Az Eurovízió lassan csak vízió?

Olyan apropóból ragadtam ezúttal billentyűzetet, mely szerintem sokakat megmozgatott a napokban gondolati síkon, mert nem lehet elmenni mellette. Van, aki már évek óta látja a romlást, de mégis nézi, van, aki pedig még rajong érte, de legalábbis reménykedik még egy szebb jövőben. Nem borzolom tovább a kedélyeket, az Eurovíziós Dalfesztiválról van szó kérem. Arról a rendezvényről, mely valaha szebb napokat látott, és általa lett ismert néhány valóban színvonalas zenész, együttes, produkció. Egy ideje azonban elérte ezt a zenei rendezvényt is az a kórság, ami alapvetően a könnyűzenei piacot is rágja már jó ideje. Egy ideje ugyanis a populáris tömegzene olyan silány lett, hogy színpadkép nélkül olyan keveset nyújt, mint amennyi mackósajtban a brummogás. Volt szerencsém hallani a két elődöntőt, ahogy a döntőt is. Feltűnt, hogy kevés dalra tudtam azt mondani, ez fülbemászó, de nem irritáló, avagy ez nem tucatzene, van benne valami érdekes, szomorkás, esetleg jólesően hátborzongató. Nem vagyok ugyan metálos, de a hazánkat képviselő zenekar produkciója nekem tetszett, és látó ismerősök, valamint sok internetes forrás is azt sugallta nekem, hogy a színpadkép is ott volt a szeren. Mi volt akkor a baj? Mi okozhatta azt, hogy a 21-edik helyet érjék el ezek a srácok? Csak, hogy ne tűnjek elfogultnak kérdezem továbbá, hogy mi volt az ír fazon dalával a baj? Jó jó, az elődöntőben kicsit elcsúszkált néhol a hangja, de ez kivel nem esik meg? Tudom persze, hogy az autotune csodákra képes, de ő mely nemzet színeiben indulhatott volna?

Azt viszont végképp nem értem, és ezért külön bekezdésben értetlenkedek miatta, hogy miként nyerhette meg a színpadon sikítozó, és kotkodácsoló, néhol Scatman-re hajazó izraeli hölgy ezt a nívósnak gondolt versenyt? (Scatmen javára legyen írva, hogy ő azért a Jazz műfajában komoly dolgokat tett le az asztalra, mielőtt betechnosodott volna.) Mi történik itt évek óta már? Túlzás volna azt állítanom, hogy a metálos fiúk megérdemelték volna az első helyet, de az idei nyertes sem érdemelte meg véleményem szerint. A tömegzene elsivatagosodását éljük kedves olvasóim, amire nem tudom, hogy mi lehet a megoldás, pedig magam is foglalkozom zenével. Dúdolnak egy dalt adott esetben az eurovizilót nézők sokat, és sokan, látszólag népszerű a produkció, majd lényegében sereghajtóként végez. Miért van ez? Talán nehéz az árral szemben úszni, de talán megérné mégis, mert ha sikerül partra vergődni, akkor megerősödve térhetünk haza úgy, hogy legyőztünk egy újabb akadályt. Ahogyan tisztább levegőért, és környezetért könyörgünk, ahogy harcolunk a globális felmelegedés, és elsivatagosodás ellen, úgy kellene harcolnunk a zene elsivatagosodása ellen is, mert bár még vannak oázisok, melyeket az igényes zenét művelők, és kedvelők tartanak fenn, de mi lesz, ha nem lesz zene, mely a szomjat oltsa? Soha sem voltam matematikai zseni, de egy kezemen képes vagyok összeszámolni, hogy hány valamire való produkciót hallottam a napokban ezen a fesztiválon. Ezek a dalok pedig hátul végeztek a mezőnyben. Továbbra is a nem értem érzés motoszkál bennem, és egy költői kérdés. miért?

Azért a végén álljon itt az a tény is, hogy Hazánk legalább vállalta azt, hogy olyan produkciót küld erre a megmérettetésre, mely nem cukormázas, nem sablonos, nem tömegcikk, a szöveg nem u baby baby, vagy love, és még igényes is a maga műfajában.

Anyák napja, kicsit másként

Anyák napja? Két éve mást jelent ez a nap számomra, mint azelőtt, de a jelentősége persze nem változott. Gyakran köszöntöttük testvéremmel Édesanyánkat virágokkal, kedves szavakkal, de két éve már, hogy abban az értelemben, ahogy régen, már nem köszönthetjük őt. Bevallom, átugrom azóta az Anyák napjára vonatkozó bejegyzéseket a közösségi oldalakon, mert a mai napig szomorúság tölt el Édesanyám halála miatt. Gondolatban persze felköszöntöm őt, emlékszem azokra a dolgokra, melyekre tanított, emlékszem szeretetére, mely körül vett minket, az ápolására, mikor beteg voltam. Örök emlék marad az is, hogy tisztességre nevelt, és ez igaz akkor is, ha ezt időnként megkérdőjelezik olyan emberek, akik nem ismernek igazán, de emlékezem dorgálásaira is, mikor rossz fát tettem a tűzre. Noha már nem foghatom meg a kezét, emlékszem tisztán arra, hogy milyen érzés volt. Tudom azt is, hogy olykor nem becsültem eléggé, hogy velünk van, mert természetesnek tűnt. Ha a józanészt elhessegettem, akkor legbelül olyan érzésem volt, mintha ő mindig velem maradna, és az általa nyújtott biztonság. A betegségek ugyan időnként leterítették, de erőre kapott, és felkelt. Aztán eljött az a betegség, mely erősebb volt nála, de csak a testét tudta felemészteni.

Kívánom, hogy az olvasók becsüljék meg még élő Édesanyjukat, amíg van rá lehetőségük! Jól véssék emlékezetükbe az együtt töltött minőségi időt, mert sajnos ez a földi lét már csak olyan, hogy egyszer véget ér. Hívő emberként viszont tudom, hogy a földi lét csupán egy állomás, és odafent majd újra találkozunk. gyakran vágyna az ember elköltözni ebből a földi világból, de míg feladatunk van, addig kötelesek vagyunk maradni, hiszen életünk felett nem mi rendelkezünk. Remélem végezetül, hogy nem csak ezen az egy napon figyelmesek az emberek Édesanyjukkal, hanem az év többi napján is. Ha ez így lenne, okafogyottá válna az Anyák napja is, hiszen minden nap ünneppé tehető. Rajtunk múlik csupán.

Új tavaszt, s erőt remélek

Hűséges olvasóim talán emlékeznek még blogom lényegére, mely a szolgálat. Az a fajta szolgálat, mely túl mutat a hitoktatáson, az egyházi alkalmakon, mert életem minden pillanatában szeretném Istent szolgálni. Teszem ezt akkor is, ha most a Magyar Vakok, és Gyengénlátók Országos Szövetségénél vagyok telefonközpontos, mert ezt is egyfajta szolgálatnak fogom fel. Szolgálat, mert emberekkel kommunikálok, adott esetben információt nyújtok, s talán segítek is. Bízom mellette abban is, hogy jutok még feljebb a szervezeten belül, hogy képességeimet kamatoztatva Isten dicsőségére, és a sorstársak javára munkálkodhassak.

Mitől több az Mvgyosz telefonközpontja, mint egy automata? Attól, hogy kollégámmal emberi hangon szólunk az ügyfelekhez, és segítünk, ahol tudunk. ÁLljon itt egy történet, mely igazolja ezt az állításomat!

Bejövő hívás érkezett a központba, a vonal túlsó végén egy középkorú hölgy ült a hangból ítélve. Elmesélte, hogy megismert egy idős vak nénit, akit szeretne megajándékozni még aznap, de nem tudja, minek örülne. Rákérdeztem, hogy mi a néni érdeklődési köre? Igyekeztem aztán rávezetni a hívó felet, hogy nyilván olyan ajándékot kellene választani, ami tapintható, érzékelhető vakon is a lényege. Ahogy szó szót követett, kipattant fejemből néhány ötlet, melyeket sietve meg is osztottam beszélgetőtársammal. Arra gondoltam ugyanis, hogy valami rézkarcot, ékszert, vagy hímzést választhatna a néninek, aminek meg is örült a hívó. Nagyon megköszönte a segítségemet, majd mosolyogva szép napot kívántunk egymásnak, és bontottuk a vonalat.

Csak remélni tudom, hogy valóban tudtam segíteni. Említhetnék más példákat is, de a lényeg úgy vélem, érthetővé vált az olvasók számára. Szervezetünk jelmondata: "Együtt formáljuk élhetőbbé a világot!", s ennek része az Mvgyosz telefonközpontos kollektívája is. Az élhető élet része az emberi hang, segítségnyújtás, melyre egy automata nem képes, hiszen a készülék legfeljebb a menüpontokat sorolja fel gépiesen.

Nem állítom, hogy az élet egyéb területein nincs változtatni valóm, de a szándék bennem él. Erőt kaptam Nagymamám temetésének intézésében, kaptam embereket, akik mellettem vannak, és előttem a tavasz, és a nyár. Két évig lefelé haladtam a lejtőn, de most már a tavasszal az új kezdetet is remélem.

tavaszi nagytakarítás

Elérkezett a tavasz, vele együtt pedig az új munkahelyen való kezdés is, és talán életem egyéb területein is változás, és megnyugvás jelentkezik végre. Ahhoz viszont, hogy valódi megújulás kezdődjön arra jutottam, hogy rendet rakok az életemben végre. Száműzök minden hátráltató tényezőt, és embert, akik fájdalmat, keserűséget okoztak nekem, olykor nem véletlenül. Nem állítom persze, hogy ezzel egy csapásra megoldódik minden, de az esélyét sem szeretném többé megadni annak, hogy mikor már feljebb jutnék a lépcsőn, hirtelen lerántsanak egy visszautasítással, vagy támadásokkal, hülyítésekkel. Nyilvánvaló, hogy minden csalódást, és koppanást nem úszhatok meg ezzel a művelettel, de azért a tőlem telhetőt megteszem az ügy érdekében. Túlságosan sok megpróbáltatás ért az utóbbi két, kétésfél évben, muszáj tehát regenerálódnom. Arról nem is beszélve, hogy az új munkahelyen a próbaidő alatt valóban próbálgatják képességeimet, tehát helyt kell állnom. Nincs tehát szükségem olyan emberekre, és tényezőkre, amik gyengíthetnek, hiszen erőm nélkülük is fogytán. Az őszinte bocsánatkérést elfogadom bárkitől, de az őszintétlen műközeledéstől már háborog a gyomrom. Nem titok, hogy a Magyar vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségénél dolgozom elsejétől telefonközpontosként, és persze más egyéb feladatokra is befognak, hogy lássák, mire is vagyok képes, hiszen tény, hogy az önéletrajzban mindenki azt ír, amit akar. Az egyik ilyen extra feladat például egy cikk megírása, a hétfői rendezvényünkről, mely szervezetünk folyóiratában fog megjelenni reménység szerint.

Szeretném tehát, ha valódi megújulás venné kezdetét éltemben, mert töltekezésre van szükségem. Éveken keresztül mások szükségleteivel próbáltam törődni, és magammal nem foglalkoztam, ami ahhoz vezetett, hogy elfáradtam, kimerültem. Aki velem szeretne tartani ebben a változásban, és támogatni szeretne, vagy építő kritikákkal terelgetni azt elfogadom, és örömmel látom, de aki gáncsot kíván vetni bukdácsolásaim közepette inkább menjen a maga útján, és hagyjuk egymást békén! Nagymamámat is én temettem el, ahogy Édesanyámat is, legalábbis én intéztem a dolgok döntő részét és érzem, kimerültem. Fizikailag is fáradékonyabb lettem, amit igyekszem vitaminokkal, és edzéssel orvosolni, de a léleknek is szüksége van töltekezésre. Az Ige, és hitbéli meggyőződésem mellett fontos töltekezést adhatnak a barátaim, esetleg egy szerelem, ha még létezik ilyen, és meg is adatik nekem, valamint persze az értelmes munka. Nem kérek mást tehát csak lehetőséget, és levegőt!

Felemás Nagyhét, és húsvéti váradalom

Elérkezett ismét Nagyhét, ám ezúttal vegyes érzelmekkel viseltetek iránta. Durva kontraszt ugyanis, hogy a Feltámadás ünnepére készülök, a hittanosaimnak is erről tanítottam a héten, ám én Nagyhét keddjén búcsúzom Nagymamámtól, egy rövid, de annál meghittebb szertartás keretében. Bizonyára többen voltak már hasonló cipőben az olvasók közül, tehát nem szeretném magamat mártírnak beállítani, de pillanatnyilag fájdalmam erősebb, mint a Húsvét előtti váradalmam. Belátható, hogy nem könnyíti meg helyzetemet a tény, hogy miként Édesanyám hamvait, Nagymamámét is én őrzöm a szertartás előtti napig. Hiszem, hogy Isten kegyelméből lehetek még most is talpon dacára annak, hogy némi látó segítséggel ugyan, de én intéztem mindent Nagymamám halála után a szertartást, és egyéb ilyenkor szokásos dolgokat illetően. Hálát adok azért, hogy vannak mellettem emberek, akikre tényleg számíthatok, és őszintén mellettem állnak. A nem őszinte próbálkozásokat viszont szemrebbenés nélkül mellőzöm.

hazudnék azonban, ha azt írnám, hogy kizárólag rossz dolgok történtek velem az útóbbi időkben, noha többségében voltak a nehézségek. Egy régebbi állásinterjúm kapcsán visszahívott egy munkáltató, hogy állást ajánljon nekem, de erről akkor írok többet, ha már valóban ott fogok dolgozni. Az bizonyos, hogy nem számítottam erre a megkeresésre, tehát megtapasztalhattam ismét azt, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Húsvét ünnepe pedig a feltámadás, és reménység ünnepe, melyhez hűen már lassan ugyan, de közelít a tavasz, a símogató napfény, és a csicsergő madarak. A tavasz pedig megmozdítja az embereket, megindítja a baráti társaságokat, hogy összejöveteleket szervezzenek, új kapcsolatoknak is remek táptalajt ad a tavasz, a maga pezsgésével, és csillogásával. Húsvétig azonban még meg kell élnünk Nagyhét többi napját is, melynek fontos része a Passió történet is. Talán most fontos megélnem újra a veszteség, és a gyász fájdalmát, hogy becsülni tudjam a feltámadás, a reménység, az igaz tavasz örömét. Idővel minden kiderül, ám most szomorúság, és fájdalom gyötör, de ezeket is magammal viszem az Úr asztalához Virágvasárnapon, majd Húsvétkor.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek tartalmas, áldott Nagyhetet, és Húsvétot!

Újra derékba törve

Kedves olvasók!

Pénteken olyan dolog történt, ami ismét derékba tört, pedig már kezdtem volna összeforrni, de valamiért nem kapok időt a teljes gyógyulásra. Ezúttal Nagymamám húnyt el hirtelen, így három év alatt a harmadik fontos embert vesztettem el. Nem próbálom leírni, hogy mit érzek, mert lehetetlen szavakba önteni, és persze keseregni sem szeretnék az olvasóknak, hiszen mindenkinek van elég baja az enyéimen kívül is. Egy időre tehát nem jelentkezem bejegyzéssel, mert nem tudok keserűség nélkül írni egyelőre. Ha változnának a dolgok körülöttem, talán erőre kapok, és folytatom, de mindenkinek jobb, ha most szünetet tartok.

Köszönöm olvasóimnak a kitartó követést, a háttérben döfködőknek is, mert valamiért ők is olvassák ezt a szerény kis naplót. Szebb időket, és éltető tavaszt mindenkinek!

Mint szomjas szememben az eső

Március 8. az a nap, melyet kijelöltünk a nők nemzetközi napjává. Elhalmozzuk mi féfrfiak kedvességgel, virágokkal az általunk szeretett hölgyet, és a tágabb értelemben vett ismerős hölgyeket, majd elillan ez a nap, és megy minden tovább. Szeretetünk, szerelmünk alább hagy, megszokásba fullad, pedig az a valaki, aki bearanyozta valaha életünket most is ugyanaz, vagy legalábbis alapvetően ugyanaz. Gyakran azt hisszük, elvagyunk nélkülük, ám ha nincsenek velünk, valami mérhetetlen űr támad utánuk. Gondoskodásuk, gyengédségük nélkül morcos kisgyermekekkként csapódunk éppen arra, merre a szél fúj, de csak ideig óráig van földi kapaszkodónk. Tetszik vagy sem, úgy lettünk megalkotva, hogy keressük a másik felünket, akik bizony ti vagytok kedves hölgyek. Senki nem lehet méltóbb segítőtársunk, mint ti, hiszen Isten pontosan olyanná formálta a nőt, hogy passzoljon a férfi mellé, és kiegészítse. Örvendetes lenne, ha nem csak ezen a jeles napon jutna eszünkbe tisztelni és becsülni titeket kedves hölgyek, mert bizony nélkületek kiszáradt sivatagok lennénk. Szomjas szemünkben olyanok vagytok, mint az eső. Erről énekel az alább linkelt dalban Luke Brian, a modern country egyik jeles képviselője. Én ezzel kívánok boldog nőnapot minden nőnek!
https://www.youtube.com/watch?v=nvO43Vjulf4