A corona fogságában igazán

    Hogyan is kezdjem? Nehezen jönnek most a szavak. Eddig csak híroldalakon, és a média egyéb színterein halottam róla, de azt hittem, velem nem történhet meg, hiszen vigyázok, maszkot hordok, fertőtlenítek, kezet mosok, de hiába. Ma érkezett meg a tesztem eredménye, és bizony pozitív. Bő két hete jelentkeztek a jellegzetes tünetek, de a hétvégi ügyelet elhajtott azzal, hogy egyszerű nátháról van szó. A tünetek persze erősödtek, így nem hagyott nyugodni a dolog, és nehezen, de elértem a háziorvosomat, aki komolyan vett végre. Részletesen kikérdezte a tüneteimet, majd azonnal kiírta nekem a tesztet, mert a szegcsontom, és a mellkasom fájdalma azt sugallta neki, hogy a vírus hatására kezd begyulladni a légcsövem. Nyomatékosan figyelmeztetett, hogy rosszabbodó állapot esetén azonnal mentő, és kórház, egy percig se habozzak. 

Egy hetet vártam a tesztre kétségek között, mert nem tudtam, hogy valóban fogságába ejtett a covid, vagy csak egyszerűen beszipkáztam valami őszi víruskát. Amikor volt erőm, maszkot vettem, és Lucky-val elmentünk a közeli boltba vásárolni, valamint kiváltottam a vitamint, amit felírt a doki. 

Most kedden, egy héttel a teszt kiírása után hívtak a mentősök, hogy jönnének kettő után levenni a mintát. Kicsivel kettő előtt meg is érkezett egy nagyon kedves fiatal mentős hölgy, aki igyekezett megnyugtatni miután megtudta, hogy nem volt még ilyen tesztben részen. Kellemetlen volt a mintavétel, de sokat segített a mintát levevő hölgyemény kedvessége, és tapintatoss hozzáállása. Ezúton is köszönöm, és Isten áldását kívánom életére, szolgálatára! Sok hasonló lelkületű emberre lenne szükség minden olyan szakmában, ahol emberekkel foglalkoznak. 

Majdnem két napos őrítő várakozás következett, a mellkasom fájt, köhögtem, és gyenge voltam, és ezek a tünetek most is gyötörnek. Jött aztán a mail azEeszt-től, hogy leletem érkezett a rendszerbe. Sietve bejelentkeztem, és ott volt a tesztem eredménye, egy pdf-ben. Kis habozás után megnyitottam a dokumentumot, majd néhány szó ütötte meg a fülemet: "Pozitív, Rns detektálható.." A lényeg, pozitív lett a tesztem, tehát fertőzött vagyok. 

 Itt ülök a magány, és egy kicsiny vírus fogságában, látszólag rabságba kerültem, mely nem ereszt, csak nagyon nagyon lassan enyhít a láncok szorításán. A mellkasom fáj, időnként olyan, mintha össze akarnák roppantani. Időnként fullasztó köhögési rohamok törnek rám, melyek kifárasztanak, és már jó ideje nem érzek rendesen szagokat, ízeket. Írnak, hívnak barátok, Annával is beszélünk, de ezek csak addig enyhítik vergődésemet, míg beszélünk. A telefonbeszélgetés véget ér, a chatelés megreked, én pedig ismét magam vagyok fogvatartómmal, és lucky-val, aki hűséges, engedelmes, és látszólag nagyon aggódik értem. Isten is velem van, hiszen az ő kegyelméből még nem vagyok kórházban, és van erőm ellátni magam. Mivel nem ismeri az emberiség ezt a vírust pontosan, így csak remélhetem, hogy legyőzöm hamar, és élhetem az életemet, de nem tudni, mi lesz a vége vesszőfutásomnak. Szeretném élni az életemet békében tovább, de tudom jól, hogy semmi sem lesz ugyanaz, mint a fertőzés előtt volt. Újra kell gondolnom az életemet, emberi kapcsolataimat, hogy értelmet nyerjen ez a megpróbáltatás. Lehetőséget kaptunk az elcsendesedésre, és a változásra, de azt csak az idő fogja megmutatni, hogy hatott-e az emberiségre ez a lecke, amit egy mikroszkópikus kis vírus képében ad fel nekünk az Úr. 

        

Várok, és remélek, miközben két köhögési roham között igyekszem erőt gyűjteni, hogy bírjam a gyűrődést tovább. Az Úr időnként gyógyító álmot bocsájt rám, mely valóban pihentet, és gyógyít. Ilyen éles helyzetekben derül ki, kikre is számíthat az ember igazán.  

Kutyavilág rendkívüli kiadás

Lassan húsz éve, hogy azt az életformát képviselem, melyet a köznyelv kutyás életmódnak, kutyázásnak nevez. Húsz év csetlései botlásai, húsz év sikerei, és kudarcai szegélyezik utamat, de még mindig kutyás vagyok. Hangsúlyozom, hogy kutyás vagyok, és nem kutyatartó, vagy csupán vakvezető kutyával közlekedő, mert ha csak e két kategóriába sorolnám magam, akkor tartanám a kutyát, mert a hasznomra válik, a közlekedés során pedig eszközként tekintenék rá.

 Több mint húsz éve történt, hogy először mehettem vakvezető kutyával, aki még kiképzés alatt volt, de már tudott kiképző felügyelete alatt vezetni. Egy egyenes szakaszon mehettünk csepelen az mvgyosz vakvezető Kutya-kiképző Iskolája, ma Kiképző központja környékén. Éreztem, ahogy suhanok az úton, mintha látnék. Efféle szabadságot fehérbottal közlekedve nem éreztem, de katartikus volt. Március volt, tehát már tavaszodott, és én csak élveztem, ahogy együtt száguldunk Simonnal, a hatalmas keverék kutyussal. Mondták később, hogy nem minden kutya ilyen gyors, de nekem tetszett ez a sebesség akkor is, ha azért kapkodtam is a levegőt, mert mai fejjel elképzelhetetlenül lassan közlekedtem akkor még. Éreztem, ahogy kerülgeti velem a felmerülő akadályokat Simon, és persze élmény volt az is, ahogy bejelezte az úthibákat, fel, és lelépőket. Amikor az akkori iskolavezető megkérdezte tőlem, hogy milyen érzés volt kutyával menni, csak egy szót tudtam mondani, szabadság. Akkor még csak annyit mondtak, hogy vélhetően nagytestű kant kapok majd, de nem Simont, mert ő gyors nekem, de nyugodjak meg, nem minden kutya ilyen gyors. Az tény, hogy Simonnal nem késtem

Egy kéretlen levél margójára

Gyakran előfordul, hogy kéretlen, spam leveleket kapunk e-mailcímünkre, melyek arra késztetnek minket, hogy a törlés gombra nyomjunk, vagy koppintsunk sietve, mert hamis, vagy lényegtelen információkat tartalmaznak, esetleg adathalászat is bújkál a háttérben. A napokban magam is kaptam egy kéretlen levelet, mely egy bizonyos látásközpont nevében érkezett. Szerettek volna meggyőzni, hogy vegyek tőlük egy csodaszert, amitől majd meglátulok, hogy nyelvújítási kényszeremet is megcsillogtassam kissé. Azt ígérték, hogy a ma ismert szembetegségek döntő százalékát gyógyítja, némi kezeléssel fűszerezve. Már a tárgy is figyelemfelkeltő volt, ugyanis arra utalt, hogy a szemem olyan lesz, mint a sasé. Nos, ha az én Ropomat meggyógyítja, akkor megtapsolom, bár nem szeretném feltétlen. Volt néhány hónapig ugyanis látásmaradványom, de nem volt kifejezetten jó élmény. Időm sem volt megtanulnom használni, mert elhomályosodott minden, bár a nap fényét még továbbra is látom. Hívő Keresztyénként pedig hiszem, hogy vakságomnak is oka van. Hallani, olvasni bizonyos terápiákról, próbálkozásokról, melyek részlegesen sok embernek adhatják majd vissza a látásukat, de negyven évesen kétlem, hogy képes lennék alkalmazkodni a rengeteg új ingerhez. Azoknak az embereknek viszont jó alternatíva lehet majd valamelyik kezelés, akik felnőtt korban vakultak meg. Hosszú évekbe telhet, míg kiforrott terápiák alakulnak ki a kutatásokból, az életet pedig élni kell, és abból kell kihozni a legtöbbet, ami adatott.

A racionális okokon túl hiszem, hogy vakságom is arra szolgál, hogy Isten dicsősége megmutatkozhasson, hiszen egy vakot is eszközévé tehet, ha úgy látja jónak. Azt pedig nem tudhatom, hogy látó emberként milyen utat választottam volna. Ma már egyre tágabb számunkra is a világ a technika által nyújtott lehetőségek miatt is, de továbbra is sok múlik azon, hogy milyen képet mutatunk kifelé magunkról. Sablonos talán, és közhelyként hat, de mégis igaz, hogy ha magunkat elfogadjuk, minket is jobban elfogadnak majd. Nem állítom, hogy nem vagyok időnként rosszban magammal, de vakon, vagy nem vakon, próbálok szerethető, és elviselhető lenni,de főleg Istennek jó eszközévé válni.

Egy szép nyári nap, és valami sokkal több

Javában tart még a nyár. Bár még fenyeget minket a vírus, és az időjárás is gyakran inkább az őszt idézi, de ettől még nyár van. Ékes bizonyíték erre a hangulat, mikor Lucky-val lent vagyunk este a parkban, és a kabócák húzzák a nyáresti nótát a fülembe. Mikor a levegőbe szippantok, átjár a hamisítatlan zöld illat, melyet egy évszakban sem érezni ilyen intenzíven, csak nyáron. Isten csodája a nyári hangulat is, mert emlékeztet az élet szépségére akkor is, mikor hangulatom egyébként borongósra váltana. Emlékeztetett július elején is arra az Úr, hogy velem ban, hiszen szolgálati lehetőséget kaptam ismét. Ezúttal a Kispesti Gyülekezet gyenesdiási táborába kaptam meghívást, hogy Igét hirdessek, és bizonyságot tegyek. tettem ezt úgy, hogy immár birtokában vagyok vallástanári diplomámnak, és bizonyítani is tudom, hogy küzdelmeim gyümölcse beérett. Édesanyám áldozata, és odaadása is értelmet nyert, hiszen volt, hogy ő olvasott fel nekem anyagokat, melyeket nem tudtam beszkennelni, és még sorolhatnám, mennyi mindent tett azért, hogy tanulhassak. Úgy tűnt, hogy a nyelvvizsga akadályozza meg az egész beteljesedését, de Isten előtt nincs lehetetlen.

Volt főnökömmel, lelki testvvéremmel, szolgatársammal, jó barátommal, a Siketmisszió vezetőjével utaztunk Gyenesdiásra. Volt lehetőségünk kis strandolásra is, noha azt hittem, hogy ezen a nyáron kimarad az életemből a Balaton. Sajnos lucky nem jöhetett be velünk a vízbe, de egy árnyékos helyen megvárt engem helybenmaradásban, és persze mindig figyelt rá látó, hogy senki se nyúlhasson hozzá.

Este aztán a táborba mentünk, ahol vacsorával vártak minket, majd következett utazásunk lényege, egy Isten közelségében töltött este, melynek során én csak eszköz voltam. Remélni tudom csak, hogy neki tetszően teljesítettem küldetésemet. Igehirdetésem témája, a János Evangéliuma 3. részében olvasható történet volt, mikor is Jézus Nikodémusssal beszélget. Igyekeztem kiemelni, hogy az újászületés megtörténhet velünk is, akár ott, a táborban töltött napok egyikén is. A természet is újászületik, és a nyárban teljesedik ki igazán. Hiteltelen lett volna született vak emberként a természet színeire hivatkozni, így a nyár illatára próbáltam felhívni a táborozók figyelmét. Nagyon kellemes helyen zajlott a csendes hét, valóban mindent belengett az általam emlegetett, és annyira szeretett zöld illat.

Az Igehirdetés után beszélgettünk, kérdeztek hitemről, megtérésem körülményeiről is. Szívesen beszéltem, és beszélek ezekről a dolgokról, mert Isten kegyelmét bizonyítja, hogy nekem is feladatot ad, és megbocsát naponként, noha gyakran talán vissza is élek jóságával.

Éjszaka értünk haza Lucky-val, de még nem jött álom a szememre. Hálát adtam ezért a csodálatos nyári napért, és csak remélni tudom, hogy lesz még részem hasonló töltekezésben, hogy aztán tovább működhessek ügyviteli munkatársként, dobosként, basszusgitárosként, a barátaim számára barátként, a párom számára megfelelő párként, férfiként, vakvezető kutyám számára felelős gazdaként, támaszként, Édesanyám számára fiúként, akire talán most is büszke kicsit, noha én sem vagyok kevésbé esendő, mint más.

A szabadság küszöbén

Fogságunk lassan véget ér, noha bizonyos kutatók azt mondják, csak feltételesen vagyunk szabadlábon. Istentől megkaptuk azt az ajándékot, hogy szabadulásunk egybe esik a nyár kezdetével is. Az idő napról napra melegszik, a nap pedig bevilágít mindent, és mindenkit. Ez a nyár különönösen is fontos számomra, hiszen húsz éve érettségiztem. A karantén idején volt időm önvizsgálatot tartani, mely folyamat a mai napig is tart. Próbáltam felsorolni, miben voltam más húsz éve, és persze, hogy mit értem el az elmúlt években. Nem értem el mindent, amit szerettem volna, de Isten útjai kifürkészhetetlenek. Néhány hete nem gondoltam volna például, hogy a vírus kapcsán nyelvvizsga nélkül is átvehetem majd vallástanári diplomámat, most pedig már itt díszeleg az asztalomon. Biztosra veszem, hogy szolgálatot is kapok majd oklevelem mellé. Számot vetettem tehát eddigi életemről, és csak remélni tudom, hogy a lista még koránt sem teljes.
Sok plátói szerelem, és néhány ígéretesnek tűnő kapcsolat után, felbukkant az életemben első gyermekkori szerelmem, aki mára fantasztikus nő lett, és ezt a szó minden értelmében így gondolom. Szeretném hinni, hogy ő is hasonlóan vélekedik rólam, tehát határozott férfinak lát, de ezt csak ő tudná cáfolni, vagy megerősíteni. Van két zenekarom, és egy ideje már három hangszeren is tudok játszani, mert megtanultam basszusgitározni a billentyű, és a dob mellett. Immár papíron is vallástanár lettem, tehát értelmet nyertek a néhány éve megvívott harcaim, és persze piszkálgatja a hiúságomat, hogy első vakként végeztem el a mastert ezen a szakterületen. A dicsőség persze istené, hiszen nélküle régen feladtam volna. Kaptam embereket, akik hittek abban, hogy képes vagyok végig csinálni, és végig támogattak. Most is vannak barátaim, akik valamiért kitartanak mellettem, és valamiért Anna is lát valamit kérgességem alatt, amiért mellettem van, és szeret. Van egy kiváló vakvezető kutyám, akire mindig számíthatok, ahogy ő is rám. Ő az, aki által szabadon közlekedhetek, mintha látnék. Ezt talán most sok látó olvasó megmosolyogja, de ettől még így érzek, mikor megfogom a hámfogót, és suhanunk az utcákon.

Sokat kaptam, de mit tettem én? milyen voltam húsz évesen, és milyen vagyok negyven évesen? Tele voltam kétségekkel, félelmekkel, ami most sincs másképp talán. Éretlen kölyök voltam, aki meg is bukott első kutyájával a vizsgán, mert nem nőtt még fel a helyzethez. És most? Most olykor az öregedéstől félek, pedig élni kellene az életet, amíg lehetőségem van rá. Egyébként is amíg sokan sziával köszönnek, nincs baj talán, és persze korunkban a negyven az új harminc, azt mondják sokan. Ettől még persze gyakran fáradtnak érzem magam, de tudatosan próbálom megélni a dolgokat, és kihozni magamból a legtöbbet. Szeretnék jó barát lenni, Anna számára az ideális férfi, tanítványaim számára a jó példa, és tanár, kutyám számára az ideális gazda, zenekaraim számára dobos, vagy basszusgitáros, és még sorolhatnám. Jelenlegi munkahelyemen is igyekszem megállni a helyemet, de nem könnyíti meg a dolgomat a tény, hogy kollégáim már családos emberek, de legalábbis mindegyiküknek van már gyermeke. Valamiért a gyermek nem adatott meg nekem, de alakulhat még másképpen, és ha mégsem, akkor annak is oka van bizonyára, amit reménység szerint megértek majd egyszer. Pedagógus napon pedig hálát adok azokért a tanáraimért, akik próbálták pallérozni elmémet, és tudásuk által magam is pedagógus lettem. Pedagógus, mert bizony a hittanoktató, vagy vallástanár is az, ha ez hihetetlen is némelyek számára.

Itt van tehát a nyár, lassan szabadságunkat is megélhetjük újra, mely nem azonos a szabadossággal. Ajándéknak kell tekintenünk, hogy sétálhatunk az utcákon, erdőkben, parkokban, hogy a nap megsimít, mely szintén Isten szeretete felől biztosíthat minket. A nyári hónapok feltöltenek minket, az emlékek, melyeket előcsalnak, megédesítik a mindennapokat. Én személy szerint igyekszem a jövőben megélni minden napot a maga csodáival, mert az életünk ajándék. Erre rádöbbentett legutóbbi rosszullétem is.

Húsvét reménysége

Advent után ismét olyan időszak vette kezdetét, mikor lehetőségünk van elmélyíteni kapcsolatunkat Istennel. A Nagyböjt időszakában a Kereszténység, Keresztyénség legnagyobb ünnepére készülünk. Hamarosan persze meggjelennek majd a legkülönbözőbb reklámok, melyek arra csábítanak minket, hogy csokinyuszikát vegyünk, mert az cuki, és persze arra is ösztönzést kapunk, hogy néhány nap alatt, bepakoljuk bendőnkbe az éves főtt sonka adagunk döntő részét. Nem hagyhatjuk ki persze a szórásból a húsvéti locsolkodást sem, amely népszokásnak indult, ám mára inkább arról szól, hogy kisgyermekek idő előtt pénzhez juthassanak, vagy más jutalomhoz. Ez nem veszélytelen, hiszen azt sugallhatja a gyerkkőcök számára, hogy a szeretet, vagy egyéb kedvesség átnyújtásáért, várniuk kell valamit cserébe. A locsolkodás ugyanis elméletileg abból fakadt, hogy termékenységet, áldást kívánunk annak a hölgynek, akit megöntözünk akár vízzel, akár kölnivel. Ha én jót kívánok valakinek, hogyan tehetem azt önös érdekből, vagy számításból? Véleményem szerint, kifacsaródik ezzel a torzítással az önzetlenség lényege, ami elkeserítő, mert olyan nemzedék felnövését segíti elő, mely eltorzult értékeket tekinthet majd alapvető értékeknek, ami beláthatatlan következményekkel járhat.

Nagyhét eseményei pedig arra emlékeztethetnek minket, hogy Isten annyira szeretett minket, hogy fiát adta értünk, akik hiszünk benne, hogy örök életünk legyen. Ez komoly reménységünk lehet ebben a nehéz időszakban, mikor egy láthatatlan ellenség tart minket megkötözve, korlátoz minket szabadságunkban. Ez a Húsvét más, mint a többi, de a lényeg ugyanaz maradt, a feltámadás reménysége. Arra bíztatnak minket, hogy maradjunk otthon, de bizony vannak emberek, akik ha azokkal töltenék az ünnepet, akikkel laknak, egyedül maradnának. Éppen ezért jöttem le Annához én is, hogy legalább Húsvétkor ne legyek egyedül. Anna egy barátnője hozott le kocsival, teljesen fertőtlenített körülmények közt, és a szabályokat itt is tartjuk. Ha majd letelik az ünnep ideje, ismét otthon leszek, mert felelős vagyok az otthonomért, de azt senki sem kívánhatja, hogy teljesen egyedül legyenek azok, akikkel amúgy nem lakik senki. Lucky nyilván velem van mindig. Noha nagyon szeretem, az emberi társaságot nem tudja pótolni. Hiányoznak a barátaim, az önfeledt zenélések, és már új kollégáim is hiányoznak. Egyáltalán nem üres frázis az, hogy az ember alapvetően társas lény. Ez nem kizárólag a párkapcsolatot jelenti, hanem más egyéb társas kapcsolatunkat is jelentheti.

A reménység ünnepén különösen is vallom, hogy minden megpróbáltatásunk véget ér egyszer. Komoly intést kaptunk ezzel a vírussal, hogy hatalmunk, és tudásunk nem korlátlan, de van valaki, aki mérhetetlen szeretetével most is minket vár, és segíteni szeretne rajtunk. Ha lecseng a járvány, másképp kell folytatnunk tovább, hogy értelmet nyerjen az a szorongattatás, amiben most része van az egész emberiségnek. Ha nem is mi kapjuk el közvetlenül ezt a kórt, akkor elkaphatja egy közeli hozzátartozónk, barátunk, és mivel konkrét gyógymód nincs, Istenre és az immunrendszerre van bízva az, hogy merre tovább. Vannak ugyan már próbálkozások gyógyszerekkel, de mint bizonyára több olvasóm is tudja, próbálkozni a kiskutya szokott, és bizony akarni is máshol kell. Ideje akaratunkat alázatra váltani, és végre tényleg Isten kezébe tenni sorsunkat! Cserébe kapunk majd bölcsességet, és türelmet ahhoz, hogy átvészeljük ezt az egészet. Ha mindez sokunk életében megtörténik, akkor ez a Húsvét jelentőségteljesebb lesz, mint talán életünk bármely ünnepi időszaka.

A Corona fogságában 2.

Még a fogság idejét éljük. Nap telik nap után, és a hurok csak szorul a nyakunkon. A nagyra tartott civilizációnk gúsba van kötve, és látszólag nincs menekvés. Az idő vánszorog, és nem tudni, mikor lesz minden olyan, mint akár két, vagy három hete volt. Míg párok önként válalják a távolságtartást, családok kénytelenek darabokra szakadni, mások nem veszik komolyan a helyzetet. Féltjük az időseket, a tisztifőorvos Asszony szinte könyörög, hogy maradjanak otthon, mert még csak most jön a java, de látszólag mindez hatástalan. Eközben Kína lassan magához tér, máshol a delfinek ismét magukra találnak. Amíg az emberiség vergődik, a természet kezd magához térni. Magunkba kell szállni, át kell értékelnünk a dolgokat, mert csak így élhetjük túl. Bármennyire őrítő ez az időszak, Húsvét reménysége erőt adhat nekünk a küzdelemben.

Lesz még ragyogó nyár, mikor mindennlé jobban fog esni egy hűsítő ital. Lesznek még katartikus próbák a zenekaraimmal, és beérik majd a gyakorlásom a basszusgitáromon, amit azoktól az emberektől kaptam, akik igazán szeretnek. Ha sikerül ledobnunk emberi egónkat, és őszintén Isten felé tudunk fordulni, akkor mindaz, amit leírtam, megvalósul majd. Beköszönt majd egy új élet, melyben minden beteljesülhet, amit szeretnénk, és ami a javunkra válik. Kifacsart gondolat, de jelenleg ez a megkötözött állapot válik a javunkra. Megtanulhatunk felelősséget vállalni embertársainkért, megtanulhatunk értékelni olyan dolgokat, melyek mellett simán elsuhantunk a nagy rohanásban.

Közben nekem is hiányzik Anna, a barátaim, a testvérem, az együtt zenélés élménye, de rajtam is múlik, hogy megélhetem-e ismét a beteljesedést, vagy hiú ábránd marad minden. Közben kijárási korlátozást vezetett be kormányunk, ami csak erősíti az elszigetelődést. A lakóhely elhagyása csak nagyon indokolt esetekben engedélyezett, és persze ezek az indokok noha érthetőknek tűnnek, beszűkítik a lehetőségeket. Marad tehát az üldögélés itthon, és a számomra fontos emberek hiánya. Luckyt próbálom szinten tartani, időnként boltba, és gyógyszertárba megyünk, majd marad a négy fal, néhány telefonbeszélgetés.

Még a fogság idejét éljük. Látszólag egy parányi vírus tart megkötözve minket, de ennél jóval többről van szó. Saját egoizmusunk, bűnös természetünk vezetett el ezekig a napokig minket. Isten engedi, hogy ízelítőt kapjunk mindabból, ami a legfájóbb nekünk. Elvétetik most tőlünk az is, amink van, hogy értékelni tudjuk majd igazán, ha ismét a miénk lehet.