Talán emlékszik még az olvasó, hogy egy korábbi bejegyzésben említettem egy lehetőséget, mely egy régi álmommal kapcsolatos, mégpedig az ökölvívással egészen konkrétan. Nos, ezúttal nem gyarapodott a padlás felelőtlen ígéretekkel, hanem edzőink valóban elgondolkodtak, és néhányunkat elvállaltak rendszeres edzésre. Július eleje óta járunk edzésekre, de ezen az alkalmon éreztem rá a box igazi ízére. Már az sikerélményként hatott, hogy Lucky-val minden segítség nélkül megtaláltuk a Box akadémiát, tehát ez az útvonal is kipipálva részünkről, enyém az önállóság egy újabb darabkája. A nap persze koránt sem zárult le ezzel, de alább olvasható a lényeg.
Luckyt letettem megszokott helyére helyben maradásba, majd gyors átöltözés az öltözőben, és kezdhettük is az edzést. Rövid bemelegítés után zsákoltunk, de rengeteget. Az ütéseket gyakoroltuk, azok pontos végrehajtását. Edzőnk instrukcióit követve mindenki belejött a mókába. Arról volt szó, hogy ez az edzés lazább lesz, ehhez képest bő kétésfél órás edzés lett belőle, ami nagyon jól esett.
A zsákolás után volt, aki ringben gyakorolt idősebb edzőnkkel Laci bácsival, engem még a zsáknál marasztalt edzőnk. Mikor ő nem velem foglalkozott, egy segédet küldött mellém, aki egy hölgy volt, Fanninak hívják. Bevallom, szkeptikus voltam az első pár percben, hogy boxban mit is tud segíteni egy kedves hangú hölgy, de arra kellett rádöbbennem, hogy jobb, ha elvetem szkepticizmusomat vele kapcsolatban. Sokat segített az ütések pontosításában, így mehettem a ringbe más szintéren gyakorolni az egyeneseket, és horgokat. Alapvetően azt mondták edzőink, hogy fejlődő tendenciát mutat a teljesítményem, amit meg is koronáztam főedzőnk orcáján két horoggal.
segítettek még nekünk az edzés alatt Laci bácsi látó tanítványai is, akik szintén elismerően szóltak teljesítményemről. Többen kiemelték ütőerőmet, ami kicsit meglepett, de jól esett.
Az edzés után hamar átöltöztem utcaiba, feloldottam Luckyt a helyben maradásból, és siettünk haza, mert találkoznom kellett egy jó barátommal, és már késésben voltam.
Ezúton szeretném megköszönni a Nem Adom Fel Alapítványnak, edzőinknek, a Box akadémia vezetésének, és a lelkes sporttársaknak, hogy lehetővé tették számomra is az edzés lehetőségét. Eddig csak álom volt számomra a box, mára valósággá vált. Közben kiderült, hogy főedzőnk szintén zenél, tehát újabb közös pontot találtunk egymáshoz. Az edzés okozta kellemes fáradtság érzése mellett pedig már várom a jövőheti alkalmat.
2017. július 26., szerda
2017. július 24., hétfő
Katarzis
Amit pénteken megélhettem, arra nincs kifejezőbb szó, mint a katarzis. A bejegyzés végére érteni fogja az olvasó, hogy miért éppen ez a szó a legkifejezőb erre az élményre.
Izgatottan kezdtem készülődni péntek délelőtt, hiszen a négy muskétás következő előadására voltam hivatalos, mint a darab egyik zeneszerzője. Előző este a próbán már hallottam, hogy mire képesek a beugró színészek, de a pénteki előadáson azt az élményt is képesek voltak felülmúlni.
Ricsoszékkal félnégykor találkoztunk a Szél Kálmán téren, ami szerintem sokunknak Moszkva tér marad még akkor is, ha fel is újították az elmúlt évek során. Lucky remekül vezetett a könnyűnek nem mondható terepen. Ismét éreztem azt a szabadságot, amit egy vakvezető kutya nyújthat gazdájának akkor, ha igazán jólképzett. A 21-es busszal haladtunk tovább Csillebércig, majd a megállótól már csak néhány percet kellett sétálnunk a szabadtéri színházig.
mikor odaértünk, a színésznők már lázasan sminkeltek, miközben a férfiak a vívást gyakorolták néhány méterrel hátrébb. Noha olyan színészekről írok, akik több színpadon játszanak, mégis bennük volt az az alázat, és megmosolyogtató izgalom, ami talán vizsgaelőadáson lehet egy frissen végző színészben. Nem ragadta még el szívüket az önteltség, talán ezért is sikerült úgy ez az előadás, ahogyan aztán sikeredett.
A készülődések ideje aztán lejárt, elkezdődött az előadás. Bevallom, büszkeséggel szívemben hallgattam a művet, hiszen részese voltam azon álom megformálásának, melyet megvalósulni láthattunk a színpadon. Ahogy haladtunk a mű folyamán, úgy bontakozott ki a katarzis. A beugrók olyan természetességgel játszottak, mintha sokadjára adnák elő szerepüket, hihetetlen volt. Talán nem túlzok, ha azt írom, az ehhez hasonló nyári estékért érdemes élni. A Constance Dartagnan duett úgy szólalt meg, ahogy elképzeltem, még egy előadáson sem sikerült így, a meghaltál pedig hátborzongató volt. Bízom benne, hogy elterjed majd annyira ez a musical, hogy e dalcímek nem lesznek ismeretlenek az olvasó számára.
Az előadás után még kicsit beszélgettünk, és akinek csak tudtam, gratuláltam a helyszínen. Mivel későre járt az idő, többen taxival jutottunk haza, de ez mit sem változtatott az élményen. Napokig az este hatása alatt voltam. Vannak érzések, emlékek, melyeket nem lehet, és nem is szabad soha elfelejteni, mert erőt, és önbecsülést adnak akkor is, ha a világ látszólag legyint ránk. Bízom benne, hogy látom még ezeket a fantasztikus embereket, és büszke vagyok, hogy ismerhetem őket, ha még csak felszínesen is.
Izgatottan kezdtem készülődni péntek délelőtt, hiszen a négy muskétás következő előadására voltam hivatalos, mint a darab egyik zeneszerzője. Előző este a próbán már hallottam, hogy mire képesek a beugró színészek, de a pénteki előadáson azt az élményt is képesek voltak felülmúlni.
Ricsoszékkal félnégykor találkoztunk a Szél Kálmán téren, ami szerintem sokunknak Moszkva tér marad még akkor is, ha fel is újították az elmúlt évek során. Lucky remekül vezetett a könnyűnek nem mondható terepen. Ismét éreztem azt a szabadságot, amit egy vakvezető kutya nyújthat gazdájának akkor, ha igazán jólképzett. A 21-es busszal haladtunk tovább Csillebércig, majd a megállótól már csak néhány percet kellett sétálnunk a szabadtéri színházig.
mikor odaértünk, a színésznők már lázasan sminkeltek, miközben a férfiak a vívást gyakorolták néhány méterrel hátrébb. Noha olyan színészekről írok, akik több színpadon játszanak, mégis bennük volt az az alázat, és megmosolyogtató izgalom, ami talán vizsgaelőadáson lehet egy frissen végző színészben. Nem ragadta még el szívüket az önteltség, talán ezért is sikerült úgy ez az előadás, ahogyan aztán sikeredett.
A készülődések ideje aztán lejárt, elkezdődött az előadás. Bevallom, büszkeséggel szívemben hallgattam a művet, hiszen részese voltam azon álom megformálásának, melyet megvalósulni láthattunk a színpadon. Ahogy haladtunk a mű folyamán, úgy bontakozott ki a katarzis. A beugrók olyan természetességgel játszottak, mintha sokadjára adnák elő szerepüket, hihetetlen volt. Talán nem túlzok, ha azt írom, az ehhez hasonló nyári estékért érdemes élni. A Constance Dartagnan duett úgy szólalt meg, ahogy elképzeltem, még egy előadáson sem sikerült így, a meghaltál pedig hátborzongató volt. Bízom benne, hogy elterjed majd annyira ez a musical, hogy e dalcímek nem lesznek ismeretlenek az olvasó számára.
Az előadás után még kicsit beszélgettünk, és akinek csak tudtam, gratuláltam a helyszínen. Mivel későre járt az idő, többen taxival jutottunk haza, de ez mit sem változtatott az élményen. Napokig az este hatása alatt voltam. Vannak érzések, emlékek, melyeket nem lehet, és nem is szabad soha elfelejteni, mert erőt, és önbecsülést adnak akkor is, ha a világ látszólag legyint ránk. Bízom benne, hogy látom még ezeket a fantasztikus embereket, és büszke vagyok, hogy ismerhetem őket, ha még csak felszínesen is.
2017. július 17., hétfő
Építő tanulságok
Az utóbbi időkben ismét nehéz terheket kaptam Istentől, de mégis több szempontból is tanulságos mindaz, ami ma velem történt. Bízom benne, hogy több olvasó is okul majd belőle.
Édesanyám elvesztése után, most egy újabb kedves hozzátartozóm került kórházba, mégpedig a fogadott nagypapám. Nem vagyunk vérszerinti rokonságban, de a szeretet, ami összeköt minket, erősebb minden vérségi kapcsolatnál. Egy elesés következtében combnyaktörést szenvedett, amit általános állapotának gyengesége miatt nem műtenek meg az orvosok, így a folytatás sejthető mindenki számára feltételezésem szerint. Még a múlthét folyamán Ági, és főnöke segítségével feltérképeztem elméletben az utat a kórházhoz, majd ma neki is vágtunk Lucky-val az ismeretlennek. Egészen pontosan csak részben volt ismeretlen az útvonal, hiszen a Keletiig simán eljutottunk, csak onnan volt újdonság eljutni a Fiumei úton lévő kórházba, mely a Péterfi Sándor utcai kórház kihelyezett telephelye. Isten kegyelméből Lucky is szépen dolgozott, és segítségeket is kaptam járókelőktől, ha elbizonytalanodtam volna.
A kórházban mindenki segítőkész volt, és jóindulatú, ugyanolyan hozzátartozónak tekintettek, mint bármely más látogatót, Lucky pedig a kórterembe is bejöhetett velem. Fontos, és az igazsághoz tartozik, hogy Lucky mindvégig fegyelmezetten viselkedett, szépen vezetett, és ápolt volt, tehát nem okozott gondot környezetének. Nem véletlen, hogy minden nap engedelmességizem is vele, mert kérhették volna például, hogy hagyjam kutyámat helyben maradásban valahol, tőlem távolabb, de most a feladata az volt a kórteremben, hogy fegyelmezetten feküdjön lábamnál órákon keresztül. A tanulság mellett pedig szeretném kiemelni az említett kórház munkatársainak jóindulatát, és empatikus hozzáállását, melyet velem szemben tanusítottak. Lassacskán elfogadottá válik hazánkban is, hogy a segítő kutyák az őket alkalmazó személyek részei, így megfelelő viselkedés, és képzettség, ápoltság esetén nem utasíthatók ki sehonnan, ahová közember bemehet. ÉN ezúttal elfogadást tapasztaltam, ami kifejezetten jól is esett ebben a könnyűnek nem mondható helyzetben.
Édesanyám elvesztése után, most egy újabb kedves hozzátartozóm került kórházba, mégpedig a fogadott nagypapám. Nem vagyunk vérszerinti rokonságban, de a szeretet, ami összeköt minket, erősebb minden vérségi kapcsolatnál. Egy elesés következtében combnyaktörést szenvedett, amit általános állapotának gyengesége miatt nem műtenek meg az orvosok, így a folytatás sejthető mindenki számára feltételezésem szerint. Még a múlthét folyamán Ági, és főnöke segítségével feltérképeztem elméletben az utat a kórházhoz, majd ma neki is vágtunk Lucky-val az ismeretlennek. Egészen pontosan csak részben volt ismeretlen az útvonal, hiszen a Keletiig simán eljutottunk, csak onnan volt újdonság eljutni a Fiumei úton lévő kórházba, mely a Péterfi Sándor utcai kórház kihelyezett telephelye. Isten kegyelméből Lucky is szépen dolgozott, és segítségeket is kaptam járókelőktől, ha elbizonytalanodtam volna.
A kórházban mindenki segítőkész volt, és jóindulatú, ugyanolyan hozzátartozónak tekintettek, mint bármely más látogatót, Lucky pedig a kórterembe is bejöhetett velem. Fontos, és az igazsághoz tartozik, hogy Lucky mindvégig fegyelmezetten viselkedett, szépen vezetett, és ápolt volt, tehát nem okozott gondot környezetének. Nem véletlen, hogy minden nap engedelmességizem is vele, mert kérhették volna például, hogy hagyjam kutyámat helyben maradásban valahol, tőlem távolabb, de most a feladata az volt a kórteremben, hogy fegyelmezetten feküdjön lábamnál órákon keresztül. A tanulság mellett pedig szeretném kiemelni az említett kórház munkatársainak jóindulatát, és empatikus hozzáállását, melyet velem szemben tanusítottak. Lassacskán elfogadottá válik hazánkban is, hogy a segítő kutyák az őket alkalmazó személyek részei, így megfelelő viselkedés, és képzettség, ápoltság esetén nem utasíthatók ki sehonnan, ahová közember bemehet. ÉN ezúttal elfogadást tapasztaltam, ami kifejezetten jól is esett ebben a könnyűnek nem mondható helyzetben.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)