hatott-e az emberiségre ez a lecke, amit egy mikroszkópikus kis vírus képében ad fel nekünk az Úr.
Várok, és remélek, miközben két köhögési roham között igyekszem erőt gyűjteni, hogy bírjam a gyűrődést tovább. Az Úr időnként gyógyító álmot bocsájt rám, mely valóban pihentet, és gyógyít. Ilyen éles helyzetekben derül ki, kikre is számíthat az ember igazán.
2020. augusztus 26., szerda
Kutyavilág rendkívüli kiadás
Lassan húsz éve, hogy azt az életformát képviselem, melyet a köznyelv kutyás életmódnak, kutyázásnak nevez. Húsz év csetlései botlásai, húsz év sikerei, és kudarcai szegélyezik utamat, de még mindig kutyás vagyok. Hangsúlyozom, hogy kutyás vagyok, és nem kutyatartó, vagy csupán vakvezető kutyával közlekedő, mert ha csak e két kategóriába sorolnám magam, akkor tartanám a kutyát, mert a hasznomra válik, a közlekedés során pedig eszközként tekintenék rá.
Több mint húsz éve történt, hogy először mehettem vakvezető kutyával, aki még kiképzés alatt volt, de már tudott kiképző felügyelete alatt vezetni. Egy egyenes szakaszon mehettünk csepelen az mvgyosz vakvezető Kutya-kiképző Iskolája, ma Kiképző központja környékén. Éreztem, ahogy suhanok az úton, mintha látnék. Efféle szabadságot fehérbottal közlekedve nem éreztem, de katartikus volt. Március volt, tehát már tavaszodott, és én csak élveztem, ahogy együtt száguldunk Simonnal, a hatalmas keverék kutyussal. Mondták később, hogy nem minden kutya ilyen gyors, de nekem tetszett ez a sebesség akkor is, ha azért kapkodtam is a levegőt, mert mai fejjel elképzelhetetlenül lassan közlekedtem akkor még. Éreztem, ahogy kerülgeti velem a felmerülő akadályokat Simon, és persze élmény volt az is, ahogy bejelezte az úthibákat, fel, és lelépőket. Amikor az akkori iskolavezető megkérdezte tőlem, hogy milyen érzés volt kutyával menni, csak egy szót tudtam mondani, szabadság. Akkor még csak annyit mondtak, hogy vélhetően nagytestű kant kapok majd, de nem Simont, mert ő gyors nekem, de nyugodjak meg, nem minden kutya ilyen gyors. Az tény, hogy Simonnal nem késtem
2020. augusztus 2., vasárnap
Egy kéretlen levél margójára
A racionális okokon túl hiszem, hogy vakságom is arra szolgál, hogy Isten dicsősége megmutatkozhasson, hiszen egy vakot is eszközévé tehet, ha úgy látja jónak. Azt pedig nem tudhatom, hogy látó emberként milyen utat választottam volna. Ma már egyre tágabb számunkra is a világ a technika által nyújtott lehetőségek miatt is, de továbbra is sok múlik azon, hogy milyen képet mutatunk kifelé magunkról. Sablonos talán, és közhelyként hat, de mégis igaz, hogy ha magunkat elfogadjuk, minket is jobban elfogadnak majd. Nem állítom, hogy nem vagyok időnként rosszban magammal, de vakon, vagy nem vakon, próbálok szerethető, és elviselhető lenni,de főleg Istennek jó eszközévé válni.